Magyar Nemzet, 1970. október (26. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-18 / 245. szám
Vasárnap, 1970. október 18. Madar Nemzet HUSZONÖT ÉV Nemzetközi fotóművészeti kiállítás a Műcsarnokban A FÉNYKÉPEZÉS MŰVEMET VOLTAT bizonygatni • méltatlan vállalkozás volna e hatalmas kiállítás kapcsán. A Magyar Fotóművészek Szövetsége és a Kiállítási Intézmények közös rendezésében nyílt meg a minap a Műcsarnok termeiben, hogy válogatott anyagával egy emberöltő arcát rajzolja látogatói elé. Hiszen a fényképezés — bár művelői némi aggodalmas hangsúllyal még most is szeretik fogalmát a fotóművészet kifejezéssel jelölni — már régen túl van azon a szinten, hogy művészet volta bizonyításra szoruljon. Egyrészt az axiómákat fölösleges elemezni, márpedig a fotóművészet volta, a festészetéhez, s a grafikáéhoz hasonlóan azzá vált az idők során. Másrészt, ha mégis bizonyítékokat keresnénk, hát itt van ez a kiállítás? sok más társával együtt, hogy meggyőzze a tamáskodókat, helytállva magáért. Bölcsebb dolog tehát, ha nem a fotóművészet kifejezés meddő boncolgatására fordítjuk erőnket, hanem azt igyekszünk számba venni a Műcsarnok termeiben járva, hogy hogyan, milyen eszközökkel és milyen sikerrel tükrözi viszsza műveiben korunkat a , fénykép, ez a nagyszerű pillanatok őszinte megragadására, é bennük — idemarasztaló jellegénél fogva — a világ változásainak felmutatására képes műfaj. SZERENCSÉS DOLOG VOLT így, ilyen formában, s ilyen széles körű tematikával megrendezni ezt a kiállítást. Nem azért természetesen, mivel a „Huszonöt év” fogalmába minden belefér, tehát e jeligével minden valamirevaló mű kiállítható. Hanem azért, mert ez a bőre szabott, s így inkább gondolkodásra, mérlegelésre, mint a könnyebb megoldás keresésére késztető program, alapos megfontolásra biztatott mindenkit, aki munkával pályázni óhajtott a tárlatonvaló részvételnél. ** Egy történelmi korszakot persze nagyon sokféle aspektusból lehet szemügyre venni, soha csak nem téved az idők és a jelenségek periféériáira a jellegzetességeinek megmutatására vállalkozó művész — az általa szemügyre vett és megörökített jelenség valamilyen módon, a részben az egészet mutatva, a kor tükre lesz. Ám, hogy hol lehetséges tetten érni a jelenségben a lényeget, a pillanat képében a kort, azt nagyon nehéz meghatározni. S ez a nehézség nyilvánvalóan mutatkozik meg e több száz képet — ha tetszik jelenséget — elénk táró, s általuk a második világháború után eltelt negyedszázadot megmutatni szándékozó kiállítás sokszínű panorámájában is. Megmutatkozik ez már a művek sokaságában is. A kiállítás zsűrijének nyilván nehéz dolga lehetett, amíg a bőséges anyagból kiválogatta a bemutatott bőséges kollekciót , és még mindig átfoghatatlan, egyszerre befogadhatatlan a szűrőn fennmaradt anyag, szinte rendszerezhetetlen a művek tömege, a különböző mondanivalót és tartalmában jellegzetes tematikai irányt megvalósító kompozíciók hatalmas sokasága. Érezhették ezt a kiállítás rendezői is, amikor az anyag bemutatásánál egyszerre törekedtek a témabeli, tartalmi és időbeli egységek kialakítására. Csoportosították a „háborús” felvételeket, az építés képeit, a sportfotókat, a fiatalok életképeit, a szerelem lírai dokumentumait, az anyaság szépségeit mutató műveket, a portrékat, s az etűd műfajához legközelebb álló kompozíciókat. Lehetőleg