Magyar Nemzet, 2017. szeptember (80. évfolyam, 204-229. szám)
2017-09-16 / 217. szám
Magyar Nemzet 2017. SZEPTEMBER 16., SZOMBAT SZÉPLAK Költői vezércikk a főszerkesztőtől, aktív olvasói részvétel kérdezz-felelek formában, kimondottan hasznos tippekkel, dizájnsarkok - az aktuális, augusztus-szeptemberi számban például egy halom vázával -, szép és kevésbé tetszetős lakásbelsők szellősen tálalva, méretes képeken: a Széplak hozza mindazt, ami egy lakberendezési magazintól alapszinten elvárható. Ám az ördög a részletekben lakik: a huszonkettedik évfolyamában járó lap nem nélkülözi az ilyen kiadványok szinte kötelezően előkerülő gyöngeségeit sem. Ott vannak például a képaláírások: nyilvánvaló, hogy ilyeneket a fotók alá biggyeszteni muszáj, ám amikor egy fénykép többet mond ezer szónál, írni valamit mégis kell, törvényszerű a közhelyesség. „Ennél a nagyasztalnál nem csak étkezni lehet, a gyerekek itt festegethetnek, társasjátékozhatnak is. Ünnepnapokon meg sokan körbe ülhetik.” Hát igen. Magyar lakberendezési lapok visszatérő problémája az is, honnak kerítsenek hónapról hónapra izgalmas házakat, otthonokat, amelyeket érdemes bemutatni. A Széplak sem kivétel: az itt prezentált hajlékok nem kis részében alig van valami különleges, némelyik pedig az ízléstelenség határát súrolja. De legalábbis átlagos. Átlagosságukkal azonban tökéletesen illenek ebbe a korrekt, de tördelési megoldásaival, kreativitásával még véletlenül sem tüntetni próbáló termékbe, amelyet lapozgatva az az érzésünk, hogy szerkesztői biztonsági játékot játszanak. És - elnézve a hirdetések számát, illetve a megélt, szép kort - jól teszik: a biztonságot nagyon sokan szeretik. (W. Sz.) ooooo OTTHON-KISLAKÁS Az első szerelmi fészek, stúdiólakás agglegényeknek, kiadásra szánt apartmanok - ezekből a példákból kiindulva járja körbe a kislakások problematikáját az Otthon Magazin új, tematikus különszáma. Rossz elrendezésű, csöppnyi lakások átalakítására belsőépítészek térnövelő praktikáit konkrét példákkal egészítették ki. Szó esik arról, érdemes galériát építeni, miért jó a tolóajtó vagy az üvegfal, és a minikonyhákban hogy érvényesülhet leginkább az ergonomikus elrendezés. Vannak ugyan hasznos ötletek, de néha nem kapunk többet olyan alapvetéseknél, mint hogy egy kicsi helyiség a világos színektől lesz tágas, a konyhában pedig érdemes vertikálisan terjeszkedni. Több külföldi otthont is megmutatnak, hogy legyen honnan inspirálódni, de valljuk be, egy egyedülálló dán anyuka teljesen más pozícióból indul, mint a hazai társa. Sokan örülnek, ha a külvárosban össze tudnak szedni egy kisebb albérletet, formatervezők vonzó, légies bútoraira még gondolni sem nagyon merhetnek. Esztétikai szempontból elfogadható lakások kerülnek terítékre, leszámítva azt a portugál legénylakást, ahol a fürdőszoba akár David Lynch egyik elborult agyszüleményének a forgatási helyszíne is lehetne. (M. S.) Kálni, a boldogságkeresés így óhatatlanul is termékké silányul, és amikor már a vécépapírt is a skandináv boldogsággal akarják ránk sózni, elkezdhetünk gyanakodni, vajon érdemes-e mindenáron üldöznünk a dánokat. Ettől előbb-utóbb kiábrándultak leszünk, lemondunk a boldogságról, és beletörődünk, hogy nekünk a melankólia jutott osztályrészül. Ez a hyggemelankólia pedig akárhol ránk törhet. Ha nem vigyázunk, még egy lakberendezési újság lapozgatása közben is. Az Octogon építészeti