Magyar Nemzet, 2017. szeptember (80. évfolyam, 204-229. szám)

2017-09-16 / 217. szám

8 ROVATVEZETŐ: GAZDA ALBERT • publiciszt@magyarnemzet.hu A Vita & vélemény oldalon megjelent írások nem okvetlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. vita vélemény ­­­ Az euróbevezetés-vita eddigi tanulságai Jelen helyzetben a so­kak által követelt csat­lakozási céldátum ki­tűzésére sincs szükség nominális árfolyamok, de a számottevő fejlettségi, termelékenységi és infláci­ós különbségek miatt jelentős eltérések keletkeznek az euró nemzeti reálárfo­lyamaiban. Amikor Lámfalussy Sándor és munkatársai az Európai Monetáris Intézetben kitervelték az eurót, akkor sajnos nem számoltak a szakirodalom­ban „belső” fel- vagy leértékelődésnek, azaz a burkolt árfolyamváltozásnak ne­vezett jelenséggel: „német”, „görög”, „szlovák” és sok egyéb euró létezik. A zóna legversenyképesebb államai (elsősorban Németország és Hollandia) rövid időn belül profitáltak a számuk­ra reálértékben devalválódott közös fi­zetőeszközből, tehát az amúgy is jobb starthelyzetben lévő országok pótlóla­gos versenyelőnyhöz jutottak. Németor­szág mint a világ harmadik legnagyobb exportőre a feldolgozóiparban koráb­ban is nagyon erős volt, ezért óhatat­lan, hogy a valutaövezetben váratlanul ölébe hullott árfolyamelőnnyel élve va­lósággal letarolta az európai piacokat. Az eurózóna alapos reformjára már az ilyen méltánytalan - az EU szolidaritá­si és konvergenciaelveivel homlokegye­nest ütköző - versenyelőnyök megszün­tetése miatt is nagy szükség van. Ta­gadhatatlanul van egy vaskos „német probléma” az euróövezeten belül. Ma­gas Istvánnal ellentétben én már csak ezért sem érzek semmi „szeretniva­lót” a mostani félkész euróban. Ha né­met vagy holland lennék, akkor persze forrón tudnám szeretni. Az utca embe­re Görögországban nem az eurót sze­reti, hanem annak alternatívájától, a drachma visszaállításától fél. Örvende­tes azonban, hogy az EU berkein belül ma már nyíltan beszélnek a távlatilag fenntarthatatlan, a valutauniót létében veszélyeztető kereskedelmi és fizetési­­mérlegegyensúly-hiányokról, valamint az euró szerepéről azok kialakulásában. Nálunk kevesen ismerik el nyíltan, hogy elsősorban politikai szempontok állnak az eurózóna-csatlakozás sürgeté­se mögött. Úgy tűnik, a politikai szem­pontok kerekednek fölül. Az euróbe­­vezetés népszavazással való kikényszer Nem az a dilemma, hogy csatlakozzunk-e a zónához, vagy se, hanem az, hogy mikor rítése mi más, ha nem nyilvánvaló politikai nyomásgyakorlás a kormány­ra? Az MSZP nem is rejti véka alá, hogy alapvetően az illiberális orbáni politi­ka elleni harc jegyében szorgalmazza a közös fizetőeszköz bevezetését. Újhelyi István alelnök és EP-képviselő úgy gon­dolja, az Orbán-kormány „azért nem kí­ván most már a haladó magországokhoz csatlakozni, mert az eurózóna közössé­gének egysége és működése ellentétes a Nemzeti Együttműködés Rendszerének korrupt, kontrollvesztett világával.” Erős szavak. Kampányízűek. Az euróövezetnek „értékközösség­ként” való felfogása kimondatlanul is po­litikai lényeget kölcsönöz a fizetőeszköz­nek. Akkor a vámunió - az integráció má­sik alrendszere - is értékközösség? Az EU maga valóban értékközösség, de az euró nem más, mint közös fizetőeszköz. Vé­leményem szerint az EU-integráció mai közbenső szakaszának jobban megfelel­nek az olyan gazdasági kockázat nélküli közösségi egységszimbólumok, mint az uniós zászló és a himnusz. A vitában töb­ben helyesen hangsúlyozták, hogy az eu­­róbevezetést nem lenne szabad az aktu­­álpolitika mágneses terébe terelni és vá­lasztási kampányfogássá süllyeszteni. Úgy tűnik, az euró-népszavazás kez­deményezői és támogatói nincsenek tel­jesen tisztában az euró felkészületlen, politikai motivációjú bevezetésének je­lentős gazdasági kockázataival. Oblath Gábor szakértő ezt mondta erről a vitá­ban: „Az eurózónához való csatlakozás