Magyar Nemzet, 2017. szeptember (80. évfolyam, 204-229. szám)

2017-09-16 / 217. szám

Hap­­tanai 2017. SZEPTEMBER 16., SZOMBAT DR.ZINNER TIBOR 1948. december 15-én született Sátoraljaújhelyen. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának tisztelet­beli egyetemi tanára, 2016 óta a Veritas Történet­kutató Intézet levéltárvezetője. FOTÓK: VÉGH LÁSZLÓ A fajta eufóriában élt a rendszerváltozta­táskor, a fiatalok inkább azon törték a fejüket, hogyan lehet majd eljutni akár Lisszabonba, mások azon, mit lehet privatizálni, a különböző sérelmet szenvedettek pedig azon, milyen kár­pótlást kaphatnak. Az igazságtétel csak egy meghatározott kör számára volt fontos. - A társadalom motivációdeficitje a Ká­dár-rendszer évtizedeinek eredménye volt? - A puha diktatúra nyilvánvalóan könnyen elfeledteti a dolgokat. 1967- 68-ban volt utoljára politikai kivégzés Magyarországon, ezután már csak gyil­kosság miatt akasztottak. A hatalom társadalmat sokkoló magatartása, amely 1961 augusztusáig jellemző volt, nincs többé. A hátrányosan érintettek körének nagy része - akár a kivégzette­ket nézem, akár a huszonhatezer elítél­tet, a közel 13 ezer internáltat vagy aki­ket megfosztottak a munkavégzés lehe­tőségétől, a továbbtanulástól - a 90-es évekre jórészt életét vesztette, és a Recski Szövetség vagy a Történelmi Igazságtétel Bizottságának hangja sem hatolt fel olyan magasságba, mint a rendszerváltást megelőző időszakban. Ha egy társadalmat ilyen mértékig sok­kolnak, szó szerint föld alá kényszerí­tenek, az megtanul csendben lenni. Ráadásul az 1956 óta eltelt több mint három évtized alatt felnőtt egy új gene­ráció, amelyet már nem a múlt érde­kelt, hanem a hogyan tovább. Ha a szá­monkérés el is maradt, a szégyenfát meg kéne csinálni. Ahogy a név nélkül vagy álnéven eltemetettek lábára is ke­rült egy kis alumíniumlap a törzsköny­vi számukkal, legyen meg az alumí­niumlapja azoknak a kihallgatóknak is, akik vertek, akik különböző lelki, fizi­kai vagy egyéb kényszernek vetették alá az embereket, ne maradjon a ne­vük titokban. Tudja meg a társadalom, kik voltak ezek az ügyészek, bírák, po­litikusok, jogászemberek, akik szakmá­juk, hivatásuk megcsúfolásával egy olyan eszme szolgálatába szegődtek, amely ide vezetett.­­ Tősér Ádám önről szóló, a múlt hétvé­gén bemutatott, A Zinner című dokumen­tumfilmjében úgy fogalmaz: bár a társa­dalom emlékezetében úgy él a múlt rend­szer, mint amely egyszerűen verőlegé­nyek segítségével érte el, amit akart, való­jában sokkal többről volt szó. Mit ért azon, hogy az államvédelem vezetői hét­­próbás gazemberek voltak, akik mindent tudtak az emberi lélekről? - Profik voltak. A felsővezetői kör nem akárkikből állt, több nyelven be­szélő, annak idején nagyszerű egyházi gimnáziumokban tanuló, művelt, nyu­gatot vagy keletet járt emberekről van szó, nem nyeretlen kétévesekről. Tud­ták, hogyan érjék el a céljukat. Ha a vallatás alatt a szomszéd szobában egy nő elkezdett sírni, a férjnek azt mond­ták, na látja, a hetedik hónapban lévő feleségéből épp most verik ki a gyere­ket, vagy ha az illetőnek összekötözték