és dizájnlap lakáskultúra-magazinja, a Deco ráadásul nem is könnyíti meg a helyzetünket, hiszen már az első oldali szerkesztői jegyzetben biztosít róla, hogy a kezünkben tartott szám valódi hügyóélményben részesít. Az ígéretből szerencsére semmi sem lesz: a lap egy teljesen átlagos belsőépítészeti és dizájnmagazin. A témák felvezetése és kidolgozása semmi újat (semmi hügyét!) nem hoz, bármelyik másik magazint vennénk el az újságosnál, az élmény ugyanaz lenne, így aztán a Deco kapcsán is elmondhatjuk, a gyönyörű lakásbelsők látványa mennyire különösen hat a magyar valóság kontextusában. Mintha egy párhuzamos univerzum boldogabb Magyarországának mindennapjaiba nyerhetnénk bepillantást. Egy olyan történet díszletébe, amelyben sosem szerepelhetünk majd, de mindig vágyunk rá. És, te jó ég, sosem menekülhetünk a hygye elől. (F. B.) OOOOO lakáskultúra Gyerekkoromban, amikor a redőnyeikkel unottan kacsintó falusi egyenházak, a soha be nem fejezett erkélykorlátok és a panellakások konyhafalára feszített, erdei tájat ábrázoló poszterek esztétikai farvizén bukdácsoltak előre a szelíd évek, a Lakáskultúra dimenziókapunak számított. A 80-as években a magasabb élet, a tudatosan alakított környezet meglehetősen távoli délibábjainak láttam a folyóiratban bemutatott lakásokat. Aztán kitört a kapitalizmus, és a nevében is kicsit a régi, döcögősen fogalmazó világot képviselő lapnak számos konkurenciája akadt. Ma kézbe véve a Lakáskultúrát azt lehet mondani: tekintélyes életkor ide vagy oda, nincs rossz formában. Külseje tetszetős, ami akkor is érdem, ha ennél a műfajnál ez alapkövetelmény. Ráadásul az ára is elfogadható. Tartalmi téren persze sok újdonság nincs, a változó időket inkább az jelzi. Az 1980-as évek magas életet kínáló magazinja, tekintélyes életkor ide vagy oda, ma sincs rossz formában , ma a high life horizontját nem feltétlenül a hazai otthonbelsők testesítik meg, hanem egy villa a Comói-tó partján vagy az egyik svéd tévés hajléka. Nem lehet oka panaszra a praktikus tippekre vágyakozóknak sem - ez is a műfaj elengedhetetlen eleme -, a legújabb falburkolattípusok seregszemléje még akkor is érdekes olvasmány, ha az ember nem most tervezi ezzel ékesíteni a lakását. Visszatérő motívum az ilyen lapokban a tágasság illúziójának megteremtése, a mostani számban a fürdőszoba „nagyítására” kapunk gyakorlati tanácsokat. Talán csak az eklektika tűnik picit zavarosnak, szívem szerint a kertészkedős olvasmányokat és a recepteket kihagynám, jut ezekre épp elég szaklap. (Sz. I. P.) OOOOO MAGAZIN LAKÁSOK BELSEJÉRŐL Szép otthonokat nézegetni mindig szívmelengető dolog volt. Sokan csak álmodoztak, vagy inspirálódtak az ilyen kiadványokból. Ma ugyan az internet mindent visz, ám megnéztük, mi újság a lakásbelsők nyomtatott világában. (:»híúHí«ramdlr*'"" OOOOO OCT0G0N DECO A hygge szó hallatán menthetetlenül rám tör a melankólia. A kifejezés a dán életérzésre utal, amely az északi ország lakóit a cudar időjárás ellenére is a világ legboldogabb népévé teszi. A hygge tehát a boldogság kulcsa, amelyet, érthető módon, minden kevésbé szerencsés nép igyekszik megkaparintani. Az autentikus érzést persze képtelenség reprodu Kultúra 13 Mélyre ránt Sofia Coppola polgárháborús lányiskolája • Történelmi tablóként nem, érzékeny lélektani drámaként annál érdemesebb nézni a Csábítást LAKNER DÁVID Valószínűleg ha megfeszülnénk sem feltétlen