Magyar Szó, 1970. január (27. évfolyam, 1-29. szám)

1970-01-14 / 12. szám

Szerda, 1970. jan. 14. MAGYAR SZÓ Az iskolahálózat ésszerűsítése Nem elvi megállapodásokra, hanem konkrét kezdeményezésekre van szükség . Elmondják a szabadkai pedagógusok és politikusok (II.) Kilenc község középiskolai hálózatának és az ok­tatás ésszerűsítési folyamatának elemzése közben teg­napi számunkban TERHES László, a szabadkai Pe­dagógiai Intézet tanácsosa főképp a szakmunkásképző iskolák arculatával, felépítésével kapcsolatos nézetét fejtette ki. Ma MÉSZÁROS Géza, a Lazar Nešić Szakmunkásképző Iskolaközpont igazgatója, MEDVE János, a központ igazgatóhelyettese és SAVANYA István, a KSZ községi vezetőségének titkára mondja el véleményét a Szabadka környéki és a vajdasági középiskolák hálózatának ésszerűsítési lehetőségeiről. A vállalatokkal karöltve­­ Iskolánkban és Szabad­kán sokat foglalkoznak a kö­zépiskolai hálózat raciona­lizálásának a gondolatával, s ugyanígy azzal is, hogy mi­képp lehetne színvonalasab­bá, korszerűbbé tenni az oktatást — mondja MÉSZÁ­ROS Géza, miközben a Peda­gógiai Intézet erre vonatkozó elemzését és a saját jegyze­teit lapozgatja. — Szinte na­ponta felvetődik a kérdés — folytatja —, hogyan bán­hatunk ésszerűbben az isko­­latérrel, a szakemberekkel, az anyagi eszközökkel, a la­boratóriumokkal, iskolamű­helyekkel és persze magá­val a programmal, tanme­nettel is. Pedig megjegyez­hetem: ez a cipő bennünket nemigen szorít, mivel szak­munkásképző iskolaközpon­tunkban immár csaknem teljesen a gazdaság igényei szerint szerveztük meg — és valósítjuk meg — az ok­tatást. Csupán illusztrálás­képp íme néhány adat: # A mindenesség helyett iskolánk csak hét szakmára készíti elő tanulóit, de ez a hét szakma, illetve hét kü­lönféle szaktagozat pontosan a gazdasági vállalatok igé­nyeit tükrözi, mivel minden tanévkezdetkor csakis a vál­lalatok, gazdasági szerveze­tek reális szükségletei sze­rint írjuk ki a pályázatokat, nyitjuk meg a tagozatokat.­­ Két-három évemként az­tán olyan tagozatokat is megnyitunk, mint amilyen a fafeldolgozó vagy a grafikai tagozat. Mert időnként, bár nem nagy számban, ilyen szakemberekre is szüksége van városunknak, környé­künknek. • De a vállalatokkal szá­mos más síkon is együttmű­ködünk. Méghozzá igen szo­rosan. Például, nagyon szép eredményeket értünk el a vállalatok legjobb szakem­bereinek az oktatásba való bevonásában, a gyakorlati munka és a különféle to­vábbképző tanfolyamok meg­szervezésében stb. MEDVE János: — Hogy a köz­ti iedodiemim­el ellem­bertően a vál- La­l­atokk­al valóban lehet kar­öltve dolgozni, azt a mi isko­lánk s a többi szabadkai iskola­központ is ékese­n bizonyítja. Ezért is itt, Szabadkám, mai miimd­­аопутап támogatjuk az iskola­hálózat ésszerűsítésének, a na­gyobb iskolaközpontok megala­kításának a gondolatát. Ered­ményeink biztatnak bennünket erre, és az, hogy a hatvanas évek elején Szabadka az iskola­központok létesítésekor is az élen járt, azóta pedig sok jó és hasznosítható tapasztalatot szerzett. Szerintem középiskolai rendszerünk csakis az iskola­­hálózat ésszerűsítésében, az in­tegrációban és a gazdasági vál­lalatokkal va­ló széles körű együttműködésben találhatja meg a távlatát. Legalábbis a szakközépiskoláik és a szakmun­kásképző iskolák esetében. S hogy a vállalatokkal való együtt­működés valóban miilyen ered­ményes lehet, azt végzett nö­vendékeik aránylag zavartalan elhelyezkedésén­, termelőmunkás­­s­á válásán kívül iskolánk anya­gi helyzete is igazolja. Ugyanis tavalyi költségvetésünknek csak­nem a felét a vállaltatokkal kö­tött különféle szerződések ré­vén