Magyar Nemzet, 2017. szeptember (80. évfolyam, 204-229. szám)

2017-09-16 / 217. szám

Magyar Janzet 2017. SZEPTEMBER 16., SZOMBAT A génszerkesztés technológiájával már nem futurisztikus álom a macskafajmentes vörösbor és a szarv nélküli tehén Hófehér csiperke A génszerkesztésnek nevezett új, a tudo­mányos világot nagy izgalomban tartó el­járás forradalmasítja a géntechnológiát. A figyelem azonban szinte kizárólag az orvosi alkalmazásaira irányul, miközben mezőgazdasági felhasználása sokkal ki­­terjedtebb lehet. Ám előkerül a régi kér­dés: ez génmódosításnak minősül-e, és ha igen, a génmódosítás rossz-e egyálta­lán, vagy vannak azért jó formái is? Félő, hogy Európa és benne Magyarország a tudománytalan ideológiai kötélhúzás miatt megint lemarad a forradalomról. MOLNÁR CSABA I­ong Yang, a Pennsylvaniai Állami Egyetem növénypatológusa olyan fehér csiperkegombát állított elő génszerkesztéssel, amely fehér is marad, nem bámul be (így a vásár­lók számára kívánatosabbnak tű­nik), számol be a Nature. Ehhez annyit kellett mindössze tennie, hogy a gomba hat génje kö­zül, amelyek a polifenol-oxidáznak nevezett és a bámulásért felelős gént kódolják, egyet „kiütött” (működésképtelenné tett) azáltal, hogy kivágott néhány bázispárt, a gének elemi alkotórészeit, így harminc százalékkal csök­kent az enzimaktivitás. A tudós nem épített te­hát be más fajból származó gént, de még má­sik csiperkéből származót sem. Mindössze a meglévő génben okozott egy apró és nagyon precíziósan célzott, tudatos változást a CRISPR-nek nevezett, a korábbiaknál sokkal pontosabb, egyszerűbb és olcsóbb genom-'' szerkesztési eljárás segítségével (erről részle­tesen legutóbb lapunk augusztus 8-i számá­nak 15. oldalán írtunk). A CRISPR-t ma már szerte a világon a legkü­lönfélébb célokra használják a rákgyógyítástól a malária kórokozójára rezisztens szúnyogok tenyésztésén keresztül a mezőgazdaságig. Eredetileg a baktériumok vírusfertőzés elleni védekezőrendszerének mechanizmusa volt, de segítségével könnyűszerrel lehet a DNS bármely pontját tökéletesen kontrollált mó­don megváltoztatni. A felfedezés mögött álló kutatópáros teljesítményéért nyilvánvalóan Nobel-díjat fog kapni néhány éven belül. Visszatérve a csiperkéhez, Yang, miután megalkotta a barnulásmentes gombát, el­kezdett a „találmány” gazdasági hasznosítá­sán gondolkozni, magyarul, eszébe jutott, hogy akár el is lehetne adni. Itt jött azonban a dilemma, hogy a CRISPR-rel génszerkesz­tett (tehát szigorú értelemben módosított) gomba vajon a törvények szerint is génmó­dosított szervezetnek (GMO-nak) minősül-e. Ez azért nem egyértelmű, mert nem építet­tek be új gént a genomba. A kutató ezért le­velet írt az amerikai földművelésügyi minisz­tériumnak, állásfoglalást kérve a kérdésben. Végül megérkezett a válasz, amelyben az állt, hogy a CRISPR-rel módosított genetikai állományú élőlények a törvény értelmében nem minősülnek GMO-nak, így különleges engedélyek nélkül is forgalmazhatók. Idő­közben a biotechnológiai ipar egyéb szerep­lői is ráálltak a témára, így ma már Ameriká­ban lehet olyan génmódosított almát és krumplit kapni, amelyek felvágás után las­sabban bámulnak meg, így tovább megőrzik a frissesség látszatát.