Magyar Nemzet, 1971. január (27. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-13 / 10. szám

3 V­e­r­á­n, 1971. január 13. A Hatvany-képtár SS-elrablása Megdőlnek a bonni vádaskodások 1970. szeptember 7-re tűzte ki a bonni törvényszék dr. Schröder­ tanácsa a Hatvany­­ü­gyben a főtárgyalás első nap­ját. A négy vádlott egyike hiányzott. Dr. Nagy Endre nem volt jelen. Védője, dr. Georg Meinecke, kölni ügyvéd beje­lentette: — Védencem hozzám küldött távirata szerint Arushában, la­kóhelyén betegen fekszik, és így a mai főtárgyaláson jelen nem lehet... Elnök: — Felkérem a védő urat, hogy védence betegségét hatósági orvos által igazoltas­sa. Ennek beérkezését úgy ké­rem, hogy szeptember 18-án a főtárgyalást folytathassuk. A tárgyalást a mondott időpon­tig elnapolom. Elnapolt főtárgyalás Szeptember 18-án Meinecke dr. benyújtotta dr. Nagy Endre levelét, amelyhez csatolta tan­zániai orvosa angol nyelven írott bizonyítványát. Eszerint ,,dr. Nagy Endre, páciensem szívpanaszai súlyosak. Nekem nem állnak a szükséges vizs­gálatok elvégzéséhez a kellő felszerelések rendelkezésre. Arushában sincs olyan kórház, amely e célra kellően fel len­ne szerelve. Éppen azért bete­gemnek tanácsoltam, utazzék vissza hazájába, vizsgáltassa és ha szükséges, kezeltesse ott magát. Addig is tartózkodjék minden izgalomtól.” A bíróság ezzel furcsa hely­zetbe került. Olyan egyén el­len adott ki az ügyészség vád­iratot, aki még tanúkihallgatás céljából is csak „salvus con­­ductus” rendelkezésére bocsá­tása esetén volt hajlandó az NSZK-ba utazni. Tudhatták tehát, hogy vádlottként még kevésbé fog a tárgyaláson meg­jelenni. Erre vall a Tanzániá­ba küldött kiadatási kérelem is, amely eredménytelen ma­radt. A bíróság pedig meg nem jelent vádlott ellen, távol­létében nem hozhat ítéletet. ,De­ igaz, ügyét elkülöníthetik. Mi­­,m­iután azonban a vádirat­­ dr. Deutsch ügyvéd terhére azt hozza fel, hogy kliensét hamis vallomásra bírta volna rá, an­nak meghallgatása nélkül nem hozhatnak ítéletet. Kérte a vádhatóság indítványát a to­vábbi teendők felől. Dr. Schwellnuss meglepő és szo­katlan kijelentéssel kezdte: — Sem én, sem jelenlevő ügyésztársam nem folytunk bele a vádirat elkészítésébe... A védők közbeszólásai: — Azt jelenti ez, hogy az ügyész urak nem azonosítják magukat a vádirattal? Hát ki készítette azt? Schwellnuss ügyész, aki nyil­ván nem akarta a közben nyugdíjazott dr. Kirschbaum főügyész nevét említeni, csak ennyit mondott: — Nem nyilatkozom. Utasí­­tásszerűen a vádirat alapján mi képviseljük a főtárgyaláson a vádirat szerint az ügyet. A bíróság tanácskozása után, az elnök kihirdette végzését: — A főtárgyalást januárig elnapolom, miután az ügyész­ség szerint dr. Nagy vallomá­sa nélkül a per le nem tárgyal­ható. Reméljük, addig meggyó­gyul. Kérem a jelenlevő vád­lottakat, amennyiben meg­jegyzésük lenne eddigi vallo­másaikra, azt írásban juttas­sák el a bírósághoz. A védők sorából dr. Josef Augstein, a neves hannoveri ügyvéd, aki egyébként dr. Ru­dolf Augsteinnek, a „Spiegel” főszerkesztő tulajdonosának a fivére, a tárgyalás berekeszté­sekor hangosan, megjegyezte: — Dr­. Nagy helyében ilyen vádirat esetén én sem jelentem volna meg a bíróság előtt. Emlékezetes, hogy dr. Aug­­stein ügyvéd volt az, akit Josef Strauss, akkori hadügyminisz­ter, a Spiegel-affér idején