ügyében azért hajlok a kudarckerülés­re, mert a rossz euróbevezetés költségei szerintem nagyobbak, mint a jó euróbe­vezetés hasznai. Továbbá nem látom azt az elitet (az ellenzékben sem), amelyik a pillanatnyi politikai szempontjai elé he­lyezné az ország és a gazdaság hosszú távú érdekeit.” Oblath a magyar gazda­ság „euróérettségével” kapcsolatban há­rom hiányzó feltételt, illetve kockázati szférát emel ki: a potenciális inflációve­szélyt, a munkabérek termelékenységet jóval meghaladó növekedését és a költ­ségvetési egyensúly törékenységét. Ezek miatt az euróra való áttérést követően fennáll a kockázata a „ma­gyar” euró reálárfolyamában bekövet­kező jelentős, exportfékező felértékelő­désnek. Ahogy például Szlovéniában történt a 2007-es bevezetés után, jelen­tős gazdasági károkat okozva az ország­nak. Szlovákia csatlakozást követő évei már sikeresebbek voltak, de több szá­mítás vezetett arra az eredményre, hogy a „szlovák” euró is nagymértékben fel­értékelődött a 2009-es csatlakozás óta. Tehát északi szomszédunk export- és ál­talános gazdasági teljesítménye az euró nélkül valószínűleg még jobb lett volna. Bár hiba lenne túlértékelni az árfolyam­hatást, érdemes megjegyezni, hogy a múlt évtizedben a nemzeti valutával bíró Lengyelország gazdasági teljesítménye felülmúlta Szlovákiáét. Zsadányi István Zsolt találóan mondja: „Nemcsak az eu­rót, de a saját valutát is lehet jól használ­ni.” Erről Lengyelország mellett Dánia és Svédország is sokat tudna beszélni, de - urambocsá! - még Magyarország is. A hazai vitákban fölöttébb fetisizál­juk az eurónak, illetve a valutauniónak a magyar gazdasági felzárkózásban és a „mag-Európához” való csatlakozásban játszott szerepét. Az eredeti vitacikkem az euróbevezetés időzítésére összpon­tosított, nem pedig arra, hogy egy jö­vőbeli fejlett monetáris, fiskális és poli­tikai unióban kell-e az egységes valuta. Kell, de az - ideálisan - betetőzése len­ne a regionális integrációs folyamatnak, nem pedig a kezdete (ezért is használom előszeretettel a jelenlegi euróra „a kocsit kötötték a lovak elé” metaforát). A világ azonban nem ideális, és az euró - bár­mennyire tökéletlen, koraszülött, „sán­ta” valuta is - ma már hús-vér valóság, számolni kell vele, mert biztosan nem fog megszűnni. „Az euró bűnben fo­gant, de realitás” - mondja Felcsuti Péter száraz tárgyilagossággal. A jövőt tekint­ve világos, hogy az euróövezet egymás­tól annyira elütő fejlettségi környezeté­ben a mainál összehasonlíthatatlanul szorosabb és hatékonyabb koordináció­ra, távlatilag pedig költségvetési és bank­integrációra, azaz teljes pénzügyi unióra lesz szükség. Enélkül a jelenlegi nagyfo­kú reálárfolyam-torzulásokat előidéző­­ egyes országoknak kiugró előnyöket ho­zó, másokat tartós eladósodásba sodró­­ valutarendszer fenntartásának csekély gazdasági haszna és értelme van. Ezzel a háttérrel Magyarország szá­mára ma nem az a dilemma, hogy csatla­­kozzon-e a zónához, vagy se, hanem az, hogy mikor. Én az elhamarkodott, (belső vagy külső) politikai nyomásra kikény­­szerített belépés ellen ágálok. Magyaror­szágot nem lehet kirekeszteni a „magas sebességű” valutaunióból, ha valóban készek és érettek vagyunk a csatlakozás­ra. Annál is inkább, mert az országnak az EU-ba való belépéssel vállalt nemzetkö­zi jogi kötelezettsége a jövőbeli euróöve­­zeti tagság. Fentiek tükrében úgy látom, hogy igazi vita „csupán” arról folyhat, hogy országunk ma, holnap vagy holna­pután csatlakozzon. Azokkal értek egyet, akik a jelenlegi helyzetben­­ a fentebb hivatkozott jelen­tős gazdasági rizikók miatt - nem tartják az ország érdekének a sürgős bejutást az euróövezet előszobájába, az európai ár­folyam-mechanizmusba (ERM II.). Tény, hogy Magyarország még mindig nem tel­jesíti az eurótagság összes kritériumát: a bruttó államadósság jóval a kívánatos 60 százalék fölött van. Ráadásul az EKB úgy látja, a