Magyar Nyelvőr – 76. évfolyam – 1952.
Angyal Endre: Nyolcvan esztendő a magyar nyelvművelés szolgálatában
magyar nyelvtannak összeállítását megkönnyíteni s részben előkészíteni, az által, hogy anyagot gyűjtünk s a függőben levő kérdéseket tüzetes megvitatás által tisztázzuk; mindezt pedig a magyar nyelv életéből merített eszközök segítségével akarjuk megvalósítani" (Nyr 1:1). Valóban, nagy szükség volt erre a munkára. Petőfi és Arany nyelvi forradalmának, a Hunfalvy és Budenz működésével egyre erősebben kibontakozó magyar nyelvtudománynak ellenére a hetvenes évek magyar nyelve egyre jobban elvadult és elcsunyult. A társadalmi és politikai helyzet belső ellentmondásai, a félgyarmati függőség: mindez nyelvünket is kezdte elkorcsosítani. Főként a „hivatalos nyelvben", de a közélet, az iskola, a tudomány, az egyház és az irodalom nyelvében is erősen érezhető volt a romlás. Szükség volt olyan orgánumra, mely tudományos alapon, mégis népszerűen fölveszi a harcot a nyelv elkorcsosulása ellen. Hogy pedig milyen méretű volt ez az elkorcsosulás, arról maga a Nyelvőr régi kötetei tanúskodnak, amikor elrettentő példákat közölnek a korabeli magyar köznyelv „stílusvilágaiból". Lássunk ezekből néhányat. A „finánc magyarságot" bíráló B. Pongrácz Emil például (Nyr 4 : 125) a hetvenes évek „hivatalos stílusából" a következő nyelvi szörnyszülöttet idézi: Vonatkozással a X. sz. a. ide kegyesen leutasított Boros Pál abbeli nyilatkozata felterjesztésére, miszerint adóhátránya tekintetéből a letéteményezett kötvények lejárandó szelvényeinek leendő törlesztése foganatosíttatni fog, alázattal jelentetik, miszerint a megfogva ide bontott 31. számú Boros Pál jegyzőkönyvileg felvett szóbelileges állítmánya szerint az általa adóhátrányok eltörlesztésére felajánlott kötvények helytelen használása miatt — tökéletesen eláll, és még 1868. évben elhalálozott, — végül oldalilag meghagyatott az alantas közegeknek, hogy ily dolgokon sokáig ne nyargaltassék. B. Pongrácz maga bevallja, hogy többszöri olvasásra sem értette meg ezt a szöveget s csak hosszas utánajárás után tudta kideríteni, miről is volt szó: „Boros Pálnak adóhátraléka volt, s ezt bizonyos kötvények szelvényeivel akarta törleszteni, később kijelentette szóval — s e nyilatkozatát jegyzőkönyvbe is felvették — hogy lemond a kötvényekről is, azoknak az árát is fordítsák az adótartozás törlesztésére; ő maga pedig még 1868 előtt meghalt." Nem sokkal szebb a fővárosi tanács 1877 január 1-én kelt rendelete sem, amelyet A hatóságok magyar nyelve címmel (Nyr 6:72—75) maga Szarvas Gábor elemez és bírál. íme, a rendelet első bekezdése: A házi szemét kihordozásával járó költségek, tekintettel arra, hogy a közegészség, köztisztaság igényeinek s egyéb ezekkel rokon fontos közérdekeknek megóvása szempontjából, a házi szemét kihordozásának kezelése a községi hatóság teendői közé tartozik, a fővárosi hatósági közgyűlésnek mult évi 438. sz. a. kelt határozata értelmében az 1876. évi január 1-től kezdve további intézkedésig a házbérkrajczár aránylagos felemelése által fognak fedeztetni. Ami azonban még szomorúbb, az újságírás, a szónoklat, a regényirodalom sem maradt mentes az általános nyelvromlástól. A Nyelvőr első köteteiben állandóan találunk „Hírlapirodalmi böngészőt", „Idegen csemeték és fattyúhajtások" címmel rovatokat, gyakran magának Szarvasnak tollából, ahol kíméletlenül kipellengérezik és leleplezik a magyar nyelv épsége ellen elkövetett súlyos bűnöket. Szarvasnak leghívebb harcostársai ebben a küzdelemben a fiatal Simonyi Zsigmond, a fáradhatatlan és energikus Volf György, a hűséges Komáromy Lajos. Komáromy egyik cikkében (A magyar nyelv a hírlapokban, Nyr 2 : 169—172) ilyen „gyöngyszemeket" halász ki korának lapjaiból, a Pesti Naplóból, Budapesti Közlönyből, Ellenőrből, Külföldből: „Gráczban a községtanács elhatárzó alapítványt állítai fel, s Bécsbe egy küldöttséget indítni, engedély kieszközlése végett arra nézve, hogy . . . Minthogy annak fölküldetése nem sokára eszközöltetik, a műbará-