Magyar Szó, 1970. január (27. évfolyam, 1-29. szám)
1970-01-14 / 12. szám
14. oldal f BUIP I * ј IЦ ц 11Ц111Ц |'| I '' (6) Triva Vitasaviénak az volt a szavia járása: „leba ti!”'' Innen kapta a Lebarnik melléknevet. Amikor húga, a még kislány Radinka eljött partizánnak, elnevezték Lepinjicának. Mindenben hasonlított a fivérére, úgy járt-kelt, mintha a partizánok között nőtt volna fel. Egyetlen vállalkozásból sem maradt. 1943- bam a Harmadik Vajdasági Brigád harcosa lett. A németek elleni harcban a Neštinen súlyosan megsebesült s még aznap meghalt. A vidám és bátor leány elestéről szóló hír fájdalmas gyászt hintve járta be a Szerémséget. Sirató dalon temették el. A harcosok gyászukba roskadva állták körül a sírját. Másnap este a vasúton, Sremska Mitrovicánál, iszonyú robbanás hallatszott és nagy lángnyelv csapott az égre. A Radinka sírja körül tanyázó harcosok egyike halkan megjegyezte: „Most gyújtott gyertyát Lebarnik a kishúgának, Lepinjicának.. Egy éjjel a diverzánsok Sremska Mitrovica közelében aknázták alá a síneket, s izgatott örömmel várták a fejleményeket. Nem sokáig kellett várniuk. Zágráb irányából rászaladt az aknára egy katonai szállító szerelvény. A mozdony megsemmisült s a vasúti kocsikkal együtt a csatornába zuhant. A diverzánsok már épp készültek, megvizsgálni, hogy voltak-e katonák a vonatban, amikor az ellenkező irányból, Belgrád felől, feltűnt egy gyorsvonat. Kísérőit már nem értesíthették, hogy a sínpár szét van rombolva. Teljes erővel futott rá az akna szaggatta részre és a roncsokra. Száznál több elenséges katona és tiszt halt meg, megsemmisült mindkét mozdony és számos vagon. Már másnap akna robbant a kuzmin—kukujevoi vasútvonalon. Ezúttal ia *lebati — ne mondd! csakugyan? katonákkal megrakott szerelvényről volt szó, s ismét száznál több katona és tiszt halt meg. 1943 nyarán egy érdekes találkozásra került sor a németek és a partizánok között a vasúti töltésen. Mintegy húsz partizán érkezett éjjel a vasútvonalhoz, hogy lesből csapjon rá a közlekedés biztonságára kirendelt német őrjáratra. A harcosok között volt egy vasúti pályaőr is, név szerint Rada bácsi. Július volt, meleg idő járta, így hát a harcosok könynyebben várhattak az őrjáratra. Noha azonban már éjfél után kettőre járt, az még mindig nem bukkant fel. Már éppen tovább akartak indulni, amikor a távolban közeledő vonat fényét pillantották meg. Egykettőre elhatározták, hogy feltartóztatják a vonatot. Miközben a harcosok lövésre készen elhelyezkedtek, Rada bácsi meggyújtotta a viharlámpát s megfelelő közelségből jeleket adott a megállásra. A szerelvény végül megállt. A mozdonyvezetőhöz azonnal odament Pavliha harcos, egyébként hazai németet, s megkérdezte, hogy kik tartózkodnak a vonaton. Megtudta, hogy néhány száz katonát szállítanak, s a mozdonyt követő két kocsiban a tisztjeik vannak. Az értesülés meglepte a partizánokat, de rövid megbeszélés után elhatározták, hogy kézigránátokkal támadnak a tisztekkel teli vagonokra, majd fegyvereikből össztüzet nyitnak a többi kocsira. Az éjszaka mindenképpen szövetségesükül kínálkozott. A partizánoknak nem nagy fáradságukba került, hogy a nyitott ablakon kézigránátokat dobáljanak be a kocsikba az alvó német tisztek közé. Mihelyt az első gránátok felrobbantak, gépfegyverek sortüze zúdult a kocsikra. Leírhatatlan riadalom támadt. Csakugyan kiderült, hogy a vonatban sok katona volt. A vagonok égtek, a németek össze-viissza futkostak. A hirtelen sortűz megriasztotta őket és sokan kezdték magukat megadni. A mieink csakhamar megállapították, hogy ez az a szállítmány, amelyet a szerémségi aratási munkálatok biztonsága céljából vezényeltek ide. Ez a véletlen körülmény külön örömmel töltötte el elvtársainkat. Miközben a partizánok összeszedték a negyven foglyot és az egyenruhákból, puskákból, gépfegyverből álló zsákmányt, Rada bácsinak az az ötlete támadt, hogy