Magyar Nemzet, 2017. szeptember (80. évfolyam, 204-229. szám)
2017-09-16 / 217. szám
Magyar tanzet 2017. SZEPTEMBER 16., SZOMBAT hogy 15-20 perces gyaloglással máris a tavakkal, folyókkal és csatornákkal szabdalt turistaútvonalakon találhatjuk magunkat, a vadregényes és viszontagságos múltról is mesélő kelet-nyugati törésvonal, a Great Glenn kapujában. A fellendülést Invernessben a lakosság számának robbanásszerű emelkedése is követte. A pakisztáni származású taxisofőr, aki a szállásomra vitt, azt állította: az elmúlt tizenöt évben 40 ezerről 80 ezerre nőtt a város lélekszáma - jórészt bevándorlók révén -, például ma már 18 ezer lengyel él ott. Hivatalos adatok szerint ez a folyamat némileg hosszabb időt, 30 évet vett igénybe, de tagadhatatlan, hogy Inverness népességnövekedése így is a leggyorsabb a skót városoké között. Valóban úton-útfélen hallani lengyel szót (ha távolról sem ennyi, de magyar munkavállaló vagy letelepedő is akad a városban). Kétnyelvű, angol és lengyel felirattal viszont csak eggyel találkoztam, az is a rendszerváltás hajnalán az ausztriai boltokban felbukkanó, gyanúsítással felérő (honfitársainkat a lopástól eltántorítani kívánó) magyar nyelvű táblák korszakát idézi: a város egyik hídjára kiszögezett felirat az engedély nélküli és a vasárnapi pecázást tiltja (a várost kettévágó Ness folyó gazdag lazacban). A földreformot sok helyen így nem is a megművelés igénye hajtja, hanem hogy a korábban elzárt területeket a természetjáró turizmus szolgálatába állíthassák. Mindez kéz a kézben jár a különféle egyesülések és szervezetek, valamint a skót kormány visszaerdősítési programjával is. Ez persze okoz némi feszültséget, és nem csupán azért, mert sokan a jellegzetesnek vélt csupasz táj eltűnése miatt aggódnak. Leginkább a földbirtokosok szívják a fogukat, mert az utóbbi 15 évben a Holyroodban (az Edinburghben ülésező skót parlamentben) egymást követően elfogadott és egyre bátrabb földreformtörvények lényege, hogy lehetővé tegyék a helyi közösségeknek a földvásárlást akár olyan esetekben is, amikor a tulajdonos nem kíván eladni. A The Scotsman (Skócia első számú közéleti napilapja) augusztus 18-i cikke szerint 464 közösségi csoport majdnem 563 ezer hektár földterületet vett birtokba 2003-tól, az első ilyen törvény életbelépésétől kezdve. A skót felföldre ebből 142 177 hektár jutott. Szép szám, tekintve, hogy Skócia teljes földterülete mintegy 8 millió hektárt tesz ki (kormányzati elhatározás szerint amúgy ebből 500 ezer hektárt szeretnének erdősíteni). A helyi csoportok azon joga, hogy a földbirtokosoktól akaratuk ellenére is földet vásárolhassanak, egyre szélesedik, így valószínűleg sikerül teljesíteni a 2020-ra kitűzött célt, mely szerint a közösségi használatba vett földterület nagysága érje el az egymillió hektárt. A program nem csak a történelmi igazságtalanságokat igyekszik orvosolni. XXI. századi kísérlet ez, amely a helyben élők jogait a nagybirtokosoké elé teszi. Az eközben keletkező konfliktusokat szépen szemlélteti Sir Richard Attenborough, a híres brit filmrendező esete, aki időskorában egészségi állapota miatt hirdette meg eladásra Bute szigetén lévő birtokát. 2010-ben a több száz hektáros területet végül 1,5 millió fontért vásárolta meg a zöldturizmus fejlesztésében érdekelt helyi közösség, 120 ezer fonttal kevesebbért, mint amennyit egy helyi őrgróf kínált érte. Attenborough, a brit elnyomás elleni nagy filmeposz, a Gandhi rendezője, aki évtizedeken át pazar nyaralót tartott fenn az egykor a crofterektől megszabadított földeken (miközben több mint tízmillió fontot érő otthona Londonban volt), kénytelen volt az olcsóbb, ám helyiek által tett ajánlatot elfogadni, hiába tiltakozott a skót kormányzatnál. A földreform messziről indult. 