Magyar Nemzet, 1989. november (52. évfolyam, 257-282. szám)
1989-11-04 / 260. szám
8 . SZIGETHY GÁBOR 1848. INOVIMOR S. Alig virradt, már újra alkonyul ... Vasárnap volt, köddel, dérrel beköszöntő novemberi reggel. Az Életképek e napi számában jelent meg Petőfi Sándor Búcsú című verse s a pest-budai polgár reggeli kávéját hörpölgetve, miközben megfontolt mozdulattal törte le kiflije csücskét, s azon merengett, mézzel vagy lekvárral ízesítse az első falatot, a vers kezdősorát olvasva elgondolkodhatott. Alig virradt, már újra alkonyat ... Való igaz, novemberben egyre rövidebbek a napok, a budai dombok pereme mögött korán bújik el a nap, ősz van. Az ünnepre terített reggeliző asztalon tekintetével a vajtartót kereste, megkavarta a kávét — máskor majd szól, szűrjék meg , gondosabban! —, a tányérok, csészék között helyet keresett az újságnak, de miközben a csordogáló mézzel bajlódott, szeme tovább siklott Petőfi verssorain: ... már búcsúzni, már elválni kell, Isten veled, szép ifjú hitvesem, Szivem, szerelmem, lelkem, életem/ Oh, a poétát Megkönnyebbülten sóhajtott magában a békésen reggeliző pest-budai polgár. Istenkém, Petőfi szomorú, mert szerelmétől búcsúzik, ilyenkor szokás költőies képekben fogalmazni: alig virradt, már újra alkonyat .,, Finom ez a méz, télire nagy csuporral kell rendelni, kitartson a tavaszig! Szóval a költő szomorú, mert búcsúznia kell szerelmétől! Most bizony ilyen időket élünk, felfordult a világ, minden másképpen van, mint volt tegnap. Lám, Petőfi Sándorra is új feladatok várnak: Kardot fogok kezembe lant helyett Költő valék is katona vagyok. Arany csillag vezérelt eleddig, s most Utamra piros éjszakfény ragyog. Feltehetően sokan azt gondolták: izgága fiú ez a Petőfi Sándor, soha semmi nem volt elég jó neki, ha kellett, ha nem, magának kereste a bajt s bár márciusban — igaz, ami igaz! — a Talpra magyar!, a Most vagy soha!, a Rabok legyünk vagy szabadok? megdobogtatta minden szabadságra vágyó magyar szívét, de amikor karcos hangon az Országgyűlés ellen emelt szót, amikor gorombán támadta az új kormányt, amikor Széchenyi István nagyságát fitymálta s lekicsinylően nyilatkozott Kossuth Lajosról, akárhogy magyarázzuk, elvetette a sulykot ez a forradalmárgyerek, aki azt hiszi, néhány nagyhangú fiatal teremtette ezt a mostani világot , nem akarja észrevenni, sokan voltak, akik az elmúlt évtizedekben csendben, eltökélten dolgoztak azért, hogy új Magyarország szülessen itt a Kárpát-medencében. Ha most Petőfi Sándor katonának áll, bebizonyíthatja: nem csak beszélni, szónokolni tud, de cselekedni, harcolni is. Szép vers a Búcsú, szép és megható; minden magyar férfiember, aki most e nehéz időkben katonának áll, elmondhatja, elsuttoghatja hátrahagyott szerelmesének. Ha 1848. november 5-én Szendrey Júlia kézbevette az Életképek friss példányát, minden bizonynyal az ő szeme sem maradt szárazon. Csatatér a nagyvilág — írta néhány nappal korábban Petőfi Sándor, s aki csatába megy, nem biztos, hogy visszatér. S ha életben maradunk, vajon a véres diadal után megmaradunk-e annak, akik ma vagyunk? Aki igazságában bízva, emberséges eszmékért lelkesedve kivont karddal csatába indul, megtérve a háborúból, mit őriz még magában korábbi emberséges eszméiből, őszintén hitt igazságaiból? Túléljük, ha túléljük a háborút? Tán megcsonkítva térek vissza majd, De akkor is szeretsz te enyemet. Mert istenemre, amint elviszem, Épen hozom meg hű szerelmemet. Lélekben, érzelmeinkben sértetlenül térünk meg majd a mindent eldöntő nagy küzdelemből. 