Magyar Szemle, 1906 (18. évfolyam, 1-43. szám)

1906-01-11 / 2. szám

MAGYAR SZEMLE az összes erőket és kiszikkasztja az irodalmat. Ezt a Petőfi-Társaság másodelnöke mondja, de azért nem lesz igazabb. Ennek a közhely­nek legelevenebb cáfolata maga Petőfi, akiben a politika megfért a költészettel s akinek a tehetségéből semmit sem ölt ki a politika. Vádoljuk a politikát a maga tehetetlenségéért, az irodalom tehetetlenségéért maga az irodalom felelős. Oroszországban is nyomorúságos volt a politika meg a közigazgatás, Gogoly mégis meg­írta a Revizort. Sőt talán éppen ezért írta meg. Az irodalom még a tehetetlen politikából is tud táplálkozni. Vagy talán táplálkozik is? A nagy­gyűlés után lakoma volt s Herczeg Ferenc elnök a felköszöntőjében megállapította (ő maga mondta így: meg kell állapítanom), hogy két igazán ki­tűnő író között kellett választaniok. A többire nézve bizonyosan igaza van, hogy tudniillik: «Valamennyi egyformán megérdemelte volna a beválasztást». Hét kitűnő író! — nem is szá­mítva azokat, akik már benn vannak, továbbá azokat, akiket az idén még nem is jelöltek. Herczeg Ferencből alighanem a humorista be­szélt. Vagy talán neki is jobban esik az a tudat, hogy igazán kitűnő írók gyülekezetének lehet az elnöke? Ki tudja?­­ Van azonban a dologban egy nagyon vigasz­taló momentum. A lakoma kitűnően sikerült. Zempléni Árpád rendezte. Ő is költő és termé­szetesen tagja a Petőfi­ Társaságnak. A napokban volt tíz esztendeje, hogy Paul-Marie Verlaine meghalt. Kint nyugszik Páris szélén, a­­batignollesi elhagyott temetőben, egyszerű, sima kőlap alatt, melybe rémitő hosszú mondatok vannak vésve apjáról és anyjáról, legalul pedig róla ennyi: Paul Verlaine költő, elhunyt 1896 január 8-án, 51 éves korában. Virág nem illato­zik sírján, csak egyszer egy évben, a halála napjának évfordulóján, mikor a ke­gyelet kivezérel hozzá né­hány emlékezni tudó fiatal poétát. Az idén talán töb­bet, mint máskor, mert a halála óta eltelt tíz év alatt a Verlaine-nel elte­metett, de a poémáiban megmaradt tömérdek sze­retet az emberek meg­számlálhatatlan tömegét fűzte annak a halott poétának halhatatlan szelleméhez. Azok közül valók vagyunk mi is, akiknek lelkében sze­­retetre talált ez a szeretet, visszhangra a titkon elsírt könyek fájdalma, érző hurra vergődő lelkének dalokban zokogó panasza. Azokkal vagyunk, akik gondolnak a sírkő alatt nyugvó emberre. Az a csupasz sírkő, az az elhagyott temető, porla­­dozó jámbor polgáremberek szomszédsága, örök, halotti csend, béke... megannyi hazugság a pillanatnyi békét soha át nem élt Verlaine körül. Aki, mikor elvesztette álmokban eltelt ifjúságát, belezuhant öntudatlanul, tehe­tetlenül, mint egy gyermek, az élet megbonthatlan tör­vények szerint járó kerekei közé, melyek széttépték testét, lelkét. Zuhant, egyre lefelé, míg bele nem vágó­dott a föld méhébe, de útjában végigjárta az emberi lélek minden érzésének kálváriáját, a legnyomorultabb­tól a legfenségesebbig. Az élete a legfantasztikusabb, leghihetetlenebb regény, amilyet csak a nagy Élet tud kitalálni. Elmondani néhány sorban — lehetetlenség. Egyáltalán beszámolni nem tudna róla rajta kívül senki, mert ennek az életnek minden esztendeje, minden órája, minden pillanata őbenne per­gett le, mint az egymást szakadatlanul követő könyek, melyeknek