Magyar Szó, 1946. július (3. évfolyam, 155-179. szám)
1946-07-01 / 155. szám
X Masva* Szó Kamendin pusztán aratnak Péter-Pál napi látogatás egy állami birtokon Dús kalászba érett a nagy tavaiszi munka. Az emberi verejtékkel megöntözött földeken kisarjadt ésnőtt-nőtt a napok, hetek és hónapok múltával az elvetett mag. Kicsirázott a mag és azután a magasság felé tört, majd kalászba, végül kövér magba szökkent mindannyiunk vetése; beért a búza, amelytől olyan sokat vár, oly sokat remél szabad hazáink dolgozó népe.. . Szívszorongva és lélekzetvisszatorítva lestük a szerek és a felhők járását. Szomjasan áhítozták a jótékony esőt, a földekkel együtt és bosszúsan néztünk fel a tűző napra, amelynek sugarai száraz, mély repedéseket vájtak a talajba és lekókasztották a vetések zöld fejét. Aztán mégis csak megnyíltak a j ég csatornái: hullt-hullt az áldás és nőtt a kenyér. Drága aranyként üdvözöltünk minden esőcseppet. Komor homlokunkon kisimultak a ráncok. Visszahúzódtak csalódottan odrijaikba azok, akik azt szerették volna, hogy ne legyen kenyér, hogy kettétörjön ennek az országnak fiatalos lendülete, építő akarata. A nép pedig örült, együtt örült a színüket, frissességüket visszanyert mezőkkel és megmarkolták a kasza nyelét a kérges parasztkezek. Most már vihognak a kaszák a nap fényében, berregnek a karcsú testű traktorok motorjai és dőlnek a gazdag rendek. A SZERB IGAZGATÓ MAGYARUL TANUL, HOGY SEGÍTSEN A MAGYAR MUNKÁSOKNAK Péter-Pál napján nekivágtunk a határnak, hogy találkozzunk az aratással. A Noviszádtól nem messzire fekvő Kamendin-puszta felé vettük az útirányt. Kamendin pusztán van a volt Dungyerszki-féle nagygazdaság, amely most az állam tulajdona. A birtok földjein már napok óta folyik a búza aratása. Hatalmas területekről vágták már le az aranylé kalászokat. Gondosan sorba rakott búzakeresztek sárgállanak mindenfelé, amerre csak kiváncsi szemekkel szétnézünk. Lassan besétálunk az állami birtok udvarára és mindent jól megnézünk. Példás munkát keresünk, mert tudjuk, hogy az állami birtokokra ma nagy feladatok várnak. Tervszerű munkájukkal példát kell hogy mutassanak a magángazdaságoknak. A kollektív termelési rendszer csirái ezek a nagy gazdaságok, egy jobb jövő hordozói. A birtok udvarán a fiatal igazgató fogad bennlünket szívélyesen. Tőle tudjuk meg, hogy 4.000 katasztrális hold tartozik ide. Gyerünk ki a földekre és nézzük meg, hogyan folyik az aratás. Végig taposunk a friss, ma született tarlókon. A nap égetően tűz a fejünkre. Az egyik nagy búzatábla végén éles kanyarban fordul felénk két aratógép. _ Az egyik elől megy, a másik utána. Egyszerre két rendet vágnak. Az aratógépeket karcsú testű zöld „Oliver 80-as” traktorok húzzák. Naponta átlag 19 holdat aratnak le a gépek. — A terméssel meg vagyunk elégedve. Nem is gondoltuk volna, hogy ilyen jó lesz — mondja a fiatal igazgató megelégedetten. — Az eső jól kinevelte a kalászokat. Sajnos, szalma nem lesz sok... Aztán elmondja, hogy az aratógépek teljesen használhatatlan állapotban voltak, de a műhelyben kijavították és üzemképessé tették. Munkásokat nagyon nehéz volt találni. A környező falvakban nagyon kevés a munkaerő. Temeriniek dolgoznak most az aratásban. A birtokon 40 család lakik, túlnyomórészt magyarok. A kisajátítás után itt maradtak és egy ember, egy család helyett most az államnak, a közösségnek dolgoznak. — Nagyon szorgalmas, becsületes emberek magyar munkásaink, de a napi munkán kívül semmi más nem érdekli őket — világosít fel bennünket az igazgató. — Szakszervezetük, van, de csak akkor jönnek össze, ha ruhát meg cipőt osztunk. Kulturfelvilágosító munka egyáltalán nincs a birtokon. Hiányzik a jó vezetés és a szervezés. Kár, hogy én nem tudok jól magyarul, de