Magyar Nemzet, 2017. szeptember (80. évfolyam, 204-229. szám)

2017-09-16 / 217. szám

Magyar tanzet 2017. SZEPTEMBER 16., SZOMBAT hogy 15-20 perces gyaloglással máris a ta­vakkal, folyókkal és csatornákkal szab­dalt turistaútvonalakon találhatjuk ma­gunkat, a vadregényes és viszontagságos múltról is mesélő kelet-nyugati törésvo­nal, a Great Glenn kapujában. A fellendülést Invernessben a lakos­ság számának robbanásszerű emelkedé­se is követte. A pakisztáni származású ta­xisofőr, aki a szállásomra vitt, azt állítot­ta: az elmúlt tizenöt évben 40 ezerről 80 ezerre nőtt a város lélekszáma - jórészt bevándorlók révén -, például ma már 18 ezer lengyel él ott. Hivatalos adatok sze­rint ez a folyamat némileg hosszabb időt, 30 évet vett igénybe, de tagadhatatlan, hogy Inverness népességnövekedése így is a leggyorsabb a skót városoké között. Valóban úton-útfélen hallani lengyel szót (ha távolról sem ennyi, de magyar munkavállaló vagy letelepedő is akad a városban). Kétnyelvű, angol és lengyel felirattal viszont csak eggyel találkoztam, az is a rendszerváltás hajnalán az ausztri­ai boltokban felbukkanó, gyanúsítással felérő (honfitársainkat a lopástól eltánto­rítani kívánó) magyar nyelvű táblák kor­szakát idézi: a város egyik hídjára kiszö­gezett felirat az engedély nélküli és a va­sárnapi pecázást tiltja (a várost kettévágó Ness folyó gazdag lazacban). A földreformot sok helyen így nem is a megművelés igénye hajtja, hanem hogy a korábban elzárt területeket a ter­mészetjáró turizmus szolgálatába állít­hassák. Mindez kéz a kézben jár a külön­féle egyesülések és szervezetek, vala­mint a skót kormány visszaerdősítési programjával is. Ez persze okoz némi fe­szültséget, és nem csupán azért, mert sokan a jellegzetesnek vélt csupasz táj el­tűnése miatt aggódnak. Leginkább a földbirtokosok szívják a fogukat, mert az utóbbi 15 évben a Holy­­roodban (az Edinburghben ülésező skót parlamentben) egymást követően elfo­gadott és egyre bátrabb földreformtör­vények lényege, hogy lehetővé tegyék a helyi közösségeknek a földvásárlást akár olyan esetekben is, amikor a tulajdonos nem kíván eladni. A The Scotsman (Skócia első számú közéleti napilapja) augusztus 18-i cikke szerint 464 közösségi csoport majdnem 563 ezer hektár földterületet vett birtok­ba 2003-tól, az első ilyen törvény életbe­lépésétől kezdve. A skót felföldre ebből 142 177 hektár jutott. Szép szám, tekint­ve, hogy Skócia teljes földterülete mint­egy 8 millió hektárt tesz ki (kormányzati elhatározás szerint amúgy ebből 500 ezer hektárt szeretnének erdősíteni). A helyi csoportok azon joga, hogy a föld­­birtokosoktól akaratuk ellenére is földet vásárolhassanak, egyre szélesedik, így valószínűleg sikerül teljesíteni a 2020-ra kitűzött célt, mely szerint a közösségi használatba vett földterület nagysága ér­je el az egymillió hektárt. A program nem csak a történelmi igazságtalanságokat igyekszik orvosolni. XXI. századi kísérlet ez, amely a helyben élők jogait a nagybirtokosoké elé teszi. Az eközben keletkező konfliktusokat szé­pen szemlélteti Sir Richard Attenbo­rough, a híres brit filmrendező esete, aki időskorában egészségi állapota miatt hir­dette meg eladásra Bute szigetén lévő birtokát. 2010-ben a több száz hektáros területet végül 1,5 millió fontért vásárolta meg a zöldturizmus fejlesztésében érde­kelt helyi közösség, 120 ezer fonttal keve­sebbért, mint amennyit egy helyi őrgróf kínált érte. Attenborough, a brit elnyo­más elleni nagy filmeposz, a Gandhi ren­dezője, aki évtizedeken át pazar nyaralót tartott fenn az egykor a crofterektől meg­szabadított földeken (miközben több mint tízmillió fontot érő otthona Lon­donban volt), kénytelen volt az olcsóbb, ám helyiek által tett ajánlatot elfogadni, hiába tiltakozott a skót kormányzatnál. A földreform messziről indult. 