Magyar Szalon, 26. kötet (14. évfolyam, 1896-1897/1)
d Vaskapu. Ha bécsi kéknek mondja, a magyar szőkének látja a Dunát. Én sohasem láttam olyan poétikus színekben, csak képeken. Ott kék is, sárga is, valójában azonban szürke, mint a bizonytalanság, szenynyes, mint a hálátlanság. Nincs is színe jóformán, akár egy közönséges parlamenti beszédnek. Odalenn, az Aldunán, a Vaskapunál ott már van színe. Fehér és tajtékos. Szűz a színében, förgeteg az erejében. Gyöngy a tajtékja, vihar a dörgése. Még egy pár éve döbbenet állította meg a szíve verését, aki nézte. Tiszteletet parancsolt a haragja, félelmet gerjesztett az ereje, pusztulás volt aő dühe. Mindig az járt az eszemben akkoron, hogy az ember életét látom a Dunáéban. Megszületik gyöngének, aprónak, gyámoltalannak. Ügyetlenül szalad bele az életbe, ficzkánkolva, ugrándozva. Nem fél a szírektől, veszedelmektől, keresztül ugrál rajtuk. Azután nő, megerősödik. S ahogy megjött az ereje, akár csak ember volna, igába fogják, munkára szorítják. Annyi terhet tesznek a vállára, amennyit csak megbir s ahogy nő az ereje, dagadnak az izmai, rátetéznek a munkájára. S azután szorítják, dolgoztatják, fárasztják . .. akár csak ember volna. A táplálékát jobbról-balról is csak azért adják, hogy több legyen az ereje, a munkabírása. S ő — akár csak ember volna, — húzza az igát, dolgozik, fárad, munkál egy életen keresztül. De egyszer csak mikor már érzi a közeledő vesztét, megdühödik és megvadul. Megrázza hatalmas vállait, leszór magáról minden terhet és tombol, pusztít és zúz. Szenvedély, elkeseredés, düh tör ki belőle, nem ereszt a maga közelébe senkit, kitombolja, kimulatja magát. Élni akar egyszer, mielőtt meghalna. A magáé akar lenni, a maga ura, aki nem fogad parancsszót csak oszt. Ilyenek vagyunk mindannyian. Egyszer csak lerázzuk a munkát s tombolunk. Persze az egyik kevésbbé érzi az élet terhét, annak kisebb is a tomboló vágya. Aki pedig nagyon tombol, erősen dühöng, veszettül Stowe.