a szerelvényt ripityára zúzza. Leoldotta a mozdonyt, elvezette pár száz méternyire, majd teljes gőzzel rászabadította a vagonokra. A diverzánsok idővel jól kitanulták a mesterségüket, mert egyrészt a tapasztalatuk gazdagodott, másrészt külön tanfolyamokat végeztek. Szakszerűen gyártatták az aknákat s a végsőkig tökéletesítették a robbanószerkezeteket. Így aztán a szükség szerint a nap bármely szakában végrehajthatták támadásaikat a vasútvonalak ellen. Éjjel a sínek alá helyezték a pokolgépet, jól álcázták, s akkor hozták működésbe, amikor akarták. Egy ízben elhatározták, hogy Nova Pazova határában a déli órákban robbantanak fel egy vonatot, csakhogy végignézzék, miként fogadják ezt a helybeli németek, akik elszórtan felállított őrségek védelmében a kukoricát kapálták. Mihelyt felhangzott a szerelvény robbanása és csörömpölése, a mezőn minden élő lelket félelem kerített hatalmába, a svábok fejetlenül rohantak a falu irányába, mert általános partizán támadást sejtettek. Ismert falunkban, Belegišben, közvetlenül a Duna partján, volt egy almákat és kézigránátokat gyártó kis üzem. Szatenije Ziotitaije-Dinig, a helybeli tanító, aki egy időben diverzáns volt, kieszelte egyszer, hogy „partizán gyárat” teremt, amely majd a hadi szükségletekről gondoskodik. Noha az elgondolás egyáltalán nem látszott megvalósíthatónak, valami mégis lett belőle. Ding géplakatos és motorszerelő harcosokból ötfőnyi csoportot szervezett. A csoportba került: Franja, Kozák, David, Stanka és Zare. Előterjesztette nekik atervét. Természetesen mindnyájan helyeselték, de azért megkérdezték, hogyan építhetnek föl illegálisan egy hosszú kéményű műhelyt, s miként jutnak hozzá a szükséges berendezésihez? Ding mindenben a helyi pártszervezetre és annak titkárára számított. A titkár Dragutin Savin-Griša volt, egy ügyes szervező, aki összeköttetésben állt embereinknek egy Belgrádban állomásozó nagyobb csoportjával. Ding úgy számolt, hogy ezek segítségével aránylag könnyen hozzájut majd mindahhoz, ami hiányzott: samott-téglához, öntőüsthöz, kokszhoz. Griša beleegyezett, hogy segít nekik, de előbb ki kellett jelölni a gyár helyét. IS®?' 1 (Folytatjuk)’ ■mHjiiiiimTTimmiimiiiimMnillimiWfflff Úgy tűnik fel, a kocsiban egyetlen személy, a vezető — tartózkodik. — Le tudod olvasni a számát? — kérdem Dudutól. — Ilyen messziről? Olyan szemem kellene legyen, mint sphinxnek! — tiltakozik Dudu. Pláne, hogy a táblája csupa sár. Nyomás, la Palma! Megpróbálok feljönni. De a nagy kocsi kalauz bácsija se rollerversenyen nyert díjat. A távolság egyáltalán nem akar csökkenni. Hol én hozok ötven métert, hol ő húz el ugyanennyivel, a forgalom meglepetéseitől függően. Kölcsönösen megjátszva a Fangiot, érjük el így az Olasz kaput. A gyilkos a Déli autóút felé kanyarodik. Szerénységem is. Egy rövid dugulás. Azt gondolom, hogy fogom már a kipufogót, de — nyavalya! Már gyorsít, és „remény, te kismadár, merre szákáltál a zöldleveledes áááágról...” Ha nálam volna a zabszem-eregetem! — siránkozik Dagi. Nálad nincs, Balmulek, semmilyen lyukasztószer? — Hová gondolsz? Most jöttem az útról. — És te csak úgy elszamaragolsz áldáspetyegető berendezés nélkül a nagyvilágba ... Micsoda könnyelműség. Ráfutottunk az autóútra. Hogy ne meséljem a Hófehérke és hét törpét. Csúszunk visszafelé szép csendesen. Harminchat pacival a motorházban, a hullakészítő mester, már csak a búcsúpuszit lehelheti felénk. Effektbe tíz másodperc alatt stoplámpáinak fénye kialudt a messzeségben. ■— Kinn vagyunk a vízből — sóhajt Dudu. — Cadillac volt ez a guruló páholy? — Az. — Le kellene záratni az utat. Pompás ötlet. Mivel azonban forgolódni ezen az úton nem lehet, elgurulok egészen Orlyig. Besüvítek a parkolóhelyre. Otthagyom Dudát, mert papucsban térdét verdeső nadrágtartóval, nyakatlan ingében, a combjára írt alligátor-láb recepttel nem valami hivatalos a kinézése. Futólépésben