Magyar Nemzet, 1970. október (26. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-18 / 245. szám

Vasárnap, 1970. október 18. Madar Nemzet HUSZONÖT ÉV Nemzetközi fotóművészeti kiállítás a Műcsarnokban A FÉNYKÉPEZÉS MŰVE­MET VOLTAT bizonygatni • méltatlan vállalkozás volna e hatalmas kiállítás kapcsán. A­­ Magyar Fotóművészek Szö­­vetsége és a Kiállítási Intéz­mények közös rendezésében nyílt meg a minap a Műcsar­nok termeiben, hogy váloga­tott anyagával egy emberöltő arcát rajzolja látogatói elé. Hiszen a fényképezés — bár művelői némi aggodalmas hangsúllyal még most is sze­retik fogalmát a fotóművészet kifejezéssel jelölni — már ré­gen túl van azon a szinten, hogy művészet volta bizonyí­tásra szoruljon. Egyrészt az axiómákat fölösleges elemez­ni, márpedig a fotó­művészet volta, a festészetéhez, s a grafikáéhoz hasonlóan azzá vált az idők során. Másrészt, ha mégis bizonyítékokat ke­resnénk, hát itt van ez a ki­állítás? sok más társával együtt, hogy meggyőzze a ta­­máskodókat, helytállva ma­gáért. Bölcsebb dolog tehát, ha­­ nem a fotóművészet kifejezés meddő boncolgatására fordít­juk erőnket, hanem azt igyek­szünk számba venni a Műcsar­nok termeiben járva, hogy ho­gyan, milyen eszközökkel és milyen sikerrel tükrözi visz­­sza műveiben korunkat a , fénykép, ez a nagyszerű pil­­­­lanatok őszinte megragadásá­ra, é­ bennük — idemaraszta­­ló jellegénél fogva — a világ változásainak felmutatására képes műfaj. SZERENCSÉS DOLOG VOLT így, ilyen formában, s ilyen széles körű tematikával meg­rendezni ezt a kiállítást. Nem azért természetesen, mivel a „Huszonöt év” fogalmába minden belefér, tehát e jeli­gével minden valamirevaló mű kiállítható. Hanem azért, mert ez a bőre szabott, s így inkább gondolkodásra, mérle­gelésre, mint a könnyebb megoldás keresésére késztető program, alapos megfontolás­ra biztatott mindenkit, aki munkával pályázni óhajtott a­­ tárlaton­­való részvételnél. ** Egy történelmi korszakot­­ persze nagyon sokféle aspek­tusból lehet szem­ügyre venni, s­o­ha csak nem téved az idők és a jelenségek perifé­­é­­riáira a jellegzetességeinek megmutatására vállalkozó mű­vész — az általa szemügyre vett és megörökített jelenség valamilyen módon, a részben az egészet mutatva, a kor tükre lesz. Ám, hogy hol le­hetséges tetten érni a jelen­ségben a lényeget, a pillanat képében a kort, azt nagyon nehéz meghatározni. S ez a nehézség nyilvánvalóan mu­tatkozik meg e több száz ké­pet — ha tetszik jelenséget — elénk táró, s általuk a máso­dik világháború után eltelt negyedszázadot megmutatni szándékozó kiállítás sokszínű panorámájában is. Megmutatkozik ez már a művek sokaságában is. A ki­állítás zsűrijének nyilván ne­héz dolga lehetett, amíg a bő­­séges anyagból kiválogatta a bemutatott bőséges kollekciót , és még mindig átfoghatat­­lan, egyszerre befogadhatatlan a szűrőn fennmaradt anyag, szinte rendszerezhetetlen a művek tömege, a különböző mondanivalót és tartalmában jellegzetes tematikai irányt megvalósító kompozíciók ha­talmas sokasága. Érezhették ezt a kiállítás rendezői is, amikor az anyag bemutatásá­nál egyszerre törekedtek a té­mabeli, tartalmi és időbeli egységek kialakítására. Cso­portosították a „háborús” fel­vételeket, az építés képeit, a sportfotókat, a fiatalok élet­képeit, a szerelem lírai doku­mentumait, az anyaság szépsé­geit mutató műveket, a port­rékat, s az etűd műfajához legközelebb álló