a kezét-lábát, s a kihegyezett ceruzát odatették a falhoz és nekidöntötték vagy a lavór vízbe áramot vezettek, azt vallotta, amit hallani akartak. - Ön szerint nem mentség, ha valaki a vér­bírók közül azzal takarózik, hogy nem te­hetett mást. Szembesítette ezzel valaha azokat az egykori fejeseket, akikkel inter­júkat készített? - Valóban nem mentség, ugyanis fel­­állhattak volna. Tömérdek olyan ember volt, aki ’56-ot követően nemet mon­dott a gyorsított eljárásokra és a statá­­riális ítélkezésre. A közhiedelemmel el­lentétben volt ennyi mozgásterük a bí­ráknak abban az időben is. Ám ha an­nak idején úgy mentem volna oda inter­jút készíteni, hogy rájuk rontok a néze­teimmel, egy sem állt volna szóba ve­lem. Sokszor így sem volt egyszerű dol­gom. Előfordult például, hogy valamit meg akartam tudni Péter Gábortól, és amikor hatodik vagy hetedik alkalom­mal futottam neki, mosolyogva azt mondta: „Kedves Zinner elvtárs, ha én egyszer valamiről nem akarok beszélni, fölösleges visszatérnie rá. Én a szovjet elvtársakról csak jót fogok mondani, mert 1953-ban nekik köszönhettem, hogy Rákosi nem gyilkoltatott meg.” - Volt, aki megbánást tanúsított? - Persze, Décsi Gyula mindenkép­pen, Farkas Vladi úgyszintén, hiszen ezért segítettek. De volt olyan is, aki úgy fogadott, hogy kiküldte a feleségét, aki kávét sem hozott, lehúzta a rolót az ab­lakon, és engem világított meg, hogy fi­gyelje az arcomat, miképpen reagálok az általa elmondottakra. - Sosem félt? - Bármilyen furcsa, a legfélelmete­sebb a Marosán Györggyel való találko­zás volt. Annak ellenére, hogy neki meghatározó szerepe volt az ’56 utáni megtorlásokban, valami olyan maga­­biztosság sugárzott belőle, mint aki so­ha nem feltételezné, hogy rajta bárki számon kérheti, mit csinált. Lehet, hogy aki, miként ő, egyszer már végig­hallgatta saját halálbüntetésének a ki­hirdetését, másképp viszonyul a dol­gokhoz. Mintha egy hatalmon lévő em­berrel beszéltem volna, nem egy nyug­díjassal, akinek annyi maradt, hogy ül­het a lakásában, és megihatja a napi egy üveg francia konyakját. - Most mit kutat? - Annak a több mint 1300 kivégzés­nek a körülményeit, amelyeket 1945 és 1988 között ebben az országban elkö­vettek. Nekem most nem a személyek fontosak, hanem a törvények, a jogsza­bályok, amelyek alapján végrehajtot­ták őket. Szeretnék képet kapni róla, hogy a bakó vagy a gyilkos sortüzet le­adó kivégzőosztag miért fosztotta meg ezeket az embereket az életüktől. Mi van a háttérben? A jogalkotó vagy a rendszer disznósága, az illető szemé­lyes tragédiája? A hatalom mozgásten­denciái érdekelnek.­­ Sok terhet, sok sötét históriát cipel ma­gában, és úgy vettem észre, mindig akkor mosolyog, amikor a legszomorúbb dol­gokról beszél. Mindig tudott így „moso­lyogni", amikor ezekkel a személyes drá­mákkal találkozott? - Nem. Voltak nagyon nehéz éjsza­káim, nehéz napjaim. Amikor az ember szembesül ezekkel a dolgokkal, hiába van otthon egy kisgyerek, aki felüdíti, hiába van felesége, hiába van esti prog­ram... Egy sebész sem tud felszabadul­tan színházba menni este, ha valakit úgy műtött meg