Magyar Nemzet, 1970. január (26. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-14 / 11. szám

2 a külügyi szóvivő pozitívan értékelte. A szovjet külügyminiszté­rium sajtóosztályának vezető­je egy kérdésre válaszolva, visszautasította Alsop ameri­kai szemleírónak azt a meg­­állapítását, mely szerint a Szovjetunió megváltoztatta volna közel-keleti álláspontját. Alsop ugyanis helytelenül ér­telmezi a Szovjetunió állásfog­lalását az úgynevezett „rhodo­­szi formulával” kapcsolatban. Ez a formula 1949-ben kelet­kezett, amikor Egyiptom fegy­verszüneti megállapodást kö­tött Izraellel. Szövegét az ENSZ-képviselőik közvetítésé­vel egyeztették. Izrael úgy próbálja feltün­tetni, mintha a rhodoszi tár­gyaláson közvetlen megbeszé­lések lettek volna az érintett felek közt. Zamjatyin aláhúz­ta, hogy a Szovjetunió soha­sem ismerte el a „rhodoszi formula” ilyen értelmezését A „rhodoszi formula” erőltetése azt mutatja — húzta alá —, hogy az Egyesült Államok és Izrael a tárgyalások form­á­já­ról folytatott vitákkal szeret­né megkerülni a fő kérdést, azt, hogy a közel-keleti hely­zet rendezése alapvető elvei­nek egyeztetését a Biztonsági Tanács 1967. november 22-i határozatának alapján kell el­végezni. Egy amerikai tudósítónak a szovjet—nigériai viszonyra vo­natkozó kérdésre válaszolva a külügyi szóvivő kijelentette: a Szovjetuniónak jó diplomáciai kapcsolatai vannak a nigériai törvényes kormánnyal. A Szovjetunió támogatást és anyagi segítséget nyújtott és nyújt Nigériának harcában az imperialista erők kísérletei el­len, amely erők a törzsi vi­szályt akarják felhasználni az ország szétdarabolására. Zamjatyin „a nigériai bel­­ügyekbe való beavatkozásnak” minősítette a lázadóknak nyújtott segélyt, amelyet a nyugati fővárosokból különbö­ző jótékonysági szervezetek to­vábbítanak. Ha a lakosságnak szánt, valóban humánus se­gítségről lenne szó — emelte ki —, akkor ezt a szövetségi kormányon keresztül és az ő kérésére kellene lebonyolíta­ni. Végezetül Leonyid Zamja­tyin válaszolt egy nem külpo­litikai jellegű kérdésre: merő koholmánynak minősítette azokat a nyugati forrásból származó híreszteléseket, ame­lyek szerint a Szovjetunióban pénzreform végrehajtására fe­szülnek. Péter Jánost A tárgyalások alkalmat nyújtanak új kezdeményezésre Megkezdődtek a magyar­ jugoszláv tanácskozások Péter János külügymi­niszter kedden délelőtt hi­vatalában fogadta Mirko Tepavac jugoszláv külügy­minisztert, majd megkez­dődtek a hivatalos tanács­kozások. A magyar külügy­miniszter újságírókkal foly­tatott beszélgetésen kijelen­tette: nagy jelentőséget tu­lajdonít Tepavac látogatá­sának. A hivatalos tárgyalásaikon részt vett Erdélyi Károly kül­ügyminiszter-helyettes, Jakus Jenő, a Külügyminisztérium csoportfőnöke, Marjai József, a Magyar Népköztársaság belgrádi nagykövete, Rácz Pál, a Külügyminisztérium protokoll osztályának vezető­­je, valamint Matusek Tivadar, Oláh József­­és dr. Randó Je­nő, a Külügyiminisztérium fő­osztályvezetői és Gyenis Jenő főelőadó. Jugoszláv részről a tárgya­lásokon részt vett Jaksa Pet­­rics külügyminiszter-helyettes, Géza Tikvicki, Jugoszlávia budapesti nagykövete, Djuka Vukolics főosztályvezető, Alekszander Demajo, a kül­ügyminiszter kabinettfőnöke, Szvetozár Sztarcsevics és Ra­­divoje Sztakics nagykövetsé­gi tanácsosok és Manko Mila­­sin főelőadó. A magyar—jugoszláv tár­gyalások megkezdése előtt Péter János újságírókkal be­szélgetve elmondta, hogy nagy jelentőséget