Magyar Nemzet, 1970. október (26. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-18 / 245. szám
10 Két francia Moszkvában A KÖNYV. Harmadik napja tarthatott Pompidou elnök látogatása a Szovjetunióban, amikor a közegben érkezett párizsi lapok címbetűi különös szenzációról adtak hírt. Huszonnégy órán keresztül nem a moszkvai tárgyalások foglalták el az első oldal vezető hasábjait, hanem a legfrissebb párizsi esemény: megjelent de Gaulle tábornok új könyve, „A reménység emlékiratai”. A három kötetre tervezett visszaemlékezések első része azt a négy esztendőt fogja át, amely az 1958-as hatalomátvételtől az 1962-es fordulatig terjed. Az első degaulle-ista kormány (Michel Debré volt az elnök) 1962-ben bukott meg, de ebben az évben lépett életbe a fontos alkotmánymódosítás is, amely bevezette az elnökválasztás közvetlen rendszerét. Önmagában is szenzáció, hogy olyan tekintélyes államférfi, mint de Gaulle, visszavonulása után egy évvel már közzéteszi megemlékezéseit, most azonban más keltette föl a figyelmet. A könyvnek az előzetes beharangozás szerint november elején kellett volna megjelennie, de gonddal megválogatott nylonkötésben, celofán védőborítékkal, egy hónappal korábban érkezett meg a boltokba. Nyilvánvaló volt tehát, hogy gondosan mérlegelték az időpont előrehozatalát; akkor jusson az olvasók kezébe, amikor Pompidou a Kremlben tárgyal, majd elindul Bajkonurba, Novoszibirszkbe és Akagyemgorodokbe, ahol négy esztendeje maga de Gaulle is járt. Mi volt a tábornok célja? Kicsinyes hiúság csupán, ismételten nyilvánosság elé tárni, hogy megvonta bizalmát attól a férfiútól, aki hosszú ideig miniszterelnöke volt, majd tudatosan az utódlásra tört? Ezt támasztaná alá, hogy a könyvben mindenkiről szó van — Kennedyről, Hruscsovról, Eisenhowerról, Malrauxról, Chaban-Delmasról — csak éppen Pompidouról semmi, vagy éppen néhány sor. De az is igaz, hogy ahol az emlékiratok első kötete megszakad, Pompidou még a Rotschild-banikház vezérigazgatója volt, a politikai életben alig ismerték, néhány hónappal később költözött be meglepetésre kormányfőként a Matignon-palotába. De Gaulleról egyébként is nem lehet a kicsinyességet föltételezni, nagyobb a valószínűsége annak, hogy inkább azt akarta jelezni: la Boisserie-ből, a legendás családi birtokról továbbra is figyelemmel kíséri az eseményeket, és felidézi, milyen újszerű kapcsolatokat teremtett meg négy éve Moszkvában, ami a jelenlegi államfőt is kötelezi. Mellesleg „A reménység emlékiratai” példátlan könyvsiker lett, két nap alatt negyedmillió példány fogyott el belőle, a kiadó alig győzi utánanyomatni az újabb példányokat. A KÖRKÉP. Különben Pompidou számára nem kellett fölidézni a de gaulle-i politikai hagyatékot, minden bizonnyal eleve azzal a szándékkal érkezett meg a szovjet fővárosba, hogy továbblép a tábornok megjelölte úton. A politika a valóságban persze korántsem olyan egyszerű, a gyakorlat mindig módosít az elképzeléseken. A mostani francia elnöknek a Szovjetunióban eltöltött nyolc napja éppen azért volt rendkívül izgalmas, szinte egy kiválóan rendezett film fordulatainak fokozásaként, mert a mintegy kétszáz újságíró szeme láttára alakultak ki az új fejlemények. Már Párizsban fülbesúgták a valóban beavatottak, hogy Pompidou mindenekelőtt a szovjet—francia politikai konzultációk kiszélesítését és elmélyítését fogja