Magyar Sajtó, 1942 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1942-01-15 / 1. szám

M Magyar Sajtó Az újságíró természeténél fogva a szabadság híve, a magyar újságíró, a színes magyar faji egyéniség annyi érdekes változatának sokoldalú megtestesítőjeként még sokszorozottabban az. Ha az újságíró rendre gondolt, nem holmi uniformizált és fölöslegesen terhelő korlátok közé szorított sajtócsinovnikság lebegett a szeme előtt, hanem a hivatás önálló és független érdekképviselete, amely erkölcsi és gazdasági védelmet nyújt a legnehezebb szellemi mesterség művelőinek. Így merült fel időnként a sajtókamara gondolata és bukott el újból és újból a sajtószabadság célszerűen alkalmazott jelszavával szemben. Kemény Zsigmond, a zord és kiabalult publicista írja valahol, mennyire problematikus dolog a sajtószabadság, amely hovatovább nagyon kevesek jogává fog átalakulni. Pesszimista tételét szomorúan igazolták az utolsó húsz esztendő közismert sajtóviszonyai. Amikor a sajtószabadság egy-egy vakmerő ügynökhazárdőr vagy irodahnárságba enerválódott iparbáró vállalkozói monopóliumává szűkült s a «mindent meg lehet írni» határait a legkegyetlenebb cenzúránál élesebben vonták meg a kiadóvállalatok üzleti szempontjai. A Táncsics típusú jámbor szándékú, hólyagos elmék kiegyenlítő sajtószabadság elképzelése éppen olyan primitív, mint az a kor, ahol talán érvényesülhetett valaha: valahol a Wildwesten, a pionírok korszakában olyan szerkesztők munkaterületén, akik maguk írták, szedték, nyomták és árusították párszáz példányos röplapszerű újságjukat. Ott, ahol a lapkiadás kapitalista nagyüzemmé fejlődött, az egymagában erőtlen újságírót csak öntudatos és független szellemű hivatásközösség védelmezheti meg a kiszolgáltatottságtól s oltalmazhatja meg a rendezetlen szociális helyzetből eredő anyagi természetű kísértések ellenében. Íg) lesz az a közösségi szervezet, amely megszünteti az újságírás régi értelemben vett szabad pálya jellegét az újságíró egzisztenciájának, hivatás tekintélyének organizált védelmével a sajtószabadság, — a minden időkben, sajnos, nagyon is relatív sajtószabadság, — legszilárdabb biztosítéka. 1938-ban, amikor egyetértő újságíró kartársaimmal megindítottuk a sajtókamara megteremtésére irányuló döntő mozgalmat, ez a gondolat már annyira megérett és általánossá vált, hogy a magyar újságírók kamarai csoportjához csatlakozott a fővárosi és vidéki sajtó majdnem valamennyi hivatásos hírlapírója. Az akció megértő támogatója talált Darányi Kálmán miniszterelnökben, a bölcs és igaz magyar államférfiban, aki az új korszakot nyitó 1938. évi XIV. törvénycikkbe, az ú. n. első zsidótörvénybe beiktatta a sajtókamara megalakítását elrendelő 2. §-t. Ez a törvényszakasz kimondja, hogy: «a Sajtókamara feladata az újságírásés a lapkiadás körében a nemzeti szellem és keresztény erkölcs követelményeinek érvényre juttatása és biztosítása, a Kamara kötelékébe tartozók testületi és szociális érdekeinek képviselete, hivatásuk erkölcsi színvonalának és tekintélyének megóvása, a hivatásuk gyakorlásával járó jogok védelme és kötelességeik teljesítésének ellenőrzése, felettük fegyelmi hatósággyakorlása, állásfoglalás és javaslattétel az újságírás és lapkiadásra vonatkozó kérdésekben. A sajtókamara intézményének felépítését azonban logikai rendben meg kellett előznie a nagytakarításnak. Ez a dzsungelirtás volt az úgynevezett laprevízió. A közéleti ember és az egyszerű polgár ma, amikor az Európát átható új szellemiség gyökeresen megváltoztatta az egész sajtó lelki struktúráját, szinte nem is emlékezik arra a mérges bozótra, amely Trianon után benőtte a magyar nyilvánosságot. Itt burjánzott az a társadalmi és közgazdasági laptípus, amelyet amerikai nyelven jingó-sajtónak, sárga sajtónak neveztek el. öncsinálta pmifikátorok hemzsegtek a fővárosban és a nagyobb vidéki központokban s két zsarolás között megfélemlítésül hétről-hétre vakmerő arcátlansággal hurcoltak meg magánembereket, családokat, közéleti tekintélyeket. De rendet kellett teremteni a színházi és más