egyforma hangsúlyt is adtak a különböző utakat kereső munkák csoportjainak. NEMCSAK A LÁTOGATÓT, hanem a kritikust is zavarba hozza a „huszonöt év” krónikásául szegődő bemutató. A kritikusnak az lenne a feladata, hogy a jók közül, a bemutatásra érdemesített művek közül kiválogassa a legjobbakat, a tárlat csomópontjait. De ki tudná biztonsággal kiragadni huszonöt év krónikájából mindazt, ami fordulópontot jelent, amihez mindnyájunknak köze van, ami valamennyiünk gondolatát egyetlen mozzanatba sűrítve tudja kifejezni? A háborúk krónikájával még könnyű dolgunk van, hiszen e nyersen megmutatkozó cselekvések a szemünk előtt zajlottak le kontinensünkön és segítő figyelmünk lencséje kíséri őket ma is távoli országokban, ahol most is háború van. Nem szükséges tehát ide kommentár, hisz „értünk is szól a harang”, amikor a Roham harcosait, vagy a Moszkva környéke című felvétel halott katonáját látjuk Baltermann szovjet fotóriporter felvételein, s mi is átéljük a győzelem nyugalmát a romok között összegyűlt harcosok körében, a Németország 1945 című, ugyancsak az ő kezétől származó felvételen. Élményeink, gondolataink visszhangozzák Bojár Sándor 1945 című felvételén a felrobbantott Lánchíd „halott” kőoroszlánjainak sűrített, s egy romba dőlt ország háttere előtt megjelenő jelképeit. De húsbavágó a szorongásunk Bao Van és Van Quang vietnami fotóriporterek és Porter szovjet fotóriporter vietnami képei, vagy Bara István Portugál Guinea-i szabadságharcosakciókat, s a harc sebesültjeit, áldozatait megörökítő felvételei láttán is. Az elmúlt huszonöt esztendő krónikáját azonban nemcsak a harc mozzanatai jelentik, hanem a béke eseményei, az újjászületés képei is. így lesz e drámai képek hiteles követője az építés, az építőművészet és az anyaság megannyi, lírai vagy objektív fényképes krónikája, így felel a pusztulásra a most született gyermek és édesanyja képével Langer Klára Az első találkozás című felvétele, Libonban marokkói fotós Ártatlan álom című kompozíciója, a tragikus halál áldozatává vált első űrhajós, Gagarin és kisleánya kettős portréja, valamint Sin indiai fotóművész, szépséges — Madonna címmel publikált — anyaképe. S így mutatja az emberi hősiesség állomásai után a munka szépségét Preobrazsenszkij képe, a Faúsztatás, Pierre Pitlet műve, Épülő duzzasztómű Indiában címmel, Mező Sándor Esti fények Diósgyőrben című felvétele, vagy Nielsen lírai fotója a hatalmas daruról, s a mellette eltörpülő emberalakról, Kicsinek érzem magam címmel. A békét és a munkát megmutató művek mellett örömmel lépünk tovább a korunk arcát alakító jeles emberek arcmásai elé, számba véve közöttük Claudio Abbado és Ella Fitzgerald portréit — Vámos László képein —, Rácz Aladár portréját és Csók István arcmását Reismann Marianne és Rév Miklós felvételén, Richter feloldást és szorongást, köszönetét és reménységet magába sűrítő portréját Molnár Edit nemzetközi hírű fényképén, s — a művészek arcmásai után a politikusok portréit nézve soron — Makariosz érsek képét Langer Klára, Ho Si Minkét pedig Rév Miklós portréfelvételén. Az arcmások fényképezésének lehetőségét azonban még korántsem merítették ki a tárlaton bemutatkozó művészek a közélet és a művészetek egyéniségeinek bemutatásával. Hisz mellettük olyan portrékat állítanak elénk, mint Reismann János Szardíniai paraszt című