le­­tartóztattatott. Két telefonbeszélgetés A főtárgyalás megnyitása előtti napokban ismertettem röviden az addig lefolytatott nyomozás eseményeit. A Ma­gyar Nemzetben közölt cikkem után néhány nappal telefonon hívott fel dr. Nagy Endre: — Köszönöm tárgyilagos cik­két. Az elsőt, amelyet ez ügy­ben magyar lap közölt Meg­érkeztem Budapestre, hogy tanzániai orvosom tanácsára megvizsgáltassam magam. Ér­dekes mondanivalóm is van. Védőm telefonon értesített, hogy a büntetőtanács referens bírája, dr. Becker tanácsos ok­vetlenül személyben kíván ve­lem beszélgetni. Kérte, hogy ha már nem jövök Bonnba, utazzam Bécsbe. Most nem tu­dom, tegyek-e eleget kérésé­nek. Nem fenyeget-e ott is ki­adatási veszély? Válaszom ez volt: — Nem hiszem, de felelős­séget nem vállalhatok, ön ugyanis tudomásom szerint nemcsak tanzániai, hanem egy­ben osztrák állampolgár is. Már betegsége miatt sem aján­lom most az utazást. Javasolja ügyvédjének, jöjjön Becker bíró Budapestre, ha beszélni kíván önnel. Találkozhatnak magánemberként bárhol. E ta­nácsomat azonban továbbítja előbb ügyvédjéhez, s ha ő he­lyesli, juttassa el meghívását a bírósághoz Bonnba. Másnap elutaztam egy hosz­­szabb nyugat-európai útra. Vagy három hét múlva, Zürich­ben eszembe jutott dr. Nagy kérése: ha útbaejteném Kölnt, keressem fel védőjét és be­széljem meg vele említett problémáját. Felhívtam tele­fonon dr. Meinecke ügyvédet. Válasza nagyon meglepett: — Köszönöm szíves érdeklő­dését, de a probléma immár tárgytalan. Tanácsát igen jó­nak találtam, s helyeselte dr. Schröder elnök is. Dr. Becker és én október 10-én már Budapesten is voltunk. Az Izsó utcai német kirendeltségen dr. Schulz követségi tanácsos szí­ves engedélyével ügyfelem je­lenlétemben barátságos beszél­getést folytatott dr. Becker bíró úrral, aki arra kérte, hogy ha már vádlottként nem akar Bonnba jönni, tegyen leg­alább tanúként vallomást. Ké­szek vagyunk — mondotta a bíró — e célból önhöz Tanzá­niába utazni. Ügyfelem e ké­rést nem tagadhatta meg, bele­egyezett. Várjuk tehát a bíró­ság látogatását Arushába. Oda majd én is szívesen elutazom. Eddig a telefonon kapott in­formáció, amelyet egy svájci kollégámmal együtt hallgat­tunk végig, akinek irodájából történt a kölni hívás. Megerősített vallomás Hogy ez a tanzániai kihall­gatás , amely tetemes költ­ségekkel járna, hiszen a per­­rendtartás szerint államköltsé­gen a bíróság tagjain kívül ügyész és minden védő, sőt a vádlottak is utazhatnának — mennyire vinné előbbre az ügyet, az majd a továbbiakból ki fog tűnni. Két héttel ké­sőbb, hazaérkezésem után, no­vember elején ugyanis lakáso­mon keresett fel dr. Nagy Endre. — Dr. Becker bíró úrral megállapodtunk. Belátta, hogy mai helyzetemben nem mehe­tek hetekre, sőt hónapokra Bonnba a vádlottak padján kuksolni. Olyan ügyben, amely abból támadt, hogy családom­nak az SS-ek által történt ki­rablásáért kárpótlást kértünk Teljesen légből kapott és töké­letesen alaptalan a vád alá helyezés. Ha a bíróság valóban kiszállna tanúkihallgatásom céljából, én mindenesetre már udvariasságból is rendelkezé­sükre állanék, bár magyar orvos-tanárom is óvott az iz­galmaktól. Vallomásom csak az lehet, hogy engem senki sem beszélt rá hamis vallomás tételére. Vallottam annak ide­jén és most is csak megerősít­hetem, hogy dr. Deutsch ügy­védünk csupán annyit taná­csolt, erőltessem