művészi álarcokban megjelenő, tetszetős kiállítású lapüzletek között is, amelyeknek legjellegzetesebbikét találóan nevezte el az ellenforradalmi idők egyik publicistája «leánykereskedelmi szakközlönynek ». Az egész sajtónak talán ez volt az a része, amely kitűnő pénzügyi prosperitás mellett a legszélesebb körökben terjesztette az erkölcsi mételyt. És végül ki kellett ciánozni a sajtó apró parazitáit is, amelyek tömegesen élősködtek minden ipari és kereskedelmi szakma terén. A nagyközönség tulajdonképpen nem is tudta, mily sok-sok millióra rúgott az az összeg, amivel ezeknek az egzisztenciáknak adózott. Az 1939 január 1-ére végetért laprevízió összesen 411 sajtóorgánumot szüntetett meg, ezek között 230 zsidó lapot, a fővárosi folyóirat-sajtónak majdnem felét. Vitéz Imrédy Béla kormánya 1938 agusztusában kibocsátotta a Sajtókamara megalakítására és szervezetére vonatkozó rendelkezéseit s megbizatván a kamarai ügyek miniszteri biztosi teendőivel, a sajtó prominens tagjainak és az illetékes minisztériumok képviselőinek részvételével 1939 tavaszán megtörténtek az első felvételek. A hivatásvédelem, valamint a készülő második zsidótörvény szellemében történt az igen gondos mérlegelés s a bizottság 3707 kérvényező közül mindössze 1232-t vett fel az újságírói főosztályba s a felvettek sorából 558 tagot ismert el hivatásos újságírónak. Így alakult meg az Országos Magyar Sajtókamara a különböző tagozatok egy teljes héten át tartó gyűlései után 1939 június 21-én és 22-én. A Latókamara szervezete szerencsésen egyesíti magában a munkavállalókat és munkaadókat, amikor újságírói és kiadói főosztályra tagozódik. Ezenkívül hatáskörébe vonta a Magyar Hírlapírók Országos Nyugdíjintézetét, az Újságírók Szanatórium Egyesületét s a keresztény írók, hírlapírók és művészek Pátria Klubjának beolvasztása után hivatalos társadalmi szervének nyilvánította a Magyar Újságírók Egyesületét, amely a régi érdemes klub nevét címébe is felvette. Az ily módon megalakult érdekképviselet mindenekelőtt a hivatásos újságírók szociális helyzetét igyekezett rendezni. Megállapította a napilapkiadók egyhangú hozzájárulásával az újságírói fizetések alsó határát — erre nézve utóbb kormányrendeletet is sikerült kieszközölni. Megalakította az újságírók családi pénztárát, amely a kiadók által vállalt hozzájárulás felhasználásával negyedévenként családi pótlékot fizet a hivatásos újságíróknak és újságírójelölteknek feleségük és gyermekeik után. Ennek az intézménynek sikerét legjobban az bizonyítja, hogy míg a hivatásos újságírók egész évi sajtókamarai tagdíja 40.000 pengő, a családi pénztár a családos újságíróknak évente mintegy 160.000 pengőt fizet ki. Gondoskodott a Kamara az újságírói, hírlapírói, szerkesztői , más hasonló hivatást jelölő elnevezések hatósági címvédelméről is s tagjait ellátta az azóta közismertté vált igazolvánnyal, ami által véget vetett az újságírói hivatás rovására elkövetett szélhámoskodásoknak. Számos intézkedés igyekezett a Nyugdíjintézet önhibáján kívül ma még semmiképpen kielégítőnek nem nevezhető helyzetén segíteni és az újságírói rend el nem múló hálával gondol Magyarország Nagyasszonyára, Kormányzó Urunk fenkölt hitvesére, aki az elmúlt év nagyszabású gyűjtőakciójának legfőbb védnökségét elvállalta s annak sikerét állandó érdeklődésével és támogatásával teljessé tette. Ezen a téren azonban még mindig sok a tennivaló s a köz legönfeláldozóbb munkásai méltán számítanak a munkaképtelen újságírók és hátramaradott családjuk iránt az állam teljes megértésére. Igen nagy súlyt helyezett a Sajtókamara az újságírói utánpótlás kiképzésére is. A mai fiatal újságíró már nem félbenmaradt, pályatévesztett individuum, a megújult sajtó szelleme a középiskolai matúra formális feltételén túl különleges képzettséget követel meg tőle. A Kamara sajtófőiskolai tanfolyama az újságíró-jelöltek hároméves gyakorlati ideje alatt sajtóismeretekre, nyomdatechnikai jártasságra tanítja őket, társadalomtudományi, közgazdasági, politikai, történelmi kollégiumokat tart számukra, megköve- .