kérni, különösképpen a Moszkva—Bonn szerződés megkötése után. Nem előnyt akart szerezni Brandttal szemben, nem is bizalmatlankodott, hiszen illetékes körökből elhangzott a szovjet fővárosban az a kijelentés, hogy mind a Szovjetuniónak, mind Franciaországnak érdeke a realista irányzat további érvényesülése Bonnban. Inkább olyan meggondolások játszottak szerepet, hogy a valóságot szemlélve, Nyugat-Németországban a szociáldemokrata-liberális kormányzás ellenére túlnyomó az amerikai gazdasági és politikai befolyás, és ennek vannak bizonyos katonai következményei is. Az átgondolt európai politizálás nem ragadhat bele a jelenbe, nem elégedhet meg azzal, hogy tudomásul veszi ami van, hanem számba kell vennie a jövő lehetőségeit is. A megerősített szovjet—francia együttműködés biztosíték lehet minden esetleges negatív hatás ellensúlyozására. TÁVOLABB EURÓPÁTÓL. A moszkvai tárgyalásoknak és megállapodásoknak volt azonban egy tágasabb kerete is. A szovjet és a francia vezetők egyaránt jól tudják, hogy a Franciaországnál népességben ötször nagyobb, nyersanyagkincseiben és katonai erejében sokszoros Szovjetuniónak méreteihez szabott világpolitikai partnere az Egyesült Államok. A kontinensek sorsát eldöntő alapvető kérdésekben elkerülhetetlenül Moszkvának és Washingtonnak kell tárgyalnia, már a nukleáris egyensúly meghatározó törvénye miatt is. E valószínűleg évtizedekre elhúzódó tárgyalási szakasz azonban rövidebb periódusokra oszlik, mondhatni nagyon rövidekre. Minden két esztendőben néhány hónapos világpolitikai rövidzárlatot okoz, hogy az Egyesült Államokban valamilyen választás esedékes, és ez korlátozza a Fehér Ház cselekvőképességét. A republikánus törvényhozási többségért megindult versenyfutás Nixonnal megszakíttatta az ősszel folytatásra váró SALT- tárgyalások előkészületeit, befagyasztotta a közel-keleti eszmecseréket, hirtelen megmerevedést okozott, visszahozta a washingtoni politikába a hidegháború egyes letűntnek hitt módszereit. Alkalmazkodhat-e Európa ehhez az amerikai politikai váltógazdasághoz? Úgy tűnik, a szovjet vezetők Pompidou elnökkel közösen arra a határozott véleményre jutottak, hogy nem, a tengerentúli konjunktúrát ki kell iktatni a mi kontinensünk helyzetének alakulásából, valami sokkal állandóbbra kell törekedni. Kelet- és Nyugat-Európa viszonylatában ilyen új állandó tényezőt jelent majd az évenként két ízben ritmikusan ismétlődő szovjet—francia külügyminiszteri konzultáció, amely érthetően nem csupán Európa kérdéseivel foglalkozik majd, hanem mindennel ami hatással lehet kontinensünk életére. Határozott tárgyalási hierarchia alakul így ki a világban: megmarad a szuper nagyhatalmak érintkezése, hiszen az alapvető kérdések megoldásának ez a kulcsa, viszont lesz ennél egy állandóbb fórum is, az európai konzultációs rendszer, amelynek példája a szovjet— francia viszony. Ilyen meggondolás játszhatott szerepet abban is, hogy Pompidou első alkalommal most Moszkvában foglalt állást nyilvánosan az európai biztonsági értekezlet összehívása mellett. A MESTER ÉS KÖVETŐJE. Elsőrendű fontosságú eredmények születtek így most Moszkvában, tagadhatatlanul abban a szellemben, ahogyan annak idején de Gaulle képzelte el a szovjet vezetőkkel négy éve folytatott tárgyalásain. Az egyik oldalon — Brezsnyev, Koszigin és Podgornir — a tárgyalópartnerek ugyanazok, a