kompozíció­kat. Lehetőleg egyforma hang­súlyt is adtak a különböző utakat kereső munkák cso­portjainak. NEMCSAK A LÁTOGATÓT, hanem a kritikust is zavarba hozza a „huszonöt év” króni­kásául szegődő bemutató. A kritikusnak az lenne a felada­ta, hogy a jók közül, a bemu­tatásra érdemesített művek közül kiválogassa a legjobba­kat, a tárlat csomópontjait. De ki tudná biztonsággal kira­gadni huszonöt év krónikájá­ból mindazt, ami fordulópon­tot jelent, amihez mindnyá­junknak köze van, ami vala­mennyiünk gondolatát egyet­len mozzanatba sűrítve tudja kifejezni? A háborúk krónikájával még könnyű dolgunk van, hiszen e nyersen megmutatkozó cse­lekvések a szemünk előtt zaj­lottak le kontinensünkön és segítő figyelmünk lencséje kí­séri őket ma is távoli orszá­gokban, ahol most is háború van. Nem szükséges tehát ide kommentár, hisz „értünk is szól a harang”, amikor a Ro­ham harcosait, vagy a Moszk­va környéke című felvétel ha­lott katonáját látjuk Balter­­mann szovjet fotóriporter fel­vételein, s mi is átéljük a győzelem nyugalmát a romok között összegyűlt harcosok körében, a Németország­ 1945 című, ugyancsak az ő kezétől származó felvételen. Élmé­nyeink, gondolataink vissz­hangozzák Bojár Sándor 1945 című felvételén a felrobban­tott Lánchíd „halott” kőorosz­lánjainak sűrített, s egy rom­ba dőlt ország háttere előtt megjelenő jelképeit. De hús­bavágó a szorongásunk Bao Van és Van Quang vietnami fotóriporterek és Porter szov­jet fotóriporter vietnami ké­pei, vagy Bara István Portu­gál Guinea-i szabadságharcos­akciókat, s a harc sebesült­jeit, áldozatait megörökítő fel­vételei láttán is. Az elmúlt huszonöt eszten­dő krónikáját azonban nem­csak a harc mozzanatai je­lentik, hanem a béke esemé­nyei, az újjászületés képei is. így lesz e drámai képek hi­teles követője az építés, az építőművészet és az anyaság megannyi, lírai vagy objektív fényképes krónikája, így fe­lel a pusztulásra a most szü­letett gyermek és édesanyja képével Langer Klára Az el­ső találkozás című felvétele, Libonban marokkói fotós Ártatlan álom című kompo­zíciója, a tragikus halál áldo­zatává vált első űrhajós, Ga­­garin és kisleánya kettős portréja, valamint Sin indiai fotóművész, szépséges — Ma­donna címmel publikált — anyaképe. S így mutatja az emberi hősiesség állomásai után a munka szépségét Preobrazsenszkij képe, a Fa­­úsztatás, Pierre Pitlet műve, Épülő duzzasztómű Indiában címmel, Mező Sándor Esti fé­nyek Diósgyőrben című felvé­tele, vagy Nielsen lírai fotója a hatalmas daruról, s a mel­lette eltörpülő emberalakról, Kicsinek érzem magam cím­mel. A békét és a munkát meg­mutató művek mellett öröm­mel lépünk tovább a korunk arcát alakító jeles emberek arcmásai elé, számba véve kö­zöttük Claudio Abbado és Ella Fitzgerald portréit — Vámos László képein —, Rácz Aladár portréját és Csók István arc­mását Reismann Marianne és Rév Miklós felvételén, Rich­­ter feloldást és szorongást, kö­szönetét és reménységet ma­gába sűrítő portréját Molnár Edit nemzetközi hírű fény­képén, s — a művészek arcmásai után a politikusok portréit nézve soron — Ma­­kariosz érsek képét Langer Klára, Ho Si Minkét pedig Rév Miklós portréfelvételén. Az arcmások fényképezésé­nek lehetőségét azonban még korántsem merítették ki a tár­­laton bemutatkozó művészek a közélet és a művészetek egyéniségeinek bemutatásával. Hisz mellettük olyan portré­kat állítanak elénk, mint Reismann János Szardíniai