tulajdonít Mirko Tepavac jugoszláv külügymi­niszter magyarországi látoga­tásának, nagy várakozással tekint megbeszéléseik elé. A második világháború óta ez az első jugoszláv külügymi­niszteri látogatás Magyaror­szágon, bár — mint­ emlékez­tetett rá — korábban Tito el­nök kíséretében már járt Ma­gyarországon Kocsa Popovics akkori külügyminiszter. A to­vábbiakban elmondta, hogy hétfő este a megérkezés után már megkezdték a nem hiva­talos eszmecserét, amikor is megbeszélték a látogatás prog­ramját, a tárgyalások munka­módszerét, s szó esett a kétol­dalú kapcsolatokról is. Mirko Tepavacnak nagyon jelentős a szerepe a magyar—jugoszláv kapcsolatok alakulásában. Az az időszak, amely budapesti nagykövetségének idejére esett,­ a magyar—jugoszláv kapcsolatok fejlődésének na­gyon kedvező szakasza volt. Egy kérdéssel kapcsolatban, amely a Magyar Népköztár­saság kormányának az euró­pai biztonsági konferencia előkészítésével­ kapcsolatos kezdeményező tevékenységére vonatkozott, Péter János el­mondta: minden európai or­szág kormányára felelősség hárul, hogy kezdeményezően vegyen részt az európai biz­tonsági konferencia előkészí­tésében. A Magyar Népköz­társaság kormánya ezzel a fe­lelősséggel vesz részt az euró­pai diplomáciai életben, s már eddig is tett kezdeménye­ző lépéseket és újabbakra is készül. Annak a reményé­nek adott kifejezést, hogy a Mirko Tepavaccal való tár­gyalások is alkalmat nyújta­nak új kezdeményezésre. * Mirko Tepavac és kísérete Péter János és a Külügymi­nisztérium több vezető mun­katársa társaságában kedd délután a Vármúzeumba láto­gatott el. Kubinyi András, a Budapesti Történeti Múzeum középkori osztályának vezetője és dr. Márffy Albin, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgató­helyettese fogadta a vendége­ket, akik ezután megtekintet­ték a Magyar remekművek, a Budapest ezer év című kiállí­tást, valamint a budai palota középkori történetének emlé­keit, az ásatások eredményeit. Folytatódtak a jugoszláv-román megbeszélések Egyezmény a határátlépés megkönnyítéséről Belgrádból jelenti a Tan­­jug: Ion Gheorghe Maurer ro­mán és Mitja Ribicsics jugo­szláv kormányfő kedden Belg­­rádban hivatalos megbeszélést folytatott. A tárgyalások fő té­mája a két ország kapcsolata volt, de kicserélték vélemé­nyeiket egyes nemzetközi kér­désekről is. Kedden Belgrádban aláírták a jugoszláv—román kishatár­­forgalmi egyezményt, amely­nek értelmében 15 kilométeres övezetben megkönnyítik a la­kosság határátlépését a túlsó oldalra. A megállapodás a ju­goszláv, illetve a román kor­mány jóváhagyását követő hatvan napon belül lép életbe. A megbeszélések kedden délután az egyes kérdéseket megvitató csoportokban foly­tatódtak. Maurer román mi­niszterelnök szerdán — mun­katársai kíséretében — Rije­kába utazik. A miniszterelnö­köt később fogadja Tito jugo­szláv államfő is. / ‡0ο (Canberra, AP) Agnew amerikai alelnök kedden Ausztráliába érkezett. A fő­városban tüntetők vonultak fel, akik tiltakoztak az ame­rikaiak vietnami politikája el­len. ›› (Róma, TASZSZ) Az olaszországi Aquila város ügyésze kijelentette: ha Deff­­regger müncheni püspök olasz földre lép, azonnal letartóz­tatja tömeggyilkosság vádjá­val. 104 (Róma, TASZSZ) Misasi olasz külkereskedelmi mi­niszter ma Moszkvába utazik, ahol aláírja majd az Olasz­ország és a Szovjetunió új hosszú lejáratú kereskedelmi egyezményét Mapi Nemzet Walter Ulbricht az NDK és Franciaország kapcsolatairól Berlinből jelenti az MTI. Berlinben kedden nyilvános­ságra hozták annak az interjú­nak a szövegét, amelyet Wal­ter Ulbricht, az NSZEP első titkára, az NDK Államtaná­csának elnöke a Francia Kom­munista Párt központi lapja, az Humanité számára adott. Walter Ulbricht nyilatkoza­tában hangoztatta a szocialis­ta országok közötti együttmű-­­ ködés és munkamegosztás erő­sítésének, a szakosítás fejlesz­­­­tésének fontosságát.