1848. november 5-én ez a vigaszunk, ez a reményünk? A márciusban lángoló Petőfi Sándor most, a mindent elhatározó nagy pillanatban csak reményt, vigaszt keres? Sírva búcsúzik szerelmesétől a forradalmár? Nincs két éve, poros békeidőben még így harsogott: Ha férfi vagy, légy férfi, hegyen elved, hited, és ezt kimondd, ha mindjárt Véreddel fizeted. Költő-ember békeidőben szájjártatása? S most, amikor valóban határozott, eltökélt férfiakra lenne szüksége a hazának, Petőfi Sándor azon kesereg: el kell menni katonának, itthon kell hagynia kedvesét, szerelmes ifjú feleségét? Mélán töpreng a pest-budai polgár. A kávé már langyos, morzsahegyek között árválkodik tányérja mellett a maradék kiflivég. Majd ha őt hívják, ő is elmegy. Ő is szomorúan fog búcsúzni melegszívű asszonyától. Megérti Petőfit: nehéz a katonaélet, nehéz elválni kedveseinktől. S hogy nem ő megy most elsőként a hadba, hanem a költő, ezen nincs mit csodálkozni. Petőfi már két évvel ezelőtt harcra trombitált (ha férfi vagy légy férfi!), most itt az idő — az ilyen nagyszerű embereknek az első sorban a helyük! Még belelapoz a Nép Barátja aznapi számába, pipáját szíva feleségének is elmeséli: Arany János szép cikket írt s ő nagyon egyetért a Toldi írójával. Fellázadtunk-e mi magyarok? Szó sincs róla, a forradalom a népek jussát vija ki a hatalmasság körme közül, így igaz, nagyon igaz. Feleségbe karol, indulnak a templomba. A bejáratnál persely, a honvédzászlóaljak felruházására gyűjtenek filléreket, forintokat. Zöldhasú bankót hajít a rézgarasok, ezüstpénzek közé. Petőfi Sándor honvédszázados 1848. november 5-én, vasárnap reggel a debreceni kaszárnyában nem ült ünnepre terített reggeliző asztalhoz s az Életképek aznap megjelent számához sem sikerült hozzájutnia. Erdődön hagyott mindenórás feleségére gondolt, méregette magán a katonazubbonyt, s szomorúan mosolygott magában, amikor eszébe jutott, vajon két nappal korábban Orlay Petrich Somának írott levelét barátja miképpen olvassa és érti, jól érti-e a kétélű mondatot: Egészségem tökéletesen jó, de mennyi a dolgom? arról csak annak lehet fogalma, aki tudja mit tesz az: kétszáz parasztból kétszáz katonát csinálni. Mi minden változott s alakult át fél év alatt ebben az országban! Márciusban zengett-zúgott a Talpra, magyar! mindenki lelkesedett, reménykedett s a költő, a tollából, szelleméből élő Petőfi Sándor percig nem mérlegelte, mi történik vele, ha az történik az országban, amit ő és barátai szeretnének. Petőfi Sándor verset írt, szónokolt, tagja lett a Közcsendi Bizottmánynak, petíciókat fogalmazott, tárgyalt, értelmiségi emberként vett részt a forradalmi átalakulásban. S ma, november 3-én, e ködös, deres vasárnap reggelen trombitaszóra ébred a debreceni kaszárnyában, szobája ablakából bámulja a gyakorlóteret, ahol ma délelőtt is gyakoroltatni fogja a keze alá adott kétszáz parasztembert, akikből mihamarabb kétszáz katonát kellene faragnia. Petőfi Sándor magyar költő most éppen kiképzőtisztként szolgálja a forradalmi átalakulást Valaha volt néhány hónapig katona, majd megette az Isten hidege az örágyon s élete szívszorítóan boldog pillanata volt, amikor egy emberséges katonaorvos jóvoltából sikerült végleg a katonasorstól megmenekülnie. Költő lett, magyar értelmiségi. S most egy rideg kaszárnyaudvaron egrecsroztatja a forradalomért lelkesedő, de a fegyverforgatásban járatlan falusi fiatalokat.Amikor október 22-én Erdődön Búcsú című versét írta s felolvasta feleségének, Júlia tudta, értette: nem csupán tőle búcsúzik a férje. Petőfi Sándor akarta az új világot, akarta a forradalmat, akarta az átalakulást, lázas szavával sürgette a polgári Magyarország megszületését. Most itt van, alakul az új rend s meg kell védeni a még törékeny új világot. 