Magyar Szemle, 1906 (18. évfolyam, 1-43. szám)
1906-01-11 / 2. szám
A Magyar Szemle SZÉPIRODALMI -MŰVÉSZETIÉS KRITIKAI KÉPES HETILAP 1906. JANUÁR 11 . XVII1 ÉV, 2. SZÁM PETŐFI ÉS A PETŐFI-TÁRSASÁG — IRTA HETES A halhatatlanságnak is meg vannak néha / a maga kellemetlen oldalai. A halál utánZ A való dicsőség küszöbén vagy pitvarában ott leselkedik az úgynevezett szoborpályázat, ez a gyönyörű modern találmány, mely ma is szállít még mithológiai monstrumokat, a szónak részben képletes, részben pedig betű szerint való értelmében. S van valami, ami talán ennél a mithológiai monstrumnál is monstruózusabb: amikor összeáll egy testület, numerus clausus alapján, hogy kegyeletesen ápolja és őrizze az elhunyt nagyság soha el nem hunyó emlékét. És igy lesz az eleven nagyságból élettelen szobor, a nagy névből jó firma. És igy esik meg, hogy Petőfit, aki izről-izre lírikus volt, a deklamálásnak legcsekélyebb mellékize nélkül, egy deklamáló szobor ábrázolja a Dunaparton s az iskolás szabályok és iskolás költészet rémét és megvetőjét, akit az akkori hivatalos lantpengetők és divatos versfaragók mélységesen lenéztek, a mai Császár Ferencek és Zerffyek mesterüknek vallják s az ő neve alatt tartják fönn azt a «ringet», amelyen a tehetség nagyritkán tud áttörni, ami különben nem fontos, mert az már csakugyan nem tartozik az irodalomra, hogy Prém József a Petőfi-Társaságnak nagyon tevékeny és szorgalmas tagja. * Nem akarom azt állítani, hogy egy Petőfi- Társaságnak ne lehetne létjogosultsága. Nem is Petőfi, hanem a magunk jóvoltáért. A németek, ezek a vaskalapos betűférgek, Shakespeare-Társaságot is csináltak. Kiadnak minden esztendőben egy Shakespeare-évkönyvet, amelylyel gyönyörűen szolgálják a Shakespeare-irodalmat s amelyet angol írók sem röstelnek fölkeresni írásaikkal. A Shakespeare-Jahrbuch elsőrangú szakmunka, amelyet haszonnal, sőt élvezettel lehet forgatni. Mert az a — az a — hamis német nem áll meg a mi kedvünkért. Amíg a mi tudósaink az ő régi munkáikból ollóznak, ők mindig újat és mindig jobbat produkálnak s amiből minálunk az eszthétikai elveket és igazságokat szedegetik, azt ott már kikezdték az egerek meg a patkányok. Az agyonesztétizált, agyontheoretizált Shakespeare újra föléledt és megfrissült a kezük között s a német Shakespeare- Társaság munkálataira még az angolok is rászorulnak. Petőfit is lehetne így szolgálni — a magunk jóvoltáért és nagyon érdemes vállalkozás volna. Sőt, ha kissé komolyan veszszük a dolgot, a Petőfi-Társaságnak talán éppen ez volna a hivatása. De amikor a Petőfi nevét sokkal könnyebb és kényelmesebb — firmának használni. Figyelemmel kísérni, regisztrálni a Petőfi-irodalmat, a hazait és a külföldit, ez olyan fáradságos, olyan hálátlan foglalkozás, beleavatkozni, belenyúlni ebbe a literatúrába — ugyan ki vállalkoznék erre? Pedig jó volna beleavatkozni. Petőfi európai nagyságának nem áll útjában egyéb, mint a nyelve, a magyar nyelve. Még Burns is jobban járt az ő dialektusával, mert angol testvérei adminisztrálták. Petőfi különb Burnsnél, de Európában mégis kisebb. Igaz, hogy van benne sok olyan, ami épp oly lefordíthatatlan, mint Burnsnek némely strófája, de abból is, amit egy tehetséges ember átültethet németre vagy francziára, kitelnék akkora utipadgyász, amelylyel meg lehet járni a világot. De akik eddig Petőfit fordították, azokban csak jóakarat volt — ennél több alig. A volt vidéki fogorvos, dr. Steinbach József majdnem teljes német Petőfit adott (rövid idő alatt két kiadást ért) s még ezzel a különben intelligens és helylyel-közzel szerencsés kezű fordítóval is megesett, hogy a «Katona barátomhoz» vers címét igy adta vissza: An meinen Freund Katona. Csodaszámba mehet, hogy Grimm Hermann, a német fordítások döcögő prózáján keresztül megérezte Petőfi sokritmusa lelkét és melodikus gazdagságát. Hogy a nem-német külföld ma is még mennyit vétkezik csupa jóakaratból, azt legújabban a «Budapesti Szemle» konstatálja, amelynek pedig bőséges oka volna minél gyöngédebben bánni a rossz fordításokkal. A Petőfi Társaság e téren sokat tehetne, ha tenni akarna. Csakhogy ehhez mindenekelőtt olvasni kellene — oh, nem fölolvasni, hanem csak egészen egyszerűen olvasni. Ennél pedig sokkal könnyebb fölolvasni — az üléseken. * Vizkereszt napján is volt ülés. Nagygyűlés. A harmincadik. Endrődi Sándor mondotta a megnyitó beszédet s magától értetődik, hogy magasröptű és fenszárnyaló beszédet mondott. Mert Endrődi költő és szárnyalva tudja elmondani, amit irodalmi közhelyeken a sajtóbeli verebek csiripelnek, hogy tudniillik Magyarországon a politika túlteng s a politikai élet leköti 17