­­ A Német Demokratikus Köz­­­­társaság és Franciaország kap­­­­csolatairól szólva megállapítot­ta, hogy a két ország műszaki­tudományos együttműködése viszonylag gyorsan fejlődött. „Azonban, ha két állam kö­zött nincsenek normális diplo­máciai kapcsolatok, akkor együttműködésük mindenféle jogi és más akadályba ütkö­zik” —­ jelentette ki az NSZEP első titkára, majd hozzáfűzte: „Ez azt jelenti, hogy normali­­zálni kell a két állam közötti kapcsolatokat, ha azt akarjuk, hogy Franciaország és az NDK között az együttműködés az utóbbi évekéhez hasonló ütemben tovább fejlődjék.” ) „4 német nemzet k­ét államra Tan­úsu­l­at* Nyilvánosságra hozták Bonnban Brandt mai beszédének mellékletét Polgár Dénes, az MTI bonni tudósítója jelenti. Kedden nyilvánosságra hozták Bonn­ban Brandt kancellár szerdai parlamenti beszédének mel­lékletét A négy részből álló doku­mentum első fejezetének ez a címe: „A német kérdés ki­alakulása, valamint az NSZK és az NDK kapcsolatai”. E fe­jezetben a bonni kormány ki­fejti azt a véleményét, hogy „25 évvel a harmadik biroda­­­­lom feltételnélküli kapituláció­ja után a német nemzet, 1970 évi tényleges határai között, két államra van osztva. Hozzá­jön még a berlini különleges megszállási terület, amelynek részei a szövetségesek felelős­ségének fennállása mellett sa­játos módon a két államhoz tartoznak”. A dokumentum a „német nemzet egységéről" vallott is­meretes bonni felfogást az 1968. évi alkotmányával pró­bálja alátámasztani. Ezen az alapon tárgyalja a melléklet a két német állam viszonyát. Ez a fejtegetés nagyjából az ismeretes nyu­gatnémet álláspontot tartal­mazza. Figyelemre méltó an­nak erőteljes hangoztatása, hogy a két állam között csak akkor jöhet létre jobb kapcso­lat, ha nem tévesztik szem elől, hogy a két állam „alap­vetően különböző társadalmi és gazdasági rendszerben él”. Brandt láthatóan eleget akart tenni a konzervatívok­nak is, azzal, hogy aláhúzza a „nemzet egységét”. Ugyanak­kor azonban a két német ál­lam különböző rendszerének hangsúlyozásával rá ak­árd mu­tatni arra, hogy az újraegye­sítést belátható időn belül gya­korlatilag lehetetlennek tart­ja. Álláspontjának igazolására a dokumentum segítségül hív­ja a nyugati nagyhatalmakkal kötött párizsi szerződést is, amely kimondja, hogy „a ha­tárok végleges rendezése csak az egész Németországgal kö­tendő békeszerződés keretei között lehetséges”. Kitér az okmány az NSZK és a NATO kapcsolataira. A nyugati katonai szövetségnek mindaddig létjogosultsága van — mondja —, amíg a Kelet és a Nyugat közötti ellentét el nem tűnik és létre nem jön „egy hatékony európai bizton­sági rendszer". Külön fejezet foglalkozik a „berlini kérdéssel”. Nyugat- Berlinnek és az NSZK-nak „szoros kapcsolatát” azzal in­dokolja, hogy ez Nyugat-Ber­­lin életképességének biztosítá­sa végett szükséges. Egy másik fejezet üdvözli, hogy az NDK nyugdíjasai utazhatnak az NSZK-ba, java­solja azonban, hogy a korha­tárt szállítsák le ennél a cso­portnál és engedjék meg gyer­mekek és ifjúsági csoportok, valamint üdülők utazását