Magyar Nemzet, 2017. szeptember (80. évfolyam, 204-229. szám)

2017-09-16 / 217. szám

18 magazin l Zinner Tibor az elmaradt igazságtételről, arról, amire nincs mentség, és a felállítandó szégyenfáról Hiányzó alumíniumlapok SASHEGYI ZSÓFIA - Zsidó származásúként, holokauszt­­érintettként sokaknak az volt az első reakciójuk 1944 után, hogy a kommuniz­mus felé fordulnak. Ez az ön családjában is felmerült? - Nem is volt kérdéses. Amikor apám 1944. december 6-án hazajött a munka­­szolgálatból, elment a kommunista pártirodára, belépett, és tag is maradt mindaddig, amíg meg nem vádolták, le nem tartóztatták anélkül, hogy megál­lapították volna, elkövette-e a neki fel­rótt cselekményt, és ki nem zárták a pártból. Attól a pillanattól kezdve befe­jezte a MSZMP-vel és jogutódjaival való együttműködést. Ami a család érintett­ségét illeti, miután apám elolvasta Le­ninnek a kulákság likvidálásáról írott szavait a bolsevik párt rövid történetét taglaló könyvecskében, tájékozódni próbált erről Aczél Györgytől, aki akkor Zemplén megyei első titkárként éppen velünk egy házban lakott. Mivel Aczél nem tudta pontosítani a leírtakat, apám úgy döntött, nem várja meg, amíg likvidálják, így önként „felajánlot­ta” a tolcsvai szőlőnket, ahol - tekintve, hogy a numerus clausus miatt nem vet­ték fel az egyetemre - a munkaszolgá­latból visszatérése óta dolgozott. Gye­rekfejjel megértem, hogy arra kénysze­rítették, vegyen részt a második téesz­­szervezési hullámban. Érthető okokból voltak vele szemben fenntartásai. - Ön hogyan került Budapest Főváros Levéltárába? - A diploma átvételét követően egye­temi tanársegéd lettem a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen, és amikor a tanszékvezetőm közölte, hogy nem megy el arra az 1973 októbe­rében rendezett várostörténeti konfe­renciára, amelyet Ságvár Ágnes, Buda­pest Főváros Levéltárának főigazgatója szervezett, engem delegált maga he­lyett. Ott hozott össze volt egyetemi professzorom, Ránki György Ságvári­­val, aki arról beszélt, hogy a belügy és a Fővárosi Bíróság most fogja átadni a népbírósági iratokat, amelyek rende­zésével egy történészt bízna meg. így jöttem föl 1973. december 1-jén Buda­pestre. - A kezdetektől kritikusan szemlélte a Rá­­kosi-rendszert? - Egyáltalán nem, hiszen akkoriban semmit sem tudtunk róla. Erről a kor­szakról szinte alig volt egyetemi tan­anyag, hasonlóképp a középiskolákban. Ha az embernek nem volt megélt csa­ládtörténete, fogalma sem volt róla, mi folyik itt, a szüleim pedig nem beszéltek előttem ezekről a dolgokról. A szeme­met az 1945 előtti bűnösök felelősségre vonása okán létrehozott népbíróságok anyagai nyitották föl, amelyekből telje­sen nyilvánvalóvá vált, hogy az elítéltek negyven százalékát, közel tizenkét és fél ezer embert csak a kiszabható törvényi minimum húsz százalékával, öt­ helyett egyesztendős szabadságvesztés bünte­téssel marasztalták el, magyarul, éppen csak annyira ítélték őket, amennyit elő­zetesben leültek. - Ságvári Ágnes úgy fogalmazott, önt csak úgy lehet kordában tartani, ha a párt is rajta tartja a szemét a munkáján. Mivel érdemelte ki ezt a különleges fi­gyelmet? - Semmi különöset nem csináltam, hacsak azt nem, hogy ebédszünetben, amikor mások kimentek ebédelni, le­mentem a pincébe, és megismerked­tem a bazilika altemplomában őrzött iratanyagok tartalmával. - Nem volt ez veszélyes akkoriban? - Mivel ezek az anyagok kilencvenki­lenc százalékban csak egy meghatáro­zott kör számára voltak kutathatók, nem volt kockázata, hiszen mint referensnek az volt a kötelességem, hogy dolgozzam fel, rakjam sorba, állítsam fel az eredeti Melyik a kedvenc... ...könyve? Talleyrand visszaemlékezései ...