Magyar Nemzet, 2017. szeptember (80. évfolyam, 204-229. szám)

2017-09-16 / 217. szám

tear Nmet 2017. SZEPTEMBER 16., SZOMBAT l megtermett férfi szemeiből ugyanis el­rajzolt könnycseppek hullanak. Három is, ami a börtönszimbolika szerint há­rom ember megölését jelenti. Ám Marek nem ezért hullajtja a könnyeket. Csak úgy csináltatta őket. Miközben ezt mondja, szorítja a szobrot. Akkor teszi le, amikor alkudni kezd egy árusnál, so­kallja ugyanis a 2500 forintot a rózsaszín szappanbuborék-pisztolyért. Árpád testvérnél, a kamionsofőrből lett remeténél nem kell alkudni. Ingyen adja a szentképeket, de olyan vehemen­­ciával-kedvességgel, hogy elugrani sem lehet előle. - Ne féljetek a nagy szakállamtól - mondja hálós baseballsapkájával, szür­ke csuhájával és gubacsból készült ró­zsafüzérével az aranykeresztes, pecsét­­gyűrűs, napszemüveges cigány zarán­dokok közül meglehetősen kirívó reme­te. Persze Árpád testvér mindenhonnan kitűnne a gondolataival is. - Nem börtönöket kellene építenie a kormánynak. A vallást kéne nyomni. Ha sokan tudnák, hogy a lopás és a gyilkos­ság bűn, nem kellenének börtönök - ma­gyarázza, és három perc alatt bezsebeli közben az ötödik köszönetét, amelyek után automatikusan elhangzik, hogy „áldja meg magát az Isten”. Árpád test­vér azért nem bízza el magát. Mi sem mu­tatja ezt jobban, mint a gubacsok közé fűzött, műanyag halálfej.­­ Azért lóg itt, hogy emlékeztessen rá, hova jutunk mi mind - mondja nevetve, mintha amúgy nem is érdekelné a földi lét. A másik út a kápolnától a kálvárián ke­resztül vezet a búcsúhoz. Pálinkázó férfit veszünk észre ott, ahol „Jézust megfoszt­ják ruháitól”. Amikor közelebb érünk, akkor látjuk, hogy az asztala nem más, mint a kettétört stációszobor. Mögötte ott áll az érdi Jakabék tábora.­­ Amióta az eszemet tudom, járunk Csatkára. Régen pont úgy álltak a lovas szekereink, mint most a teherautóink - idézi fel Gábor, a családfő, a hatvanéves dédnagyapa. Büszkén mutat körbe: leg­alább húszan vannak, több generáció. Az idill teljes, a gyerekek játék babákat csa­vargatnak zsibongva, a három bográcsban rotyog a csülkös pacal, a Németországból hozott kisteherautó hátuljában felállított rezsón serceg a rántott csirke. Az aggregá­tor, amelyről az eperpálinkával megpakolt hűtő működik, messzebb duruzsol, így tisztán hallani, hogy az egyik unoka­tele­fonján Kis Grófo arról énekel, „ma lecsú­szik a torkomon vagy száz ital”. - Régen el kellett indulni már szerdán, hogy ideérjünk péntekre. De ma is már hónapokkal a búcsú előtt készülünk na­gyon - magyarázza öblös hangján Gábor. Természetesen van családi csodájuk: egyszer szakadt az eső, karon ülő húgára mégsem esett egy csepp sem. Gyorsan meg is áldotta őt az atya. A másik: 19 éves korában itt beszélte meg az akkor 13 éves feleségével, hogyan fogja megszöktetni. Azóta együtt vannak, annyira, hogy a nej ott mosolyog tetoválás formájában is a családfő jókora felkarján. Mosoly egyéb­ként van bőven, Gábor minden szavához mellékel egyet. Ahhoz is, amikor a vere­kedésekről nosztalgiázik. - Sok késelés volt itt az erdőben, de meg kell jegyezni azt is, hogy én olyanra nem emlékszem, hogy innen bevittek volna valakit az őrsre a rendőrök. Elvé­gezték a fegyelmezést a fák között - mondja hamiskásan. Csak akkor komo­lyodik el, amikor arról beszél, hogy keve­sen járnak már a búcsúra. - A jehovák meg a többi kisegyház el­csábította a cigányokat. Mi tartjuk ma­gunkat, régi római