is. Kívánatosnak mondja termé­szetesen a nyugat-berliniek­ „Passierschein” kérdésének megoldását is. A negyedik fejezet a két né­met állam kereskedelmi és közlekedési kapcsolataival fog­lalkozik. Január végén összeül a CSKP KB plénuma A Csehszlovák közgazdászok támogatják a konszolidációs intézkedéseket Flesch István, az MTI prá­gai tudósítója jelenti: Cseh­szlovákiában folynak az elő­készületek a CSKP KB ja­nuári­­ ülésére, amely minde­nekelőtt az ország legégetőbb gazdasági problémáival, az 1970-es népgazdasági terv és az ötéves terv irányelveivel foglalkozik majd. A plénum elé terjesztik ezenkívül a párt­tagsági igazolványok cseréjé­nek alapelveit. A pártelnökség hétfői ülésén bejelentették, hogy a Központi Bizottság plénumát január 28- ra összehívták. Az elnökség a plénum előkészítéseképpen megtárgyalta a gazdaságpoliti­kai konszolidációs intézkedése­ket. Az elnökség tagjai foglal­koztak a szocialista országok­nak, közöttük Csehszlovákiá­nak a KGST-n belüli együtt­működésével, továbbá a cseh­szlovák—szovjet gazdasági és tudományos-műszaki együtt­működési bizottság legutóbbi ülésének eredményeivel. Az elnökség végül szervezeti és káderkérdések mellett fog­lalkozott a csehszlovák film­művészet helyzetével is. A Cseh Szocialista Köztár­saság vezető közgazdászai, akadémikusok, egyetemi taná­rok, és tervezőintézeti igazga­tók nyilatkozatukban egyértel­mű támogatásukról biztosítják a CSKP konszolidációs intéz­kedéseit. A kedden nyilvánosságra hozott dokumentumban a gaz­dasági élet vezetői felszólítják az ország közgazdászait, hogy alkotóan működjenek közre a párt­­gazdasági programjának megvalósításában. A jelenlegi nehézségeket okozó inflációs irányzatok — mutatnak rá a gazdasági veze­tők —, erélyes intézkedéseket és hatékony korlátozó politi­kát, állami beavatkozást tesz­nek szükségessé a gazdaság legfontosabb területein. A dokumentum szerzői vé­gül határozottan elutasítják Ota Sik professzornak bűnesé­nek­ előtt külföldön kifejtett politikai álláspontját és szük­ségesnek tartják, hogy közgaz­dasági nézeteit elvi vitában elemezzék. Az ibo egységek elfogadták a fegyverletételi felszólítást A nigériai szövetségi kor­mány csapatai kedden mélyen behatoltak a keleti tartomány­nak a biafrai szakadárok fenn­hatósága alatt álló területeire, hogy kapcsolatba kerüljenek a biafrai hadsereg kapituláló egységeivel. A jelek szerint az ibo egységek elfogadták új pa­rancsnokuk, Effiong vezérőr­nagy fegyverletételi felszólítá­sát Gowon tábornok, a szövet­ségi kormány vezetője utasí­totta csapatainak parancsno­kait, hogy mindent kövessenek el az önmagukat megadó láza­dó erők épségének garantálá­sára. A kormány­csapatok ka­tonái csak abban az esetben nyithatnak tüzet, ha fegyve­res ellenállásba ütköznek. A zambiai kormány szóvivő­je kedden biztosította Ojuk­­wut, hogy szükség esetén poli­tikai menedékjogot biztosít számára, bár a kormány szó­vivője hozzáfűzte: „Biztonsági okokból Zambia kormánya szerencsésebb megoldásnak találná, ha Ojukwu tábornok mielőbb Európába repülne.” William Tubman libériai el­nök kedden közölte, hogy kor­mánya kész 25 000 dollárral hozzájárulni a nigériai mene­­­kültek problémájának megol­dásához. Szerda, 1910.