édessége? Konyakos meggy ...történelmi korszaka? 1989-1992, amikor érdemben részt vehettem a semmisségi törvények ki­dolgozásában, hozzájárulva, hogy jobbítsunk valamit, rendjét ezeknek az iratoknak. Más kér­dés, hogy én közben céduláztam, kijegy­zeteltem, másológép híján toll és karton segítségével igyekeztem kigyűjteni belő­lük a fontosabb információkat. - Mikor kezdett tudatosan a fennálló rendszer bűneinek feltárásába? - Ha jól belegondolok, már a Major Ákossal elvégzett munka előtt, a hetve­nes évek második felében teljesen vilá­gossá vált számomra, hogy ami itt folyt a népbíróságokon, nem egyezik a tan­könyvekből kapott képpel. Az ébredés részben azáltal következett be, hogy voltak olyan kollégáink a levéltárban, akik személyükben vagy hozzátartozó­ként szenvedői voltak az ’56-ot követő megtorlásoknak, másrészt Ságvári ré­vén, aki imádott mesélni a fiatalkoráról és korábbi tevékenységéről, például ar­ról, hogyan folytattak lehallgatásokat. Ezekre az előzményekre épült a felfede­zett levéltári iratanyag, Kovács Béla ki­hallgatási jegyzőkönyvei vagy a Magyar Közösség-ügy aktái, amelyekből telje­sen nyilvánvalóvá vált, hogy nem a Rajk-perrel indult a történet, hiszen már az 1945-49 közötti időszak sem volt fenékig tejfel. Sőt... - Miután megírta Major Ákos visszaemlé­kezésének előszavát, kézről kézre adták egymás között az addigra félreállított egykori nagy fejesek. Nem érezte kocká­zatosnak, hogy a 70-es, 80-as években olyan emberekkel ül le beszélgetni a múlt dolgairól, mint Péter Gábor, a vele együtt elítélt volt igazságügy-miniszter, Décsi Gyula, Marosán György vagy a híres vér­bíró, Ölti Vilmos? - Fel sem merült bennem. Tulajdon­képpen azzal sem voltam tisztában, hogy az életemmel játszom. Az ember ilyenkor a fától nem látja az erdőt, vi­szont a megismerés vágya hajtja. Egyéb­ként jellemző volt a rendszerre, hogy ezeket az embereket, akiket addigra el­bocsátott a „Cég”, ekkor már nem is fi­gyelték, így nyugodtan kézről kézre ad­hattak egymás között. - Ne mondja, hogy nem jutott eszébe, hogy ez veszélyes játék! - Tényleg nem fogtam fel. Olyannyi­ra, hogy teljes lelki nyugalommal ad­tam oda az első ilyen anyagomat Csendes Károlynak a 80-as évek köze­pén. Fogalmam sem volt róla, hogy ko­rábban Csendes a legfőbb ügyész bün­tetőügy szakbeli helyettese volt, és tag­ja a Szűcs Ernő vezette titkos hálózati csoportnak vagy hogy Szőlős fedőné­ven jelentett. Erre csak akkor jöttem rá, amikor egyszer 1989-ben az ablak felé fordítottam egy iratot, amelyről ki volt festve a neve. Mivel az írógép itt, a dom­borulatból ki lehetett olvasni a nevet. Neki adtam oda az első ilyen anyago­mat, és ő hosszú oldalakon keresztül írt hozzá kommentárt. - Miért állt érdekükben beszélni ezeknek az embereknek? - Két személytől eltekintve mind­egyikük arra törekedett, amire Mind­­szenty is az emlékirataiban: elmondani a saját verzióját a történtekről. Persze volt olyan is, aki, mint utóbb rájöttem, ahelyett, hogy vallott volna magáról, tulajdonképpen engem hallgatott ki. Ilyen volt Tihanyi János, az egyházi alosztály vezetője vagy Bálint István, az ÁVH főorvosa, aki csak leste a szavai­mat, aztán rögtön előadott egy olyan friss koncepciót, amelyről tudta, hogy nekem tetszeni fog. Ugyanazt játszotta, mint ’53-ban, a letartóztatásakor. Ak­kor is húszfajta változatban mondta el a történetet, mindenki kiválaszthatta, ami neki tetszett. A megkérdezettek többségének azonban elemi érdeke volt, hogy megvédje magát, hiszen a Erről a korszakról alig volt egyetemi tananyag, hasonló­képp a középiskolákban. Ha az embernek nem volt meg­élt családtörténete, fogalma sem volt róla, mi folyik itt: politika - amely a