paraszt című felvétele, Tor­mai Andor Falusi sakkozó cí­mű munkája és Schulz — NSZK-beli fotós — Lövész­bajnok című karakteres port­réfelvétele. A SZERELEM ÉS A FIA­TALSÁG kimeríthetetlen té­mája korunk fotóművészeté­­nek. Természetes dolog tehát, ha most is bőséges sorozatok választottak a kiállítás ren­dezői a beküldött ,számtalan mű közül, s olyan pompás ké­peket mutatnak be közülük, mint Friedmann Endre, André Kertész, Peter Kertész és Pierscinski szép kompozíciói, az élet valamennyi színére figyelő, sőt, a szegényesben is a megszépültre vigyázó fel­vételei. A művészetek közül — ter­mészetesen — a táncművészet a legelső, amely vonzza a fo­tó mestereit, hiszen itt olyan bravúrokra, olyan pillanatok „elkapására” nyílik lehetőség, amelyek a mozdulat erejével az egész érzelmi-értelmi kört fel tudják mutatni, valahogy úgy, vagy majdnem olyan erő­vel, mint Escher Károly Cso­dálatos mandarin-felvételén láthattuk. Mindenesetre, ha Keleti Éva hasonló témájú képe, Paul Almopy — Béjart balettjéről készített, jóval statikusabb — felvétele, vagy Korniss Péter Fergeteges in­dulatok című kompozíciója nem is versenyezhet Escher művével érzelmi és intellek­tuális telítettségben, a maga módján és körében tökéletes­nek mondható alkotás mind­három. S végül — a más műfajok által megfoghatatlan — gyors mozgások olyan „krónikáit” kell kiemelnünk a kiállításon bemutatott művek sorából, mint Gyarmati Sándor, Gem­ző Károly, V. Sandrin és Far­kas József sportképei, vala­mint Tildy Zoltán Fölfelé címmel bemutatott szép ma­dárfelvétele. A kiállításon bemutatott színes felvételek csoportja csak egy dolgot tesz nyilván­valóvá: a fotósok még nem találtak arányt a kezükbe ke­rült eszköz és az általa kife­jezhető mondanivaló között. Inkább visszaélnek, mint okosan gazdálkodnak a szí­nes lemezekkel. Műveik kö­zött kevés az olyan, eszközeit mértékletesen használó mű, mint amilyen Bencze Pál Ba­laton című felvétele. A több­ség — akár naturalista, akár festői hatásokra tör — nem tart mértéket eszközeivel. Horváth György gfKlal NOVENYOLAJIPARI ES BIOLUNA ENZIMES m%3. MOSOSZERGYAHTO MM ORSZÁGOS VAUMAT FEHÉRÍTŐ MOSÓPOR 0- .. . 5* Egyesíti a legjobb mosószerek minden EBy. HBj .Tgf. előnyös tulajdonságát. A mosott ruha ra­j 1­08 lagyfogású, a fehérnemű fehérebb lesz. ■*' a színes kelme, csillogóbb. 1’ • Bájjá A BIOLUNA használatával az áztatás és mo­­hm ■SaÉi sas égi műveletben elvég­zhető. VILÁGSZÍNVONAL P§|~ HA EGYSZER MEGPRÓBÁLJA, ||| RfllfblOSG EZT MÁSZKÁLJA ! Ili Műterem a szabad ég alatt a/o/dxo//­o/­ jya/c/sie/? a­hegy/o/ — Esik még? A szoba padlóját vázlatok borították. — Miért ne játszhatnék? Miért ne próbálhatnék ki egy tőlem idegen kifejezési for­mát? Akkor is, ha nem értél egyet vele, ha egyébként más vagyok ? — Egyébként? Ezeket a váz­latokat nem te festetted? — Jól láthatod a különbsé­get: hol dolgoztam komolyan és hol kezdtem el firkálni csak úgy, a magam kedvére. Nem szeretem a túl sok rész­letet, a bőbeszédű képeket. De miért ne próbálhatnám meg így is kifejezni magam? Miért ne indulhatnék el egyszer az ellenkező irányból? Valami miatt elakadtam, és nem tud­­tam folytatni ezt a vázlatot. Nem akartam eldobni, ezért valahogy befejeztem. Magam­nak készült, miért ne tehet­tem volna? — Mit gondolsz, lehet va­sárnap tisztességes, aki egész héten becstelen volt? .9^Ágy mereg e A hegy meséjét a vonaton hallottam először. Idős pa­rasztember ült velem szem­ben. Egy ideig szótlanul mé­regetett, aztán csak megkér­dezte, hová igyekszem. Együtt bandukoltuk végig Villány fő­utcáját, s mikor kiértünk a pincesorra, előre mutatott: „Látja azt a hegyet? Hát az az. A kanyarban talál egy utat, azon menjen fel. A kő­bányához visz.’’ Szép ez a bánya. Szálas, ha­­sadozott köveivel, méreteivel, s az előtte szétterülő tájjal. Vöröses sziklafalát mintha fejszével hasogatták volna, lapokra, függőleges szálakra. A töredezett, megcsúszott táb­lák a könnyen megmunkál­ható, könnyen engedelmeske­dő anyag látszatát keltik. Pe­dig az ördög sem bírt vele — így szól a mese. — Hosszú ba­rázdák húzódnak a hegy ol­dalán, az ördög szántotta fel, hogy elnyerje a szépséges siarkát. Egy macskát és egy kakast fogott az óriáseke elé s olyan irammal látott mun­kához, hogy még éjfél előtt elkészült a hegy felével. Lát­ta ezt Harkának, a falubeli szép lánynak az öreganyja s megijedt, hogy kakaskukoré­kolásig elkészül az ördög a ki­szabott munkával, s felszántja a hegyet egészen. Elbújt egy tyúkól mögé és kukorékolni kezdett. Felébredt erre a falu összes kakasa, s olyan éktelen lármát csaptak, hogy az ördög — a falubeliek nélkül, úgy látszik, itt még ő sem boldo­gult — elhajította az ekéjét egészen Beremendig, maga meg visszabújt a föld alá. (Ahol eltűnt, gőzölgő víz fa­kadt — el is nevezték ezt a helyet Harkánynak.) A kövek, ahol nem szaggat­ták fel, és nem bolygattál'' meg szerkezetét, furcsa for­­mát öltenek. A súlyos, ke­mény anyagba mély kurtákét, lyukakat vájt az eső. Legöm­bölyített szélű üregek ezek, mintha a kő maga is belenyu­godott volna, hogy feltárják, kifürkésszék belső titkait. Belenyugodott és körülnőtte, magába szívta az esőnyomo­kat. Ez az engedékeny kitárul­kozás, a formáknak ez a sima egymásba olvadása sajátos szépsége ennek a tájnak. A bányából, a hegyoldalról göm­bölyű hátú dombokat látni. Egymás mellett, mögött hul­lámzó kontúrjaik körülfogják, elárasztják a látóhatárt. Van valami ősi, életadó ereje en­nek a vidéknek. A szőlős dombhátaknak, az esőt és a napsütést egyaránt magukba fogadó köveknek, annak, ahogy a napot, az esőt elrak­tározzák, megőrzik magukban és belső, szinte saját melegük­kel óvják a legnagyobb hideg­ben is a mediterrán klímához szokott növényeket. A szobor a hegyoldal része, darabja, és felnagyítva, sűrít­ve ismétli meg a táj sajátossá­gait. Súlyos, mozdulatlan tö­megként nehezedik a földre, megtartva, megőrizve a kő tö­mörségét, elemi erejét. Az egymásba fonódó formák mégis — nehézkes elterülésük ellenére is — mozgást visznek a kőbe. Két ellentétes irány­ból indul ez a mozgás, két el­lentétes erő csap össze. Köz­tük, mintha a kő szerkezetét, mélységét akarná mutatni, feltárul, megszakad az anyag, rést nyit és körülnövi üregét. Fölötte egy másik kompozí­ció alakuló formái. Erőtől, élettől duzzadó gömbölyűség, óriásgyümölcs, ősanya-jelkép. „Szép kő, pofás kő”, dicsérte a vonaton az öreg parasztem­ber a kompozíció vaskos szép­ségét. A környékbeliek, Vil­lány, Nagyharsány lakói sze­retik ezt a bányát félig kész szobraival, szobrászaival együtt. Talán elsősorban a munkát tisztelik benne. Isme­rik ezeket a köveket, kemény­ségüket, súlyukat. S látják, amikor reggel négykor elkez­dik a köveket vésni-faragni a szobrászok. De a nehéz mun­káért kijáró tiszteleten túl­­ szeretik a szobrokat a szépsé­gükért. Kihozzák a vendéget, megmutatják a bánya