­­január 14. A NIGÉRIAI POLGÁRHÁBORÚ UTÁN Afrika új lehetőségei Pontosan két év, hat hónap és hat nap után véget ért a nigériai polgárháború, befe­jeződött a lagosi központi kormány haderőinek és a biafrai szakadároknak öldöklő küzdelme. Felesleges volna most azt kutatni, hogy milyen katonai akciókkal sikerült Gowon tábornok, szövetségi elnök seregének térdre kény­­szerítenie Ojukwu szepara­tista vezér maradék egysé­geit, hiszen az alapvető ada­tok ismeretében minden jó­zan szemlélő már az első pil­lanattól fogva világosan lát­ta, a biafrai csapatok teljesen irreális célok szolgálatában vezényelték a belháború csa­tamezőire és véreztették el őket a gyilkos testvérharc­­ban. A lagosi kormány szá­mára az erőviszonyok minden tekintetben annyira kedve­zőbbek voltak, hogy felmerül a kérdés: egyáltalán miként tudták ilyen sokáig tartani összezsugorodó területükön az éhínségtől, járványoktól való­sággal megtizedelt, rendkívüli megpróbáltatásokon, szenve­déseken átment lakosság érde­keivel igazán sohasem törődő biafrai lázadók jelentős had­állásaikat? A felelősség kérdése Anélkül, hogy hosszú tör­ténelmi visszatekintést óhaj­tanánk tenni, feltétlenül meg kell vizsgálnunk: milyen okok vezettek a Biafra „független” állammá nyilvánítására, kik idézték elő a szakadást, tu­lajdonképpen kiket terhel az elsődleges felelősség a pusz­tulásért, tíz- és százezrek ha­láláért? Nigériában — a tör­zsi ellentétek ellenére — egyetlen szakértő sem számí­tott az önállóság kivívását, 1960 októberét követően olyan tragédia bekövetkezésére, amely nem csupán ezt az 55 milliós, nagy országot rázkód­­tatta meg alapjaiban, hanem súlyos gondokat jelentett az­­egész kontinensnek, megosz­totta az afrikai népeket és ko­moly kerékkötőjévé vált az Afrikai Egységszervezet haté­kony működésének is. A drá­ma előidézésében, a válság ki­robbantásában mindenekelőtt azoknak a külföldi köröknek közvetlen beavatkozását, tör­ténelmi felelősségét kell le­szögeznünk, amelyek a színfa­lak mögött és nyíltan, a leg­különbözőbb módszerekk­el felszították a belső szenvedé­lyeket és fegyveresen egymás­sal szembeállították a lakos­ság nem sokkal több, mint tíz százalékát kitevő ibókat a másik két nagy törzs tagjai­val: a hausszákkal és joru­­bákkal, nem beszélve a szinte megszámlálhatatlan többi ki­­sebb-nagyobb népcsoport rész­vételéről a belviszálykodás különböző fordulóiban. A biafrai olajmonopóliu­mok, a nyugati érdekeltségek — a tipikus újgyarmatosítás jegyében — mindent elkövet­tek Nigéria állami egysége megteremtésének hátráltatásá­ra, nem sajnálták a pénzt, ha­dianyagot és egyéb szállítmá­nyokat a szakadárok ellenál­lásának meghosszabbítására. A nyugati közvélemény egy részét kétségtelenül megté­vesztették a hamis „emberba­ráti” szólamok és társadalmi, egyházi szervezetek céljaira sokan szívesen adakoztak ab­ban a hiszemben, hogy az éhe­ző biafrai gyermekeket támo­gatják, holott a valóságban számtalanszor kiderült: a „humanitárius” repülőgépe­ket fegyverekkel és lőszerrel rakodták meg. Amikor tehát a felelős személyeket keressük, nem nehéz megtalálni őket — még ha átmenetileg a „jóté­konykodás” álarca mögé is bújtak. Ojukwu bukása Nem lehet azonban kizáró­lag külföldi csoportokat, vál­lalatokat,­ egyéneket hibáztat­ni a történtekért, mivel bel­földi támasz nélkül mit sem kezdhettek volna. Az idók tör­zse elismerten kulturális szín­vonalban az afrikai átlag fö­lött áll, de éppen viszonyla­gos fejlettségük és műveltsé­gük tudatában becsvágyuk, hatalmi céljaik és uralkodá­si vágyuk tekintetében is az élen járnak. Magasabb isko­lázottságuk és alaposabb ne­veltetésük ellenére, nem men­tesek azoktól a túlzásoktól, amelyek inkább az elmara­­dottabbakra