Magyar Szemle, 1906 (18. évfolyam, 1-43. szám)

1906-01-11 / 2. szám

A Magyar Szemle SZÉPIRODALMI -MÜVÉSZETI- ÉS KRITIKAI KÉPES HETILAP 1906. JANUÁR 11 ~ XVI11 ÉV, 2. SZÁM PETŐFI ÉS A PETŐFI-TÁRSASÁG — IRTA HETES A halhatatlanságnak is meg vannak néha / \ a maga kellemetlen oldalai. A halál után -Z A-való dicsőség küszöbén vagy pitvarában ott leselkedik az úgynevezett szoborpályázat, ez a gyönyörű modern találmány, mely ma is szállít még mithológiai monstrumokat, a szónak rész­ben képletes, részben pedig betű szerint való értelmében. S van valami, ami talán ennél a mithológiai monstrumnál is monstruózusabb: amikor összeáll egy testület, numerus clausus alapján, hogy kegyeletesen ápolja és őrizze az elhunyt nagyság soha el nem bunyó emlékét. És igy lesz az eleven nagyságból élettelen szo­bor, a nagy névből jó firma. És igy esik meg, hogy Petőfit, aki izről-izre lírikus volt, a dekla- málásnak legcsekélyebb mellékize nélkül, egy deklamáló szobor ábrázolja a Dunaparton s az iskolás szabályok és iskolás költészet rémét és megvetőjét, akit az akkori hivatalos lantpenge- tők és divatos versfaragók mélységesen lenéztek, a mai Császár Ferencek és Zerffyek mesterük­nek vallják s az ő neve alatt tartják fönn azt a «ringet», amelyen a tehetség nagyritkán tud áttörni, ami különben nem fontos, mert az már csakugyan nem tartozik az irodalomra, hogy Prém József a Petőfi-Társaságnak nagyon tevé­keny és szorgalmas tagja. * Nem akarom azt állítani, hogy egy Petőfi- Társaságnak ne lehetne létjogosultsága. Nem is Petőfi, hanem a magunk jóvoltáért. Ä németek, ezek a vaskalapos betüférgek, Shakespeare-Tár- saságot is csináltak. Kiadnak minden esztendő­ben egy Shakespeare-évkönyvet, amelylyel gyö­nyörűen szolgálják a Shakespeare-irodalmat s amelyet angol irók sem röstelnek fölkeresni írásaikkal. A Shakespeare-Jahrbuch elsőrangú szakmunka, amelyet haszonnal, sőt élvezettel le­het forgatni. Mert az a — az a — hamis német nem áll meg a mi kedvünkért. Amig a mi tudó­saink az ő régi munkáikból ollóznak, ők min­dig újat és mindig jobbat produkálnak s ami­ből minálunk az eszthétikai elveket és igazságo­kat szedegetik, azt ott már kikezdték az egerek meg a patkányok. Az agyonesztetizált, agyon- theoretizált Shakespeare újra föléledt és meg­frissült a kezük között s a német Shakespeare- Társaság munkálataira még az angolok is rá­szorulnak. Petőfit is lehetne igy szolgálni — a magunk jóvoltáért és nagyon érdemes vállalkozás volna. Sőt, ha kissé komolyan veszszük a dolgot, a Petőfi-Társaságnak talán éppen ez volna a hiva­tása. De amikor a Petőfi nevét sokkal könnyebb és kényelmesebb — firmának használni. Figye­lemmel kisérni, regisztrálni a Petőfi-irodalmat, a hazait és a külföldit, ez olyan fáradságos, olyan hálátlan foglalkozás, beleavatkozni, bele­nyúlni ebbe a literaturába — ugyan ki vállal­koznék erre? Pedig jó volna beleavatkozni. Petőfi európai nagyságának nem áll útjában egyéb, mint a nyelve, a magyar nyelve. Még Burns is jobban járt az ő dialektusával, mert angol testvérei adminisztrálták. Petőfi különb Burnsnél, de Európában mégis kisebb. Igaz, hogy van benne sok olyan, ami épp oly lefordíthatatlan, mint Burnsnek némely strófája, de abból is, amit egy tehetséges ember átültethet németre vagy fran- cziára, kitelnék akkora utipodgyász, amelylyel meg lehet járni a világot. De akik eddig Petőfit fordították, azokban csak jóakarat volt — ennél több alig. A volt vidéki fogorvos, dr. Steinbach József majdnem teljes német Petőfit adott (rövid idő alatt két kiadást ért) s még ezzel a külön­ben intelligens és helylyel-közzel szerencsés kezű fordítóval is megesett, hogy a «Katona bará­tomhoz» vers címét igy adta vissza: An meinen Freund Katona. Csodaszámba mehet, hogy Grimm Hermann, a német fordítások döcögő prózáján keresztül megérezte Petőfi sokritmusu lelkét és melodikus gazdagságát. Hogy a nem-német kül­föld ma is még mennyit vétkezik csupa jóakarat­ból, azt legújabban a «Budapesti Szemle» kon­statálja, amelynek pedig bőséges oka volna minél gvöngédebben bánni a rossz fordítá­sokkal. A Petőfi-Társaság e téren sokat tehetne, ha — tenni akarna. Csakhogy ehhez mindenekelőtt olvasni kellene — oh, nem fölolvasni, hanem csak egészen egyszerűen olvasni. Ennél pedig sokkal könnyebb fölolvasni — az üléseken. * Vizkereszt napján is volt ülés. Nagygyűlés. A harmincadik. Endrődi Sándor mondotta a megnvitó beszédet s magától értetődik, hogy magasröptű és fenszárnyaló beszédet mondott. Mert Endrődi költő és szárnyalva tudja elmon­dani, amit irodalmi közhelyeken a sajtóbeli verebek csiripelnek, hogy tudniillik Magyarorszá­gon a politika túlteng s a politikai élet leköti 17

Next

Sign up Sign up
/
Thumbnails
Contents