felvétele, Tormai Andor Falusi sakkozó című munkája és Schulz — NSZK-beli fotós — Lövészbajnok című karakteres portréfelvétele. A SZERELEM ÉS A FIATALSÁG kimeríthetetlen témája korunk fotóművészetének. Természetes dolog tehát, ha most is bőséges sorozatok választottak a kiállítás rendezői a beküldött ,számtalan mű közül, s olyan pompás képeket mutatnak be közülük, mint Friedmann Endre, André Kertész, Peter Kertész és Pierscinski szép kompozíciói, az élet valamennyi színére figyelő, sőt, a szegényesben is a megszépültre vigyázó felvételei. A művészetek közül — természetesen — a táncművészet a legelső, amely vonzza a fotó mestereit, hiszen itt olyan bravúrokra, olyan pillanatok „elkapására” nyílik lehetőség, amelyek a mozdulat erejével az egész érzelmi-értelmi kört fel tudják mutatni, valahogy úgy, vagy majdnem olyan erővel, mint Escher Károly Csodálatos mandarin-felvételén láthattuk. Mindenesetre, ha Keleti Éva hasonló témájú képe, Paul Almopy — Béjart balettjéről készített, jóval statikusabb — felvétele, vagy Korniss Péter Fergeteges indulatok című kompozíciója nem is versenyezhet Escher művével érzelmi és intellektuális telítettségben, a maga módján és körében tökéletesnek mondható alkotás mindhárom. S végül — a más műfajok által megfoghatatlan — gyors mozgások olyan „krónikáit” kell kiemelnünk a kiállításon bemutatott művek sorából, mint Gyarmati Sándor, Gemző Károly, V. Sandrin és Farkas József sportképei, valamint Tildy Zoltán Fölfelé címmel bemutatott szép madárfelvétele. A kiállításon bemutatott színes felvételek csoportja csak egy dolgot tesz nyilvánvalóvá: a fotósok még nem találtak arányt a kezükbe került eszköz és az általa kifejezhető mondanivaló között. Inkább visszaélnek, mint okosan gazdálkodnak a színes lemezekkel. Műveik között kevés az olyan, eszközeit mértékletesen használó mű, mint amilyen Bencze Pál Balaton című felvétele. A többség — akár naturalista, akár festői hatásokra tör — nem tart mértéket eszközeivel. Horváth György gfKlal NOVENYOLAJIPARI ES BIOLUNA ENZIMES m%3. MOSOSZERGYAHTO MM ORSZÁGOS VAUMAT FEHÉRÍTŐ MOSÓPOR 0- .. . 5* Egyesíti a legjobb mosószerek minden EBy. HBj .Tgf. előnyös tulajdonságát. A mosott ruha raj 108 lagyfogású, a fehérnemű fehérebb lesz. ■*' a színes kelme, csillogóbb. 1’ • Bájjá A BIOLUNA használatával az áztatás és mohm ■SaÉi sas égi műveletben elvégzhető. VILÁGSZÍNVONAL P§|~ HA EGYSZER MEGPRÓBÁLJA, ||| RfllfblOSG EZT MÁSZKÁLJA ! Ili Műterem a szabad ég alatt a/o/dxo//o/ jya/c/sie/? ahegy/o/ — Esik még? A szoba padlóját vázlatok borították. — Miért ne játszhatnék? Miért ne próbálhatnék ki egy tőlem idegen kifejezési formát? Akkor is, ha nem értél egyet vele, ha egyébként más vagyok ? — Egyébként? Ezeket a vázlatokat nem te festetted? — Jól láthatod a különbséget: hol dolgoztam komolyan és hol kezdtem el firkálni csak úgy, a magam kedvére. Nem szeretem a túl sok részletet, a bőbeszédű képeket. De miért ne próbálhatnám meg így is kifejezni magam? Miért ne indulhatnék el egyszer az ellenkező irányból? Valami miatt elakadtam, és nem tudtam folytatni ezt a vázlatot. Nem akartam eldobni, ezért valahogy befejeztem. Magamnak készült, miért ne tehettem volna? — Mit gondolsz, lehet vasárnap tisztességes, aki egész héten becstelen volt? .9^Ágy mereg e A hegy meséjét a vonaton hallottam először. Idős parasztember ült velem szemben. Egy ideig szótlanul méregetett, aztán csak megkérdezte, hová igyekszem. Együtt bandukoltuk végig Villány főutcáját, s mikor kiértünk a pincesorra, előre mutatott: „Látja azt a hegyet? Hát az az. A kanyarban talál egy utat, azon menjen fel. A kőbányához visz.’’ Szép ez a bánya. Szálas, hasadozott köveivel, méreteivel, s az előtte szétterülő tájjal. Vöröses sziklafalát mintha fejszével hasogatták volna, lapokra, függőleges szálakra. A töredezett, megcsúszott táblák a könnyen megmunkálható, könnyen engedelmeskedő anyag látszatát keltik. Pedig az ördög sem bírt vele — így szól a mese. — Hosszú barázdák húzódnak a hegy oldalán, az ördög szántotta fel, hogy elnyerje a szépséges siarkát. Egy macskát és egy kakast fogott az óriáseke elé s olyan irammal látott munkához, hogy még éjfél előtt elkészült a hegy felével. Látta ezt Harkának, a falubeli szép lánynak az öreganyja s megijedt, hogy kakaskukorékolásig elkészül az ördög a kiszabott munkával, s felszántja a hegyet egészen. Elbújt egy tyúkól mögé és kukorékolni kezdett. Felébredt erre a falu összes kakasa, s olyan éktelen lármát csaptak, hogy az ördög — a falubeliek nélkül, úgy látszik, itt még ő sem boldogult — elhajította az ekéjét egészen Beremendig, maga meg visszabújt a föld alá. (Ahol eltűnt, gőzölgő víz fakadt — el is nevezték ezt a helyet Harkánynak.) A kövek, ahol nem szaggatták fel, és nem bolygattál'' meg szerkezetét, furcsa formát öltenek. A súlyos, kemény anyagba mély kurtákét, lyukakat vájt az eső. Legömbölyített szélű üregek ezek, mintha a kő maga is belenyugodott volna, hogy feltárják, kifürkésszék belső titkait. Belenyugodott és körülnőtte, magába szívta az esőnyomokat. Ez az engedékeny kitárulkozás, a formáknak ez a sima egymásba olvadása sajátos szépsége ennek a tájnak. A bányából, a hegyoldalról gömbölyű hátú dombokat látni. Egymás mellett, mögött hullámzó kontúrjaik körülfogják, elárasztják a látóhatárt. Van valami ősi, életadó ereje ennek a vidéknek. A szőlős dombhátaknak, az esőt és a napsütést egyaránt magukba fogadó köveknek, annak, ahogy a napot, az esőt elraktározzák, megőrzik magukban és belső, szinte saját melegükkel óvják a legnagyobb hidegben is a mediterrán klímához szokott növényeket. A szobor a hegyoldal része, darabja, és felnagyítva, sűrítve ismétli meg a táj sajátosságait. Súlyos, mozdulatlan tömegként nehezedik a földre, megtartva, megőrizve a kő tömörségét, elemi erejét. Az egymásba fonódó formák mégis — nehézkes elterülésük ellenére is — mozgást visznek a kőbe. Két ellentétes irányból indul ez a mozgás, két ellentétes erő csap össze. Köztük, mintha a kő szerkezetét, mélységét akarná mutatni, feltárul, megszakad az anyag, rést nyit és körülnövi üregét. Fölötte egy másik kompozíció alakuló formái. Erőtől, élettől duzzadó gömbölyűség, óriásgyümölcs, ősanya-jelkép. „Szép kő, pofás kő”, dicsérte a vonaton az öreg parasztember a kompozíció vaskos szépségét. A környékbeliek, Villány, Nagyharsány lakói szeretik ezt a bányát félig kész szobraival, szobrászaival együtt. Talán elsősorban a munkát tisztelik benne. Ismerik ezeket a köveket, keménységüket, súlyukat. S látják, amikor reggel négykor elkezdik a köveket vésni-faragni a szobrászok. De a nehéz munkáért kijáró tiszteleten túl szeretik a szobrokat a szépségükért. Kihozzák a vendéget, megmutatják a