megtanulok és akkor többet foglalkozok majd a magyar munkásokkal. A fiatal igazgató meggyőződéssel beszél és mi nagy tisztelettel tekintünk rá. Szerb ember, aki meg akar tanulni magyarul, hogy segítsen a magyar munkásoknak, a ma-yar béreseknek, hogy felrázza két közömbösségükből és megvisátgtsa nekik az utat, amerre haladasuk kell jobb jövőjük felé. Ha az időjárás kedvező lesz, szerdára befejezik az aratást. Aztáj a cséplés következik, amelyre már minden előkészületet megtettek. Letépünk egy kalászt. A tenyerünkben szétmorzsoljuk és nézzük a barna buzaszemeket. Mennyi erő, mennyi verejték és mennyi reménység van ezekben a kicsiny buzaszemekben. Tisztelettel simogatjuk Az igazgató kérésére, ha már itt vagyunk, megtekintjük az egész gazdaságot. Benézünk mindenüvé, ahol életet és mozgást látunk. Megtekintjük a disznóólakat, az anyakocák helyiségét. Rend és tisztaság mindenütt. A hosszú, tiszta és szellős istálló minden egyes rekeszében szép, fejlett anyakocák pihegnek. Rengeteg a kismalac. A kocák idegesen felhorkannak, ha megállunk a rekeszek előtt és megcsodáljuk az apró, alig egy-két napos, egészséges malacokat. Kis kanászgyerek sétál le-föl a rekeszek között. Sovány testét rongyos ing takarja. Koromfekete szemével alázatosan pislog felénk. — Hát téged hogy hívnak és mit csinálsz itt? — kérdezzük tőle. _ — Molnár Istvánnak. A disznókat őrzöm, nehogy agyontapossák a malacokat — feleli szemlesütve. A gyerek sudaratlan karikás ostora végére, hogy nagyobbat durranjon. A kanászgyerekek régi játékszere a karikás ostor és egyben segítőtársuk is. A disznók sora, ha megbomlik, felemelkedik a karikás ostor, nagyot durran és megcsapja a rakoncátlan állat koszos házát és már újra teljes a rend. — Jobb-e most a tanyán, mint az uraság idejében? — kérdezzük kíváncsian a gyerektől. — Nekem mindegy... — válaszol közömbösen és tovább fonja az ostor végét. Ez a „Nekem mindegy” már nagyon ismerős nekünk, de azért tovább faggatjuk a gyereket, kutatjuk a betegség kórokozóját. — Hány éves vagy, István?i ujjainkkal a kicsiny érett magvakat, a csodálatos munka csodálatos érett gyümölcseit és tisztelettel tekintünk búzatenger felett a távolba, ahol a föld kérgeskezü munkásai görnyednek hallatlan szorgalommal és magunkban köszönetet mondunk nekik a sok verejtékért, a korahajnali és későesti munka édes gyümölcséért, az uj kenyérért — Tizenkettő... — Iskolába jársz? . — Nem én.. Nincs iskola. . A kis Molnár István már mióta járni tud a disznók között van. Betűvel nagyon gyéren találkozik. Ha elébe is kerül valami könyv vagy elhasznált újságpapír, csak nézi szegényke értelmetlenül a furcsa betűket. Apja anyja szolga, őt is szolgának nevelték. Lehet-e csodálkozni a furcsa válaszon, lehet-e csodálkozni a régi rendszeren, amelynek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy megtanulnak-e kriolvasni, nyitott szemmel nézni a büszke, nagy uradalmak alázatos kis kanászgyerekei. Dungyevszki Gyökónak, Lelbach Gyuszinak és a többi büszke, nagy urnák jobban jött úgy, ha az uraságok népe modern rabszolgák utódjára élt, sötétségben és nyomorban, ha a kis kanászgyerekek nem ismerték meg a fénylő igazságot és hűséges állatokként engedelmeskedtek a gőgös parancsnak. A régi országnak mindegy volt, de Tito országának nem mindegy. — Egy magyar tanítónőt kapott a birtok. Most beállt a nyári szünet. A tanítónéni hazament. A gyerekek még csak most tanulnak majd írni-olvasni — mondja az igazgató. — Te meg, Pista gyerek, aztán tanulj meg jó! írni, meg olvasni — szólunk oda a kis kanászgyereknek, — hogy derék magyar munkása legyél látónak, építője országunknak és tovább láss a disznóólnál, meg az istálló sarkánál . .. — Jó vólla... — válaszol a gyerek és egyik