másik oldalon változtak, így a stílusbeli eltéréseket a franciáknál lehetett érdekesen megfigyelni. Régóta mondják és írják, hogy az életkori különbségek, a tapasztalatok más jellege és természetesen az ember alkatából fakadó eltérések más módszereket alkalmaztatnak Pompidouval, mint az a történelemből érkezett és a történelembe tartó de Gaulle-nál észlelhető volt. A moszkvai látogatás kitűnő alkalmat kínált a közvetlen megfigyelésekre. De Gaulle a színpadias gesztusokat éppen történelmi hivatástudata miatt politizálásának szerves részévé tette. Félreértés ne essék: nem pózolt, hanem tablókon helyezte el önmagát. A tömegekkel való találkozás ebben a képben hasonlatos volt a XIX. századbeli francia romantikus nagyoperák jeleneteihez. Pompidou sokkal tartózkodóbb volt, de éppen ezért valamivel természetesebb is. De Gaulle minden beszédében új eszméket bocsátott szárnyra, a kisebb-nagyobb meglepetés egyetlen esetben sem maradt el. Az eredetiség néha megcsorbította a valóságot — „Európa az Atlanti-óceántól az Urálig” —, de az eszmék általában termékenyítően hatottak a szovjet—francia kapcsolatokra. Ezt emelték ki ezúttal is a szovjet vezetők de Gaulle államférfiúi nagyságát és történelmi éleslátását méltatva. Pompidou stílusában sajátságosan ötvözi a francia irodalom tanárának és — nem pejoratív értelemben — a Rotschild-bankház volt vezérigazgatójának tapasztalatait. Amikor sajtóértekezletet tart, a pódiumon professzoros gesztusokkal magyaráz, minden szava helyén van, teljesen világos, mit akar mondani. De ha gyakorlati dolgokra terelődik a szó, félreérthetetlenül realista. Az első tárgyalási napon a Kremlben a szovjetfrancia gazdasági kapcsolatokról vitáztak. Huszonnégy órán belül meghívó ment Párizsba tizenkét vezető ipari embernek, további öt nap múlva két bankárnak. Valószínűleg ez a helyes egybevetés alapja, de Gaulle az elveket rakta le, Pompidou a gyakorlati megvalósító, beleértve ebbe a praktikus államférfi szükségszerű korrekcióit a valóság módosította művön. Várkonyi Tibor Magyar Nemzet A lettizetközi MILENllllZIV Róma az első európai város, ahol egyetemet kap a főzés tudománya. A gasztronómiai egyetem a jövő évben nyílik meg, de már most igen sok a jelentkező — írja a milánói Domenica della Corriere. A tanulmányi tervben mintegy negyven tárgy szerepel, egyebek között a terítés művészete, a helyes táplálkozás és mások. Az új főiskola rektora Franco Maria Quadro negyvenkilenc éves, testsúlya százhat kilogramm. Nem a legjobb reklám a helyes táplálkozásra. Az UNESC főlapja egy belga tűzhányószakértő véleményét fejezi ki, mennyire nem gondol a világ az alvó vulkánokra, amelyek óriási veszélyt jelentenek. Vannak tűzhányók, amelyek évezredeken keresztül „csendben” maradnak, hogy azután váratlanul katasztrófát okozzanak. Ezek ellen — megfigyelőállomásokkal — jól lehet védekezni, amelyek sokszor hónapokkal előbb tudják jelezni a vulkánkitörést. A müncheni Süddeutsche Zeitung a fiatalság zsebpénzproblémájáról írt hosszú cikket. Helyes-e annyi zsebpénzt adni az ifjúságnak, amiből kisebb-nagyobb kiadásait gond nélkül fedezni tudja, vagy jobb takarékosságra szorítani, esetleg még nélkülözésre is szoktatni? A lap latolgatja mindkét módszer előnyeit és hátrányait. A kérdést elhanyagolni nem lehet, mert a fiataloknak vannak „egyéni” kiadásaik s ne kényszerítsék