bánya szobrait. A gazdaság csősze, Józsi bácsi, még a ház, a Gyimóthyvilla tornyát is megmászatta külföldről hazalátogató rokonával, hadd lássa, hogyan élnek szomszédságában a művészek. ■9$/egy, mü&é,íyei' — Játszhatsz. Ezzel a drótkefével és kalapáccsal is. Egymásra állítod és megnézed, hogyan helyezkednek el. Milyen tömeget alkotnak egymás mellett. Szerintem ez a játék. És ezt is komolyan veszi az ember. A játékot is. — De azt a képet nem tudtam folytatni. — Miért nem hagytad abba? Maradt volna úgy, félig készen. — Annak több értelme lett volna ? — Több. És annak is több értelme van, ha széttéped. Ha egyszer megengeded magadnak a fegyelmezetlenséget, máskor is meg fogod. Aztán megszokod, mert kényelmesebb. Létformáddá válik. Különben is, vannak képek, amiket közönségnek fest az ember, s különválasztja, amit magának? — Elállt az eső. A rajzok, vázlatok visszakerülnek a mappába. — Mehetünk vissza dolgozni. " A tér és a kompozíciók egységének, egymásra találó és egymást kiegészítő szerepének nagyszerű színhelye ez a bánya. S azok a szobrok találnak itt magukra, amelyeknek alkotói élnek, éltek ezzel a térség adta lehetőséggel. Ezért jó Bocz Gyula hegyoldalba faragott kompozíciója, s ezért tudott az egész hegyoldalnak, tájnak felkiáltójelévé válni Kígyós Sándor egy méternél alig nagyobb köve. A repedezett, sziklás fal tövében ezért retteg olyan iszonyú valóságosan Rétfalvy Sándor kőasszonya. Magasra húzott térdekkel, meggörnyedt háttal kuporog, térdének, karjának, gerincének csontjai közé bújva, tágra meredő szemmel. Félve és a kőbe zárt rettegéstől — félelmetesen. Orosz János a bánya szélén, a kitáruló táj előterében faragja kövét, s a vidék mozgása még nagyobb energiát ad ennek a szélesen perdülő, sebesen csavarodó kompozíciónak. Szüksége van a helyre, a szél, a levegő erőteljes lendületére. Szűk térbe, falak közé zárva ez a szobor falakat repesztene. Mint ahogy kell a hely körüljárni Seregi József kőasszonyait is, ahogy sima kőmeztelenségükkel, súlyos nyugalmukkal feloldják a bánya éles köveinek keménységét, zaklatottságát. A kis, aprólékosan túlrészletezett kompozíciók eltörpülnek, elvesznek ebben a térben. És szomorú tanulságot szolgáltatnak alkotóiknak, akik ebbe a végeláthatatlan műterembe is magukkal hozták az otthoni műterem falait: szűk helyen és szűk látókörrel láttak munkához. A siklósi példa, a járási tanács, s a megyei KISZ-bizottság által létrehozott szobrásztelep példája ismertté vált az országban. Követői is akadtak. A látogatók s az újságírók időnként valósággal ellepik a kőbányát, a villát. A régi legenda mellé lassan másokat költenek. Híreszteléseket a hegyről, hogy „még a tetejét is kifaragják” a szobrászról, aki „harminc évig dolgozik rajta harminc vésővel és egy kalapáccsal” és értetlenül állnak a szobrok előtt, amelyeknek „még címük sincs”. Néha lábra kap az ijedelem is, s megszámolják, melyik több: a figuratív, vagy a nonfiguratív alkotás. Henry Moore szava megnyugtató lehet. ..Minden jó művészet egyaránt tartalmaz absztrakt és szürrealista elemeket éppúgy, mint klasszikus és romantikus elemeket is; szigorú rend és meglepetés, értelem és képzelet, tudat és ösztön találkozik benne.” Ezért lesz szebb a hegy, ördög szántotta oldalánál is szebb, mert tudatosan formálják széppé az emberek. Fekete Judit Bocz Gyula kompozíciója n