meg emléke­zetemet, igyekezzem minél pontosabban leírást adni apó­som budai és hatvani házainak berendezéséről, a kénekről és más műkincsekről. Én ezt tő­lem telhetően meg is tettem, már amennyire negyedszázad távlatából ez még lehetséges volt. Deutsch dr. természetsze­rűleg saját tapasztalatából mit sem tudhatott arról, hogy mi mit vesztettünk az SS rablása folytán. Én azonban igen, s tár ő nekem semmit sem szug­­gerálhatott, erről én, legjobb hitem és tudásom szerint, in­formáltam őt, és vallottam ké­sőbb eskü alatt. Életemből — mostani anyagi helyzetemben távol foglalkozásomtól — nem vesztegethetek el hónapokat, hogy olyan volt SS-tanúk val­lomásait hallgassam végig, akik szajkó módra ismételge­tik, hogy „mi, németek sem­mit sem vittünk el Magyar­­országról”, amikor én magam az ellenkezőjét tapasztaltam. Egyébként is, most készülünk a jövő évi vadászati világkiállí­tásra, s ez számomra létkér­dést jelent. Safarin Arushában közöltem Nagy Endrével aty­­nak a vallomásnak tartalmát, amely mostani utamon került birtokomba. Ezt egy képviselő barátja, az FDP szétrobbantá­­si kísérletének bukott hőse, Siegfried Zogelmann 1965. jú­lius 14-én Meyer-Hollatz ügyész előtt tette. Az akkor 52 éves, magát főszerkesztő­kiadó foglalkozásúnak valló, Düsseldorf, Cäcilienalle 52. szám alatti lakos többek kö­zött előadta: — Dressler úr közvetítésével 1961 nyarán Dochdat képvi­selőtársammal együtt egy safa­rin vettem részt Arushában, amelyet dr. Nagy vezetett. 1962 nyarán a parlament ak­kori elnökével (ez nyilván dr. Gerstenmaier volt. A szerk.) egy második, ugyancsak dr. Nagy által, ezúttal a Massai- Steppen rendezett safarin vol­tunk. Ekkor barátkoztunk ösz­­sze. Előadta, hogy milyen ne­hezen kapja meg a pénzügy­minisztériumtól a családjától elrabolt jóvátétel alaposan le­alkudott összegét. Én taná­csoltam neki, hogy válasszon egy jó ügyvédet. Dr. Nagy ki­jelentette, hogy jelenlegi ügy­védjének, dr. Deutschnak igen nagy érdemei vannak a­­ per vezetése körül, nagyon sokat fáradozott, és meggyőződése, hogy nélküle jogos követelését talán el sem ismerték volna. Becker bíró budapesti útjá­ról nyilván elégedett jelentést tett elnökének. Hogy ez, idő szerint , f­olynak-e előkészület­­ek a tanzániai bírósági-'-safu-' rira, nem, tudd­jik. Elképzelhe­tetlennek gondolom azonban, hogy a bíróság felettes ható­sága az egyébként kétségtele­nül szép és izgalmas afrikai kirándulásra — államköltsé­gen — engedélyt adna. Néhány nappal ezelőtt egy újabb ese­mény ütött rést a kétségtele­nül már amúgy is széthulló, s a védők vélekedése szerint na­gyon is megalapozatlan vád­iraton. Ajánlott levél érkezett Landesgerichtdirektor dr. Her­­bert Schröder címére. A levél feladója az elsőrendű vádlott SS-Hauptsturmführer Fried­­rich Wilcke frankfurti lakos. Leleplező levél Levelének másolatát elküld­te minden vádlott védőjének és természetesen az ügyészség­nek is. Így módunkban áll tartalmát hitelesen ismertetni: „Hivatkozással a Bíróság el­nökének a szeptember 18-i fő­tárgyaláson elhangzott felhí­vására, tisztelettel közlöm: 1. Mindaz, amit én a Hat­­vany-féle jóvátételi ügyben annak idején eskü alatt val­lottam, megfelel a valóságnak. 