katolikusok vagyunk, a házunkban is szentképek vannak - jegye­n­zi meg büszkén. Utána szó szót követ, és kiderül, ők adták a gyémántokkal kira­kott koronát az alapítványnak. Estefelé a búcsúban már vegyül a bog­rácsok alól szálló pernye a pisztolyokból kilőtt szappanbuborékokkal. A szent kút­­nál hatalmas tömeg gyűlik össze. Mind forrásvizet vinnének, várják tőle a cso­dát. Nagyapák áldják meg lovári nyelven mormolva a tömegbe rángatott unokái­kat, közben megmossák a lurkók arcát, asszonyok kiabálnak cukorbetegségüket panaszolva, s állnak neki tolakodni üve­geikkel a kút irányába. Beállunk közéjük mi is. Olyan sokáig kell várnunk, hogy a hangoskodás, tülekedés helyett már azt kezdjük nézegetni, milyen szép is az, amikor a lemenő nap átsüt a lányok-asz­­szonyok arany karika fülbevalóin. Mert hát búcsú van, mi sem sietünk. magazin 21 Sok támogatás megy a határon túlra, de kisebbségeink védelmében még mindig nem tudunk elég erősen fellépni MINT EGY TÖMEGKATASZTRÓFA TÚLÉLŐI ► Folytatás a 17. oldalról Szóval Orbán Viktoron kívül most már nincsenek erős emberek, akik tollba mondják, mi történjen a pénzzel - pontosabban a legtöbb régió esetében nin­csenek, Kárpátalja kivételével. Ez a régió ugyanis kü­lön kormánybiztost is kapott, és Grezsa Niván joggal indulhatna a leghosszabb titulust viselő közszolgák versenyén, mivel „Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja (3ak­apnaTCbKa pcjiacTb) együttműködé­si és összehangolt fejlesztési feladatainak kormány­zati koordinációjával” bízták meg 2015 decemberé­ben. Lázár János kancelláriaminiszter egykori házi­orvosa kívülről csöppent a nemzetpolitikába (rossz nyelvek szerint azért kapott határon túli magyarok­kal kapcsolatos feladatot, mert nagyon szeretett Er­délybe járni), de annál vehemensebben vetette bele magát a munkába. Olyan beregszászi forrásunk is akad, aki azt mondta: a támogatás fejében még arra is kapott jóindulatú javaslatot, kinél vásárolja meg a téglát. Ez a többi térségben nincs így - erdélyi forrá­saink azt mondták, nem jellemző a magyar közbe­szerzéseken tapasztalható állapot, hogy a nagy ösz­­szegű támogatások elnyerőinél hamar kopogtatnak a kijelölt kivitelezők. A nagyváradi római katolikus püspöki palota rekonstrukciójára például kétmilli­­árdnyi adóforint megy, de könnyen elképzelhető, hogy a munkát nem valamelyik Mészáros-érdekelt­ség, hanem helyi vállalkozók végzik el. Ha van időnk alaposan végigböngészni a BGA nem túl jól kereshető honlapját, semmiféle logikát nem találunk a támogatásokban. A stratégia hiá­nyát forrásaink is elismerték - egyikük egy nagyon érzékletes példát is mondott. Kétezertízben a Fidesz úgy vette át a kormány­aidat, fogalmazott riportalanyunk, hogy a határon túli magyarság olyan állapotban volt, mint egy tömegka­tasztrófa túlélői. Az egészségügyben ilyenkor úgynevezett sürgősségi triá­­zsolást végeznek: eldöntik, kinél kell kezdeni a beavatkozást, ki várhat még, és kit hagynak meghalni, mert az élet­tel össze nem egyeztethető sérülései vannak. Ennek pontos szakmai krité­riumai vannak, de a magyar admi­nisztrációban nem volt meg ehhez a „nemzetpolitikai triázshoz” a kellő szakértelem, és a kétharmad ellenére talán a politikai bátorság sem. Ami sú­lyosabb, hogy az ehhez szükséges tár­gyi tudással a határon túli közösségek vezetői sem rendelkeznek, így a kor­mányzás hét esztendeje alatt sok múlt az esetlegességen: ki találkozott jó időben és helyen