Magyar Nemzet, 2017. szeptember (80. évfolyam, 204-229. szám)
2017-09-16 / 217. szám
Haptanai 2017. SZEPTEMBER 16., SZOMBAT DR.ZINNER TIBOR 1948. december 15-én született Sátoraljaújhelyen. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának tiszteletbeli egyetemi tanára, 2016 óta a Veritas Történetkutató Intézet levéltárvezetője. FOTÓK: VÉGH LÁSZLÓ A fajta eufóriában élt a rendszerváltoztatáskor, a fiatalok inkább azon törték a fejüket, hogyan lehet majd eljutni akár Lisszabonba, mások azon, mit lehet privatizálni, a különböző sérelmet szenvedettek pedig azon, milyen kárpótlást kaphatnak. Az igazságtétel csak egy meghatározott kör számára volt fontos. - A társadalom motivációdeficitje a Kádár-rendszer évtizedeinek eredménye volt? - A puha diktatúra nyilvánvalóan könnyen elfeledteti a dolgokat. 1967- 68-ban volt utoljára politikai kivégzés Magyarországon, ezután már csak gyilkosság miatt akasztottak. A hatalom társadalmat sokkoló magatartása, amely 1961 augusztusáig jellemző volt, nincs többé. A hátrányosan érintettek körének nagy része - akár a kivégzetteket nézem, akár a huszonhatezer elítéltet, a közel 13 ezer internáltat vagy akiket megfosztottak a munkavégzés lehetőségétől, a továbbtanulástól - a 90-es évekre jórészt életét vesztette, és a Recski Szövetség vagy a Történelmi Igazságtétel Bizottságának hangja sem hatolt fel olyan magasságba, mint a rendszerváltást megelőző időszakban. Ha egy társadalmat ilyen mértékig sokkolnak, szó szerint föld alá kényszerítenek, az megtanul csendben lenni. Ráadásul az 1956 óta eltelt több mint három évtized alatt felnőtt egy új generáció, amelyet már nem a múlt érdekelt, hanem a hogyan tovább. Ha a számonkérés el is maradt, a szégyenfát meg kéne csinálni. Ahogy a név nélkül vagy álnéven eltemetettek lábára is került egy kis alumíniumlap a törzskönyvi számukkal, legyen meg az alumíniumlapja azoknak a kihallgatóknak is, akik vertek, akik különböző lelki, fizikai vagy egyéb kényszernek vetették alá az embereket, ne maradjon a nevük titokban. Tudja meg a társadalom, kik voltak ezek az ügyészek, bírák, politikusok, jogászemberek, akik szakmájuk, hivatásuk megcsúfolásával egy olyan eszme szolgálatába szegődtek, amely ide vezetett. Tősér Ádám önről szóló, a múlt hétvégén bemutatott, A Zinner című dokumentumfilmjében úgy fogalmaz: bár a társadalom emlékezetében úgy él a múlt rendszer, mint amely egyszerűen verőlegények segítségével érte el, amit akart, valójában sokkal többről volt szó. Mit ért azon, hogy az államvédelem vezetői hétpróbás gazemberek voltak, akik mindent tudtak az emberi lélekről? - Profik voltak. A felsővezetői kör nem akárkikből állt, több nyelven beszélő, annak idején nagyszerű egyházi gimnáziumokban tanuló, művelt, nyugatot vagy keletet járt emberekről van szó, nem nyeretlen kétévesekről. Tudták, hogyan érjék el a céljukat. Ha a vallatás alatt a szomszéd szobában egy nő elkezdett sírni, a férjnek azt mondták, na látja, a hetedik hónapban lévő feleségéből épp most verik ki a gyereket, vagy ha az illetőnek összekötözték a kezét-lábát, s a kihegyezett ceruzát odatették a falhoz és nekidöntötték vagy a lavór vízbe áramot vezettek, azt vallotta, amit hallani akartak. - Ön szerint nem mentség, ha valaki a vérbírók közül azzal takarózik, hogy nem tehetett mást. Szembesítette ezzel valaha azokat az egykori fejeseket, akikkel interjúkat készített? - Valóban nem mentség, ugyanis felállhattak volna. Tömérdek olyan ember volt, aki ’56-ot követően nemet mondott a gyorsított eljárásokra és a statáriális ítélkezésre. A közhiedelemmel ellentétben volt ennyi mozgásterük a bíráknak abban az időben is. Ám ha annak idején úgy mentem volna oda interjút készíteni, hogy rájuk rontok a nézeteimmel, egy sem állt volna szóba velem. Sokszor így sem volt egyszerű dolgom. Előfordult például, hogy valamit meg akartam tudni Péter Gábortól, és amikor hatodik vagy hetedik alkalommal futottam neki, mosolyogva azt mondta: „Kedves Zinner elvtárs, ha én egyszer valamiről nem akarok beszélni, fölösleges visszatérnie rá. Én a szovjet elvtársakról