Rajk-Brankov-pernél jelölte meg az origót - ekkor már index­re tette őket, és azt próbálta elhitetni az emberekkel, hogy a bajok csak ott kez­dődtek. El akarták mondani a saját ver­ziójukat, és ideadták a rendelkezésre álló irataikat, vagy elmondták, hol talá­lom őket. A hivatal ördöge azonban mindig rosszul dolgozik, mert bár úgy tudtuk, hogy a koncepciós perek iratait megsemmisítették, a Legfelsőbb Bíró­ság páncélszekrényében megtaláltam a Rajk-per mindmáig egyetlen legépelt teljes, tehát nem csupán a rendelkező, hanem az indoklási részt is tartalmazó ítéletét. Aki keres és kutat, annak sok­szor szerencséje van. Az említett pán­célszekrényből került elő a Rajk-per másodfokú, a Mindszentyt és társait érintő eljárás másodfokú, a Szálasi és társai per elsőfokú bírájának, az ’55 szeptemberében öngyilkosságot elkö­vető Jankó Péternek az összes ítélete is, és ott találtam meg Nagy Imre és társai ítéletét is 1986-87-ben. - Milyen élmény rábukkanni egy ilyen el­veszettnek hitt, fontos peranyagra egy páncélszekrény mélyén? - Ennek nem az volt a lényege, hogy az ember elsőként találja meg, hanem hogy minél előbb publikálni tudja. Ami­kor a Legfelsőbb Bíróság elnökével és munkatársaival megcsináltuk azt az öt­kötetes sorozatot, amely az Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez cím­mel látott napvilágot, az vezérelt min­ket, hogy egyfajta igazságtételt szolgál­tassunk. Azt akartuk, hogy ezek a doku­mentumok mindenki számára hozzá­férhetők legyenek. - A Törvénytelen szocializmust a jóváha­gyásuk nélkül publikálták az Új Magyar­­országban. Miért volt ez forradalmi ol­vasmány a rendszerváltás pillanatában? - Mert addig ennél jobban soha sen­ki nem tárta fel a múltat. Ebben a mun­kában - a ránk nehezedő nyomás elle­nére - nevesítve megírtuk, ki mit köve­tett el. Ha valakinek igénye lett volna rá, ez alapján már akkor megcsinálhatta volna a számonkérést az egykori bűnel­követőkkel szemben. - Nem okozott nagy csalódást, hogy ez vé­gül elmaradt? - Nekünk a jobbító szándék volt a cé­lunk, a számonkérés már nem a mi fel­adatunk volt. Mi egyet tehettünk: letet­tük az asztalra a dokumentumokat, amelyekkel élhettek volna. - A napokban a Parlamentben rendezett igazságtételi konferencián elhangzott be­széde után sokan Gulyás Gergely szemére vetették, hogy szerinte Göncz Árpád hiú­sította meg az igazságtételi törvény ha­tálybalépését, holott Orbán Viktor, Áder János és Kövér László is ellene szavazott. Mi okuk volt rá?­­ Az a Fidesz még a Szadesz kinyújtott karja volt. Mást jelentett akkor antikom­­munistának lenni, amikor valaki még mezei MSZMP-tag volt, mint most, ennyi idő távlatából. Nekik még annyi ismere­tük sem volt arról a korszakról, mint ne­künk, akik ezzel foglalkoztunk. Könnyű volt őket megvezetni azoknak, akik ko­rábban nyakig benne voltak a kommu­nista médiumok disznóságaiban, írták az undorító ocsmányságokat, és utóbb váltak Nagy Imre és köre híveivé. - Önnek mi a személyes véleménye: kinek a felelőssége, hogy elmaradt az igazság­­tétel? - A véleményemet inkább megtar­tom magamnak. Az viszont meggyőző­désem, hogy igazságot kellett volna szolgáltatni, egyszerűen mert olyan dolgok történtek, amiért felelősségre vonás járt volna. Ám Gulyás Gergely nagyon pontosan fogalmaz, amikor azt mondja, nem volt meg hozzá a tár­sadalmi támogatottság. Az ország más­ megszámlálhatatlanul sok tragédiát hordoz magában, nem is csak személyes csa­ládtörténete révén, de azért is, mert a múlt rendszer leg­nagyobb politikai bűnözői­vel készíthetett interjúkat. A történésszel A Zinner című, az életéről szólt­, nemrég be­mutatott dokumentumfilm kapcsán beszélgettünk. SS 2017. SZEPTEMBER 16., SZOMBAT

Next