Magyar Szó, 1946. július (3. évfolyam, 155-179. szám)

1946-07-01 / 155. szám

X Masva* Szó Kamendin­ puszt­án aratnak­ Péter-Pál napi látogatás egy állami birtokon Dús kalászba érett a nagy tavai­szi munka. Az emberi verejtékkel megöntözött földeken kisarjadt és­­nőtt-nőtt a napok, hetek és hóna­pok múltával az elvetett mag. Ki­csirázott a mag és azután a ma­gasság felé tört, majd kalászba, vé­gül kövér magba szökkent mind­annyiunk vetése; beért a búza, amelytől olyan sokat vár, oly sokat­ remél szabad hazáink dolgozó népe.. . Szívszorongva és lélekzetvissza­­t­orítva lestük a szerek és a felhők járását. Szomjasan áhítozták a jó­tékony esőt, a földekkel együtt és bosszúsan néztünk fel a tűző napra, amelynek sugarai száraz, mély re­pedéseket vájtak a talajba és le­­kókasztották a vetések zöld fejét. Aztán mégis csak megnyíltak a j ég csatornái: hullt-hullt az áldás és nőtt a kenyér. Drága aranyként üdvözöltünk minden esőcseppet. Ko­mor homlokunkon kisimultak a rán­cok. Visszahúzódtak csalódottan odrijaikba a­zok, akik azt szerették volna, hogy­ ne legyen kenyér, hogy kettétörjön ennek az országnak fia­talos lendülete, építő akarata. A nép pedig örült, együtt örült a szí­nüket, frissességüket visszanyert mezőkkel és megmarkolták a kasza nyelét a kérges parasztkezek. Most már vihognak a kaszák a nap fé­nyében, berregnek a karcsú testű traktorok motorjai és dőlnek a gaz­dag rendek. A SZERB IGAZGATÓ MAGYARUL TANUL, HOGY SEGÍTSEN A MA­GYAR MUNKÁSOKNAK Péter-Pál napján nekivágtunk a határnak, hogy találkozzunk az ara­tással. A Noviszádtól nem messzire fekvő Kamendin-puszta felé vettük az útirányt. Kamendin pusztán van a volt Dungyerszki-féle nagygazdaság, amely most az állam tulajdona. A birtok földjein már napok óta folyik a búza aratása. Hatalmas te­rületekről vágták már le az aranylé kalászokat. Gondosan sorba rakott búzakeresztek sárgállanak minden­felé, amerre csak kiváncsi szemek­kel szétnézünk. Lassan besétálunk az állami bir­tok udvarára és mindent jól meg­nézünk. Példás munkát keresünk, mert tudjuk, hogy az állami birto­kokra ma nagy feladatok várnak. Tervszerű munkájukkal példát kell hogy mutassanak a magángazdasá­goknak. A kollektív termelési rend­szer csirái ezek a nagy gazdasá­gok, egy jobb jövő hordozói. A birtok udvarán a fiatal igaz­gató fogad bennlünket szívélyesen. Tőle tudjuk meg, hogy 4.000 ka­­tasztrális hold tartozik ide. Gye­rünk ki a földekre és nézzük meg, hogyan folyik az aratás. Végig ta­posunk a friss, ma született tarló­kon. A nap égetően tűz a fejünkre. Az egyik nagy búzatábla végén éles kanyarban fordul felénk két ara­tógép. _ Az egyik elől megy, a másik utána. Egyszerre két rendet­ vágnak. Az aratógépeket karcsú testű zöld „Oliver 80-as” traktorok húzzák. Naponta átlag 19 holdat aratnak le a gépek. — A terméssel meg vagyunk elé­gedve. Nem is gondoltuk volna, hogy ilyen jó lesz — mondja a fia­tal igazgató megelégedetten. — Az eső jól kinevelte a kalászokat. Saj­nos, szalma nem lesz sok... Aztán elmondja, hogy az arató­gépek