gondolnánk, hogy napjaink Clint Eastwoodjaként a Daredevil sztárját, Colin Farrellt köszönthetjük. Thomas Cullinan 1966-os regényét, a Csábítást öt évvel később adaptálta először filmre a Piszkos Harry rendezője, Don Siegel. Negyvenhat évvel A tizedes háreme után itt az újabb feldolgozás, szándékoltan kicsit másfajta hangsúlyokkal, eltérő hangütéssel. Sofia Coppola filmje a rendezőnőhöz méltóan mélyebbre ás, ugyanakkor sajnos félre is vezet némely ponton. Az 1971-es változatban még Clint Eastwood játszotta a tizedest, aki az amerikai polgárháború idején megsérül, és aztán egy eldugott lányintézetbe kerül. Bár vonakodnak befogadni őt, aztán meggyőzik magukat: felebaráti szeretetből nem hagyhatják, hogy a sérült északi katonát a déliek elvigyék, és úgy bánjanak vele, ahogy a többi „jenkivel” is tették a konfliktus alatt. Csakhogy fokozatosan kiderül, hogy a humánumról vallott minden nemes kijelentés csak már: a férfit rég nem látott nők mindegyike John McBurney-re vágyik, ő pedig egyszerre csábítaná el mindegyiküket. Igen, még a fiatal lányokat is, akikben ugyancsak nyoma sincs ártatlanságnak: megtörte őket a kor vagy a közeg, és a versengésbe éppoly lelkesen szállnak be, így araszolnak szép lassan a szükségszerű, mégis kiszámíthatatlan tragédia elé. Egy váratlan eset teljesen megváltoztatja a viszonyokat, és hirtelen mindegyik félről lehull a lepel: az addigi kellemes évődést felváltja az agresszió és az iszonyat. Igaz, Siegel feszült thrillerjét oldják Coppola humorosabb megoldásai. Nála minden egy kicsit komikusabb, önironikusabb élt kap. Mindez viszont sokkal jobban kihozza az események mélyen emberi voltát, mint a korábbi változat. Az 1971- es film jóval konkrétabbnak bizonyult, kihangosítva hallhattuk a szereplők egyes gondolatait is, így egyértelművé téve, ki mit forgat valójában a fejében. A Siegel-verziónak drámaibb ért is kölcsönzött a folyamatos zene, míg Coppolánál lassabban, sötétebb tónusú képeken csordogálnak az események. Colin Farrell és a lányiskola élén található Nicole Kidman-Kirsten Dunst páros pedig jóval összetettebb, finomabb vonásokkal megrajzolt karaktereket játszhatnak el. Siegelnél sokkal jobban kijött a szereplők manipulatív természete, míg Coppola visszafogottabban festi meg figuráit. A sokkhatás jóval nagyobb így, hogy nekünk kell felfedeznünk az események és a motivációk ellentmondásos, őszintétlen voltát. És ezek a hazugságok, fel-felbukkanó szándékok (ámítások, ahogy az eredet cím, a The Beguiled mutatja) teszik sokkal lehangolóbbá ezt a történetet. Mindazonáltal Coppolának sajnos nem minden ponton sikerült felnőttként kezelnie nézőjét. A korhangulatnak megfelelően, valamifajta félreértelmezett politikai korrektségből kihagyta például a sztoriból a déli asszonyok mellett dolgozó fekete rabszolganőt, talán úgy vélte, rossz üzenet lenne a fekete rabszolga szerepeltetése. Az új filmben a helyszínen járó déli csapatok is jóval barátságosabbnak tűnnek, míg korábban azért nem lehettek miattuk sem túl nyugodtak a lányiskola tagjai. Történelmi tablóként tehát kevésbé, érzékeny lélektani drámaként annál inkább érdemes nézni a zseniális Elveszett jelentés készítőjének új filmjét, amelyért a cannes-i filmfesztiválon Coppola meg is kapta a legjobb rendezés díját. A férfit rég nem látott nők mindegyike John McBurney-re vágyik, aki pedig egyszerre csábítaná el mindegyiküket forrás: imdb