zenéjét oly gyönyörűen megdalolta. Ami ki­felé történt vele, annak is csak részleteit ismerik, jel­lemzőket, igaz, de csak helyenként tudják megmagya­rázni a nagy átmeneteket egyik végletből a másikba. Pedig ezekből állt az élete. Volt szerető anyja, szerető felesége, fia, akit szeretett. (Fia, Georges, ma is él, de tébolydában, ahová tavaly vitték apjától öröklött iszákosságából származott parali­­zise miatt.) Az italt, az absinthet, a feledést, a mámort, a lázas álmokat azonban még jobban szerette, mint övéit és magát. Szenvedélyének föláldozta mindenét s aztán azzal töltötte életét, hogy visszasírta vesztett boldogságát s hogy szabaduljon nyomorult jelenétől, mely pedig el­kísérte végső percéig, megint csak a feledésben keresett menedéket. Hivatalnok volt, költő volt s eleinte a par­­nassienek, Leconte de Lisle, Sully-Prudhomme, Léon Dieux, Catulle Mendés, Francois Coppée, a hivatalos nagyságok közt talált helyet. Vére már meg volt mér­gezve, családi boldogsága föl volt dúlva, nyugalma meg­ölve, mikor a végzet összehozta a legkevésbbé hivatalos nagysággal, Arthur Rimbaud-val. Ez 1871-ben történt. Históriai évszám a modern poézis történetében. Rim­baud, ez a maszatos, tagbaszakadt kölyök, ekkor 15 éves volt, az iskola padjaiból rugaszkodott bele a világiro­dalomba. Ez az örökre emlékezetes gaminje az újkor költészetének, a «Shakspere enfant» — gyermek Shaks­­pere, ahogy Victor Hugo hívta, megalkotója néhány el­pusztíthatatlan értékű poémának. (Le bateau ivre.) Talál­kozásuk végzetes volt mindkettőjükre, mert a kötelék, mely összefűzte őket, eljátszotta tőlük a normális életbe való visszatérés lehetőségét. Végnélküli csavargások, ivá­­sok s csak a halálban befejezett züllés született meg ebből a viszonyból. De még valami: egy csodálatos köl­tészet, a modern francia líra. 1873-ban, Brüsszelben Verlaine a tőle válni akaró Rimbaudra nyílt utcán kétszer rálőtt. Verlainet két esz­tendei fogságra Monsba vitték. Ez az időszak, a fogság ideje, azért nevezetes Verlaine életében, mert ekkor lett belőle, a bűnök, kicsapongások és megaláztatások em­beréből a kereszténységnek egyik legnagyobb költője. Rimbaud, ahogy belegázolt a világirodalomba és Ver­laine életébe, úgy el is tűnt, de eltörölhetetlen nyomo­kat hagyott maga után. Húszéves korában megszűnt írni és elhagyta Európát. Az ő élete is afféle megíratlan regény, tele beláthatatlan mélységekkel, mint Verlaineé, csakhogy még sokkal exotikusabb és homályosabb. A börtönviselt, vezeklő Verlaine útja ezután, bár a dicsőség hozzászegődik, szakadatlan sorozata a kétségbe­esés, testi-lelki sorvadás és pusztulás perceinek. Genieje ugyan fénykorát éli, ekkor adja ki 1881-ben Sagesse-t, a kereszténység egyik legfenségesebb imáját, de már 1886 után, anyja halála után tehetsége is elzüllik; testét kocsmáról-kocsmára, kórházról-kórházra vonszolja ez a megátkozott költő­­— poéte maudit — akinek még azt a tréfát is meg kellett érnie, hogy Leconte de Lisle halála után a nyomában homeridák módjára járó fiatalok őt választották meg költők királyának. Pauvre Lélian! Megható imáiba mindjobban beleszól soha nem alvó másik énjének cinikus, fertőző szava, míg végre a beteg­ség teljesen letöri és elpusztítja, pihenni küldi a fárad­hatatlan csavargót. PAUL VERLAINE — ÍRTA FÜLEP LAJOS

Next