Magyar Nemzet, 2017. szeptember (80. évfolyam, 204-229. szám)

2017-09-16 / 217. szám

221 magazin 2017. SZEPTEMBER 16., SZOMBAT Magyar leirat * Van, amikor egy egész ország, törté­nelmi léptékekben mérve is, egy hatalmas tájseb, amelyet előbb­­utóbb be kell gyógyítani. A skót földreform és nyomában a változó táj erről a gyógyulásról mesél. TÓTH SZABOLCS TÖHÖTÖM A­mikor az elmúlt hónapban rö­vid körutazást tettem Skóciá­ban, Glasgow-ból a felföldi In­­vernessbe vonatozva elém tá­rult a jellegzetes skót vidék: sok-sok mérföldön át csodál­hattam a lecsupaszított lankákat, a zöldel­lő legelőket és árpamezőket, a dombolda­lon szabadon lerohanó vízfolyásokat. A végletekig megszelídített táj olykor szürreális meztelensége a köddel és eső­vel összevegyítve kölcsönöz valami misz­tikumot is a vidéknek - a megbomlott és kóválygó Macbethet képzeljük a domb­tetőre, a reggeli párába -, amelyet az év­századok során az itt élők és az idelátoga­tók is elkezdtek sajátosan skót jellegze­tességnek tekinteni. A vonatablakból azonban arra is fi­gyelmes lettem, hogy gyakran bukkan­nak fel a vasút melletti földeken frissen telepített erdők, és kezdik eluralni a tájat. Ez kíváncsivá tett: véletlen ez, vagy vala­mi fontos történésről tudósít? A jelenségnek utánaolvasva értettem meg: az új erdők az utóbbi évszázadok legnagyobb változásáról mesélnek Skóci­ában. Az egyre radikálisabb földreform­ról (az első nagy horderejű rendelkezések 2003-ban léptek életbe, és folyamatosan születnek az új jogszabályok) és Skócia új­­raerdősítési programjáról van szó. Mind­kettő lényege egy kérdésbe sűríthető. Kié lesz Skócia? Hogy kié most, erre vannak pontos adatok. A helyi sajtóban idézett számok szerint mindössze 432 tulajdonos birtokol­ja a vidéki Skócia magánkézben lévő föld­jeinek több mint felét (köztük van Donald Trump amerikai elnök vállalkozása, aki két golfpályát is létesített itt vásárolt föld­területein). Ezzel Skócia a fejlett világban első a birtokkoncentráció tekintetében. Ennek történelmi oka van. Ha más­honnan nem, az iskolai tankönyvekből is emlékezhetünk a „bekerítés” intéz­ményére, melynek során a XVII-XVIII. századtól kezdve Angliában és Skóciá­ban a földbirtokosok elűzték a korábban közösségi használatban lévő területeik­ről a bérlőket, a közösségi művelést foly­tató kisgazdákat („crofters”). A cél az volt, hogy a földterületek elkerítésével nagy, egybefüggő területeken hozzanak létre legelőket vagy szántókat. A legelte­téssel, az erdők irtásával kialakult csu­pasz táj tehát nem skót sajátosság, ha­nem a korai kapitalizmus öröksége, amely különösen „hatékonyan” alakí­totta át a társadalmi viszonyokat. A skót felföldön - amely kulturálisan, hagyományos vallási hovatartozását és történelmi örökségét tekintve is külön­bözik a nagyvárosok, Glasgow és Edin­burgh által meghatározott alföldtől - e fo­lyamat különösen kegyetlen változata va­lósult meg: a jakobita felkelés bukását (1746) követően az Anglia és Skócia kö­zötti uniót kikényszerítő győztesek tuda­tosan rombolták szét a tradicionális klán­rendszert: a XIX. század második felére a földbirtokos arisztokrácia (lett légyen az skót vagy angol) így szinte akadálytalanul űzhette el a korábban közös állal­haszná­­latban lévő földekről a croft­ereket- A brutális folyamat során tömegével gyújtották fel, rombolták le az ott élők kunyhóit, házait, s e kíméletlenség meg­magyarázza, miért képviseltették igen nagy számban magukat a felföldi skótok a tengerentúlra emigrálók között. Mindennek következtében létrejött egy olyan túlkoncentrált birtokszerke­zet, hogy a tulajdonosok elsősorban élés­kamraként és befektetésként tekintettek Skóciára. Éléskamraként, textilipari nyersanyaglelőhelyként, amely a növek­vő városi lakosság teremtette igényt elé­gítette ki Nagy-Britanniában, és befekte­tésként, mivel a föld ára folyamatosan emelkedett, hiszen a földművesektől megszabadított területek szabadon to­­vábbértékesíthetővé váltak. Sir Walter Scott, a skótok nagy nemze­ti írója 1805-ös költeményében (Az utolsó vándorénekes dala) így verselte meg a felföldi tájat: Ó, komor, vad Caledonia! Alkalmas költő-iskola! Hegy-víz tarkáz, és barna hangja, borít erdőségek gubanca. (Tandori Dezső fordítása) Erdőségek gubanca ekkorra azonban nagyobb foltokban valószínűleg már csak az írófejedelem fantáziájában létezett ezen a vidéken. Azóta talán annyi változott, hogy e birtokok már nemcsak magánsze­mélyek, hanem üzleti vállalkozások tulaj­donában is lehetnek, így jelentős területek állnak offshore cégek irányítása alatt. Az ezredfordulón azonban elkezdett változni valami. Valami, ami nagyban összefügg a skót függetlenedés kérdés­körével. A helyiek elkezdték visszavenni földjeiket. De mielőtt ennek lényegéről szót ej­tenék, fusson