valósították meg, s így a legtörekvőbb, legjobb tanerőink ösztönzésén, munka szerinti dí­­j­azásán kívül Vajdaság közok­tatásának történetében azt a­z egyedülálló cselekedetet is el­követtük, hogy épületet — he­lyiséget — vettünk a saját esz­közeinkből az iskola, pontosab­ban az iskolak­ön­yv­tár, az ol­vasóterem és a cukrászműhely részére. nek, kézműiparnak legna­gyobb a hagyománya, de egy-egy részlegének okvet­lenül működnie kellene Új­vidéken, Szabadkán, Pancso­­ván és Zrenjaninban is. És csak jelzésszerűen: a mező­­gazdasági iskolák arculatán szintén változtatni kell. Ugyanis jelenleg nem annyi­ra növénytermesztő és jó­szágtenyésztő szakemberekre van szükség, hanem inkább olyan szakemberekre, akik felkészülten és nem betaní­tott vagy félig szakképzett munkásokként kezelik az erőgépeket, traktorokat, kombájnokat stb. Persze, az ilyen irányú törekvések kö­zepette föltétlenül meg kell változtatni a mezőgazdasági birtokoknak, szövetkezetek­nek azt a téves felfogását is, hogy a nem szakképzett, ol­csó munkaerő alkalmazása a legkifizetődőbb. Erkölcsi és anyagi támogatás Beszélgetésünk során Ter­hes László kissé tréfásan, kissé komolyan megjegyez­te: „Mondhatunk azonban mi bármit is az iskolahálózat ésszerűsítéséről, a megoldás elsősorban mégis a politiku­soktól függ.” SAVANYA Istvántól, a KSZ községi ve­zetőségének titkárától ezért főképp erre vonatkozóan kértünk nyilatkozatot. — Én nem értek egyet ez­zel a nézettel — mondta ő. — Hanem inkább azon a vé­leményen vagyok, hogy a vajdasági középiskolák ész­szerűsítése, integrálása első­sorban a községek és az is­kolafenntartó közösségek ön­igazgatói megbeszélésének a sikerességétől függ. Szerin­tem minden egyes iskola szá­mára először is az egységes oktatási árat kell megszabni, mert ha ebben megállapo­dunk, akkor már majdnem másodlagos fontosságú, hogy ez vagy az az iskola melyik községben működik. Az in­tegráció és vele együtt az iskolahálózat racionalizálási folyamatának egyik legko­molyabb kerékkötője az, hogy bár az elvi megálla­podások megszületnek, az elvek valóra váltásakor egy­szeriben mindenki a saját kis pénzét félti, kuporgatja, jóllehet tudott dolog: nem tarthat el minden község minden iskolát! Az iskolák pénzelésével kapcsolatban egyébként az a véleményem, hogy tartományunknak és illetékeseinek az erkölcsi tá­mogatáson kívül néhány esetben az anyagi támoga­tást is vállalniuk kell. Hogy Vajdaság a diákotthonok, a legfontosabb iskolaközpon­tok vagy esetleg más iskolák pénzelésében — pótpénzelé­sében — vállal részt, az már kevésbé lényeges. Fon­tos, hogy a községeken kívül valamit szélesebb közössé­günk is támogasson. Mert anyagi támogatás nélkül nem megy! És nem utolsósorban éppen a tartomány részéről konkrétabb, bátrabb, de jól átgondolt kezdeményezések­re van szükség. SZŰCS Imre Másfajta iskolák kellenek MÉSZÁROS Géza: — Di­csekvésnek tűnhet ez. Pedig a kérdéssel több-kevesebb összefüggésben mindezt csak azért mondtuk el, mert né­hány, a mi iskolánk életéből vett példával is rá akartunk mutatni az iskolahálózat ész­­szerűsítésének a fontosságá­ra. Meg arra, hogy a mai gazdasági-társadalmi helyze­tünk már jórészt más arcu­latú iskolákat követel, mint egykor. Ezért is konkrétan a szabadkai iskolaközpontok­nak még nagyobb — talán csak kiét — iskolaközpontba való tömörítését javasolom, és azt, hogy a kihalófélben levő szakmák részére (mint amilyen a faesztergályos, kádár, bognár, kárpitos, hangszerkészítő, ács, papu­­csos, szíjgyártó, szűcs, sza­bó, paplanos, pék, cukrász, kovács és még sok más ha­sonló szakma) létesítsünk legalább 3—4 központot egyetlenegy közösen