­­ Génszerkesztéssel előállítottak már liszt­harmatra rezisztens búzát, a járványos bar­­nulásnak ellenálló rizst, és a példák száma ha­marosan talán szinte végtelen lesz. Mindaz, ami eddig a hagyományos nemesítéssel meg­valósítható volt lassan, kis hatékonysággal, az ezzel a technológiával gyorsan, pontosan vég­rehajtható - mondja Dudits Dénes akadémi­kus, a Magyar Tudományos Akadémia Szege­di Biológiai Kutatóközpontjának professor emeritusa, a Precíziós nemesítés című, rész­ben génszerkesztéssel foglalkozó tanulmány­­kötet társszerkesztője. Egy, a Cell folyóirat­ban megjelent tanulmány szerint az amerikai Cold Spring Harbor Kutatóintézet munkatár­sai a paradicsomot „javították meg” az új módszer felhasználásával. Az ötvenes évek­ben a Galápagos-szigetekről származó vadpa­radicsomfaj segítségével olyan fajtát nemesí­tettek ki, amelynek gyümölcsei hosszabb ide­ig a száron maradnak - így szüret előtt tovább megőrzik frissességüket. Csakhogy ezzel együtt két nem kívánt jelleg is jött: túl sok lett az ág és a virág, mindez a gyümölcsneveléstől vonta el a növény energiáit. A kutatók több mint négyezer paradicsomfajtát vizsgáltak át, és ezek genetikai elemzésével megtalálták azt a három gént, amelyek a nem kívánt jellegze­tességeket okozzák. Ezután úgy szerkesztet­ték ezeket, hogy a létrejött új fajta inkább a paradicsomok hizlalására koncentráljon a ha­szontalan szárnövesztés helyett. A lista a végtelenségig folytatható. Egyes kutatócsoportok úgy módosították a szőlő és a borkészítéshez (is) használt élesztőgomba génjeit, hogy kevesebb legyen a borban a másnaposságot okozó vegyület, viszont tíz­szer több a rezveratrol, az a vegyület, ame­lyet sokan a vörösbor jótékony egészségi ha­tásai mögött sejtenek. Az Arkansasi Egyete­men a rizsszemekben lévő keményítő szerke­zetében lévő „egyenetlenségeket” igyekez­nek kiküszöbölni a génszerkesztéssel. Ezek a hibák azt okozzák, hogy a szemek nem egy­ségesen főnek át, amitől az étel egyszerűen silányabb lesz. Viszont találtak egy kínai rizs­fajtát, amelyben egy természetes módon lét­rejött mutáció az egyik génben kiküszöböli ezt a hibát. A kutatók ugyanezt a mutációt mesterségesen váltották ki más rizsfajtákban is. Más kutatócsoportok a rizs gyakori beteg­ségei ellen teszik rezisztenssé a növényt mindössze néhány nukleotid (génépítő elem) megváltoztatásával. Ne higgyük azonban, hogy a génmódosítás új formái kizárólag a növénynemesítést fogják felgyorsítani, új technológiai szintre helyezni az elkövetkező években - az állattenyésztésre hasonló hatással lesznek. A Recombinetics nevű géntechnológiai cég kutatói tavaly olyan teheneket „állítottak elő”, amelyeknek egyál­talán nincs szarvuk. A Science beszámolója szerint Amerikában a tejelő tehenek nyolcvan százalékának eltávolítják a szarvát, hogy így védjék meg a gondozókat és a többi állatot. A műtét fájdalmas, utálják is az állatvédők. A húsmarhák viszont sokkal gyakrabban szar­­vatlanok természetes módon is, mivel a meg­felelő génhelyeiken olyan allél (génváltozat) van, amely a szarv hiányát okozza. Amint az elmúlt évtizedek történései alap­ján nyilvánvaló, egy új mezőgazdasági tech­nológia sikere korántsem csak a tudományos problémák legyőzésén áll vagy bukik. Leg­alább ugyanilyen fontos, hogy a közvéle­mény elfogadja-e vagy sem. A klasszikus gén­módosítást