2003 előtt, amikor az első rendelkezések életbe léptek, a kérdésre, hogy kié ma Skócia, csak igen valószínűtlen választ lehetett adni, mely szerint helyenként az Istené. A földhasználat korábbi szabályozása ugyanis nem csupán a bekerítések igazságtalanságait konzerválta, hanem szórványosan a hűbéri viszonyokat is, így előfordulhatott, hogy az adott földterületen élők akkor is valamely feudális jellegű adókat voltak kötelesek fizetni, ha a polgári jog szerint a terület vagy a rajta álló ingatlan amúgy már a tulajdonukat képezte. Igaz, az utóbbi évtizedekben ezek a helyenként még létező, abszurd díjak az infláció és az emelés tilalma miatt már jelképessé váltak. Jellemző azonban - mint ezt a BBC korabeli híradása megjegyzi -, hogy 2003-ban még Glasgow városában is fizettek lakástulajdonosok ilyen járadékot, a korábban hivatalosnak tekintett protestáns egyháznak (Church of Scotland) pedig még ekkor is évi 30 ezer fontos bevétele származott ilyen díjakból. Annyi bizonyos tehát, hogy egynémely tájseb begyógyítása Skóciában történelmi léptékű problémákat feszeget. Hogy ez függetlenedési vagy függetlenségi törekvéseket jelez-e, melyik felé mutat, még nagy kérdés. Annyi bizonyos, hogy egynémely tájseb begyógyítása Skóciában történelmi léptékű problémákat feszeget. Utazásom idején, augusztus végén hozták a nagy országos napilapok - és természetesen a skót sajtó is - azt a jelentést, mely szerint a 2016-os évre vonatkozóan Skócia költségvetési deficitje 8,3 százalékos volt, ami többszöröse az egész Egyesült Királyság 2,4 százalékának. Ez azt jelenti, hogy tavaly a skót kormányzat 13,5 milliárd fonttal költött többet, mint amennyit adóbevételek formájában beszedett. A magas hiányért bizonyos világpiaci folyamatok is felelősek, hiszen a tengeri fúrótornyok termeléséből jelentős adóbevétele származhatna az országnak - már amennyiben az olajárak méltóztatnának emelkedni. Az Egyesült Királyság megőrzéséért kiállók nem is győzik hangsúlyozni: lám, Skócia egyedül életképtelen. Ez azonban némileg csalóka: melyik kormányzat az, amely ne futtatná fel a deficitet a brutálisan olcsó hitelek idején? Az is bizonyos: az olajárak emelkedésével a függetlenség is sokkal vonzóbb gazdasági alternatíva lehet az ország számára. Ugyancsak lökést adhat a függetlenségi törekvéseknek a brexit, hiszen a skótok többsége inkább az Európai Unión belül képzelte volna el a jövőjét. Mégis hajlok rá, hogy inkább a függetlenedés szót használjam, ne a függetlenséget. Anglia és Skócia oly sok eltéphetetlen szállal, idegszállal kapcsolódik egymáshoz, amely talán egyetlen unióra sem jellemző a világon. Egy szó szerint költői kérdéssel is rávilágíthatunk erre: tudna-e bármelyikünk kapásból Petőfi kortársai közül bécsi költőt, írót említeni? Előbb Samuel Johnson skóciai utazásáról írtam, de talán ide kívánkozik Shakespeare híres kortársa, a drámaíró Ben Jonson nagy zarándoklata is, aki 1616-ban Londonból - mint valami lendületes és pocakos Johnnie Walker - gyalog kereste fel Skóciát. Amikor visszatért, egy lányka iránt érzett szerelmét megéneklő versének címe is beszédes lett: Skóciában maradt képmásom, ízleljük ennek a versnek a sorait is Tandori fordításában: Azt hiszem, Ámor nem is vak: süket! Másképp nem érthető, hogy ő, kit úgy imádok, így lenéz a nő. Culloden tájsebeinek begyógyulásával elmúlik-e ez a reménytelen szerelem is? Vagy ellenkezőleg, a történelem kijavításával újult erővel lángol fel Anglia és Skócia között? Hogyan tapossuk el demokráciánk maradékát is? Sok minden ártott már nagyon sokat a magyar demokráciának - de annyit, amennyit az előttünk álló parlamenti választási kampány fog, valószínűleg még soha semmi más nem. Igazából el sem kezdődött még, de már látni, hogy súlyosan sérülhet a társadalom demokráciába vetett hitének maradéka is. Nyilván nem mondhatjuk, hogy ez hagyomány nélküli lenne, ráadásul mindkét oldalnak megvan benne a maga felelőssége. A balon már Antall József halálát és Boross Péter hivatalba lépését követően közvetlenül megindult a suttogó - később nem is annyira suttogó propaganda, amely szerint a „Hóbagoly” úgysem írja ki a választásokat, hanem valamilyen mondvacsinált Eddig sem volt visszafogott, de egyre jobban megőrül a politika, és nem fogja abbahagyni. indokkal - például a véres délszláv háborúra hivatkozva - rendkívüli állapotot vezet be. Természetesen nem történt semmi ilyesmi. Azaz csak annyi, hogy a szocialisták gond nélkül megszerezhették a mandátumok többségét, és kormányt alakíthattak a csatlakozó szabad demokratákkal az oldalukon. 