2. Lehetséges, hogy én a Hatvany-kincsek transzport­jának kezdeti időpontbeli, megjelölésében tévedtem. En­nek oka az lehet, hogy Magyar­­ország megszállásának egész idejében a Hatvany-palotákból különböző transzportok indul­tak útnak. Ezzel szemben én pontosan emlékezem arra, hogy a végül ottmaradt műér­tékek elszállítására 1944 őszén, már Pfeffer-Wildenbruch tá­bornok parancsnoksága idejé­ben, hozzám egy SD-Ober­­sturmführer hozta az utasí­tást, ahogy azt az ügyészség által most kifogásolt első val­lomásomban állítottam. 3. 1961. július 25-én tett val­lomásomat, amelyet július 31-én bíróság előtt, eskü alatt megerősítettem, saját akara­tomból, önként adtam. Nekem ezért, ellentétben a vádirattal, dr. Deutsch ügyvéd úr semmi­nemű ellenszolgáltatást soha­sem ígért, még kevésbé adott­­. A vizsgálat folyamán el­lentmondóan tett további val­lomásaimat ünnepélyesen visz­­szavonom. Ezeket kifejezetten a vizsgálati fogságban a hosz­szú és további fogvatartástól való félelem hatása alatt tet­tem. Abban a reményben, hogy amennyiben úgy vallok, ahogy azt tőlem kívánták, tel­jesítik a nekem tett ígéretüket és valóban szabadlábra he­lyeznek. Kétszeri fogvatartá­­som által feleségem lelkiálla­pota megrendült és én, vala­mint családom komoly anyagi nehézségek közé kerültünk. Ennek következtében többek között kénytelen voltam rövid­del utána a csak akkoriban felépített kis családi házunkat a Zehnmorgen Strassen elkó­tyavetyélni.” Megválaszolatlan kérdések Íme, miután Nagy dr. kife­jezetten megcáfolta a neki tu­laj­donítottakat, a fő terhelő tanúról is kiderült, hogy fe­nyegetéssel és ígéretekkel mi­lyen módon csikartak ki tőle terhelő vallomást. Ezt köve­tően azonban a negyedrendű vádlott, Visnyey is hasonló be­jelentést tett. Letartóztatása után közölték vele, hogy amíg nem tesz „őszinte” vallomást, nem kerül szabadlábra, öt és fél hónapi magánzárka után ő is beadta a derekát és „meg­felelő” vallomást tett. Azonnal szabadlábra is helyezték. Széles körökben érdeklődés­sel várják, hogy ezek után mi következik? Van vádirat, töb­bek között olyan vádlott ellen, aki nem megy Bonnba. Igye­keznek belőle — „ha ló nincs, szamár is jó” — elve alapján legalábbis terhelő tanút csi­nálni. Nyilván ez sem fog si­kerülni, hiszen a jogvégzett dr. Nagy nem állította soha és nyilván ezután sem fogja állí­tani, hogy őt dr. Deutsch ha­mis tanúzásra igyekezett rábe­szélni, s ő hamis esküt tett volna le. Hiszen akkor saját­ magát vádolná, s elvesztené minden jogát a már megítélt kártérítés második felére. De hát akkor miért kell Arushá­ba utazni? Mi marad fent­?, vádirat ál­lításaiból ! "Nyilván semmi! A képeket az SS szállította el, és­pedig nyugatnémet területre. Jogos volt tehát a jóvátételi követelés. Bebizonyult a kép­tár nagy értéke és így a meg­egyezéses összeg jóval alacso­nyabb, mint ami a törvény szerint az örökösöknek járna. Végül a tanúk befolyásolásá­nak vagy megvesztegetésének vádja is teljesen megdőlt. Az ügyvéd klienseinek érdekét védte a tőle telhető teljes erő­vel. Mi maradt a vádaskodás­ból: semmi! A felszabadulás óta állítot­tuk, könyveinkben leszögez­tük, hogy az SS volt a ma­gyar nemzeti kincs egy részét jelentő Hatvany-képtár elrab­lója. Azóta dolgoztunk ez állí­tásunk, bebizonyításán. Úgy látszik, magános harcunk ered­ményes volt. A legfontosabb kérdés azonban, sajnos, még ezúttal is megválaszolatlanul maradt: kik az orgazdák, hol rejtőzködnek a Hatvany-kin­csek? Úgy érezzük, csak idő kér­dése, hogy erre is fény derül­jön.