őket arra, hogy a szükséges összeget esetleg kerülő úton kelljen megszerezniük — írta a lap. Franciaországban évente 60—75 ezer közlekedési baleset történik, s igen sok a halálos áldozatok száma. A halálesetek negyedrészét el lehetne kerülni, ha hamarabb jönne segítség. Hogyan lehetne jobban, gyorsabban megszervezni a mentést? Fontos lenne, ha gyakoribbá tennék a telefon- és rádiókapcsolatot a kórházak, segélyhelyek és mentőautók között — írja a Paris-Jour. .Vasárnap, 1970. október 18. Rajna-parti jegyzetek Düsseldorfban hétfőn kezdődnek a magyar gazdasági napok. Kissé szokatlan kép fogad , 700 ezer lakosú Düsseldorf Elegáns Park-szállójában. Míg a vendégek többsége belföldi,ddig a személyzet túlnyomó-részt külföldi, többnyire olasz, görög, vagy jugoszláv vendégmunkás. Ez az első benyomás sokat mond bizonyos vonatkozásban az NSZK jelenlegi belső tár-adalmi struktúrájáról is. Mivel az alig 300 ezer lancosú Bonn főleg kormányzati centruma a 60 milliós Német szövetségi Köztársaságnak, egyre inkább a federalizmusnak is megfelelő policentrizmus érvényesül a nyugatnémet városok között, ami küönösen az üzletembereknél sok belföldi utazást tesz szűküléssé. Így érthető, hogy a Rajna menti Düsseldorf, amelyet lakosai szívesen neveznek a Ruhr-vidék íróasztalának, sok nyugatnémet üzletember rendszeres úticélja. Érdeklődésem■e egyébként úgy tájékoztattak, hogy a szállodai vendégek 60 százaléka belföldi, és a külföldiek között az amerikaiak állnak első helyen. Ugyanakkor ebben a Franciaországhoz közel fekvő Rajna menti városban a Közös Piac ellenére alig hallani francia beszédet. Másrészt az NSZK-ban hosszú ideje tartó konjunktúra teremtette munkaerőhiány miatt jelenleg már 1,8 millió külföldi, vendégmunkást alkalmaznak. A munkaerőhiány egyébként figyelemre méltó tényező az ipari kooperáció napirenden levő kiépítése szempontjából is. Az NSZK cégei ugyanis ennek következtében készséget mutatnak arra, hogy külföldi partnereiknek rendeléseket adjanak ipari részegységek gyártására, aminek következtében lehetővé válik számukra a kapacitás növelése újabb munkaerők alkalmazása nélkül. Másrészt az NSZK külföldi partnereinek ez a hoszszú lejáratú, kevésbé konjunktúraérzékeny ipari együttműködés növeli a vásárlóképességet az NSZK-ban, ami mindkét félnek előnyös lehet. Bár a vendégmunkások általában sokkal többet keresnek, mint amennyi jövedelmük hazájukban lenne, egyetlen nyugatnémet beszélgetőpartnerem sem tagadta, hogy rendkívül sivár az életmódjuk. Többségük minden emberi kapcsolat nélkül, a lakosságtól elkülönülten, lényegében modern gettóban él. Mivel főleg egymással érintkeznek, többnyire nem is tanulnak meg németül. Ha ennek az okait keressük, bizonyára szerepet játszanak egyes retrográd német hagyományok és szokások. Míg például a negyed évszázaddal ezelőtt Lengyelországból és Csehszlovákiából áttelepített németajkú lakosság egy részének különállását hosszú ideig mesterségesen fenntartották, és ezzel akarva-akaratlanul is ez a csoport a második világháború után kialakult helyzet és a realitások elismerése ellen mesterkedő erők eszközévé vált, addig az algériai függetlenség elnyerése után hazatelepült franciák úgyszólván rekordidő alatt beilleszkedtek Franciaországban. Az NSZK közvéleménye eddig, a jelek szerint, még nem foglalkozott eléggé azzal, hogy egy társadalomnak a