teljesen használhatatlan álla­potban voltak, de a műhelyben ki­javították és­­ üzemképessé tették. Munkásokat nagyon nehéz volt ta­lálni. A környező falvakban nagyon kevés a munkaerő. Temeriniek dol­goznak most az aratásban. A birtokon 40 család lakik, túl­nyomórészt magyarok. A kisajátítás után itt maradtak és egy ember, egy család helyett most az állam­nak, a közösségnek dolgoznak. — Nagyon szorgalmas, becsüle­tes emberek magyar munkásaink, de a napi munkán kívül semmi más nem érdekli őket — világosít fel bennünket az igazgató. — Szakszer­vezetük, van, de csak akkor jönnek össze, ha ruhát meg cipőt osztunk. Kulturfelvilágosító munka egyálta­lán nincs a birtokon. Hiányzik a jó vezetés és a­ szervezés. Kár, hogy én nem tudok jól magyarul, de meg­tanulok és akkor többet foglalko­zok majd a magyar munkásokkal. A fiatal igazgató meggyőződéssel beszél és mi nagy tisztelettel tekin­tünk rá. Szerb ember, aki meg akar tanulni magyarul, hogy segít­sen a magyar munkásoknak, a ma-­yar béreseknek, hogy felrázza két közömbösségükből és megvisát­­g­tsa nekik az utat, amerre halad­­asuk kell jobb jövőjük felé.­­ Ha az időjárás kedvező lesz, szer­dára befejezik az aratást. Aztáj­ a cséplés következik, amelyre már minden előkészületet megtettek. Letépünk egy kalászt. A tenye­rünkben szétmorzsoljuk és nézzük a barna buzaszem­eket. Mennyi erő, mennyi verejték és mennyi remény­ség van ezekben a kicsiny buza­­szemekben. Tisztelettel simogatjuk Az igazgató kérésére, ha már itt vagyunk, megtekintjük az egész gazdaságot. Benézünk mindenüvé, ahol életet és mozgást látunk. Meg­tekintjük a disznóólakat, az anya­kocák helyiségét. Rend és tisztaság mindenütt. A hosszú, tiszta és szel­­lős istálló minden egyes rekeszében szép, fejlett anyakocák pihegnek. Rengeteg a kismalac. A kocák ide­gesen felhorkannak, ha megállunk a rekeszek előtt és megcsodáljuk az apró, alig egy-két napos, egész­séges malacokat. Kis kanászgyerek sétál le-föl a rekeszek között. Sovány testét ron­gyos ing takarja. Koromfekete sze­mével alázatosan pislog felénk. — Hát téged hogy hívnak és mit csinálsz itt? — kérdezzük tőle. _ — Molnár Istvánnak. A disznókat őrzöm, nehogy agyontapossák a malacokat — feleli szemlesütve. A gyerek sudarat­lan karikás os­tora végére, hogy nagyobbat dur­ranjon. A kanászgyerekek régi já­tékszere a karikás ostor és egyben segítőtársuk is. A disznók sora, ha megbomlik, felemelkedik a karikás ostor, nagyot durran és megcsapja a rakoncátlan állat koszos házát és már újra teljes a rend. — Jobb-e most a tanyán, mint az uraság idejében? — kérdezzük kíváncsian a gyerektől. — Nekem mindegy... — válaszol közömbösen és tovább fonja az os­tor végét. Ez a „Nekem mindegy” már na­gyon ismerős nekünk, de azért to­vább faggatjuk a gyereket, kutat­juk a betegség kórokozóját. — Hány éves vagy,­ István?