pén­zelt iskola keretében. Ezt az iskolát ott kellene meg­nyitni, ahol a kézművesség- NEM IS KEREK az évszám, mert mindössze nyolc esztendeje tevékenykedik Szabadkán a Képzőművészeti Találkozó, mégis meglepően kerek és számunkra meg­győző ez a munka, amit eddig végzett. Munka vagy ta­lálkozó? Az első pillanatra, az első hallásra ez a két szó nem is tudja kellőképpen — megfelelő súllyal — kifejez­ni művészettörténeti jelentőségét. Csak sejtjük, de nem tudjuk még dimenzióit. Mint összefogó és szervezetileg minden képzőművészeti tevékenységre kiterjedő intéz­mény ma már sokkal több, mint amennyit ez a két szó jelent: túlnőtte az így meghatározott kereteit, jóllehet névadói éppen ezzel igyekeztek, korszerűen, egészen szé­les távlatot nyitni jövője előtt. Ám itt a jelen pillanatban nem is a név a fontos, nem a megjelölés, a CÍM, hanem az is, hogy ez a vállalkozás nem egészen egy évtized alatt mennyire egybe tudta fogni a hazai művésztelepek munkáját, elvinni annak hí­rét országhatáron túlra is, s mennyiben tudott visszhan­got adni annak a munkának, az alkotásnak, amely az ország különböző területein — egymástól ki tudja, hány kilométerre — minden évben újabb és újabb művekkel ajándékozza meg képzőművészeti életünket. És még valamit hozzá kell fűznünk ehhez: a Képző­­művészeti Találkozóval épp ez év decemberében ez a város — a képzőművészeti életünk legfelsőbb fóruma által megküldött hivatalos értesítés szerint — országos szintre emelkedett. Sok örömteli buzdítás rejlik ebben az átiratban; a felmérésnek, a megértésnek és a hozzáállásnak legszebb jele: lám, milyen híven és igazán mai lendülettel meg lehet szüntetni a provinciának több évszázados ha­tárait, mert napjainkban a távolságok megszűntek, és százszor is, ezerszer is megszűntek az alkotók között. SZABADKA — mielőtt még hírül vette volna érték­rendünkben ezt az elismerő s minden ellentétes hírt el­­törlő döntést — három tárlatot rendezett, helyesebben három tárlattal zárja az idei igen termékeny munká­ban eltéti évet. Ez a tény már magában is egyedülálló Három tárlat Naplójegyzetek eredmény, mert a mából, a mozgalmas jelenből a város több mint egy negyed századára visszatekint. AZ ELSŐ tárlat egy héttel ezelőtt nyílott meg a Téli Szalonban. Meg kell vallanunk, több élményt nyújtott és mélyebb belefeledkezést, mint amennyit vártunk. Két művész — egy festő és egy szobrász — a maga sajátos képzeletvilágával teljesen betöltötte a termet. És a mi világunkkal töltötte be, mert egyikben is, másikban is híven kifejezésre jut a mi ébrenlétünkben és álmunkban zajló jelenünk, amikor nemcsak az érzések világa, ha­nem a tőlünk távoli életek világa is hihetetlenül ember­közelbe kerül. Szilágyi Gábor festészete ennyire még talán soha nem tárulkozott ki. Mindenik képével meg­győz bennünket, hogy meglepő fény- és színérzéke van, s ezeknek birtokában feltárja előttünk a magányos lélek számára oly ritkán kínálkozó dimenziókat és a természet színeiben meglelt harmóniát, úgy, mint egy költeményt... Kalmár Ferenc kovácsolt­vasból készített kompozíciói a szobrászművész húrjain szólaltatják meg az előbb em­lített költői hangokat, távolabbra mutatón, mint ameny­­nyit egy-egy ilyen mű a befogadó számára az első te­kintetre jelent. Mondanivalója csak hosszas tűnődések után nyilatkozik meg, s felfedi előttünk a bizarr anyag hajlékonyságának és formálhatóságnak balladás szép­ségeit. A MÁSODIK tárlat Szabadka képzőművészetének 1969. évi keresztmetszete. Az eddigi többé-kevésbé kon­vencionális szemle helyett a Képzőművészeti Találkozó arra vállalkozott, hogy minden válaszfalat lebont: az aka­démiai