többi között az is értékmérője, mennyire engedi meg az újonnan jöttek beilleszkedését, asszimilálódását. Bizonyos el nem hanyagolható szerepet játszik továbbá az a tény, hogy a lakosság jelentős része anynyira koncentrálja erőfeszítéseit és gondolkodását az egyéni gazdasági sikerek hajszolására, vagyis a pénzszerzésre, hogy az emberi vonások kezdenek kissé háttérbe szorulni. Jellemző volt erre a gondolkodásmódra, hogy Bonnban, vezető nyugatnémet publicistákkal szervezett találkozásom alkalmával, az egyik legtekintélyesebb napilap kommentátora azzal érvelt, hogy egy ország nemzetközi tekintélye kizárólag gazdasági erő.r ' '1 függ és ebben odáig ment, hogy „Indiának — szerinte —, ezért nincs semmilyen súlya a világpolitikában”. Az NSZK háború utáni — kétségtelenül figyelemre méltó — gazdasági sikerei bizonyára szintén hozzájárultak ahhoz, hogy ezen a téren kissé egyoldalú gazdaságcentrikus gondolkodásmód alakuljon ki. Jellemzőnek tűnt például, amikor vasárnap délután százával láttam ácsorogni a külföldi vendégmunkásokat a Düsseldorf főpályaudvara előtti téren. Akaratlanul is a Nyugati pályaudvar előtti, régi, háború előtti, szomorú cselédkorzó jutott eszembe. Ez a látvány annál is inkább feltűnő, mert Düsseldorf, amelyet lakosai „kis Párizsnak” is akarnak nevezni egyébként még nyugati, sőt nyugatnémet viszonylatban is rendkívül gazdag város benyomását kelti. Az NSZK egyik magas rangú kormánytisztviselője „nagyon újgazdagnak” minősítette Düsseldorf belvárosának a képét, de ez a nyilván helytálló megállapítás nem változtatott azon, hogy a helyi lakosság által Kö-nek becézett Königsallee nevű reprezentatív üzleti főutcájának kirakatai elegancia és gazdagság szempontjából már elhagyja a párizsi Champs Elysées-t is. A Königsallee rövidebb ugyan, de akkor is figyelemre méltó, hogy a „parvenu” útvonal gazdagság, vagy ha akarjuk „flanz” tekintetében már felülmúlja világhírű idősebb testvérét. Az ismert Kranzler cukrászda is nemrég fiókot nyitott a Königsalleén. Nem kétséges, hogy elsősorban a pénz arisztokráciája tud itt vásárolni, így például a düsseldorfi Kamara egyik főtisztviselője elmondta nekem, hogy csak nézi a „Kö” hirdetéseit, de máshol vásárol. A sok üzletnek azért mégis van sok ezer jómódú vevője, hiszen Düsseldorf ötmilliós körzet bevásárlási központja és számos Rajna és Runn menti mammutvállalat, valamint több nagy bank központjának székhelye. A düsseldorfi tőzsde egymaga bonyolítja le az NSZK teljes részvényforgalmának egyharmadát. Az NSZK-ban egyébként az a tény is növeli a tőzsdék jelentőségét, hogy az önfinanszírozás csupán a beruházások egyharmadára terjed ki, vagyis az új tőkeszükséglet egyharmadát fedezik a cégek sajátos eszközeikből, míg a Közös Piac többi tagállamában átlagosan kétharmadát. A Közös Piacon belüli tőkeösszefonódásra jellemző, hogy már közel annyi külföldi részvényt is jegyeznek Düsseldorfban mint belföldit. A düsseldorfi tőzsde jelentősége az egyik legfőbb magyarázata annak is, hogy itt jelenik meg minden tőzsdenapon a Handelsblatt, amely az Industriekurier szeptember 1-én bekövetkezett beolvasztása után most már az NSZK egyetlen említésre méltó gazdasági napilapja. Végül, de nem utolsósorban Düsseldorf önmagát nem kis meglepetésemre nem csupán az NSZK, hanem a világ divatközpontjának is nevezi. Azt állítják, hogy Párizs ugyan továbbra