lábáról a másikra áll. Molnár István sciskanász: „Nekem mindegy..." Junmccmuil i.t. aiaingep Nedves cselédolások és kutyatemető — ez volt a most A fiatal igazgató kevéssel ezelőtt megjegyezte: úgy látszik Dungyevszkinak nagyobb gondja volt a disznóólra, mint a családiak ásókra. Ha már itt vagyunk, gyerünk és nézzük meg, nem laknak a cselédek, a 40 család. Röfögő disznók, hosszúszarvú, bámuló ökrök és lomha libák sorfalai között megyünk a cselédlakások felé. A Fruska Gora ködös orrain a távolban mérges villámok cikáznak. Lábukat lógatják a sötét, nagy felhők. Arra már zuhog is a páter-pali eső. Csúnya, sárga és ormótlan épületek a cselédlakások. A nagy udvar leglapályosabb részén épültek. Kiváncsi fejek kukucskálnak ki a rozoga ajtókon. Vézna gyerekek és csont-bőr béresasszonyok jönnek elő a szobákból. Átlépjük az egyik helyiség küszöbét. Szabad tűzhelyű konyhába jutunk. A széles kéményen bebámul az ég egy darabja A konyhára négy rozoga ajtó nyílik. — Hányan laknak itt? — kérdezzük az egyik értelmes tekintetű cselédasszonytól. — Négyen. Mindegyik szobában egy család. Mint heten lakunk egy szobában. Itt négyen, amott meg nyolcan. Félretoljuk a rongyos függönyt és benézünk az egyik helyiségbe. Egy-két lépés hosszú, egy-két lépés széles. A falakból csak hogy nem csurog a nedvesség. Egyetlen ablak van a szobán, de az is olyan szűk, hogy alig lehet rajta kilátni. A napsugár nem hatol ide be, pedig de kellene a sok gyereknek. A szoba tiszta, de mégsem tudunk egy-két percnél tovább bent maradni. Megnehezül a lélekzetünk és kiveri homlokunkat a verejték. Szégyeljétek magatokat ti, a feudalizmus sötét lovagjai, ti rabtartók! Szégyelje magát az a „civilizáció”, amely ilyen lakásokkal dicsekedhetett, amelynek védelmében annyira hadakoztak a népet sanyargatók. Civilizációt majd mi teremtünk itt ezekkel a veremlakókkal, ha nemsokára szétdöntjük, porrá zúzzuk ezeket a középkori maradványokat, tbc-fészkeket és új, egészséges, keletre nyitó ablakokkal nagy szobákat építünk itt a Kamendin-pusztán és mindenütt, ahol a múlt gyászos emléke él és kisért. — Hogy megy a soruk most? — kérdezzük az egyik béres emberből.. — Jobban, mint azelőtt. Nincs, aki parancsolgasson úgy, mint máskor. Az upravnik néptárs nagyon finom ember. Keresünk is szépen, csak jobb lakásunk lenne.. . — Majd lesz, néptársunk, csak dolgozzanak továbbra is szorgalmasan, mert most már maguknak dolgoznak. A birtok is a maguké, a népé, mindannyiunké... A múlt romjait, ezeket a sötét vermeket majd eltakarítjuk innen is, csak idő kell hozzá... Hallgatjuk a szegény embereket. — Kutyatemetőjük, az volt, de nekünk még emberséges lakást sem tudtak biztosítani.. . — jegyzi meg keserűen az egyik kéresasszony. — Kutyatemető...? Igen a parkban szabályos kis kutyatemetőt találtunk. Hantok téglával körülrakva és keresztek. A kereszteken felírás: „Csibi 1944, Bobi 1942.” Civilizáció volt ez is talán...? Az igazgató elmeséli, hogy a birtok magyar ispánjának nagyvilági felesége kutyákkal vette magát körül. Mikor az állatok kimúltak, az asszony ide temettette őket a parkba és kijárt őket. mindennap siratni- se hulltak a könnyek a kutyasaokra, de a cselédeket nem siratta senki. A cselédek nedves szoborban laktak, hétrét görnyedtek és negbetegedtek a robotban. — . ..volt a mult a Kamendin-pusztai Dungyevszki-birtokon: nedves éhség, kutyasir, de más lesz a jövő, egészséges cselédlakások, pagyono darab kenyér, reménység, így,írja ezt Karaendin-pusztán 40 terescsalád, igy akarja ezt Titoszauna országa is. Iiturzo Uio* mi. A nagy hőségben sem szünetel a twiszádi Népfront városrendezi minkája 83 éves dolgozó üzenete öregnek, fiatalnak A noviszádi városi Népfront az új versenyben vállalt kötelezettségeit