Orbán Viktorral, vagy kinek voltak kiváló pályázatírói és lobbistái. Vagy csak egyszerűen szerencséje volt, és épp jó fiókban, felül volt egy elfekvő pályázata: a Nemzetpolitikai Államtitkárság munkatársainak rémálmaiban jön elő tavaly december, amikor négy nap alatt kellett egy ad hoc ötlet nyomán Kárpát-me­dencei óvodai és bölcsődei támogatási koncepciót kitalálni és beindítani, mert a költségvetés valamely bugyrából hirtelen el kellett költeni - és csak erre le­hetett elkölteni a kilencmilliárdot. Ez volt december 21-én, míg másnap, december 22-én újabb 27,7 milli­árd sorsa dőlt el, főként egyházi nyertesekkel. Majd­nem nyolcmilliárd jutott az Erdélyi Református Egy­házkerületnek ingatlanberuházásra, 1,75 milliárdot kaptak a felvidéki reformátusok is ugyanerre a célra, és sok más mellett jutott erdélyi katolikus plébániák­nak is nagyjából két és fél milliárd. A HVG úgy tudja, hogy más kalapból ugyan, de egy-egy milliárd ment eszéki, munkácsi, dunaszerdahelyi, Csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi sportkluboknak is. Az erdélyi Átlátszó oknyomozó portál munka­társa, miután több hónapot töltött a határon túli tá­mogatások böngészésével és összeadogatásával, úgy fogalmazott: az államapparátus egymással ver­sengő szereplői látszólag ötletszerűen döntenek a rendelkezésükre álló forrásokról, és senki sem tud­ja pontosan megmondani, összesen mennyi támo­gatás megy a határon túlra. A fura helyzet ellenére forrásaink egybehangzó­an azt mondták, hogy a támogatásokban nincs hát­só szándék, és meggyőződésük, hogy a pénzt haté­konyabban költik el a határon túl annál, mint aho­gyan itthon például az európai uniós források lehí­vásánál történik. Az viszont elismerik, hogy a támo­gatások elosztásához szerkezetváltásra, a helyzet pontos ismeretén alapuló, rendszerszintű gondol­kodásra és főképp tudatos tervezésre volna szükség. Sokan - az ellenzéken kívül még a Fideszből is - úgy látják, hogy az Orbán-kormány nemzetpolitiká­ját egyre erősödő mértékben a belpolitikai célok ha­tározzák meg. Röviden: minél több határon túli voksot begyűjteni. Ennek viszont némileg ellent­mond, hogy a Fidesz holdudvarában van ugyan egy erőteljes erdélyi sajtóportfólió, de hiába lapoztuk fel ezeket a lapokat, egyetlen szem, választási re­gisztrációra buzdító hirdetést sem találtunk ben­nük. Pedig a kampány elkezdődött - a közterületek­re kikerült plakátokon Székelyföldön arra buzdítják a honosított magyar állampolgárokat (áprilisra min­den bizonnyal elérjük az egymilliós számot), hogy regisztráljanak a levélbeli szavazáshoz. Mindez azért is furcsa, mert mint korábban meg­írtuk, miniszteri biztosa is lesz a környező országok­ban lebonyolított választásoknak, mivel a kvótanép­szavazáson feltűnően sokan szavaztak érvénytele­nül a jogszabályok hiányos ismerete miatt. Hidvéghi Balázs, a Fidesz kommunikációs igazgatója fejtágí­tást tartott augusztus végén a magyar nagykövetek szokásos éves értekezletén, és a kormány maga is küldött levelet a magyar állampolgárságot is szer­zett határon túliaknak, amelyben a választáson va­ló részvételre buzdít. A „stratégia” - ha lehet ezt an­nak nevezni - kiagyalója és irányítója természete­sen maga a miniszterelnök, ezt egy külügyekkel fog­lalkozó fideszes forrásunk mondta. Az idei tusnád­­fürdői szabadegyetem politikai programjai között is hangsúlyosan szerepeltek olyanok, amelyekben ki­emelt téma volt a választási regisztráció. Érdekes