megfelelés a kritériumoknak csupán szükséges, de nem elégséges fel­tétele az euró bevezetésének. Magyar­­országnak a belépéshez még a „fenn­tartható konvergenciafolyamatról” is tanúbizonyságot kell tennie. Az EKB 2016-os konvergenciajelentéséből kide­rül, nálunk a jogi környezet sem alkal­mas egyelőre az euró bevezetésére. Külö­nösen a Magyar Nemzeti Bank intézmé­nyi és gazdálkodási függetlensége terén észlelhetők hiányosságok. Az EKB sze­rint nem érvényesül például maradékta­lanul a monetáris finanszírozás tilalma. Szükség van-e ilyen körülmények kö­zött a sokak által követelt csatlakozá­si céldátum kitűzésére? Azok vélemé­nyét osztom, akik szerint jelenleg nincs. Az előző kormányok által sietve kitűzött összes céldátum irreálisnak bizonyult. Komolyan megfontolandónak tartom vi­szont a csatlakozást a cseh kormány ter­vezett lépéséhez: kérni kellene az euró­­csoporttól, hogy a magyar nemzetgaz­dasági miniszter megfigyelőként részt vehessen az eurózóna pénzügyi tárca­vezetőinek ülésein, jelezve ezzel hazánk elköteleződését a közös pénz jól előké­szített távlati bevezetése mellett. A meg­figyelői státus egyúttal lehetővé tenné a folyamatos tájékozódást a monetáris unió mélyítésének várható irányairól is. DOBOZI ISTVÁN FŐTANÁCSADÓ, A VILÁGBANK VOLT VEZETŐ KÖZGAZDÁSZA A Magyar Nemzet augusztus 21-i számában közölt Kell-e az eu­ró Magyarországnak? című írá­somra Magas István válaszolt a lapban szeptember 6-án (Az euró nem tökéletes, de szeret­hető). Ezzel párhuzamosan kiterjedt vi­ta alakult ki a cikkről Raskó György volt államtitkár és országgyűlési képvise­lő népszerű blogján, ahova eddig több mint száz hozzászólás futott be, köztük sok a kérdés jeles hazai szakértőitől. Je­len cikkben - korántsem a vita lezárásá­nak igényével - a szakmailag nívós esz­mecsere legfőbb tanulságait foglalom össze néhány releváns kérdéscsoportra koncentrálva. Azok sem nagyon tagadják, hogy az euró koraszülött, politikailag motivált és tökéletlen közös valuta, akik a valutauni­óhoz való mielőbbi magyar csatlakozás mellett teszik le a garast. Megdöbben­tően kevés működő valutaunió van a vi­lággazdaságban. Miért? Az önmagukban jelentéktelen gazdasági előnyök miatt. Különösen sovány a haszon, ha a valuta­uniót olyan rendkívül heterogén ország­csoportra alakítják ki, amilyen a mai eu­róövezet. Az Európai Unió egységes valutájá­nak kitervelői annak idején súlyosan megsértették az „optimális valutaöve­zet” elméletének egyik sarkalatos köve­telményét: csak megközelítőleg hason­ló fejlettségű és gazdasági szerkezetű országok alkalmasak arra, hogy a kö­zös valutát hatékonyan használják az in­tegráció mélyítésére. Nem is lett jó vége a szabály figyelmen kívül hagyásának. Elég, ha Németországot és Görögorszá­got említjük. A Washington Postban kö­zölt egyik írásomban metaforikusan ezt az éles kontrasztot úgy jellemez­tem, mint amikor a gazdagok exkluzív countryklubjába néhány koldust is be­fogadnak a politikai korrektség kedvé­ért. Pedig az eurózóna eredeti szótárá­ban kiemelt szócikk volt a szolidaritás. Az övezet gazdasági teljesítménye azon­ban kiábrándítóan gyenge volt az el­múlt bő másfél évtizedben - jelentősen rosszabb, mint a valutaklub előtti idő­szakban. Ráadásul az Európai Közpon­ti Bank (EKB) masszív pénzkibocsátá­sa („mennyiségi könnyítése”) az utóbbi években csak palástolta, de nem szün­tette meg a valutaövezet eredendő szer­kezeti és születési fogyatékosságait - ahogy erre Szalay-Berzeviczy Attila he­lyesen utalt a vitában. Magas István és mások nem cáfolták az írásom egyik legfontosabb mondani­valóját: a jelenlegi eurózóna csak látszó­lag szünteti meg a nemzeti valuták piaci hullámzásából fakadó árfolyamkocká­zatot. Igen, a valutaklubban nincsenek Jean-Claude Juncker: Mindenkinek be kell vezetnie az eurót fotó: afp/patrick herc­og 2017. SZEPTEMBER 16., SZOMBATtipr Nemzet JA A- A- A 8 o MARABU RAJZA

Next