aznap, hogy vissza­várna, mert tudta, hogy menthetetlen. Ráadásul, míg a papír halott dolog, szemtől szemben hallani egy visszaem­lékezést nagyon megrázó tud lenni. Az ember csak ránéz arra a kis joviális, fe­hér bajszú bácsikára, aki mesél, és el nem tudja képzelni, hogy hogyan ve­rethetett agyon embereket... Ezért az egyéni ügyeknél milliószor fontosabb számomra az, hogy le tudjuk írni a rendszer működését a felkutatott vallo­mások segítségével, hiszen a rendszer önmagában is iszonytató volt. áru olvasat Cs ez t­ eljesen kizárt szerintem, hogy lenne másik korszak a világtör­ténelemben, amikor többet mosolyogtak az emberek, mint napjainkban. A vidámság, a jó­kedv, a móka, a kacagás min­den felületet elborít, józan ésszel felfog­hatatlan méreteket ölt. És milyen érde­kes, hogy nem kellett ehhez világbéke vagy általános jólét, elég volt három for­radalmi találmány. Az internet, benne a közösségi hálók facebookostul, instag­­ramostul - ezeket utólagos engedel­­mükkel egynek veszem -, az okostelefo­nok, valamint a szelfibot. Minderre a minap jöttem rá, amikor békésen cammogtam a pesti alsó rak­parton a reggeli forgalomban, és a vi­szonylag korai órához képest kifejezet­ten sok turistát figyelhettem meg a Par­lament tövében. Bár hűvöskés volt az idő, beleizzadtak szegények abbéli igye­kezetükbe, hogy szinkronizálják a kü­lönböző objektumokat. Pontosabban, hogy eljelentéktelenítsék valahogy a vi­­gyorgó ábrázatuk és a mögöttük maga­sodó nagyszerű épület közötti méret­beli differenciákat. Mert ahhoz nem fér kétség, hogy a fotónak - sőt a videónak, hiszen az állókép a múlté, már a jelen is a mozgóé - muszáj sikerülnie. A tökéle­tesnél kevesebbel senki sem elégedhet meg, úgy kellenek a like-ok és a „gyö­nyörű vagy, drágám! ”-ok, mint egy fa­lat kenyér. Mint falunak a villanyfény. Bár az is igaz, hogy az internet végső soron rendesen viselkedik az emberek­kel. A képek olyan sebességgel érkez­nek és távoznak, hogy ami nem volt elég menő, az egykettőre elsüllyed, megkapja helyette a piedesztálra eme­lést a következő. Más kérdés, hogy eb­ben az információs inflációban éppúgy elsikkadnak a pluszok is egy pillanat alatt, ahogy a mínuszok. Még szeren­cse, hogy a mosoly sem fogyhat el so­ha, bármikor, bárhol, bármekkora mennyiségben újratermelhető. A legdurvább koncentrációját ennek Cesky Krumlovban tapasztaltam né­hány hete. A vadregényes bajor erdőből jöttünk hazafelé - csodás hely, csodás helyekkel -, és úgy döntöttünk, teszünk egy kitérőt ebbe az ékszerdoboznak mondott cseh kisvárosba. Amelyről ki­zárólag hozsannázó szavakat hallottunk addig, ám nekünk - noha többször ter­veztük - még soha nem jött össze, hogy személyesen ellenőrizzük a vonatkozó állításokat. Első benyomásaink pozití­vak voltak, kár, hogy újabb benyomások követték őket. Tán fél órának sem kellett eltelnie, mire kénytelen voltam megfo­galmazni: ha van pokol, az alighanem olyan, amilyen Cesky Krumlov egy verő­fényes, nyári szombat délutánon. Ennyi embert ilyen kis területen ennyi szelfi­­bottal összezsúfolódni még nem láttam. Prága ilyen az Óváros tér és a Károly