csak jót fogok mondani, mert 1953-ban nekik köszönhettem, hogy Rákosi nem gyilkoltatott meg.” - Volt, aki megbánást tanúsított? - Persze, Décsi Gyula mindenképpen, Farkas Vladi úgyszintén, hiszen ezért segítettek. De volt olyan is, aki úgy fogadott, hogy kiküldte a feleségét, aki kávét sem hozott, lehúzta a rolót az ablakon, és engem világított meg, hogy figyelje az arcomat, miképpen reagálok az általa elmondottakra. - Sosem félt? - Bármilyen furcsa, a legfélelmetesebb a Marosán Györggyel való találkozás volt. Annak ellenére, hogy neki meghatározó szerepe volt az ’56 utáni megtorlásokban, valami olyan magabiztosság sugárzott belőle, mint aki soha nem feltételezné, hogy rajta bárki számon kérheti, mit csinált. Lehet, hogy aki, miként ő, egyszer már végighallgatta saját halálbüntetésének a kihirdetését, másképp viszonyul a dolgokhoz. Mintha egy hatalmon lévő emberrel beszéltem volna, nem egy nyugdíjassal, akinek annyi maradt, hogy ülhet a lakásában, és megihatja a napi egy üveg francia konyakját. - Most mit kutat? - Annak a több mint 1300 kivégzésnek a körülményeit, amelyeket 1945 és 1988 között ebben az országban elkövettek. Nekem most nem a személyek fontosak, hanem a törvények, a jogszabályok, amelyek alapján végrehajtották őket. Szeretnék képet kapni róla, hogy a bakó vagy a gyilkos sortüzet leadó kivégzőosztag miért fosztotta meg ezeket az embereket az életüktől. Mi van a háttérben? A jogalkotó vagy a rendszer disznósága, az illető személyes tragédiája? A hatalom mozgástendenciái érdekelnek. Sok terhet, sok sötét históriát cipel magában, és úgy vettem észre, mindig akkor mosolyog, amikor a legszomorúbb dolgokról beszél. Mindig tudott így „mosolyogni", amikor ezekkel a személyes drámákkal találkozott? - Nem. Voltak nagyon nehéz éjszakáim, nehéz napjaim. Amikor az ember szembesül ezekkel a dolgokkal, hiába van otthon egy kisgyerek, aki felüdíti, hiába van felesége, hiába van esti program... Egy sebész sem tud felszabadultan színházba menni este, ha valakit úgy műtött meg aznap, hogy visszavárna, mert tudta, hogy menthetetlen. Ráadásul, míg a papír halott dolog, szemtől szemben hallani egy visszaemlékezést nagyon megrázó tud lenni. Az ember csak ránéz arra a kis joviális, fehér bajszú bácsikára, aki mesél, és el nem tudja képzelni, hogy hogyan verethetett agyon embereket... Ezért az egyéni ügyeknél milliószor fontosabb számomra az, hogy le tudjuk írni a rendszer működését a felkutatott vallomások segítségével, hiszen a rendszer önmagában is iszonytató volt. áru olvasat Cs ez t eljesen kizárt szerintem, hogy lenne másik korszak a világtörténelemben, amikor többet mosolyogtak az emberek, mint napjainkban. A vidámság, a jókedv, a móka, a kacagás minden felületet elborít, józan ésszel felfoghatatlan méreteket ölt. És milyen érdekes, hogy nem kellett ehhez világbéke vagy általános jólét, elég volt három forradalmi találmány. Az internet, benne a közösségi hálók facebookostul, instagramostul - ezeket utólagos engedelmükkel egynek veszem -, az okostelefonok, valamint a szelfibot. Minderre a minap jöttem rá, amikor békésen cammogtam a pesti alsó rakparton a reggeli forgalomban, és a viszonylag korai órához képest kifejezetten sok turistát figyelhettem meg a Parlament tövében. Bár hűvöskés volt az idő, beleizzadtak szegények abbéli igyekezetükbe, hogy szinkronizálják a különböző objektumokat. Pontosabban, hogy eljelentéktelenítsék valahogy a vigyorgó ábrázatuk és a mögöttük magasodó nagyszerű épület közötti méretbeli differenciákat. Mert ahhoz nem fér kétség, hogy a fotónak - sőt a videónak, hiszen az állókép a múlté, már a jelen is a mozgóé - muszáj sikerülnie. A tökéletesnél kevesebbel senki sem elégedhet meg, úgy kellenek a like-ok és a „gyönyörű vagy, drágám! ”-ok, mint egy falat kenyér. Mint falunak a villanyfény. Bár az is igaz, hogy az internet végső soron rendesen viselkedik az emberekkel. A képek olyan sebességgel érkeznek és távoznak, hogy ami nem volt elég menő, az egykettőre elsüllyed, megkapja helyette a piedesztálra emelést a következő. Más kérdés, hogy