a legtöbben az ördög mesterke­désének tartják, és különösebb tudományos bizonyítékokat nem igényelve rettegnek tőle. E cikknek nem célja e hiedelmek megalapo­zottságának vizsgálata, bár abba érdemes be­legondolni, hogy az Egyesült Államokban év­tizedek óta több száz millió ember eszik GM-növényt nap mint nap, és eddig még nem született bizonyíték arra, hogy ettől bár­ki is megbetegedett volna. Emellett az elmúlt másfél évtizedben százmilliárd haszonállatot takarmányoztak genetikailag módosított faj­ták termésével, káros hatás nélkül. Ugyanak­kor a géntechnológiát övező bizonytalanság valós, amelyet a politikusok, illetve egyes környezetvédő szervezetek tovább gerjeszte­nek. A génszerkesztés csak akkor tudja bevál­­tani a hozzá fűzött reményeket, ha elkerüli, hogy egy kalap alá vegyék a GMO-val.­­ Magyarországon hatalmas károkat okoz, hogy a génmódosított mezőgazdasági termé­nyek tilalma benne van az alaptörvényben. E szavak az emberek megtévesztésével és az in­­novációellenességgel a jövőbe mutatóan is kárt okoznak. Most viszont, a génszerkesztés megjelenésével előállt egy kitűnő alkalom a politika számára, hogy ebből a zsákutcából presztízsveszteség nélkül kimeneküljön - tartja Dudits Dénes.­­ A hatályos uniós szabá­lyozás szerint a mutációs nemesítéssel előál­lított fajták (és végül is a génszerkesztett nö­vények, állatok is ide tartoznak) nem mi­nősülnek GMO-nak. Jelenleg a kérdés az Eu­rópai Bíróság előtt van, döntés egyelőre nincs. A génszerkesztett termények egyéb­ként is megkülönböztethetetlenek az egyéb mutációs nemesítési módszerekkel létreho­zott fajtáktól, hiszen a két technológia ered­ménye azonos. Ezzel szemben a klasszikus génmódosítás során beültetett géneket köny­­nyen ki lehet mutatni. Remélem, hogy győz a józan ész, és most nem fogjuk elkövetni ugyanazokat a hibákat, mint a GMO-ügyben, és hasznosítjuk a precíziós nemesítés ered­ményeit a magyar mezőgazdaság jövőbeni versenyképessége érdekében.­­ ■ n mm­ ténkezelt növények a nagyvilágból. Finom különbségek FORRÁS: UNIVERSITY OF ARKANSAS magazin 27 Esélytelen óriáscsirke dodó a fajok kihalása ellen küzdő ál­latvédők jelképe világszerte, így pél­dául a Gerald Durrell angol író által­­ életre hívott vadvédelmi alapítvány emblémájában is ez az évszázadokkal ezelőtt kipusztított pulykaszerű, röpképtelen madár szerepel. A dodó végze­te egyszerre szimbolizálja az emberi önzést, a tudatlan pusztítást és a természetes ragadozó híján evolúciós zsák­utcába jutó fajok sorsát. Noha a dodó kétségtelenül a leg­ismertebb kihalt madár, meglepően keveset tudunk róla, állítják a dél-afrikai Fokvárosi Egyetem kutatói a BBC-nek. Ők most viszonylag sok, múzeumokban, közgyűjtemé­nyekben őrzött dodócsontot tanulmányozhattak, és meg­állapították, hogy mindaz, amit a korabeli matrózok be­számolói és a korai természetbúvárok leírásai, rajzai alap­ján tudni vélünk e madárról, jórészt téves. 355 éve, miközben a Holland Kelet-indiai Társaság ha­jója, az Arnhem a Jóreménység foka felé tartott, hajótö­rést szenvedett Mauritius egyik szigete - vélhetően az Amber- (Borostyán-)sziget - mellett. Nyolcvan matróz vergődött partra, és - mint egyikük, Volkert Evertsz el­mondásából tudjuk - a szigeten dodóval találkoztak. Va­lószínűleg az utolsó emberek voltak, akik életben lévő példányokat láttak. 