is az előkelő divatszalonok központja, de Düsseldorf a luxuskonfekció centruma. Tény, hogy divatrendezvényeit az egész világról látogatják és éppen ottlétemkor tudósítottak arról a lapok, hogy eljártak a legújabb kreációkat minikamerával fényképező japán „ipari kémek” ellen. A város képéhez tartozik még a Rajna-part közelében levő „Altstadt”, az óváros is. Ez kellemes légkörű szórakozónegyed. Nem véletlen, hogy nem mulatónegyedet írtam, mert itt csak kocsmák és vendéglők vannak, ahol eszik a kitűnő Rajna menti „Sauerbraten” nevű sültet — amely nevével ellentétben nem savanyú, ha jól készítették el — és isszák hozzá a számunkra kissé szokatlan ízű, ősi túlérett barnasört, az Altot. De nincs sztriptíz és nincs prostitúció, amire a helybeliek büszkén hivatkoznak. A Rajna partján azonban itt nem andalog senki, mert elsősorban a szennyvizek elégtelen szűréssel történő levezetése következtében ezen a szakaszon kibírhatatlan a szag. Ez részint elvezet az NSZK azon problémájához — amelylyel most a Brandt kancellár vezetése alatt álló kormánynak kell megküzdenie —, hogy az elmúlt két évtizedben rendkívüli módon elhanyagolták az infrastruktúra fejlesztését. Ez sokat ártott a Német Szövetségi Köztársaságot két évtizeden át uraló CDU—CSU kormánypártok népszerűségének és az anakronisztikus külpolitika mellett jelentős része volt abban, hogy ezek a pártok most először nem rendelkeznek parlamenti többséggel és az ellenzéki padokból támadhatják a költségvetésnek az eddiginél lényegesen nagyobb közlekedési, egészségügyi és kulturális előirányzatát, bár a kulturális tervek megvalósítását az is fékezi, hogy a művelődésnek csupán a tartományi kormányokban van tárcájuk. Mindez mutatja, hogy Brandt kancellár kormányának nem csupán külpolitikai vonatkozásban kellett súlyos örökséget átvennie elődeitől Visszatérve a Rajna-parti helyzetre, hangsúlyozni kell azt is, hogy a szennyvizek kérdését jelenleg már csak összeurópai viszonylatban lehet megoldani. Az NSZK egyik több milliós példányszámban megjelenő képeslapja nemrég ezzel kapcsolatban „S. O. S„ az Északi-tenger kipusztul” címmel közölt érdekes cikket, amely hangsúlyozza, hogy 9 ipari ország szennyvizeinek jelentős része jut az Északi-tengernek viszonylag kis részére, így például egyedül az NSZK titandioxid-termelésével évente másfél millió tonna hígított kénsav tízszázalékos vasszulfádtartalommal folyik az Északi-tengerbe. A szennyvizeik már eddig is nagyarányú halpusztulásokhoz vezettek és rendkívüli módon megzavarták az Északi-tenger oxigénháztartását. A szakértők szerint a tenger megterhelésének további növelése legkésőbb 1980-ig az egyensúly teljes felborulásához, az Északi-tenger élővilágának kihalásához vezethet és megszűnhet a tenger azon funkciója is, hogy a levegő oxigéntartalmának egy részét termeli ki. Nyilvánvaló, hogy ilyen súlyos kérdésekkel csak az európai országok egyeztetett, sőt egyesített erőfeszítéseivel lehet megbirkózni. Ez az oka annak a széles körű egyetértésnek, hogy az európai biztonsági értekezleten a többi között meg kell vitatni az emberi környezet problémáit is. Mindez megfoghatóbb perspektívának tűnik az Európában bekövetkezett enyhülési folyamat következtében, amelyet az augusztus 12-én Moszkvában a Szovjetunió és az NSZK között aláírt szerződés legutóbb jelentősen megerősített. Dr. Biró Gerd