be vonatunk Inverness ál­lomásra, és tegyünk egy rövid történel­mi kitérőt. Inverness a felföld központja. Mindig is annak számított. Ugyanakkor éppúgy a skót történelmi emlékezeté is, mint a ma­gyarnak Mohács. A XVIII. századi jakobita felkelések a skót függetlenségi küzdelem utolsó nagy fellángolását jelentették, és a nagy bukás gyászhelye, hol egy nemzet süllyedt - majdnem­­ el, Invernesstől nem messze található. Az utolsó, 1745-ös jako­bita felkelés kacifántos történetéből most legyen elég annyi, hogy a skót seregek a „csinosnak” („Bonnie Prince Charles”) ti­tulált trónkövetelő, Károly Eduárd vezeté­se alatt Cullodennél megsemmisítő vere­séget szenvedtek az angoloktól. Az ütközet után Csinos Charlie előbb a Hebridákra menekült, ahonnan a ne­mes lelkű, akkor 24 éves Flora MacDo­nald segítette kalandos továbbállását. Flora jutalma rövid börtönbüntetés volt a londoni Towerben. (Ezt követően is vi­szontagságos élete volt: például későbbi férje, egy brit katonatiszt oldalán Ameri­kát is megjárta a függetlenségi háború idején.) Az utókor ma is hálával emléke­zik rá, és nem is csak a skót. Bronzszobra ma az vivernessi vár előtt áll, rajta a nagy angol életrajzíró és szerkesztő, Samuel Jo­hnson (aki később személyesen is találko­zott Flórával skóciai látogatása idején) szép méltatásával: „Egy név, amelyet a történelemkönyvek is említenek majd, és ha a bátorság és hűség erény lesz még, tisztelettel említik.” A többiek nem voltak ennyire szeren­csések. Véres megtorlás következett: a város egyik templomi sírkertjében a mai napig áll az a sírkő, amelynek mélyedésé­be a foglyul ejtett felkelők kivégzéséhez használt muskéta csövét támasztották az angol katonák. A bosszú kíméletlenségé­ről rémtörténetekbe illő leírásokat olvas­ni. Jellemző, hogy a sebesülteket kivégez­tető, majd a terror egyéb formáit is beve­tő Cumberland hercege megkapta a „Mé­száros” nevet a felföldiektől, illetve, te­kintettel kövérségére, a „Büdös Billy” gúnynevet is. E történelmi kitérőt azért is meg kel­lett tennünk, mert - kis túlzással - Büdös Billy ténykedése nyitotta meg az utat ah­hoz, hogy a crofterek elűzésével a hagyo­mányos skót társadalmi viszonyokat, függőségi rendszereket szétroncsolva nemcsak a tulajdonviszonyok, hanem maga a skót táj is drámai átalakuláson menjen át. „Ökológiai értelemben az egész ország Culloden” - fogalmaz esszé­jében Caroline Fraser, aki a világ „újrava­­donosításáról” írt könyvet (amelyben a skót visszaerdősítési programmal is ki­merítően foglalkozott). A nemzethalál persze elmaradt: a bi­rodalom az ellenállás letörésével teret nyitott a skót hagyományok és a romanti­kus nemzeti öntudat ápolásának is. Bizo­nyíték erre a skót „felföldi játékok” léte­zése, amely egyfajta skót olimpia, ame­lyen mindenféle nehéz tárgyakat (póz­nát, vasgolyót) dobálnak és futóversenyt rendeznek megkapó népünnepély kere­tében. A felföldi játékok legnagyobbikát pár mérföldre Culledentól, Nairnban tartják minden augusztusban: nekem is alkalmam nyílt megcsodálni, amint az eseményt 240 skót dudás felvonulása nyitotta meg. Hogy a skótok nekilássanak Culledon ökológiai nyomainak eltüntetéséhez, ah­hoz a hagyományok ápolása, a nemzeti öntudat ébren tartása mellett az is kel­lett, hogy megszülessen a felismerés: a vadon ma már talán nagyobb üzlet, mint a legelő. A XXI. század hajnalán indult skót földreformnak a kezdetektől része volt a „barangoláshoz” való jog („right to room”) helyreállítása, vagyis az, hogy bi­zonyos szabályok és a tulajdonosok mun­kájának tiszteletben tartásával szabadon lehessen grasszálni a nyílt földterülete­ken akkor is, ha magántulajdonban van­nak. A rendelkezés nyilvánvalóan a ter­mészetjárók, a vadevezősök, végső so­ron a szabadidő-turizmus érdekeit szol­gálja. Inverness annak is központja. Jel­lemző, hogy a hotelek árai annyira el­szálltak, hogy augusztusban én is csak az Airbnb-n találtam megfizethető szobát. Az Inverness Courrier cikkében az egyik nagyobb szálloda vezetője könyörögve kérte a helyi hoteltulajdonosokat, hogy a tumultus ellenére csökkentsék áraikat (a városközpontban lévő hotelekben egy szobáért éjszakánként akár 350 fontot, tehát mintegy 120 ezer forintot is elkér­hetnek ilyenkor), mert hosszú távon el fogja riasztani a látogatókat. Elsősorban nem a közeli Loch Ness­­nek van ilyen vonzereje (bár természete­sen sokan specializálódnak a „szörnyfi­­gyelő” csónaktúrákra), hanem annak, XX. századi kísérlet a helyben élők jogainak visszaadására, avagy: kié lesz Skócia? Büdös Billy öröksége Egyszer fenn, egyszer lenn. Vurstli a skóciai Nairben, a tengerparton Zuhogó esőben hajrázó futó felvonuló skót dudások előtt halad el a félmaratoni táv célegyenesében a Nairnban rendezett felföldi játékokon, 2017 augusztusában

Next