a telefonkabinig. Tárcsázom a forgalmi brigád számát, és utasítom őket, hogy tartóztassanak fel minden fekete Cadillacot. Közben, ahogy a kagylót raknám le, hatalmas indiost pillantok meg a kabin üvegfalán keresztül. A bokáját verdeső hozentrégerről felismerem az én arany Dudumat. Magyaráz és integet, mint egy ügyelő a pantomim színházban. — Itt a pasasunk! — ujjong Dagi. — Hogy tetszett mondani?! — Míg bigofonáltál, én egy kicsit körülvizslattam a parkolóhelyen. Találtam egy fekete Cadillacot. A táblája csupa sár. A motorház még meleg. Megkérdeztem a parkoló őrétől, nem látta a Zeppelin tulaját? Azt felelte, hogy az egy alacsony csincsung, fekete koffer van nála. Elrohantam a nagy csarnokba, és ott látom a csancsent egy fekete kofferral, amint a Tokióba tartó repülőbe beszáll. — Csodálatos vagy, erezs fiú... Te vagy az írós vajban az olvasó. Rohanunk a tokiói járat gépe felé, de az Air France alkalmazottai utunkat állják. Mutatom az igazolványomat, mondván, hogy le kell fülelnem egy kakukkfiókát a masinán. Azt válaszolják, hogy már késő. A repülő különben is japán, s mint ilyen japán területnek számít, ahol zsaru-bilétám csak akkor használható, ha elfogyott a W. C.-papír. — Mikor indul a gép? — Tíz perc múlva. Száguldok a telefonhoz. Hívom az Öreget. — Nahát, kedvesem — mondja —, már mindenütt keresem. Hallatlanul súlyos dolog történt: felgyújtották a japán nagykövetséget! Három és fél másodpercig kővé meredten hallgatok. Aztán eldarálom viharsebesen a gyilkosságot, a sárga testet, fekete koffert, a megfeneklett üldözést satöbbistül. — Mivel a gyilkost feltartóztatni nem tudom, követni fogom Duduval. De se útlevél, se pénz, se fegyver nincsen nálunk ... Egyszóval semmi. — Maradjanak a kijáratnál, azonnal intézkedem! — Na mi van — fogad türelmetlenül a sombrerója árnyékában várakozó Dudu. — Várni kell. Az öreg Fóka intézkedik. — Tán egy szég szemöldököt küld, hogy ragasszuk fel? — elménckedik cimborám. — Nem, hanem tollseprűt a fenekedbe, s egy borbélyt, hogy lemetélje elsődleges jellegedet, s akkor mint angyal követheted a sárgarigónkat — Hiába no! Mázlista vagy. Még meg sem melegedtél az édes anyaföldön, máris kilátásban van egy újabb kéjutazás. Öt perc eltelik, nem történt közben semmi. A hangszóró bejelenti, hogy a tokiói járat gépe rövidesen megmendegél a felhők fölé. Az az intim véleményem, hogy minden mindenhatósága ellenére az Atyavajda ez egyszer alulmarad az idővel folytatott küzdelemben. A postai szolgáltatások sebessége is véges. Le nem veszem a szemem a csarnok nagy órájáról. Még két és fél fordulat, és lehúzzák a rolót, eltolják a létrát, és „Jó éjt, hölgyeim és uraim! (gyerekek ágyban vagytok már?)” ... — La Palma főfelügyelő? Szőke egyenruhás férfi toppan elém. — Igen. Én vagyok az. — A légi rendőrséghez tartozom. Tessék két jegy a tokiói gépre. Fusson. A továbbiakról repülés közben intézkedünk. !— Indulunk, Dudu? !— Hová?! — Japánba... Van egy fölös jegyem a számodra is. Utánam ered. Futunk fel a lépcsőn, és éppen csak hogy be tudunk surranni a becsukódó ajtón. _____ (Kolyfóaftyúk) _ _ (10) MAGYAR SZÓ Szerda, 1970. jan. 11. Kleopátra Pothin, amikor megpillantotta Kleopátrát és a rómaiakat, kirántotta kardját és bősz vagdalkozásba kezdett. Társainak közben sikerült egérutat nyerniük, sem sokáig harcolt: egy alkalmas pillanatban kereket oldott, és a zegzugos folyosókon hamarosan nyoma veszett. Mintha a föld Tileopátra nem nyugodott bele, hogy a menekülők kicsússzanak a karmai közül. Utánuk uszította a légionáriusokat, de maga is a nyomukban volt. Csakhogy senki sem tudta pontosan, merre is keresse őket a folyosók, lépcsők, termek útvesztőiben. ■ néhány katonát visszaküldött, •y hogy hozzanak erősítést. A maga vad elszántsággal egyetlen kísérővel indult az összeesküvők üldözésére. A rómaiak óvatosságra intették, de ő kitartott elhatározása mellett.