és aktuális kérdés az ukrán oktatási tör­vény ügye is. Szijjártó Péter most „hátba szúrásról”, „cinikus időzítésről” beszél, miközben már hóna­pok óta ismert, hogy valamilyen, a magyarokat nem feltétlenül kedvezően érintő változásra készül az uk­rán kormány. Olyannyira, hogy a nyár elején a buda­pesti ukrán nagykövetség sajtóbeszélgetést is szer­vezett a témában, amelyen Ljubov Nepop nagykövet azzal indokolta a tervezett változtatásokat, hogy a kárpátaljai magyarok között nagyon kevesen beszél­nek ukránul, ez pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy normálisan ügyeket tudjanak intézni például. Szin­tén még a nyár elején került lapunk birtokába egy olyan minisztériumi belső feljegyzés, amely már ak­kor arra figyelmeztetett: Petro Porosenko kompro­misszumokra kényszerülhet a törvényhozásban a nacionalista pártok támogatásáért cserébe. Ukrajnával ugyanakkor információink szerint kötöttünk egy nagyon érzékeny hallgatólagos meg­állapodást: az ukrán hatóságok nem firtatják, hány kárpátaljai magyar szerezhetett már állampolgár­ságot (az ukrán törvények tiltják a kettős állampol­gárságot), cserébe a magyar kormány fejlesztése­ket hajt végre a régióban, és nemzetközi fórumo­kon támogatja például az ukrán vízumkönnyítést. A határon túli szavazatmaximalizálásra törekvő Or­­bán-kabinetnek ebből a szempontból nem érdeke a helyzet túlzott elmérgesítése. Mindez illeszkedik abba magyar nemzetpolitikai stratégiába, amely lehetőség szerint kerüli az éles konfliktust szomszédainkkal nemzetiségi-kisebbség­védelmi ügyekben. Cserébe viszont az olyan nagy­­politikai kérdésekben, mint a migráció vagy az ener­getika, számít a közép-európai együttműködésre. Mint akár a kvótaper körüli huzavonából is látszik, ez a modell működik is, meg nem is. Hosszú távon a Kárpát-medencei magyarság szempontjából kétség­telenül vannak kockázatai annak, ha Magyarország az állandó gazdasági növekedésben, európai befo­lyása erősödésében bízva úgy gondolja, pozíciójánál fogva el tudja simítani a kisebbségvédelem terén je­lentkező problémákat, miközben a nemzeti ügyek­ben csökkentett hangerőn szólal meg. A magyar kormányt biztosan nem érte váratlanul a kijevi rada döntése, arról viszont nincs tudomá­sunk, hogy az elmúlt hónapokban diplomáciai úton bármilyen tárgyalást kezdeményezett volna a ma­gyar fél valamilyen kompromisszumos megoldás el­érésére. „Ha tudtak róla, de nem tettek semmit, az nagyon súlyos hiba. Ha próbáltak valamit elérni, ak­kor pedig az derült ki, hogy ezek a lépések teljesen eredménytelenek maradtak” - mondta az esettel kapcsolatban egy korábban az Orbán-kormányok­­ban több poszton is fontos diplomáciai küldetést tel­jesítő forrásunk. Ő szintén úgy látja, hogy a határon túli magyarok ügye kizárólag belpolitikai szempont­ból fontos a kormánynak. Szerinte ezt mutatja, hogy a Fidesznek állandó törekvése volt a környező orszá­gokban a párthoz feltétel nélkül lojális politikai erők mesterséges kreálása pénzt, energiát nem kímélve.­­ A Fidesz 2010-es győzelmével megszűntek a magyar-román közös kormányülések, pedig ha va­lami, az jó fórum lett volna arra, hogy bármilyen kö­zös problémát megvitassanak - mondta forrásunk. Szerinte a belpolitikai célok érdekében a kor­mány feladta a mindenkori magyar nemzetpolitikai érdekérvényesítés egyik fontos eszközét is, mégpe­dig azt, hogy a lehető legjobb viszonyt ápoljon azokkal a befolyásos országokkal, amelyek egy-egy vitás ügyben esetleg valamelyik szomszédos kor­mányra is nyomást tudnának gyakorolni.