1848. november 5-én költők helyett nagyobb szüksége van a hazának kiképzőtisztre, s mert Petőfi Sándor becsületes ember, hátrahagyja eddigi életét s katonazubbonyt ölt Ha kell, kiképzőtisztként szolgálja a hazát S ha majd el kell sütni a fegyvert, nem fog remegni a keze. De ha újra béke lesz, képes lesz-e újra verset írni, értelmiségi magyarként szellemével szolgálni a hazát? Költőből kiképzőtiszt lett. Kiképzőtisztből lehet újra költő? Túléli ha túléli a háborút? Harsog a trombita, a gyakorlótéren izzószemű, életüket a forradalomért, hazáért áldozni kész fiatalok sorakoznak, feszülten lesik szigorú-szomorú kiképzőtisztjük minden szavát A Don partján egy kozák barátságosan megpaskolja ágaskodó, horkantó lova nyakát Hunyadi László Felújítás az Erkel Színházban ERKEL OPERÁJÁNAK első jelenetében, amikor Hunyadi László hívei kizárják Nándorfehérvárból a király és Cilléi kíséretét, az október 13-i, méghozzá pénteki premieren a várkaput elreteszelő rács sehogy sem akart leereszkedni. Nem vagyok babonás, sőt, ezt a malőrt jelképesnek tekintem, mert ezen az előadáson tulajdonképpen semmi sem működött rendesen: sikertelen volt a rendezés, a színpadkép, a szereposztás, elkedvetlenítő volt az egész produkció. Kezdjük mindjárt a rendezéssel. Maár Gyula időnként furcsa ötletekkel lepd meg a gyanútlan nézőt. Én személy szerint cseppet sem vagyok ellene a modern operajátszásnak, de egyvalamit nélkülözhetetlennek tartok: az átfogó, végiggondolt rendezői koncepciót. Abszurd példát mondok: képzeljük el az operának egy olyan felfogását, amely szerint Cilici és Gara volnának a pozitív figurák, és be kellenebizonyítani, hogy abban aharcban, amelyet nagyhatalmú oligarchák vívnak egymással, Hunyadi László méltán nyeri el büntetését. Biztos vagyok abban, hogy olyan rendező, mint például Harry Kupfer, elhitető módon meg tudná valósítani ezt a vad elképzelést is. Persze az ilyen koncepcióval vitatkoznék, de elismerném, mint modern színjátszást. Ezzel szemben Maár Gyula ötletei a felszínen mozognak, azt érzem mögöttük, hogy nincs egyéni véleménye a darabról, és amiket kitalált, azok csak arra jók, hogy valamennyire különbözzenek a szöveghez kapcsolódó realistább jellegű stílustól. Néhány példa: „Mily boldogság, hogy mellettem vagy végre, édes Máriám" — énekli Hunyadi László, és közben a partnere legalább tíz méterrel arrébb jelenik meg, a színpad másik oldalán. Vagy: Szilágyi Erzsébet fia kivégzésekor közvetíti az eseményeket, ahogy a hóhér pallosa háromszor lesújt az elítéletre — igen ám, de közben hátat fordít a vérpadnak. Vagy: Hunyadi László börtönének van szemben egy ajtaja, de a szereplők úgy járnak kétoldalt ki és be, mintha e tömlöcnek nem volnának falai. És közben a többi események nagyjából a realista színjátszás szabályai szerint folynak! Ha Madarász Viktor Hunyadi László »Íratása című festményét fordítva akasztanák fel a falra, attól még nem lenne belőle Picasso/ A NYITÁNY ALATT megjelenik egy bohóc, akinek a rendező valami olyan szerepet szán, hogy ellenpontozza a cselekményt. Később is gyakran feltűnik, szinte már családtag — el is neveztem az alliteráció kedvéért Hunyadi Harlekinnek —, de végül is tisztázatlan marad, hogy hogyan kerül ebbe a darabba. A rendező koreográfiát is készített vagy készíttetett bizonyos kórusrészletekhez. A „Ha él a földön