2002-ben megint balról került elő az a szöveg, hogy úgysem írják ki a választásokat. És ha mégis, akkor kéksapkásokat kellene az országba hívni, nehogy a Fidesz mindent elcsaljon. A huszonhárommillió romános kampány következtében is elveszített első forduló után Orbán Viktor nyúlt a szemérmetlen hazugságok eszközéhez, amikor többek között olyanokat állított, hogy az SZDSZ legálissá tenné a „kemény drogok árusítását az utcán”. Végül a második körös bukás után innen jött az állítás, hogy a szocialisták csalták el. Tették volna mindezt úgy, hogy a voksolást - magától értetődően - a Pintér Sándor vezette belügyminisztérium szervezte és bonyolította le. Még kezdő újságíróként magam is végignéztem több újraszámlálást, és emlékszem, hogy a Fidesz által delegált, a szabad idejüket a választásokra áldozó helyi bizottsági tagok is mennyire fel voltak háborodva az egészen. Hiszen az elcsalás vádjából rájuk ugyanúgy fröccsent már, mint a kora hajnaltól késő estig velük együtt dolgozó szocialista, szabad demokrata és más tagokra. De ez már akkor sem érdekelt senkit. Aztán jöttek még a mesterségesen terjesztett hazugságok a „trükkös tollakról” (tudják, amelyekben a fideszes rubrikákban elhalványuló tinta van), meg az éjjeli kamionokkal az országba behozott papírról, amelyre titokban hamis szavazólapokat nyomtattak. Közben a Fidesz a parlamentben persze megszavazta a választások eredményét, tehát elfogadta tisztaságát is. Később megint fordult a kocka. Ahogy 2014-ben, úgy a tavalyi kvótanépszavazás idején is elkezdték balos körökből terjeszteni, hogy a Fidesz elcsalta. Nyilván ugyanez folyik most is. Van, akinek a nemrég lezajlott - alighanem valóban manipulált - orosz helyhatósági választások adnak okot rá, hogy biztos legyen benne, „a Fidesz is ezt teszi majd, Putyin utasítására”. Mások szerint - jeles baloldali értelmiségiek is vannak köztük - a kormány mesterségesen szervez nagyszabású zavargásokat a déli határzárhoz, és nem csupán azért, hogy „a menekültek közé lövethessen” (nem kérdés, hogy ez régi álma Orbán Viktornak), hanem hogy erre hivatkozva rendkívüli állapotot vezethessen be. És így tovább, és így tovább. Hát nem mérhetetlenül unalmas és szánalmas az egész? De igen. A rossz hír az, hogy egyelőre messze nem vagyunk a végén vagy az alján. Németh Szilárd és Rogán Antal legfrissebb „bejelentései”, melyek szerint magyar civilek fognak erőszakos zavargásokat provokálni a kampányban, ismét csak arra jók, hogy a két politikai oldalt végletesen eltávolítsák egymástól az egyszerű választók szintjén. A nemzetbiztonsági titkosszolgálati kártya kijátszása különösen aljas, hiszen természetüknél fogva olyan ügyekről van szó, amelyekben eleve kevés a nyilvánosság számára megismerhető információ. Hogy ordas hazugságról beszélgetünk, azt mutatja az is, hogy a propagandaminiszter el sem ment a parlament nemzetbiztonsági bizottságának ülésére, amelyen éppen az derült ki, hogy a szakszolgálatok nem tudnak semmi olyasmiről, amiről Németh Szilárd beszélt. (Hogy az efféle manipuláció sem csak a jobboldal sajátja, hanem előfordult bőven az MSZP kormányzása idején is, arról az Index közölt nemrég egy érdekes és alapos cikket.) Ám így is sikerült egy újabb felületet nyitni, amelyen tovább lehet élezni a feszültséget. Ugyanezt a célt szolgálja az a kormánypárti médiamanipuláció, amely a „nyugdíjasokat verő jobbikosokról” szól. Mindegy, hogy mekkorát hazudunk, csak az a lényeg, hogy saját választóinkat állandó harci lázban tartsuk. Hogy milyen következményei lesznek vagy lehetnek ennek hosszabb távon, az egyáltalán nem számít. Hét hónapra vagyunk a választásoktól. Eddig sem volt visszafogott, de egyre jobban kezd megőrülni a politika. Nem fogja abbahagyni, éppen ellenkezőleg, a tempó fokozása várható. BOJCSUK IVÁN RAJZA magazin 23