­­ Teljesen egyértelmű, hogy a magyar kormány egyedül nem mindig tud hatékonyan fellépni Ro­mániával, Szlovákiával vagy éppen most Ukrajnával szemben. De ha ehhez meg tudnánk nyerni az ame­rikai vagy a német kormány támogatását, már más lenne a helyzet. Ez diplomáciai alaptétel, a kor­mányban mégsem foglalkozott vele senki. Most egy­szerre vagyunk rosszban Berlinnel és Washington­nal, talán nem véletlen, hogy az amerikai kormány pozitívan nyilatkozott az ukrán nyelvtörvényről” -összegzett forrásunk. A kijevi amerikai nagykövetség el­ismerő szavait - vagyis hogy gratulál­tak Ukrajnának az oktatási reform „továbblendítéséhez” - a nagy nem­zetközi jogvédő szervezetek is elhibá­­zottnak tartják. A legtisztábban persze Szlovákia esetében látszik, melyek a magyar kormány mozgatórugói a határon túli kisebbségeket illetően. Még ellenzék­ben a Fidesz rendszeresen azzal bírál­ta a Gyurcsány- és a Bajnai-kormányt, hogy nem áll ki elég keményen a ma­gyarellenes Fico-kabinettel szemben. Aztán 2010 után kiderült, hogy Orbán Viktor kormányfőként nagyon is jól megtalálja a hangot Fkával (az igaz­sághoz hozzátartozik, hogy a szlovák kormányfőnek időközben sikerült megszabadulnia a vállalhatatlanul szélsőjobbos Szlovák Nemzeti Párttól, így ő is változtatott a politikáján), a menekültválság­ban pedig gyakorlatilag stratégiai partnerek lettek. Ezzel együtt minden bírálat elhalkult Budapesten a felvidéki magyarok helyzetét illetően. A Fidesz által támogatott Magyar Koalíció Pártja ugyan időközben kiesett a szlovák törvényhozásból, és vissza sem si­került kerülnie, az elvben a magyar ügyeket is képvi­selő Híd-Most magyar-szlovák vegyes pártot még­sem tekinti partnerének a kormány, pedig ők még a kormánykoalíciónak is tagjai. „Alig néhány fős, megkérdőjelezhető támogatottságú egyesületek rendszeresen ott ülnek a Magyar Állandó Értekezle­teken, Bugár Béláék (Bugár a Híd egyik vezetője - a szerk.) pedig nem, ez is jellemző a kormány szem­léletére” - mondta a már idézett volt diplomata. A fentieket az sem menti különösebben, hogy egy határon túli ügyekben is aktív fideszes képviselő szerint arra számítottak, hosszabb távon minden környező országban folyamatosan javulni fog a ma­gyar kisebbség helyzete, és ez egyre kevésbé „ad munkát” a politikának. Tény, hogy - elsősorban az uniós integráció miatt - Szlovákiában, Romániában, Horvátországban és a még csatlakozási fázisban lévő Szerbiában is jobb a nemzetiségi kisebbségek hely­zete, mint a 90-es években vagy a 2000-es évek ele­jén volt, de a tendencia akkor sem egyértelmű. Jó példa erre a román belpolitika, ahol azért még ma is rendszeresen előkerül a „magyar kártya”.­­ Az a furcsa, hogy Ukrajnát illetően éppen fordí­tott a helyzet. Ott - bár a szegénység nagy volt - a 90- es években Kárpátalján nem tudtál úgy bemenni egy iskolába egy magyarok által is lakott települé­sen, hogy az ukrán mellett ne legyen kitéve a ma­gyar zászló is. Mindenki számára egyértelműen fon­tos volt, hogy a kisebbségek jogait biztosítsák - mondta a képviselő. Persze az is igaz, hogy az ukrán nemzeti törekvéseket elsősorban az oroszellenes ér­zelmek motiválják, a magyar kisebbség ettől függet­lenül egy olyan geopolitikai játszma túszává válhat, amelyben egyelőre nem éppen jók az esélyeink. Kárpátaljai magyar gazda munkában. Jókor, jó helyen FOTÓ: VÉGH LÁSZLÓ

Next