festőket, képzőművészeket egy fedél alá hozza a „peintre dimanche” (a vasárnapi festők) lelkes híveivel és az egyre szélesebb tömegeket megmozgató naiv mű­vészet alkotóival és rajongóival. Van ebben a vállalko­zásban valami szívdobogtató, ami megint emberközelsé­get jelent, megint korunk igazolását, hogy a „magas pol­cokra feljutottak” nem zárkóznak el többé azoktól, akik vasárnap kezükbe veszik az ecsetet, a vésőt, a tollat, és amit szívük mond, azt öntik formába, egyszerűen csak azért, hogy kiöntsék szívüket, vagy ahogy a költő mond­ta: „Szeretném magamat megmutatni, Hogy látva lás­sanak, Hogy látva lássanak...” és ... „Lennék valakié”. G­Y E L MI S LUKÁCS Szabadka szülötte. Egészen fiatal újságíró voltam, amikor első tárlatát láttam. Min­den művészbarátot öröm töltött el akkor, hogy a leg­jelesebbek között jelen van s városunk termékenyítő ere­jével innen tovább viszi hírünket a világba. Az itt ma­radt ember mindig ilyen érzelmeket melenget a szívében, és szép volt, hogy majd harminc év után az Olaszország­ból végképp Budapestre költözött neves művész tárlatát ugyanilyen melegséggel fogadta városunk közönsége. Ám a kérdés még mindig zaklató, hogy így van-e?... De, lehet! A most megnyílt kiállítás után azzal büszkélkedhetünk, hogy városi galériánknak három Gyelmis-képe van, s köztük egy Akt, amely a Velencei Biennálén ezüstérmet kapott. Művészete a festészet nagy korát idézi: képei a realista ábrázolásmód anyagszerűségével nyűgözi le a nézőt, s időbe­ágyazottságával oly sokáig fogva tartja, hogy napok múltán is alá tud szabadulni Aktjától, Csend­életétől és égbe kapaszkodó Barackfáitól. Számunkra újabb nyereség ez a tárlat, jó, hogy eljött közénk, itt volt a körünkben, immár mai képzőművésze­tünk otthonába, s egy életmű árán hozzájárult ahhoz, hogy tevékenységünk minden vonatkozásában sokrétűbb és gazdagabb legyen. LÉVAY Endre TELEVÍZIÓ Magány — félúton Nagyszerű indítás. Egy új városrész, szabvány dobozhá­zakkal. És a magány anató­miája: egy pohár víz az asz­talon, egy falióra — felerő­sített ketyegéssel és időnkén­ti idegesítő kakukkolással —, egy csöpögő vízcsap. Mindez közelképben: a tömény ma­gány. Csengetés. A villany­­számlás. Megcsillan a magá­nyos nyugdíjas bácsi szeme, végre valaki, akivel beszél­het. Sajnos csak egy pálinka erejéig sikerül. Újból a csen­gő. Egy fiatal lány, egy is­merős fiút keres. Sajnos a bácsi nem ismeri a fiút, sen­kit sem ismer a házban. Itt elfogultabbak az emberek, mindig sietnek. Maguknak valók. Aztán váratlan fordu­lat: a bácsit felhívják egy zsúrra. Annak a fiatal lány­­nak az ötlete ez, aki előző­leg tévedésből becsengetett hozzá. Megsajnálta. Eddig nagyszerű, képileg és tartalmilag egyaránt. Ami ezután következik, az eről­tetett, sőt zavaros is. Félté­­kenységi jelenet a fiatalok között, a lány leköltözik a bácsihoz, veszekedések, hazu­dozások, cselszövés, kegyet­lenkedés ... Kár, hogy Vojislav Kuzma­nović: Jó reggelt, Karlek úr című hétfőn este bemutatott drámájában nem sikerült ki­teljesíteni a modern életér­zést, a tízmillió magány prob­lámájának bemutatását. Pe­dig nagyon jól indult, de va­lahol a félúton megtorpant. A színészek — Mato Ergovic, Iva Marjanovic és Stevo Krijajic — játéka élvezetes színvonalas. .. A vajdasági munkás kulturális és művelődési egyesületek munkájáról December utolsó hetében Újvidéken az újvidéki köz­ségi művelődési közösség, va­lamint a Svetozar Markovic Művelődési Egyesület szerve­zésében megtartották a vaj­dasági munkás kulturális és művelődési egyesületek talál­kozóját. A rendezvényen Sza­badkáról, Pancsováról, Zre­­njaninból, Rumáról