bosszulás, a bosszú karja én leszek" kezdetű kart a táncosok bősz ugrabugrálása és dárdarázása (lásd: shakespeare) kíséri. Ez olyan groteszkre sikerült, hogy a második premierből már ki is hagyták. Ugyanakkor a Palotásra a kórus is táncolni kényszerül (körülbelül olyan színvonalon, ahogy a balettosok énekelnének), emiatt az igazi tánckar szűk helyre szorul be, és a közönség csak az első két párt láthatja belőlük. A nyitány alatt a táncos lányok egy kivájt, belülről kivilágított tökfejjel játszanak. Mi jut erről az ember eszébe: Az istenért, mit bolondoznak ezek a szerencsétlen Hunyadi László levágott fejével? Maár Gyulának vannak jó ötletei is, de ezeket túlhajtja, és ezért modorossá válnak. Ilyen például a világítási effektusok gyors váltása. Ez jó, amikor Hunyadi híveinek körében megszólal a király, aki egészen másképpen érez, mint a tömeg: a színpad elsötétül, csak V. László marad egy reflektor fénykéréjében. Később azonban ezek a színpad tetején elhelyezett, rögzített és fényüket lefelé vetítő fényszórók nagy szerephez jutnak, a szereplők színpadi mozgása időnként szinte arra korlátozódik, hogy elérjenek az egyik fényköréből a másikéba. A szólisták gyakran kerülgetik egymást éneklés közben, a filmvásznon ez bizonyára jól hat, de az operaszínpadon — különösen, ha többször ismétlődik — kevésbé. A kórus felvonulásai is többnyire funkciótlan cirkulálásnak hatottak. Szép volt viszont a második felvonás fináléjának, a király esküjének színpadra állítása. Ebben valamennyi szereplő igen keveset mozgott. Kézdy Lóránt a proszcéniumpáholyokat is magába foglaló, egységes színpadképet tervezett, amelynek csak egy apró eleme volt cserélhető. A színváltozások gyorsan zajlottak le, de az ilyen mindenre megfelelő színpadképek tulajdonképpen semmire sem igazán jók. Különösen alkalmatlan volt ez a díszlet börtönnek. Schäffer Judit kosztümjei inkább korhűek voltak, mint mutatósak. A közönség bizonyára jobban örült volna valamilyen nem annyira stílusos, de a reformkor világát felidéző, látványosabb és magyarosabb jelmezkollekciónak. A BEMUTATÓ SZÓLISTÁI között elsősorban az énekesnők okoztak csalódást. Pelle Erzsébet kitűnően indította Szilágyi Erzsébet szerepét, a La Grangeária gyors részét azonban sajnos nem tudta megoldani. Kertesi Ingrid az együttes egyik legjobb kólóratúrszopránja, most mégis problémát okoztak neki a Cabaletta legfelső hangjai. Ardó Mária számára túl magas volt Mátyás szólama; az első képbeli ária, amelyet most visszakapott, felmegy a háromvonalas cégig, és ez a fekvés észrevehetően fárasztotta a fiatal énekesnőt. Az előadás legjobb művészi teljesítményét kétségtelenül Molnár András nyújtotta a címszerepben, ő okolható a legkevésbé a produkció kudarcáért. Az opera sok angyalian jó és ördögien gonosz szereplője között egyedül V. László király az esendő, emberi figura. Rozsos István hangilag jó formában, de színészileg kissé mereven elevenítette meg a gyengekezű, kéjvágyó uralkodó alakját. Sólyom Nagy Sándor nagyon igyekezett, de érzésem szerint a kitűnő művész alkatától igen távol áll az agresszív, intrikus Gara nádor karaktere. Dárday Gábor megfelelő Ciléi volt, három kisebb szerepben Gyapjas Tibor mutatott jó hangi kvalitásokat. Az énekkar (karigazgató: Katona Anikó) ezúttal nem tetszett annyira, mint a tavalyi premiereken; különösen az első kép férfikarainak hangzását találtam kiegyenlítetlennek. Az előadást Lukács Ervin vezényelte. Észrevehetően sok gondot fordított a zenekar szólamainak kidolgozására, időnként kamarazeneszerűen