minden vasárnap versenymunkával végzi. A körzeti bizottságok pontos tervet készítettek, amely szerint minden noviszadi háztömb lakossága időközönként versenymunkával végzi a vállalt feladatokat. Most vasárnap a második körzet lakossága a Mária Petrovicsa utcát töltötte fel. A munka három hete folyik már és ezidő alatt több, mint 400 köbméter földet hordtak önkéntes turiikával az úttestre, amely a triffszerközi útba torkollik. — Ma is jó darabot elvégeztünk —,mondja a legidősebb munkás, egy koros bácsi, miközben verejtékes homlokát törölgeti. — Nekünk lesz az jó, tudja — mondja bizalmasan, mert itt lakok a sarkon és bizony nem egyszer elakadtam a gödörben. De most már vége a kátyúnak, feltöltögetjük és járhatnak rajta a kocsik. k ■ — Hóóó! — kiáltja egy tíz év körüli kisfiú és két nagyszarvú, barnész ökröt állít le. Rakott kocsit vontatták ide. A kisfiú pajtásával — később megtudtam. Drágának hívják a kispajtást, az sem,több 13 évesnél — pillanatok alatt a kocsinál terem és ketten erőlködve felszedik a deszkákat, hogy lehányhassák a földet. Aztán fordul az ökrösfogat, mennek új szállítmányért. Ötven ember és két tehergépkocsi dolgozott itt, meg 13 kocsi. Reggeltől estig 85 szekér homokot szállítottak az új útra. A Kamendin szérumgyár környékén is naponta folyik a munka. Ma, vasárnap azonban sokkal többen jöttek ki dolgozni, mint hétköznap és jódarab utat feltöltöttek. Míg a többi körzetben 11 körül már, leálltak, itt még 12-kor délben is fordul a kamion és újabb földrakománnyal tér vissza. A gyár környékén 32 önkéntes dolgozik, a gyár munkásai odabent a telepen végeznek fontos munkát. A gyári üzemvezető elragadtatással beszél a dolgozókról: — Ha ma nem végezzük el a kitűzött feladatot, holnap nyolcvan embert késleltetünk a sertésrakodásnál. Hat vagon sertést kell kiraknunk, a sertéseket már megetettük, biztos, hogy nm lesz semmi baj! Ki a legjobb munkás az önkéntesek között? A válasz nehéz. Mert sokan vannak a legjobbal. Munkalapokat szed elő és olvassa: Patrik Sándor, Tényi Tibor, Hallgató Imre, Mrálcs Triva, Zsulja Máté, Dimitrijev Milán, Uzdác Vásza, Margentha Joszip, Filipovics Antun és Pásztf. I Imre. , — Ezek a legjobb munkások — feleli és a saját munkalapját zsebé- Ibe csúsztatja. Nem akar újságba kerülni. De mint legjobb munkást, névtelenül kell megdicsérni. A gyár kijáratával szemben lévő utcában egész nap folyik a munka. Lassan szétoszlanak a munkáscsoportok, de egy idős bácsi még mindig egyengeti az odahordott homokot. Lassan felegyenesedik, megtörli lapátját és az egyik fa árnyékába ballag. Egyenesjárású, egészséges külsejű ősz bácsika. A többi munkás kérelmére meglátogatjuk Jelics Pérót, mint a segörgebb és legszorgalmasabb dolgozót. Péró bácsin nem látszik meg, hogy 83 éves. Saját elbeszéléséből megtudjuk, hogy idős kora ellenére szemüveg nélkül is nagyszerűen ír és olvas. Ő volt az első jelentkező, amikor kihirdették a munkát. Egyébként szorgalmas látogatója a körzeti konferenciáknak. — Hát" naponta dolgozok, — mondja tört magyarsággal, — mert nekünk mindnyájunknak jobb lesz, ha lesz utunk. Csak tudja, mit szeretnék? Hogy mindenki idevaló. s öreg is meg fiatal is, dolgozzonkedvvel, mint én. Nem beszélget sokáig az árnyékban. Fogja a lapátot és tovább egyengeti az utat, amelyen majd fiai és unokái járnak, akik közül többen most Szerbiában katonai szolgálatot teljesítenek. Peró bácsi naponta dolgozik önként, mert jól bírja a munkát. Vajdaság lakossága előtt példaként állhat a noviszadi öreg bácsika, akinek csak az a kívánsága, hogy mindenki csak annyit dolgozzon a közért :‹-n-»mint ő — 33 éves koriban ifjak és öregek dolgoznak a szérumgyár melletti utcában •‹- ' :C PETÁK, . a 33 éves vers' nyma rrkas