­i ujjainkkal a kicsiny érett magvakat, a csodálatos munka csodálatos érett gyümölcseit és tisztelettel tekintünk búzatenger felett a távolba, ahol a föld kérgeskezü munkásai görnyed­nek hallatlan szorgalommal és ma­gunkban köszönetet mondunk ne­kik a sok verejtékért, a korahajnali és későesti munka édes gyümöl­cséért, az uj kenyérért — Tizenkettő... — Iskolába jársz? . — Nem én.. Nincs iskola. . A kis Molnár István már mióta járni tud a disznók között van. Be­tűvel nagyon gyéren találkozik. Ha elébe is kerül valami könyv vagy elhasznált újságpapír, csak nézi szegényke értelmetlenül a furcsa betűket. Apja­ anyja szolga, őt is szolgának nevelték. Lehet-e csodál­kozni a furcsa válaszon, lehet-e cso­dálkozni a régi rendszeren, amely­nek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy megtanulnak-e kr­i­­olvasni, nyitott szemmel nézni a büszke, nagy uradalmak alázatos kis kanászgyerekei. Dungyevszki Gyök­ónak, Lelbach Gyuszinak és a többi büszke, nagy urnák jobban jött úgy, ha az uraságok népe mo­dern rabszolgák utódjára élt, sötét­ségben és nyomorban, ha a kis ka­nászgyerekek nem ismerték meg a fénylő igazságot és h­űséges álla­tokként engedelmeskedtek a gőgös parancsnak. A régi országnak mindegy volt, de Tito országának nem mindegy. — Egy magyar tanítónőt kapott a birtok. Most beállt a nyári szü­net. A tanítónéni hazament. A gye­rekek még csak most tanulnak majd írni-olvasni — mondja az igazgató. — Te meg, Pista gyerek, aztán tanulj meg jó! írni, meg olvasni — szólunk oda a kis kanászgyerek­­nek, — hogy derék magyar mun­kása legyél látónak, építője orszá­gunknak és tovább láss a disznó­ólnál, meg az istálló sarkánál . .. — Jó vólla... — válaszol a gye­rek és egyik lábáról a másikra áll. Molnár István sciskanász: „Nekem mindegy..." Jun­mccmuil i.t. aiaingep Nedves cseléd­olások és kutyatemető — ez volt a most A fiatal igazgató kevéssel ezelőtt­­ megjegyezte: úgy­ látszik Dungyev­­szkinak nagyobb gondja volt a disznóólra, mint a családiak ásókra. Ha már itt vagyunk, gyerünk és nézzük meg, nem laknak a cselédek, a 40 család. Röfögő disznók, h­osszúszarvú, bámuló ökrök és lomha libák sor­falai között megyünk a cselédlaká­sok felé. A Fruska Gora ködös or­rain a távolban mérges villámok cikáznak. Lábukat lógatják a sötét, nagy felhők. Arra már zuhog is a páter-pali eső. Csúnya, sárga és ormótlan épüle­tek a cselédlakások. A nagy udvar leglapályosabb részén épültek. Ki­váncsi fejek kukucskálnak ki a ro­zoga ajtókon. Vézna gyerekek és csont-bőr béresasszonyok jönnek elő a szobákból. Átlépjük az egyik helyiség küszöbét. Szabad tűzhelyű konyhába jutunk. A széles kémé­nyen bebámul az ég egy darabja A konyhára négy rozoga ajtó nyí­lik­. — Hányan laknak itt? — kér­dezzük az egyik értelmes tekintetű cselédasszonytól. — Négyen. Mindegyik szobában egy család. Mint­ heten lakunk egy szobában. Itt négyen, amott meg nyolcan. Félretoljuk a rongyos függönyt és benézünk az egyik helyiségbe.