Magyar Sajtó, 1993 (34. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-18 / 1. szám

INTERJÚ CS> A SZÖVETSÉG DOLGAI MÚOSZ HÍREK C» BEMUTATJUK C& OLVASÓSZEMÜVEG CS> MŰHELY CS> NYÍLT TÉR О KÖSZÖNET С» A SZAKOSZTÁLYOK ÉLETÉBŐL c<s> PÁLYÁZATOK С» CS> 1993. JANUÁR 18. ■ 1 . SZÁM ■ Magánvélemény, rádió-tévé ügyben Elvégeztetett. De vajon valóban elvégeztetett-e? A rádió és a televízió elnöke föl- tehetőleg nem azért mondott le, hogy politikai szívességet tegyen bárkinek is. Netán a miniszterel­nöknek, a vezető párt országos tanácskozása előtt. És talán nem is azért, hogy megkönnyítse a kormány médiapolitikai helyze­tét. Eddigi szerepükkel ugyanis mindketten — magasabb, történel­mi szinten — jóval nagyobb szol­gálatot tettek a kormánynak. Azt bizonyították, hogy a koalíciónak nincs teljhatalma. Magyarországon demokrácia van: lehet vitatkozni és küzdeni a kormánnyal is. Most új helyzetet teremtettek. A kormánynak ugyanis most állnia kell a szavát - és ez nagyon nehéz lesz. A kormánynak most bizo­nyítania kellene, mégpedig hosszú távon — legalább másfél évig —, hogy nem kívánja birtokba venni, áthangolni, választási pódiumává tenni a médiumokat. És ehhez nem elegendő, ha néhány hétig- hónapig mérsékeli magát, hogy majd csak azután, apródonként, részletekben hajtsa végre a számá­ra előnyös műsorpolitikai döntése­ket. Ország s világ előtt derül ki most - vagy majd -, hogy a kor­mány jóhiszeműen, komolyan gon­dolta: nem kívánja a magáévá tenni a rádiót és a televíziót, mi­ként azt az ellenzék állítja, hanem valóban független, autonóm, pár­tatlan közszolgálati médiumok működését szavatolja Magyaror­szágon. Nehéz feladat. Elsősorban azért nehéz, mert a kormányt saját sáncai mögül szorí­tanák a legkeményebben afelé, amivel az ellenzék vádolja. Indula­tos belső nyomásnak kellene An­tall Józsefnek ellenállnia, hogy sa­ját türelmetlenjei ne kerekedjenek felül. Kérdés, hogy ebben az ellen­állásban mennyit, mekkora politi­kai tőkét kockáztathat. A belső körök öngerjedelme igazolja a tü­relmetleneket, ám - épp a koalí­ció választási esélyei tekintetében - beláthatatlan erkölcsi, s így po­litikai veszteséggel fenyeget, ha igazolódik az ellenzéki vád. Kér­dés, hogy amit egy viszonylag szűk kör ingerültségének — vagy politi­kai étvágyának — a csillapításával nyer a réven, nem veszti-e el a kö­vetkező, országos forduló vámján. A nemzetközi esélyekről most nem is szólva. Képes lesz-e a kormány ön­mérsékletre? Ellenállhat-e a csá­bításnak, amelynek, tudjuk, edzettebb és hagyományosabb hatalmak is behódoltak olykor, még ha hosszú távon rajtavesztet­tek is... És: képes lesz-e a kormány va­lóban (tőle is) független, tekinté­lyes személyiségeket állítani a rá­dió és a televízió élére? Vannak-e még egyáltalán ilyenek? S ha van­nak, e háborúság után, s a mostani vészes szabályozatlanságban, vál- lalják-e a rettentő és elrettentő feladatot, feszültséget? Első pillantásra úgy tetszik, a kormány csatát nyert. S most nem az a kérdés, kik voltak ennek a csatának a hősei, és kik kapják a kitüntetéseket, hanem az, hogy e csata utáni tájképre milyen szel­lemiség vonul be. Kérdés, hogy a mosolygós kor­mány politikáját meghirdetőknek módjukban áll-e betartani ígéretü­ket. Nem rosszhiszemű, nem cinikus az, aki attól tart: a kormánynak rendkívül nehéz lesz állni a szavát. Most könnyen megnyerhet ma­gának egy rádiót és egy televíziót, de elveszíthet egy országot: a vá­lasztáskor. A kormánynak vesszőparipája volt a médium. Egy vesszőparipáért - egy or­szágot?! Persze tudom: nem akármilyen vesszőparipa ez. Messzire lehet nyargalni rajta. Bodor Pál

Next

/
Thumbnails
Contents