2003 előtt, amikor az első rendelkezések élet­be léptek, a kérdésre, hogy kié ma Skócia, csak igen valószínűtlen választ lehetett adni, mely szerint helyenként az Istené. A földhasználat korábbi szabályozá­sa ugyanis nem csupán a bekerítések igazságtalanságait konzerválta, hanem szórványosan a hűbéri viszonyokat is, így előfordulhatott, hogy az adott föld­területen élők akkor is valamely feudá­lis jellegű adókat voltak kötelesek fizet­ni, ha a polgári jog szerint a terület vagy a rajta álló ingatlan amúgy már a tulaj­donukat képezte. Igaz, az utóbbi évtizedekben ezek a helyenként még létező, abszurd díjak az infláció és az emelés tilalma miatt már jel­képessé váltak. Jellemző azonban - mint ezt a BBC korabeli híradása megjegyzi -, hogy 2003-ban még Glasgow városában is fizettek lakástulajdonosok ilyen járadé­kot, a korábban hivatalosnak tekintett protestáns egyháznak (Church of Scot­land) pedig még ekkor is évi 30 ezer fon­tos bevétele származott ilyen díjakból. Annyi bizonyos tehát, hogy egyné­mely tájseb begyógyítása Skóciában tör­ténelmi léptékű problémákat feszeget­. Hogy ez függetlenedési vagy függetlensé­gi törekvéseket jelez-e, melyik felé mu­tat, még nagy kérdés. Annyi bizonyos, hogy egy­némely tájseb begyógyítása Skóciában történelmi lép­tékű problémákat feszeget. Utazásom idején, augusztus végén hozták a nagy országos napilapok - és természetesen a skót sajtó is - azt a jelen­tést, mely szerint a 2016-os évre vonatko­zóan Skócia költségvetési deficitje 8,3 százalékos volt, ami többszöröse az egész Egyesült Királyság 2,4 százalékának. Ez azt jelenti, hogy tavaly a skót kormányzat 13,5 milliárd fonttal költött többet, mint amennyit adóbevételek formájában be­szedett. A magas hiányért bizonyos világ­piaci folyamatok is felelősek, hiszen a tengeri fúrótornyok termeléséből jelen­tős adóbevétele származhatna az ország­nak - már amennyiben az olajárak mél­­tóztatnának emelkedni. Az Egyesült Királyság megőrzéséért kiállók nem is győzik hangsúlyozni: lám, Skócia egyedül életképtelen. Ez azonban némileg csalóka: melyik kormányzat az, amely ne futtatná fel a deficitet a brutáli­san olcsó hitelek idején? Az is bizonyos: az olajárak emelkedésével a függetlenség is sokkal vonzóbb gazdasági alternatíva lehet az ország számára. Ugyancsak lö­kést adhat a függetlenségi törekvéseknek a brexit, hiszen a skótok többsége inkább az Európai Unión belül képzelte volna el a jövőjét. Mégis hajlok rá, hogy inkább a függet­lenedés szót használjam, ne a független­séget. Anglia és Skócia oly sok eltéphetet­­len szállal, idegszállal kapcsolódik egy­máshoz, amely talán egyetlen unióra sem jellemző a világon. Egy szó szerint költői kérdéssel is rá­világíthatunk erre: tudna-e bármelyi­künk kapásból Petőfi kortársai közül bé­csi költőt, írót említeni? Előbb Samuel Johnson skóciai utazásáról írtam, de talán ide kívánkozik Shakespeare híres kortár­sa, a drámaíró Ben Jonson nagy zarán­doklata is, aki 1616-ban Londonból - mint valami lendületes és pocakos Johnnie Walker - gyalog kereste fel Skóciát. Ami­kor visszatért, egy lányka iránt érzett sze­relmét megéneklő versének címe is be­szédes lett: Skóciában maradt képmá­som, ízleljük ennek a versnek a sorait is Tandori fordításában: Azt hiszem, Ámor nem is vak: süket! Másképp nem érthető, hogy ő, kit úgy imádok, így lenéz a nő. Culloden tájsebeinek begyógyulásá­­val elmúlik-e ez a reménytelen szerelem is? Vagy ellenkezőleg, a történelem kija­vításával újult erővel lángol fel Anglia és Skócia között? Hogyan tapossuk el demokráciánk maradékát is? S­ok minden ártott már nagyon sokat a magyar demokráciának - de annyit, amennyit az előttünk álló parlamenti választási kampány fog, valószínűleg még soha semmi más nem. Igazából el sem kezdődött még, de már látni, hogy súlyosan sérülhet a társadalom demokráciába vetett hitének maradéka is. Nyilván nem mondhatjuk, hogy ez hagyo­mány nélküli lenne, ráadásul mindkét oldalnak megvan benne a maga felelőssége. A balon már Antall József halálát és Boross Péter hivatalba lépését követően közvetlenül megindult a suttogó - később nem is annyira suttogó­­ propaganda, amely szerint a „Hóbagoly” úgysem írja ki a választásokat, hanem valamilyen mondvacsinált Eddig sem volt visszafogott, de egyre jobban megőrül a politika, és nem fogja abbahagyni. indokkal - például a véres délszláv háborúra hivatkozva - rendkívüli állapotot vezet be. Természetesen nem történt semmi ilyesmi. Azaz csak annyi, hogy a szocialisták gond nélkül megszerezhették a mandátumok többségét, és kormányt alakíthattak a csatlakozó szabad demokratákkal az oldalukon. 