jellemzőek. Mint az 1966. januári események mutatták —, amikor az idók vérfürdőt rendeztek —, adott esetben kegyetlenkedésben is megdöbbentőt produkálnak. (Nigéria drámájához tarto­zik, hogy néhány hónappal később a leszámoláskor sok ezer idő vesztette életét, köz­tük teljesen ártatlan polgári személyek). Ojukwu, alezredes, a sza­­kadár államalakulat főnöke igen hatásos propagandát fej­tett ki és nyugati tömegtájé­koztató eszközök szüntelen igénybevételével azt igyeke­zett elhitetni, hogy csupán az idők az „áldozatok”. Ez az ál­lítás viszont sohasem felelt meg a tényeknek. Ojukwu bukását kizárólag saját magá­nak köszönheti, hiszen soroza­tosan és makacsul elutasította az Afrikai Egységszervezet különbizottságának közvetíté­sét, vakon bízott támogatói­ban és eleve figyelmen kívül hagyta a reális lehetőségeket. Csúfosan menekülni kénysze­rült, pedig ha idejekorán el­fogadja az AESZ ajánlásait, bizonyára továbbra is részt vehetett volna Nigéria sorsá­nak kialakításában. Sürgős feladatok Mindazok, akik ismerik Go­won tábornokot és alkalmuk volt találkozni a lagosi köz­ponti kormány vezető szemé­lyiségeivel, meggyőződhettek arról, hogy sohasem vezették őket hegemonisztikus törek­vések, nem akarták valamifé­leképpen „leigázni” a külön­böző törzseket, s nem él ben­nük bosszúvágy a biafrai sze­­paratistákkal, az ibókkal szemben. Gowon tábornok — bár hivatásos katonatiszt — egyáltalán nem táplál diktá­tori ambíciókat. Ellenkezőleg, Nigéria állami egységét csak a szövetségi alkotmány kere­tében képzeli el, s ennek meg­felelően biztosítja az egyes népcsoportok jogait, fejlődé­sük lehetőségeit. A polgárhá­ború, a lázadás végetértével Nigéria történelmének olyan új fejezetéhez érkezett, amely meghatározónak bizonyulhat az ország hosszútávú jövőjé­re nézve. Senki sem vonja kétségbe, hogy a biafrai fegy­verletétel önmagában véve még nem oldja meg a feltor­nyosult problémákat. A kibon­takozás útja csak a megbéké­lésen, — minden alkotó, jó­szándékú erő aktív bevonásá­val — a sürgős feladatok mi­előbbi rendezésén át vezet. Az európai szocialista or­szágok következetes és egyér­telmű magatartást tanúsíto­t­­tak a válságban: mindenkor azt az elvi állásfoglalást jut­tatták kifejezésre, hogy Afri­ka és közelebbről Nigéria jö­vője szempontjából nem a törzsi széthullás, az „ato­mokra bomlás” a kívánatos, hanem az országon belül és az egész kontinensen az egység megteremtésének szolgálata. A lagosi szövetségi kormány ezért kapott teljesen önzet­len politikai, diplomáciai, gaz­dasági segítséget a Szovjet­uniótól és a többi szocialista államtól. Az egység útján Az elkövetkező, sok nehéz­séggel terhes időszakban Ni­géria felelős vezetői továbbra is számíthatnak erre a támo­gatásra, hiszen a régi és új­gyarmatosítók beavatkozási kísérleteivel csak az egység­be tömörülő, azonos elgondo­lásokat elfogadó nigériaiak szegülhetnek eredményesen szembe. A szakadár biafrai rezsimet mindössze négy af­rikai állam ismerte el diplo­­máciailag. Remélhető, hogy az új helyzetben kivétel nélkül az Afrikai Egységszervezet valamennyi tagja tevékenyen hozzájárul a nigériai sebek haladéktalan begyógyításához. Gowon tábornok félreérthe­tetlenül kijelentette: számít az AESZ közreműködésére a rendezéskor. Ha nem is lehetnek illú­zióink a tekintetben, hogy egy­szeriben eltűnjenek a nigé­riai, sok évszázados belső el­lentétek, az ország reális le­hetőségei megsokasodtak az egység létrehozásában. Matolcsy Károly

Next