híd között. A budapesti bulinegyed szombat éjjel csak azért nem, mert olyankor nem szokás összevissza fényképezkedni a sö­tétben. De Prágában vagy Budapesten legalább van hova menekülni. Cesky Krumlovban nincs, az kisváros, cselez­getni képtelenség, egyetlen megoldás a totális visszavonulás. Jó-jó, de mi ezzel a gond? - tehetik fel a kézenfekvő kérdést. Milyen röhejes már, hogy a turistának fáj a többi turis­ta! Mégis, milyen alapon képzeled ma­gad különbnek, pajtás? És tényleg: az is baj, hogy mosolyognak az emberek? Meg hogy szeretik és megdicsérik őket a barátaik, az ismerőseik, az üzletfeleik? Na igen, nehéz ügy ez. Lehet, hogy csak a szőlő savanyú? Van Facebookom Ha van pokol, az alighanem olyan, amilyen Cesky Krumlov egy verőfényes, nyári szombat délutánon, és instagramom? Egyik már nincs, a másik nem is volt. Okostelefonilag mi a helyzet? Volt, elmúlt. Szelfibotfronton hogy ityeg a fityeg? Haha, fel sem me­rült, hogy kéne, így nem csoda, hogy ahelyett, hogy mosolyognék magamnak és a kamerá­nak én is, miként az emberiség egyre nagyobb hányada teszi, hülye szövege­ket okoskodok itt össze. Igaziról meg hamisról. Majdhogynem a Nyugat alko­nyáról vagy miről. Két eset lehetséges. Az egyik: dohogó vén majom lettem, aki saját maradiságát, értetlenségét, fo­­galmatlanságát kovácsolná erénnyé. Ám hiába vacakol - mindenki átlát ezen a rozzant szitán. És kisvártatva úgyis el­tapossa a kulturális progresszió. Még szerencse, hogy van egy másik eshető­ség is. Nem-nem, nem az, hogy a jelen hülye, ezért sose tudhatja pontosan, mit hoz a jövő, miből lesz sztráda, mi­ből zsákutca. Ez csak egy közhely. A lé­nyeg inkább az: a fősodor arra való, hogy legyen mitől különböznünk. Akár ártatlan mosollyal az arcunkon. anno A MAGYAR NEMZET KORÁBBI SZÁMÁBÓL VÁLASZTOTTA: PETHŐ TIBOR 40 éve . 1977. SZEPTEMBER 20. KEDD Ruffy Péter: Tamási Áron utcája A nyolcvanadik születésnap lenne. Ta­más Dénes és Fancsali Márta fia 1897. szeptember 20-án született a hegyek közé zárt, kis völgyecskében fekvő, vas­útállomás nélküli, Nyikó-parti, székely­­földi Farkaslakán. A sovány szülőföld, a keserves sors, a szigorú élet, a nehéz balladák, a füstöket lélegző hegyek, a sasok - Ábel is sascuhákkal kínálgatta a harácsoló Surgyélánt - világának a né­pére gondolok, amelyből ő is vétetett, amint a budai Tamási Áron utcán elin­dulok. A Bürök utca mellől, a Németvöl­gyi útról fordulva be, a Nárcisz utca, Mártonhegyi út, Fodor utca keresztezte keskeny, kanyargós Tamási Áron utcá­ban - a bokorsoroktól, sövényektől a házakat látni is alig lehet - olyan vad és egyszerű a csend, mintha nem is Bu­dán, hanem kissé messzebb gyalogol­nék, medvetaposásos ösvényen, amely a Hargitára vezet. Ahogyan én tudom, sem Farkasla­kán, ahol született, sem Székelyudvar­helyen, ahol iskoláit végezte, sem Ko­lozsvárt, ahol életműve javát írta meg, nincs Tamási Áron utca, ez a tizenkette­dik kerületi, Alkotás utcai utolsó lakás­hoz közeli kedves kis hegyút a világ egyetlen Tamási Áron utcája. Holtában már ide települt, ide köl­tözködött, ide kényszeredett Áron... magazin 19

Next