2002-ben megint balról került elő az a szöveg, hogy úgysem írják ki a választásokat. És ha mégis, akkor kéksapkásokat kellene az országba hívni, nehogy a Fidesz mindent elcsaljon. A huszonhárommillió romános kampány következtében is elveszített első forduló után Orbán Viktor nyúlt a szemérmetlen hazugsá­gok eszközéhez, amikor többek között olyanokat állított, hogy az SZDSZ legálissá tenné a „kemény drogok árusítását az utcán”. Végül a második körös bukás után innen jött az állítás, hogy a szocialisták csalták el. Tették volna mindezt úgy, hogy a voksolást - magától értetődően - a Pintér Sándor vezette belügyminisztérium szervezte és bonyolította le. Még kezdő újságíróként magam is végignéz­tem több újraszámlálást, és emlékszem, hogy a Fidesz által delegált, a szabad idejüket a választá­sokra áldozó helyi bizottsági tagok is mennyire fel voltak háborodva az egészen. Hiszen az elcsalás vádjából rájuk ugyanúgy fröccsent már, mint a kora hajnaltól késő estig velük együtt dolgozó szocialista, szabad demokrata és más tagokra. De ez már akkor sem érdekelt senkit. Aztán jöttek még a mesterségesen terjesztett hazugságok a „trükkös tollakról” (tudják, amelyekben a fideszes rubrikákban elhalványuló tinta van), meg az éjjeli kamionokkal az országba behozott papírról, amelyre titokban hamis szavazólapokat nyomtat­tak. Közben a Fidesz a parlamentben persze megszavazta a választások eredményét, tehát elfogadta tisztaságát is. Később megint fordult a kocka. Ahogy 2014-ben, úgy a tavalyi kvótanépszavazás idején is elkezdték balos körökből terjeszteni, hogy a Fidesz elcsalta. Nyilván ugyanez folyik most is. Van, akinek a nemrég lezajlott - alighanem valóban manipulált - orosz helyhatósági választá­sok adnak okot rá, hogy biztos legyen benne, „a Fidesz is ezt teszi majd, Putyin utasítására”. Mások szerint - jeles baloldali értelmiségiek is vannak köztük - a kormány mesterségesen szervez nagyszabású zavargásokat a déli határzár­hoz, és nem csupán azért, hogy „a menekültek közé lövethessen” (nem kérdés, hogy ez régi álma Orbán Viktornak), hanem hogy erre hivatkozva rendkívüli állapotot vezethessen be. És így tovább, és így tovább. Hát nem mérhetetlenül unalmas és szánal­mas az egész? De igen. A rossz hír az, hogy egyelőre messze nem vagyunk a végén­­ vagy az alján. Németh Szilárd és Rogán Antal legfrissebb „bejelentései”, melyek szerint magyar civilek fognak erőszakos zavargásokat provokálni a kampányban, ismét csak arra jók, hogy a két politikai oldalt véglete­sen eltávolítsák egymástól az egyszerű választók szintjén. A nemzetbiztonsági­ titkosszolgálati kártya kijátszása különösen aljas, hiszen természetüknél fogva olyan ügyekről van szó, amelyekben eleve kevés a nyilvánosság számára megismerhető információ. Hogy ordas hazugságról beszélge­tünk, azt mutatja az is, hogy a propagandaminisz­ter el sem ment a parlament nemzetbiztonsági bizottságának ülésére, amelyen éppen az derült ki, hogy a szakszolgálatok nem tudnak semmi olyasmiről, amiről Németh Szilárd beszélt. (Hogy az efféle manipuláció sem csak a jobboldal sajátja, hanem előfordult bőven az MSZP kormányzása idején is, arról az Index közölt nemrég egy érdekes és alapos cikket.) Ám így is sikerült egy újabb felületet nyitni, amelyen tovább lehet élezni a feszültséget. Ugyanezt a célt szolgálja az a kormánypárti médiamanipuláció, amely a „nyugdíjasokat verő jobbikosokról” szól. Mindegy, hogy mekkorát hazudunk, csak az a lényeg, hogy saját választóinkat állandó harci lázban tartsuk. Hogy milyen következményei lesznek vagy lehetnek ennek hosszabb távon, az egyáltalán nem számít. Hét hónapra vagyunk a választásoktól. Eddig sem volt visszafogott, de egyre jobban kezd megőrülni a politika. Nem fogja abbahagyni, éppen ellenkezőleg, a tempó fokozása várható. BOJCSUK IVÁN RAJZA magazin 23

Next