finom hangzásokat lehetett hallani a zenekari árokból, de Erkel zenéjének drámai kitöréseit, a tüzes ritmusú verbunkos témákat el lehet képzelni lényegesen temperamentumosabban is. A MÁSODIK SZEREPOSZTÁS szereplőgárdájának művészi nívóját jóval kiegyensúlyozottabbnak éreztem, mint az elsőét. Fekete Veronikának, az est Szilágyi Erzsébetének az előadásmódja talán nem olyan színes, mint a Pelle Erzsébeté, de végig jól győzi erővel és technikával a szólamot, és szép, vivőerős, egészséges szopránhang birtokosa. Pointi Annát, Gara Mária megszemélyesítőjét most hallottam először. Vékonyka hangja van, de ügyesen bánik vele és muzikális is. Bazsinka Zsuzsanna, mint Mátyás, fölényes biztonsággal énekelt, nem ijedt meg a magas hangoktól sem. Daróczy Tamás nagy nyeresége az együttesnek, Hunyadi Lászlóként szép sikerrel mutatkozott be a második premieren, hajlékony lírai tenorja jól érvényesült a szerepben. Berczelly István a szorított legfelső hangoktól eltekintve meggyőző, szuggesztiv Gara nádor volt. Korcsmáros Péternek, az előadás V. Lászlójának arra kellett törekednie, hogy kiegyenlítettebbé tegye tenorját, tömör, magvas alsó és középregiszteréhez erőtlen magas hangok járulnak. Sárkány Kázmér lírai baritonjához nemigen illik a gonosz cselszövő, ClUel szólama. A második premieren Egri Sándor énekelte a három kis szerepet. Nagy Ferenc talán nem olyan precízen, de jó tempóban vezényelte az előadást Kertész Iván Elhunyt Ronyecz Mária (MTI) 1989. november 2-án, hosszan tartó betegség után, 45 éves korában elhunyt Ronyecz Mária Jászai-díjas színművésznő. Pályafutását Pécsett kezdte majd a Nemzeti Színházhoz került. Sikereit főként drámai, tragikai szerepkörben aratta — emlékezetes alakításokat nyújtott Brecht- és Shakespeare-darabokban. 1982 óta a Katona József Színház tagja. A filmmel korán eljegyezte magát, közvetlen, hiteles játékstílusával sajátos színt vitt a magyar filmek világába. A Változó felhőzet, a Szemüvegesek, a Szeressétek ador Emíliát, és például még A legszebb férfikor című filmekben láthatták a nézők. A honi klasszikus művészet tolmácsolójaként a Bánk bán és Az ember tragédiája című tv-filmekben is bizonyította tehetségét. A legszűkebb családi körben helyezik örök nyugalomra. KEDVES MAPEQBUR, a Reform című hetilap múltkori számában egy olvasói levél úgy véli, „a sorozatos áremelkedések elkerülhetők lettek volna, ha az egy év alatt a gyűlésezések helyett a résztvevők személyenként 4 órát dolgoztak volna a gazdaságban”. A javaslatnak, elnézve a mostani állapotokat, kétségtelenül van esélye a népszerűségre, bár kétséges persze, hogy az így nyert négymillió munkaóra (ennyivel számol Molnár László Zalaegerszegről) javítana-e valamit országunk állapotán? Valamicskét bizonyára. Mindenesetre, ha viszszagondolok az elmúlt negyven esztendő szócsépléseire, a megannyi kongresszusra, ünnepi öszszejövetelre, röpgyűlésre, díszfelvonulásra, tagcsoportok munkaidő alatti üléseire, bizottságok kétbalkezes tanácskozásaira, előre megírt szövegüket úgy-ahogy felolvasó szónokok mérhetetlenül gondolatszegény fejtegetéseire, az unott hallgatósághoz ragaszkodó közhely-sorolásokra, talán valamikor a kezdet kezdetén kellett volna elhatározni, hogy okosabb mindenképpen, ha a népes elnökség szerszámot fog inkább, s az odakésztetett publikum is kapál, vagy kukoricát tör. Ahhoz képest egyébként, amennyi szöveg most elhangzik, e korábbiakhoz mérve nem is látszik olyan elviselhetetlenül soknak, főleg mert valami értelem felsejlik végre bennük, az embert jobban lekötik, sőt