­ Egy-két lépés hosszú, egy-két lé­pés széles. A falakból csak hogy nem csurog a nedvesség. Egyetlen ablak van a szobán, de az is olyan szűk, hogy alig lehet rajta kilátni. A napsugár nem hatol ide be, pe­dig de kellene a sok gyereknek. A szoba tiszta, de még­sem tudunk egy-két percnél tovább bent ma­radni. Megnehezül a lélekzetünk és kiveri homlokunkat a verejték. Szé­­gyeljétek magatokat ti, a feudaliz­mus sötét lovagjai, ti rabtartók! Szégyelje magát az a „civilizáció”, amely ilyen lakásokkal dicsekedhe­tett, amelynek védelmében annyira hadakoztak a népet sanyargatók. Civilizációt majd mi teremtünk itt ezekkel­­ a veremlakókkal, ha nem­sokára szétdöntjük, porrá zúzzuk ezeket a középkori maradványokat, tbc-fészkeket és új, egészséges, ke­letre nyitó ablakokkal nagy szobá­kat építünk itt a Kamendin-pusztán és mindenütt, ahol a múlt gyászos emléke él és kisért. — Hogy megy a soruk most? — kérdezzük az egyik béres emberből.. — Jobban, mint azelőtt. Nincs, aki parancsolgasson úgy, mint máskor. Az upravnik néptárs na­gyon finom ember. Keresünk is szé­pen, csak jobb lakásunk lenne.. .­ — Majd lesz, néptársunk, csak dolgozzanak továbbra is szorgalma­san, mert most már maguknak dol­goznak. A birtok is a maguké, a népé, mindannyiunké... A múlt romjait, ezeket a sötét vermeket majd eltakarítjuk innen is, csak idő kell hozzá... Hallgatjuk a szegény embereket. — Kutyatemetőjük, az volt, de nekünk még emberséges lakást sem tudtak biztosítani.. .­ — jegyzi meg keserűen az egyik kéresasszony. — Kutyatemető...? Igen a parkban szabályos kis ku­tyatemetőt találtunk. Hantok téglá­val körülrakva és keresztek. A ke­reszteken felírás: „Csibi 1944, Bobi 1942.” Civilizáció volt ez is talán...? Az igazgató elmeséli, hogy a bir­tok magyar ispánjának nagyvilági felesége kutyákkal vette magát kö­rül. Mikor az állatok kimúltak, az asszony ide temettette őket a park­ba és kijárt őket. mindennap sirat­ni- se hulltak a könnyek a kutya­­saokra, de a cselédeket nem siratta senki. A cselédek nedves szoborban laktak, hétrét görnyedtek és n­eg­­betegedtek a robotban. — . ..volt a mult a Kamendin-pusztai Dun­gyevszki-birtokon: nedves éhség, kutyasir, de más lesz a jövő, egészséges cselédlakások, pagyono darab kenyér, reménység, így­­,ír­ja ezt Karaendin-pusztán 40 teres­­család, igy akarja ezt Titoszauna országa is. Iiturzo Uio* m­­i. A nagy hőségben sem szünetel a twiszádi Népfront városrendezi mink­ája 83 éves dolgozó üzenete öregnek, fiatalnak A noviszádi városi Népfront az új versenyben vállalt kötelezettsé­geit minden vasárnap versenymun­­kával végzi. A körzeti bizottságok pontos tervet készítettek, amely szerint minden­­ noviszadi háztömb lakossága időközönként verseny­­munkával végzi a vállalt feladato­kat. Most vasárnap a második körzet lakossága a Mária Petrovicsa utcát töltötte fel. A munka három hete folyik már és ezidő alatt több, mint 400 köbméter földet hordtak önkén­tes tur­iikával az úttestre, amely a triffszerközi útba torkollik. — Ma is jó darabot elvégeztünk —,mondja a legidősebb munkás, egy koros bácsi, miközben verejtékes homlokát törölgeti. — Nekünk lesz az jó, tudja — mondja bizalmasan, mert itt lakok a­ sarkon és bizony nem egyszer elakadtam a gödörben. De most már vége a kátyúnak, fel­­töltögetjü­k és járhatnak rajta a ko­­csik. k ■ — Hóóó! — kiáltja egy tíz év körüli kisfiú és két n­agyszarvú, barnész ökröt állít le. Rakott kocsit vontatták ide. A kisfiú pajtásával — később megtudtam. Drágának hívják a kispajtást, az sem,több 13 évesnél — pillanatok alatt a kocsi­nál terem és ketten erőlködve fel­szedik a deszkákat, hogy lehány­hassák a földet. Aztán fordul az ökrösfogat, mennek új szállítmány­ért. Ötven ember és két tehergépko­­csi dolgozott itt, meg 13 kocsi. Reg­geltől estig 85 szekér homokot szál­lítottak az új útra. A Kamendin szérumgyár környé­kén is naponta folyik a munka. Ma, vasárnap azonban sokkal töb­ben jöttek ki dolgozni, mint hét­­köznap és jódarab utat feltöltöttek. Míg a többi körzetben 11 körül már, leálltak, itt még 12-kor délben is fordul a kamion és újabb földrako­­mánnyal tér vissza. A gyár környé­kén 32 önkéntes dolgozik, a gyár munkásai odabent a telepen végez­nek fontos munkát. A gyári üzem­­vezető elragadtatással beszél a dol­gozókról: — Ha ma nem végezzük el a ki­tűzött feladatot, holnap nyolcvan embert késleltetünk a sertésrako­­dás­nál. Hat vagon sertést kell ki­raknunk, a sertéseket már megetet­­tük, biztos, hogy nm lesz semmi baj! Ki a legjobb munkás az önkénte­sek között? A válasz nehéz. Mert sokan van­nak a legjobbal­. Munkalapokat szed elő és olvassa: Patrik Sándor, Tényi Tibor, Hallgató Imre, Mrálcs Triva, Zsulja Máté, Dimitrijev Mi­lán, Uzd­ác Vásza, Margentha­ Jo­­­szip, Filipovics Antun és Pászt­f. I Imre. , — Ezek a legjobb munkások — feleli és a saját munkalapját zsebé- I­be csúsztatja. Nem akar újságba kerülni. De mint legjobb munkást, névtelenül kell megdicsérni. A gyár kijáratával szemben lé­vő utcában egész nap­­ folyik a mun­ka. Lassan szétoszlanak a munkás­­csoportok, de egy idős bácsi még mindig egyengeti az odahordott ho­mokot. Lassan felegyenesedik,­ megtörli lapátját és az egyik fa árnyékába ballag. Egyenesjárású, egészséges külsejű ősz bácsika. A többi munkás kérelmére meg­látogatjuk Jelics Pérót, mint a seg­­örgebb és legszorgalmasabb dolgo­zót. Péró bácsin nem látszik meg, hogy 83 éves. Saját elbeszéléséből megtudjuk, hogy idős kora ellenére szemüveg nélkül is nagyszerűen ír és olvas. Ő volt az első jelentkező, amikor kihirdették a munkát. Egyébként szorgalmas látogatója a körzeti konferenciáknak. — Hát" naponta dolgozok, — mondja tört magyarsággal, — mert nekünk mindnyájunknak jobb lesz, ha lesz utunk. Csak tudja, mit sze­retnék? Hogy mindenki idevaló. s öreg is meg fiatal is, dolgozzon­­kedvvel, mint én. Nem beszélget sokáig az árnyék­ban. Fogja a lapátot és tovább egyengeti az utat, amelyen majd fiai és unokái járnak, akik közül többen most Szerbiában katonai szolgálatot teljesítenek. Peró bácsi naponta dolgozik ön­ként, mert jól bírja a munkát. Vaj­daság lakossága előtt példaként állhat a noviszadi öreg bácsika, aki­nek csak az a kívánsága, hogy min­denki csak annyit dolgozzon a köz­ért :‹-n-»mint ő — 33 éves koriban ifjak és öregek dolgoznak a szérumgyár melletti utcában •‹- ' :C PETÁK, . a 33 éves vers' n­yma rrka­s

Next