­­ Lévai Jenő . Masat Nemzet „Nagy Évát keresem a IV/a-ból” A könnyelmű házigazda didergő vendégei A hosszan tartó csöngetésre végül kinyílt az ajtón a kém­lelő. — Kit keres? — Kovácsékat! Kovács Pa­lié­kat! — volt a határozott vá­lasz. — Itt nem laknak semmifé­le Kovácsék! — csapódott be a kis kémlelő. A fiatalember ácsorgott még egy ideig az ajtó előtt, aztán lassú, nyugodt léptekkel távozott. Többen is látták, a szomszédasszony ak­kor jött haza a piacról, még segíteni is szeretett volna raj­ta. — Azt hiszem, a szomszéd házban lakik egy Kovács. Kérdezze meg a házfelügyelőt! Senki sem gondolt arra, mi lett volna, ha a csengetésre senki sem nyit ajtót. Ha ép­pen nincs­­otthon a háziasz­­szony, akkor mit cselekszik a Kovács Pálékat kereső fiatal­ember? Benyúl a zsebébe, elő­veszi álkulcsait, körülnéz, majd egy szempillantás alatt bent van a lakásban. Sebtiben összeszedi az értékesebb dol­gokat, bőröndbe gyömöszöli, s odébbáll. „Szülő­ nagy, pepita szatyorral A besurranó tolvajlásnak­ ez az egyik ismert módja. Saj­nos, nagyon sokszor alkal­mazzák mostanában, mert az egész országban elszaporodott a besurranó tolvajlások szá­ma. Vagy, ha meg akarjuk fordítani az érmet, elszuny­­nyadt az éberség. Mert igaz az a közmondás, hogy alkalom szüli a tolvajt. A legegyszerűbb és legis­mertebb besurranás az, ami a­­kor maga a háziasszony enge­­di be a tolvajt, aki valami el­fogadható ürüggyel csenget be. Például azt mondja, hogy ré­gi holmikat vásárol. Elő is sze­di a háziasszony az összes ócs­kaságot, de a vevőnek nem az kell. Valami speciális, olyasmi, ami csak a pincében, a padlá­son, vagy a lakás kamrájában van, jól elásva a szekrény mé­lyében. Hogy miért? Mert en­nek­ előteresíésére időt kell fordítani, s ő addig elemel va­lamit, a­mire a háziasszony hozza a rézmozsarat­ vagy a múlt századbeli díszkeretet, már elvitték a magnóját, vagy értékes ruhaneműjét. Vannak besurranó tolvajok, akik közintézményekre spe­cializálják magukat, bízva a portás idős korában és szun­dikálóképességében. Ellenőr­zés? Minek az, régen kiment a divatból. Hiszen az a jólöl­tözött asszony is azzal állított be egyik pesti iskolába, hogy Nagy Évát keresi a IV/a-ból. — Fent lesz a folyosón, mindjárt csöngetnek szünetre. Menjen csak fel! — mondja előzékenyen a portás. A „szülő” felmegy a folyo­sóra, szétnéz, megvárja a csön­getést, aztán lejön, s beszól a portásnak: — Köszönöm, megtaláltam. Majd holnap bejövök hozzá is­mét! — Csak tessék! Másnap tényleg jön, nagy, pepita szatyor a kezében. A portás csak int, menjen nyu­godtan. Ők már ismerősök. Az asszony a tegnapi terepszem­le alapján egyenesen arra a folyosóra megy, ahol a kabá­tok lógnak, négy-öt darabot a szatyorba gyömöszöl, s már iszkol is kifelé. Csak a taní­tás végén derül ki, mi tör­tént. De akkor már messze jár a tolvaj, akinek a neve N. J., s 52 rendbeli rablás, betörés bizonyult rá. A tettes kulcsot lop Egy másik ravasz besurra­nó, B. László, fényképészügy­nöknek adta ki magát. Min­den lakásba becsöngetett, te­repszemlét tartott, felvette a rendelést, amit nem is kellett kifizetni. De ha valaki előre fizetett ,azt persze örömmel elfogadta. Amikor a fényké­pészügynök elment, kiderült, hogy valami hiányzik. Apró dolgok, de néha értékesebb tárgy is, óra, gyűrű, ami a ke­ze ügyébe akadt, míg