31 évvel későbbre teszik a biostatisztikusok a dodók tény­leges kihalását. E madarak, miután évezredeken keresztül teljes elszigeteltségben fejlődtek Mauritiuson, nemcsak az emberek, de a nagyragadozók teljes hiányában röpképte­­lenné váltak, és egyáltalán nem féltek az új jövevényektől. Mintha csak berepült volna a sült csirke az éhes tengeré­szek szájába. De a történet mégsem egyszerűsíthető le ar­ra, hogy az ember levadászta az összes dodót. MM II, preparátumként megőrzött dodópéldányból Szerez­tek csontmintákat Delphine Angst és munkatársai a Fok­városi Egyetemen. Ezek szövettani vizsgálatából nem­csak a madarak fejlődésére tudtak következtetni, de ki­halásuk pontosabb körülményeire is fény derült. 3 hónapra volt mindössze szükségük a tojásból augusz­tusban (a déli féltekén tavasszal) frissen kikelt dobófió­­káknak, hogy elérjék felnőttkori méreteiket. E gyorsaság­ra vélhetően az esős évszakot jellemző ciklonokkal szem­beni ellenálló képesség megszerzése végett volt szükség. Fiatalkori tollakat elhullatva aztán márciusban jelentek meg a festményekről jól ismert szürke felnőttkoriak. Iva­­rérettek ugyanakkor csak évekkel később lettek. 1 méter magas volt egy kifejlett dodó, és 10-17 kilogram­mot nyomott. Minthogy a róla készült sok festmény közül alig néhányat készítettek élő modell alapján (a többit el­mondások után vagy preparált példányt másolva alkot­ták), eddig bizonytalan volt tényleges megjelenésük. Most a dél-afrikai kutatók a szövetek mikroszkópos elem­zése alapján úgy vélik, hogy színük általában barnásszür­ke lehetett, a vedlés idején részben fekete tollakkal. 211 évig élhetett a hím, míg a nőstények 17 éves korukban hullhattak el, amint a méreteik és a növekedési ütemük alapján megbecsülhető. Ugyanakkor a viselkedésükről, ökológiai igényeikről és általában az életükről vajmi keve­set tudunk. Sajnos még azelőtt kipusztultak, hogy a mo­dern tudományos módszer szerint eljáró kutatók megvizs­gálhatták volna őket. De vajon pontosan miért haltak ki? 100 év sem telt el az első emberek (nem európaiak, ha­nem „bennszülöttek”) Mauritiusra érkezése és k­iodók el­tűnése között. Ez rettentően rövid idő ahhoz, hogy egy mégoly védtelen faj teljes népességét kipusztítsa az em­ber, legyünk bármily önzők is. A ma elfogadott álláspont szerint nem is annyira a közvetlen vadászat, mint inkább az emberi jelenlét járulékos hatásai okozták az egyébként is rossz állapotban lévő dodópopulációk végzetét. 50 főnél nem lehetett több a dodó kihalásának idején az 1860 négyzetkilométer területű Mauritius állandó lakos­sága, tehát nagyon ritkán lakott volt a sziget. Noha a do­dót alkalmanként vadászták, ennyi ember kevés lett vol­na a kiirtásához. A kutatók úgy gondolják, hogy a dodók már az ember érkezésekor is ritkának számítottak. Kis egyedszámuk és a hosszú háborítatlanság idején végbe­ment evolúciójuk alkalmatlanná tette őket a megválto­zott körülményekhez való alkalmazkodásra. Az ember kiirtotta természetes élőhelyüket, kutyát, disznót, kecs­két hurcolt be, amelyek a madarakat, de főképp azok to­jásait dézsmálták. A XVI. század végén érkező európai tengerészek vélhetően már csak a végső szöget verték a dodó koporsójába. M.CS. a számok nyelvén

Next