szob­rait. A gazdaság csősze, Józsi bácsi, még a ház, a Gyimóthy­­villa tornyát is megmászatta külföldről hazalátogató roko­nával, hadd lássa, hogyan él­nek szomszédságában a művé­szek. ■9$/egy, mü&é,íyei' — Játszhatsz. Ezzel a drót­kefével és kalapáccsal is. Egymásra állítod és megné­zed, hogyan helyezkednek el. Milyen tömeget alkotnak egy­más mellett. Szerintem ez a játék. És ezt is komolyan ve­szi az ember. A játékot is. — De azt a képet nem tud­tam folytatni. — Miért nem hagytad ab­ba? Maradt volna úgy, félig készen. — Annak több értelme lett volna ? — Több. És annak is több értelme van, ha széttéped. Ha egyszer megengeded magad­nak a fegyelmezetlenséget, máskor is meg fogod. Aztán megszokod, mert kényelme­sebb. Létformáddá válik. Kü­lönben is, vannak képek, ami­ket közönségnek fest az em­ber, s különválasztja, amit magának? — Elállt az eső. A rajzok, vázlatok visszake­rülnek a mappába. — Mehetünk vissza dolgoz­ni. " A tér és a kompozíciók egy­ségének, egymásra találó és egymást kiegészítő szerepének nagyszerű színhelye ez a bá­nya. S azok a szobrok talál­nak itt magukra, amelyeknek alkotói élnek, éltek ezzel a térség adta lehetőséggel. Ezért jó Bocz Gyula hegyoldalba fa­ragott kompozíciója, s ezért tudott az egész hegyoldalnak, tájnak felkiáltójelévé válni Kígyós Sándor egy méternél alig nagyobb köve. A repedezett, sziklás fal tö­vében ezért retteg olyan iszo­nyú valóságosan Rétfalvy Sán­dor kőasszonya. Magasra hú­zott térdekkel, meggörnyedt háttal kuporog, térdének, kar­jának, gerincének csontjai kö­zé bújva, tágra meredő szem­mel. Félve és a kőbe zárt ret­tegéstől — félelmetesen. Orosz János a bánya szé­lén, a kitáruló táj előterében faragja kövét, s a vidék moz­gása még nagyobb energiát ad ennek a szélesen perdülő, se­besen csavarodó kompozíció­nak. Szüksége van a helyre, a szél, a levegő erőteljes lendü­letére. Szűk térbe, falak közé zárva ez a szobor falakat re­­pesztene. Mint ahogy kell a hely körüljárni Seregi József kőasszonyait is, ahogy sima kő­meztelenségükkel, súlyos nyugalmukkal feloldják a bá­nya éles köveinek keménysé­gét, zaklatottságát. A kis, ap­rólékosan túlrészletezett kom­pozíciók eltörpülnek, elvesz­nek ebben a térben. És szo­morú tanulságot szolgáltatnak alkotóiknak, akik ebbe a vége­láthatatlan műterembe is ma­gukkal hozták az otthoni mű­terem falait: szűk helyen és szűk látókörrel láttak munká­hoz. A siklósi példa, a járási ta­nács, s a megyei KISZ-bizott­­ság által létrehozott szobrász­telep példája ismertté vált az országban. Követői is akad­tak. A látogatók s az újság­írók időnként valósággal elle­pik a kőbányát, a villát. A ré­gi legenda mellé lassan máso­kat költenek. Híreszteléseket a hegyről, hogy „még a tetejét is kifa­ragják” a szobrászról, aki „harminc évig dolgozik rajta harminc vésővel és egy kala­páccsal” és értetlenül állnak a szobrok előtt, amelyeknek „még címük sincs”. Néha lábra kap az ijedelem is, s megszámolják, melyik több: a figuratív, vagy a non­figuratív alkotás. Henry Moore szava megnyugtató le­het. ..Minden jó művészet egyaránt tartalmaz absztrakt és szürrealista elemeket épp­úgy, mint klasszikus és ro­mantikus elemeket is; szigorú rend és meglepetés, értelem és képzelet, tudat és ösztön talál­kozik benne.” Ezért lesz szebb a hegy, ördög szántotta oldalánál is szebb, mert tudatosan formál­ják széppé az emberek. Fekete Judit Bocz Gyula kompozíciója n

Next