alkalmanként együttérzését is bírják, hiszen — meglehet, bőbeszédűen — tulajdonképpen azt kutatják, hogyan lehetne kijutni egyszer már a sok mellébeszéléssel összehozott csődből, így (mert ez mutatja a csődöt igazán) az áremelések kínkeserves spiráljából is. Ha tehát történelmi aspektusból nézzük a levélnek ezt az egy (summázó) mondatát s javaslatát, először is azt állapíthatjuk meg belőle, hogy a türelem igencsak fogytán van a népben, kedves Mapkobur. S nyomban azt is: némi ellenséges érzület viszont növekvőben a jelen megélénkült közéletével szemben. Hogy miért nem formálja a helyzetértékelést a múlt, melyre az előbb utaltam, s miért ez az intolerancia éppen most, a reform-érában, már nehezebb megmondani. Hacsak nem vesszük tekintetbe azt, hogy a Kádár-korszak szemre oly tetszetős stabilitása után, amikor minden el volt rendezve és minden meg volt magyarázva, napjainkban semmi nem látszik biztosnak azon kívül, hogy baj van, és noha a baj eredője éppen abban a nagy „rendezettségben” keresendő, mindig az húzza a rövidebbet, aki arra rávilágít Aki a bajt kimondja. Ezért rettegtek hajdan a követek, hogy rossz hírt mondjanak a török szultánnak, nem is mertek beljebb menni az ajtónál. Fejüket ennek ellenére levágták. Ebből következik, hogy az ellenszenv, mely tulajdonképpen jó szándékú, pontosan a köz érdekében munkálkodókat éri? Maga a levél is jelzi, hogy a türelmetlenség változásokat akar, de kevés a cérnája, s ezt meg lehet érteni. „Hasznos elgondolásokkal igenis jöjjünk össze — olvasható a levél végén —, de hatása ne várasson évekig!” Ne vessük Molnár László szemére ezt a logikai bukfencet. Hiszen szemlátomásra egy helyben topogással van igazából gondja, mégpedig egy határozottan munkacentrikus világnézet alapján. Hogy az idő megy, s mi beleöregszünk vagy belerokkanunk a tempóvesztésbe. Annak méltánylása ezek szerint a közhangulattól alig várható, hogy hazánk egyetlen év alatt többet tett meg a „hasznos elgondolások” és azok kodifikációja terén, mint korábban bármikor, s a tetejébe még jó irányba is mozdult; de, lám, ez mégis lassúnak tűnik, pazarlóan tétovának, ama ábránd jegyében, hogy megtakaríthatjuk az átmenet nehézségeit. Kis túlzással élve, meglehet cirkusznak látszik ez az egész nagy igyekezet a hétköznapok robotjából, semmittevők huzavonájának (és falán városon senkit nem néznek le annyira, mint a semmittevőket), miközben az árcédula-ragasztó gépek kattognak. XX. századi históriánk ismeretében nincs mit meglepődni azon, ha a politikacsinálást legtöbben úri huncutságnak tartják, érdekszövetségek főnemesi ügyének, a jogi változásokat (melyek pedig a jövő kereteit adják) amolyan ügyvédi praktikának, a pártok meg... talán jobb ki se ejteni azt, hogy párt. Hogy rögtön bezárkózzék, ha hallja, milliók tanulták meg. Nem irigylem azokat, akik most például aláírásgyűjtő útra indulnak, a parlamenti demokrácia jelszavával. Boross Imre emlékezése, Vitézy László Komor ég alatt című filmjében mindenféle magyarázkodásnál jobban megvilágítja, miért lesznek a „párt" említésekor egész nemzedékek lúdbőrösek. „Az akkori parlamentben a Pfeifferpártra, a Függetlenségi Pártra irányították a fő tüzet — emlékezik a koalíciós idők végére a kisgazdapárti politikus, és talán nem kell megjelölni, kik irányították ezt a tüzet —. Mit találtak ki? Megnézték az ajánlási íveket Azután behívták az ajánlókat a rendőrségre. És ott a rendőrségen megkérdezték: János bácsi, aláírta maga ezt az ívet? Alá bizony. Akkor kapott egy pofont Aláírta? Kapta a második