Magyar Nyelvőr – 100. évfolyam – 1976.

1. szám - Nyelvművelés - Illyés Gyula: A második évszázad

MAGYAR NYELVŐR 100. ÉVFOLYAM 1976. JANUÁR-MÁRCIUS 1. SZÁM A második évszázad A gépi civilizáció mai jelensége az is, hogy noha ennyi szó soha nem nyüzs­gött a légben, egyre kevesebb a beszélők és egyre több a hallgatók, a csak odafigyelők száma. Petőfi és Kossuth ajkáról teljes életükben nem ihatott hangot közvetlenül annyi fül, mint ma egy kezdő helyszíni tudósító ajkáról, az éter hámba fogott hullámainak jóvoltából. Akarja, vagy nem, ezerszeres felelősség hárul tehát arra, aki nyilvánosan szót ejt. Mert hisz senki nem vághat mondanivalójába: Hogy is volt ? Nem értem! Nem értjük! S ami még súlyosabb: Ezt így félreérthetjük ! És már amiatt is: Unjuk! Becsülje meg azzal a tiszta fülünket (és elménket), hogy tisztát rak bele! Megszoktuk, hogy az önkéntesen is jól szolgáló társadalmi mozgalmakról ilyeneket halljunk, úgy is hiába, kár a buzgólkodás. Ez nincs így. A magyar nyelv épségét és helyes fejlődését védő mozgalom például vigasztalóan szép hadjárattá tudott fejlődni. A múlt sok kudarcával szem­ben csatanyerések sorozatáról számolhat be. Helyesen beszélni és gondolkodni magyarul, vagyis magyar — nemzeti — nyelvünket megfelelően forgatni az emberi — a nemzetközi — elme szolgálatában: közügy lett, mégpedig olyanfajta, melyre magányosok százezrei önként, sőt lelkesen áldoznak munkát és időt. De lépjünk csak vissza még egy percre ahhoz amivel kezdtük. Gépi civilizációnk eléggé számba nem vett tünete az is, hogy most már veszé­lyesen többet olvasunk, mint írunk. A kölcsönös gondolatcsere Gutenberg találmánya óta szédületes szárnyalást, kapod. A szó­csere azonközben itt is ugyancsak meg­rekedt, úgy értve, a magányosok közt. Könyveim egy deszkapálcán ott van Kazinczy levelezésének húszegynéhány nagyméretű — legalább annyi kilót nyomó —­ kötete, ő még minden szavát úgy bocsátotta ki tolla alól, hogy levelezőtársai megkérdezhet­ték — meg is kérdezték, mint tudjuk — : Helyes-e, ahogy te mondod ? A nyomdagép alól ömlő betűáradat ellenében elsül a magányos szava. Anyanyelvünket anyánktól tanuljuk. De anyánk vajon kitől tanulja a nyelvet, amelyet oly édesen szájunkba csócsál? Nemcsak saját anyjától, azaz nagyanyánktól, hanem természetesen környezetétől is. Velejénél vagyok mondani­valómnak. Észre se vesszük, s itt lesz civilizációnk legjobban számba veendő tünete: anyanyelvünket —kiejtés és kifejezés dolgában egyaránt — hovatovább nem anyánk­tól sajátítjuk el, nem is környezetünktől, hanem egy-egy központi hangsugárzó, illetve betűárasztó intézet gárdájától. Szerencsére, lám észrevesszük, mégis, idejekorán s úgy, hogy tehetünk is ellene. Kínálkozó volna az a tennivaló, hogy ha így megközpontosul anyánk nyelvé­nek továbbélése, oldjuk meg rögtön ott azon a szűkebb helyszínen a kérdést. Vívjunk ki intézkedést, hogy nyelvünk csak a legmakulátlanabb módon szólalhasson meg az ország legmesszebb hangzó és hovatovább tán egyetlen élő száján.­ ­ Magyar Nyelvőr

Next