az anya kiszedte a szekrényből, vagy az asztalfiókból a kisgyermek fényképét, amit majd meg kell nagyítani. V. Lászlóné ápolónőnek ad­ta ki magát. Újsághirdetésekre jelentkezett idősebb egyének­nél, vállalva azok ápolását. Rábeszélte őket, adják el ér­tékesebb holmijukat, minek az már ebben a korban? Vállal­kozott arra is, hogy elviszi a bizományiba. El is vitte, de a pénzt megtartotta és nem je­lentkezett többé. K. Béla, Mező Imre öt 32. számú lakos jelentette a rend­őrségen, hogy kifosztották la­kását. A VIII. kerületi kapi­tányság nyomozói megállapí­tották: a tettes ujjlenyomatot nem hagyott. A lakás kulcsához lopás út­ján jutott. Besurrant az egyik Rákóczi úti irodába, s elemel­te K. Béla lányának íróasz­talon hagyott retiküljét.. Meg­találta benne a lakáskulcsot, a személyazonossági igazol­ványból megtudta a lakáscí­mét, nyomban odament, sze­rencséjére nem tartózkodott otthon senki. Tízezer forint értékben vitt el ruhaneműt és más értéktárgyat. Megállapíthatjuk, hogy a károsult , lányának nemtörő­dömsége tette lehetővé a rab­lást. Őrizetlenül hagyta üres irodahelyiségben a retiküljét, benne pénzzel, kulccsal, más értékekkel. Nagyfokú figyel­metlenség, ami megbosszulja magát. S hányan „követnek el” ilyen könnyelműséget. Radarkezű házaló asszonyok Vidéken is sok a besurranó tolvajlás. Azt mondta egy nyomozó, hogy a házaló asszo­nyoknak szinte radarkezük van. Nyomban megtalálják az elrejtett pénzt. Mert sajnos vidéken nagyon sokan még otthon őrizgetik megtakarított pénzüket. A takarék helyett az ágy végébe, párna alá, szal­mazsák alá, vagy a szekrény­be, ruhák közé rejtik a köteg százast. Aztán jön a házaló, kínálja a szőnyeget, szőttest vagy tol­lat, ócska ruhát akar venni, s amíg a háziasszony előhozza a kamrából, a pénz már he­lyet is cserélt, a házaló köté­nyébe került.­­ Maglódon egy nyugdíjas ta­nárnő nem zárta a kaput, mert két nagy kutyája van. A be­surranó tolvajt azonban nem bántották a kutyák, bement a lakásba és elvitte a pénzt és az ékszert. A helyszínen ta­lált ujjlenyomat alapján a rendőrség napok alatt kézre kerítette. Nehezebb volt kéz­re keríteni a gödöllői tettest, aki 96 ezer forintot vitt el egy lakásból. Itt ugyanis, mire a rendőrség megérkezett, kita­karítottak, rendet teremtettek, s ezzel eltüntettek minden nyomot. Nagykőrösön a város egyik ismert vezetőjénél nagy mu­latságot rendeztek Szilveszter estéjén. Mulatoztak a vendé­gek, vidám volt a hangulat. Jöttek, mentek a gratulálók is. Közöttük a besurranó tolvaj, aki nem feledkezett meg a ka­bátokról. Elvitte minden ven­dég kabátját, salját, kesztyű­jét az előszobás fogasról. A vendégek jókedve elpárol­gott és újév reggelén didereg­ve és kijózanodva futottak ha­za a havazásban, nehogy meg­fázzanak. fi.­s.) ! A Budapesti Közlekedési Vállalat FELVÉTELRE KERES V VILLAMOSKOCSI-VEZETŐKET ÉS AUTÓBUSZVEZETŐKET Jelentkezhetnek: 8 általános iskolai végzettségű, 20. életévet betöltött, szakképzettség nélküli férfi- és nődolgozók, mert vállalaton belül kiké­pezzük VILLAMOSKOCSI-VEZETŐNEK! 31. életévét betöltött férfi gépkocsivezetők, akik­­ éves — 3,5 tonnás — tehergépjármű-vezetői gyakorlattal rendelkeznek, és vállalaton belül kiképezzük AUTÓBUSZVEZETŐNEK! BÉREZÉS A KIKÉPZÉSI IDŐ ALATT IS A KOLLEKTÍV SZERZŐDÉS SZERINT Jelentkezés: BUDAPEST, VII., KERTÉSZ UTCA 16. 1

Next