pofont. Az ötödik pofonnál már azt mondta, dehogy írtam én ezt alá. Végigment ez az egész dolog valamennyi kerületnél.. . és itt szakítsuk meg a szöveget, a többit már mindenki tudja.A pofon meg, ha már itt tartunk, semmiben nem különbözik attól, amelyről Illyés Gyulánál olvashat az ember, a puszták népéről szólva. Ilyen körülmények között természetes, hogy jó időre érvényben maradt nálunk Móricz Zsigmondinak az a józan ésszel (s még egy másik rendszerben) megfogalmazott tanácsa, miszerint „hagyd a politikát, építkezz !" De hát ez a tanács se lehet örök törvényű. A túléléshez jó — elég megnézni az új falusi házakat —, de hosszú távon mégiscsak akkor lehet emberségesen berendezni az életünket, ha a politikát csak azért se hagyjuk valamilyen elitre, csoportosulásra, ilyen-olyan kamarillára, legkevésbé pedig gyanús érdekek szolgáira. Nincs más fölkent politikus tulajdonképpen, mint az állampolgár, akárhol is küszködjön a munkában, nem lehet megkerülni a népfelség elvét. Jó, elismerem, hogy országos hírre a szorgosmunkával ma sem lehet eljutni, kedves Mapkobur, ha az ideológiai diverzió iskolapéldájaként (hogyan nem jöttek rá erre rögtön?) valaki nyilas röpcédulákat ír, annak nevét viszont harsogják per longum et latum. Ha betörsz, ha gyilkolsz, tiéd a nyilvánosság, de alig-alig tudjuk (a szavazásig?), ki mit gondol és mit szeretne teszem azt Zalaegerszegen, hacsak véletlenül tollat nem ragad. Ismeretek, teljes körű és odavisz a kommunikáció hiányában a közeljövőnk csakugyan talányos, éppen ezért. Félek, egy ideig még a szabad választások után is az marad, mégha ezúttal nem is beszélik rá néhány pofonnal az ajánlólisták aláíróit, akaratuk megváltoztatására. Más kérdés, lesznek-e most még ajánlók egyáltalán, véleményüket nyíltan vállalók abból a mérhetetlennagy többségből, melyet nemcsak a közelmúlt fenyeget, de a lassan letűnő régi rendszer harcosai közül is jó néhány. Kidugja majd a fejét a történelem korántsem képtelen csigaházából az, aki szép csöndben a kertjét műveli, fóliázik, villamost vezet, fizeti a bútorrészletet? És nemcsak politikai fenyegetettséget érez, de mindenekfölött egzisztenciálisat? Magam se vagyok valami bátor, tudod jól, kedves Mapkobur, most mégis azt mondom, ki a visszahúzódásból, magyarok, minél többen vagyunk a színen, annál nehezebb lesz visszaterelni minket a „ne szólj szám, nem fáj fejem” vegetációjába. Ügyünket, a veszteglésből eloldottuk, bárkiből lehessen szónok, ha valamilyen ötlete van, hogyan állítsuk meg életföltételeink további romlását. Ehhez szólít koalícióra szeretettel Szabó György Szombat, 1989. november 4. Kihirdették az 1956-os emlékműpályázat eredményét A Történelmi Igazságtétel Bizottsága által az 1956-os forradalom vértanúinak tiszteletére kiírt emlékműpályázatzsűrije tegnap, november 3-án a Budapest Galériában eredményt hirdetett A pályázatot feltételesen Jovánovics György nyerte meg. A zsűri felkéri Jovánovics Györgyöt, hogy benyújtott pályamunkája alapján bizonyos módosításokkal készítse el az emlékmű részletesebb makettjét A bírálóbizottság ugyanis úgy látja, hogy Jovánovics György terve, gondolati gazdagságával és formai újdonságával a pályázat legígéretesebb alkotása. A két másik legsikeresebb mű, Deim Pál és Pirk Ambrus, valamint Lugossy Mária, Hámori Béla és Szász Péter munkája, befejezettségével és kiérleltségével vonta magára a figyelmet. A zsűri méltányosnak tartja, hogy a második helyre — további rangsorolás nélkül — kijelölt két pályamunka újabb elbírálására adandó esetben visszatérjen.