ebben az információs inflációban éppúgy elsikkadnak a pluszok is egy pillanat alatt, ahogy a mínuszok. Még szerencse, hogy a mosoly sem fogyhat el soha, bármikor, bárhol, bármekkora mennyiségben újratermelhető. A legdurvább koncentrációját ennek Cesky Krumlovban tapasztaltam néhány hete. A vadregényes bajor erdőből jöttünk hazafelé - csodás hely, csodás helyekkel -, és úgy döntöttünk, teszünk egy kitérőt ebbe az ékszerdoboznak mondott cseh kisvárosba. Amelyről kizárólag hozsannázó szavakat hallottunk addig, ám nekünk - noha többször terveztük - még soha nem jött össze, hogy személyesen ellenőrizzük a vonatkozó állításokat. Első benyomásaink pozitívak voltak, kár, hogy újabb benyomások követték őket. Tán fél órának sem kellett eltelnie, mire kénytelen voltam megfogalmazni: ha van pokol, az alighanem olyan, amilyen Cesky Krumlov egy verőfényes, nyári szombat délutánon. Ennyi embert ilyen kis területen ennyi szelfibottal összezsúfolódni még nem láttam. Prága ilyen az Óváros tér és a Károly híd között. A budapesti bulinegyed szombat éjjel csak azért nem, mert olyankor nem szokás összevissza fényképezkedni a sötétben. De Prágában vagy Budapesten legalább van hova menekülni. Cesky Krumlovban nincs, az kisváros, cselezgetni képtelenség, egyetlen megoldás a totális visszavonulás. Jó-jó, de mi ezzel a gond? - tehetik fel a kézenfekvő kérdést. Milyen röhejes már, hogy a turistának fáj a többi turista! Mégis, milyen alapon képzeled magad különbnek, pajtás? És tényleg: az is baj, hogy mosolyognak az emberek? Meg hogy szeretik és megdicsérik őket a barátaik, az ismerőseik, az üzletfeleik? Na igen, nehéz ügy ez. Lehet, hogy csak a szőlő savanyú? Van Facebookom Ha van pokol, az alighanem olyan, amilyen Cesky Krumlov egy verőfényes, nyári szombat délutánon, és instagramom? Egyik már nincs, a másik nem is volt. Okostelefonilag mi a helyzet? Volt, elmúlt. Szelfibotfronton hogy ityeg a fityeg? Haha, fel sem merült, hogy kéne, így nem csoda, hogy ahelyett, hogy mosolyognék magamnak és a kamerának én is, miként az emberiség egyre nagyobb hányada teszi, hülye szövegeket okoskodok itt össze. Igaziról meg hamisról. Majdhogynem a Nyugat alkonyáról vagy miről. Két eset lehetséges. Az egyik: dohogó vén majom lettem, aki saját maradiságát, értetlenségét, fogalmatlanságát kovácsolná erénnyé. Ám hiába vacakol - mindenki átlát ezen a rozzant szitán. És kisvártatva úgyis eltapossa a kulturális progresszió. Még szerencse, hogy van egy másik eshetőség is. Nem-nem, nem az, hogy a jelen hülye, ezért sose tudhatja pontosan, mit hoz a jövő, miből lesz sztráda, miből zsákutca. Ez csak egy közhely. A lényeg inkább az: a fősodor arra való, hogy legyen mitől különböznünk. Akár ártatlan mosollyal az arcunkon. anno A MAGYAR NEMZET KORÁBBI SZÁMÁBÓL VÁLASZTOTTA: PETHŐ TIBOR 40 éve . 1977. SZEPTEMBER 20. KEDD Ruffy Péter: Tamási Áron utcája A nyolcvanadik születésnap lenne. Tamás Dénes és Fancsali Márta fia 1897. szeptember 20-án született a hegyek közé zárt, kis völgyecskében fekvő, vasútállomás nélküli, Nyikó-parti, székelyföldi Farkaslakán. A sovány szülőföld, a keserves sors, a szigorú élet, a nehéz balladák, a füstöket lélegző hegyek, a sasok - Ábel is sascuhákkal kínálgatta a harácsoló Surgyélánt - világának a népére gondolok, amelyből ő is vétetett, amint a budai Tamási Áron utcán elindulok. A Bürök utca mellől, a Németvölgyi útról fordulva be, a Nárcisz utca, Mártonhegyi út, Fodor utca keresztezte keskeny, kanyargós Tamási Áron utcában - a bokorsoroktól, sövényektől a házakat látni is alig lehet - olyan vad és egyszerű a csend, mintha nem is Budán, hanem kissé messzebb gyalogolnék, medvetaposásos ösvényen, amely a Hargitára vezet. Ahogyan én tudom, sem Farkaslakán, ahol született, sem Székelyudvarhelyen, ahol iskoláit végezte, sem Kolozsvárt, ahol életműve javát írta meg, nincs Tamási Áron utca, ez a tizenkettedik kerületi, Alkotás utcai utolsó lakáshoz közeli kedves kis hegyút a világ egyetlen Tamási Áron utcája. Holtában már ide települt, ide költözködött, ide kényszeredett Áron... magazin 19