és Újvi­dékről hat együttes vett részt. A szervezők és a rész­vevők a rendezvény célszerű­sége érdekében megtettek minden tőlük telhetőt. Ami a rendezvény sikerének meg­ítélését illeti, a vélemények igen eltérők. Megkértük Ivan Mihalekot, a vajdasági zene­társulatok és zenepedagógu­sok szövetségének titkárát, mondjon véleményt e rendez­vényről. — Úgy vélem, hogy a ren- ■ dezvény programja nem fe­lelt meg célszerűségének, vagyis a műsort jobban, szak­szerűbben kellett volna meg­válogatni; másodszor, be kell ismernünk, hogy a műsor nem felelt meg feladatának. Ám éppen ebben látom a ren­dezvény sikerét, hiszen a cél az volt, hogy felhívja a nyil­vánosság figyelmét a munkás kulturális és művelődési egyesületek munkájának kö­rülményeire. A szervezők ez alkalomra száz olyan vendéget hívtak meg, akiknek tevékenysége szorosan a munkás kulturá­lis és művelődési egyesüle­tek munkájához tartozik, ám a meghívottak közül csak tízen voltak jelen a találko­zón. A szervezők ezért meg­állapodtak, hogy közös vitát rendeznek az egyesületek munkájával kapcsolatosan, és egyben elbírálják a talál­kozó sikerét is. Ez annál is inkább fontos, mert a rész­vevők annak a kívánságnak adtak hangot, hogy e talál­kozó rendszeres legyen. — A találkozó részvevői kö­zül sokan panaszkodtak a munkakörülményekre — mondotta Mihalek elvtárs. — Sok együttesnek még helyi­sége sincs. Nagy kedvvel dol­goználunk, de nincs szakkép­zett vezetőjük. Senki sem fordít elegendő gondot mun­kájukra, de az egyesületek sem harcolnak eléggé jogai­kért. A helyzet mielőbbi or­voslása végett ezeknek az amatőr egyesületeknek pro­fesszionális munkafeltétele­ket és szakosított vezetőket­ kell biztosí­tani. A munkás kul­turáliis és művelődési egye­sületek akarnak és szereltnek dolgozni, ez derült ki a ta­lálkozón, amelyre a nagy hi­deg és a náthalázjárvány el­lenére is eljöttek. RUZMAN R. FILM Elsietett házasság Rendező: Keleti Márton. Szereplők: Básti Lajos, Tol­­nay Klári, Tahi László, Tor­­day Teri, Halász Judit, Bod­rogi Gyula stb. Tartalom: A nagyapa uno­kája közvetítésével a teme­tőben megismerkedik egy asszonnyal. Pipilobban ben­nük a szerelem, és elhatároz­zák, hogy összeházasodnak. Ekkor jön a bonyodalom, családos gyerekeik rdig akar­ják akadályozni a Házassá­got, mert szerintük meggon­dolatlanságról, pillanatnyi fellángolásról van szó. Ér­veik pontosan olyanok, mint a szülőké szokott lenni. Vé­gül, akárcsak olyan sok fia­tal pár, ők is titokban köt­nek házasságot az unoka legnagyobb örömére. Kommentár: E vígjáték alaphelyzete rendkívül egy­szerű. A szülők és a gyere­kek szerepének és felfogásá­nak a felcserélése rávilágít korunk életfelfogására, amelyben a „józan ész” dia­dalmaskodik, és a szerelmet vagy gyerekes megnyilvánu­lásnak, vagy az aggkori szenilitás tünetének tekintik. Ezt azonban csupán jelzi a film, mert a hangsúly a könnyedség és a vidám szó­rakoztatás irányában toló­dott el. Ebből a szempont­ból viszont a „régi szép film­időket” juttatja eskünkbe, amikor még az egy síkon, szigorú időrendben bonyoló­dó kerek történetecskék ké­pezték a mozi eszményét. Az, Elsietett házasság kissé von­tatottan induló régies film, kitűnő színészi alakításokkal. Mindenképpen szórakoztató, de nem nyújt maradandó élményt. Elmélázunk rajta, megmosolyogjuk, a moziból kijövet megállapítjuk, hogy kellemesen töltöttük el ezt a másfél órát, és aztán egyszer s mindenkorra elfelejtjük, mert hiányzik belőle mindaz, ami kiváltaná a mai ember szenzibilitásának rezonanciá­ját. A film rendezése azon­ban a maga nemében követ­kezetes és szakmailag a leg­magasabb színvonalú. (1) 9. oldal

Next