Magyar Sajtó, 1993 (34. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-18 / 1. szám
INTERJÚ CS· A SZÖVETSÉG DOLGAI MÚOSZ HÍREK C» BEMUTATJUK C& OLVASÓSZEMÜVEG CS· MŰHELY CS› NYÍLT TÉR ‹ KÖSZÖNET ›» A SZAKOSZTÁLYOK ÉLETÉBŐL c›s‹ PÁLYÁZATOK С» CS· 1993. JANUÁR 18. ■ 1 . SZÁM ■ Magánvélemény, rádió-tévé ügyben Elvégeztetett. De vajon valóban elvégeztetett-e? A rádió és a televízió elnöke föltehetőleg nem azért mondott le, hogy politikai szívességet tegyen bárkinek is. Netán a miniszterelnöknek, a vezető párt országos tanácskozása előtt. És talán nem is azért, hogy megkönnyítse a kormány médiapolitikai helyzetét. Eddigi szerepükkel ugyanis mindketten — magasabb, történelmi szinten — jóval nagyobb szolgálatot tettek a kormánynak. Azt bizonyították, hogy a koalíciónak nincs teljhatalma. Magyarországon demokrácia van, lehet vitatkozni és küzdeni a kormánnyal is. Most új helyzetet teremtettek. A kormánynak ugyanis most állnia kell a szavát - és ez nagyon nehéz lesz. A kormánynak most bizonyítania kellene, mégpedig hosszú távon — legalább másfél évig —, hogy nem kívánja birtokba venni, áthangolni, választási pódiumává tenni a médiumokat. És ehhez nem elegendő, ha néhány hétighónapig mérsékeli magát, hogy majd csak azután, apródonként, részletekben hajtsa végre a számára előnyös műsorpolitikai döntéseket. Ország - világ előtt derül ki most - vagy majd -, hogy a kormány jóhiszeműen, komolyan gondolta: nem kívánja a magáévá tenni a rádiót és a televíziót, miként azt az ellenzék állítja, hanem valóban független, autonóm, pártatlan közszolgálati médiumok működését szavatolja Magyarországon. Nehéz feladat. Elsősorban azért nehéz, mert a kormányt saját sáncai mögül szorítanák a legkeményebben afelé, amivel az ellenzék vádolja. Indulatos belső nyomásnak kellene Antall Józsefnek ellenállnia, hogy saját türelmetlenjei ne kerekedjenek felül. Kérdés, hogy ebben az ellenállásban mennyit, mekkora politikai tőkét kockáztathat. A belső körök öngerjedelme igazolja a türelmetleneket, ám épp a koalíció választási esélyei tekintetében - beláthatatlan erkölcsi, s így politikai veszteséggel fenyeget, ha igazolódik az ellenzéki vád. Kérdés, hogy amit egy viszonylag szűk kör ingerültségének — vagy politikai étvágyának — a csillapításával nyer a réven, nem veszti-e el a következő, országos forduló vámján. A nemzetközi esélyekről most nem is szólva. Képes lesz-e a kormány önmérsékletre? Ellenállhat-e a csábításnak, amelynek, tudjuk, edzettebb és hagyományosabb hatalmak is behódoltak olykor, még ha hosszú távon rajtavesztettek is... És: képes lesz-e a kormány valóban (tőle is) független, tekintélyes személyiségeket állítani a rádió és a televízió élére? Vannak-e még egyáltalán ilyenek? S ha vannak, e háborúság után, s a mostani vészes szabályozatlanságban, vállalják-e a rettentő és elrettentő feladatot, feszültséget? Első pillantásra úgy tetszik, a kormány csatát nyert. S most nem az a kérdés, kik voltak ennek a csatának a hősei, és kik kapják a kitüntetéseket, hanem az, hogy e csata utáni tájképre milyen szellemiség vonul be. Kérdés, hogy a mosolygós kormány politikáját meghirdetőknek módjukban áll-e betartani ígéretüket. Nem rosszhiszemű, nem cinikus az, aki attól tart: a kormánynak rendkívül nehéz leszállni a szavát. Most könnyen megnyerhet magának egy rádiót és egy televíziót, de elveszíthet egy országot a választáskor. A kormánynak vesszőparipája volt a médium. Egy vesszőparipáért egy országot?! Persze tudom, nem akármilyen vesszőparipa ez. Messzire lehet nyargalni rajta. Bodor Pál