Magyar Szalon, 26. kötet (14. évfolyam, 1896-1897/1)

d Vaskapu. Ha bécsi kéknek mondja, a magyar szőkének látja a Dunát. Én soha­sem láttam olyan poétikus színekben, csak képeken. Ott kék is, sárga is, valójában azonban szürke, mint a bi­zonytalanság, szenynyes, mint a há­látlanság. Nincs is színe jóformán, akár egy közönséges parlamenti beszédnek. Odalenn, az Aldunán, a Vaskapunál ott már van színe. Fehér és tajtékos. Szűz a színében, förgeteg az erejében. Gyöngy a tajtékja, vihar a dörgése. Még egy pár éve döbbenet állította meg a szíve verését, aki nézte. Tisz­teletet parancsolt a haragja, félelmet gerjesztett az ereje, pusztulás volt a­­ő dühe. Mindig az járt az eszemben akkoron, hogy az ember életét látom a Dunáéban. Megszületik gyöngének, aprónak, gyámoltalannak. Ügyetlenül szalad bele az életbe, ficzkánkolva, ugrándozva. Nem fél a szír­ektől, veszedelmektől, keresztül ugrál rajtuk. Azután nő, megerősödik. S a­hogy megjött az ereje, akár csak ember volna, igába fogják, munkára szorít­ják. Annyi terhet tesznek a vállára, amennyit csak megbir s ahogy nő az ereje, dagadnak az izmai, ráte­téznek a munkájára. S azután szo­rítják, dolgoztatják, fárasztják . .. akár csak ember volna. A táplálékát jobb­­ról-balról is csak azért adják, hogy több legyen az ereje, a munkabírása. S ő — akár csak ember volna, — húzza az igát, dolgozik, fárad, mun­kál egy életen keresztül. De egyszer csak mikor már érzi a közeledő vesz­tét, megdühödik és megvadul. Meg­rázza hatalmas vállait, leszór magá­ról minden terhet és tombol, pusz­tít és zúz. Szenvedély, elkeseredés, düh tör ki belőle, nem ereszt a maga közelébe senkit, kitombolja, kimulatja magát. Élni akar egyszer, mielőtt meghalna. A magáé akar lenni, a maga ura, aki nem fogad parancs­szót csak oszt. Ilyenek vagyunk mindannyian. Egyszer csak lerázzuk a munkát s tombolunk. Persze az egyik kevésbbé érzi az élet terhét, annak kisebb is a tomboló vágya. A­ki pedig nagyon tombol, erősen dühöng, veszettül Stowe.

Next