Magyar Szó, 1970. március (27. évfolyam, 58-88. szám)

1970-03-26 / 83. szám

4. oldal Erfurttól Kasselig „Bármilyen nagy nézetel­térések is nyilvánultak meg az erfurti találkozón, az a fontos, hogy a megbeszélése­ket megtartottuk, és hogy május 21-én egy másik meg­beszélés követi őket Kassel­­ban.” (Willy Brandt.) „A megbeszélések józan légkör­ben folytak le, de továbbra is megmaradtak az alapvető kérdésekről alkotott ellenté­tes nézetek.” (Willi Stoph.) Úgy látszik ez a lényege a találkozó értékelésének, ame­lyet egyszer talán mégis tör­ténelmi jelentőségűnek mi­nősítenek. Mindenesetre ezekben az annyira várt és oly nagy érdeklődéssel kísért meg­beszélésekben olyasmi nem hangzott el, ami eltérne a korábbi, ismert nézetektől. A Német Szövetségi Köztársa­ság a következő indítvá­nyokkal állt elő: a két né­met állam kössön szerződést az erőszak kirekesztéséről egymás közötti viszonyában; meg kell oldani a közlekedés­sel kapcsolatos vitás kérdé­seket, a kereskedelmi poli­tikában, az emberek közötti viszonyban felmerülő problé­mákat, s mindezt a „kis lé­pések” politikájának értel­mében, amelynek eredmé­nyeképpen csillapul majd a feszültség a két német állam viszonyában, s a két német állam fokozatosan közeledik egymáshoz. A Német Demok­ratikus Köztársaság a maga részéről a következő igé­nyekkel lépett fel: követelte az államközi kapcsolatok for­mális felvételét, Nyugat- Berlinnek külön politikai egységként történő elisme­rését, valamint százmilliárd márkát is követelt azon a cí­men, hogy az NSZK a berlini fal felépítéséig kimerítette gazdaságát. Ezek kétségtelenül igen eltérő és ellentétes kiinduló­pontok. Ugyanakkor azonban az erfurti találkozóról el­hangzott elismerő nyilatko­zatok arra mutatnak, hogy a két német állam tanácsko­zásának megindítására irá­nyuló első próbálkozást az adott feltételek között mégis sikeresnek tekintik. Ez azzal a reménnyel tölt el bennün­ket, hogy a következő pár­beszéd a nyugat-németor­szági Kasselban szintén za­vartalanul folyik majd. Ek­kor már alkalom nyílik arra, hogy konkrétabban megvi­tassák a kérdéseket. Már most is nyilvánvaló, hogy a két Németország dialógusa megkezdődött. Az erfurti találkozó éppen ilyen értelemben nagy jelen­tőségű. Egyesek számára még többet is nyújtott mint amennyit reméltek tőle,­­ a két miniszterelnök két órán át négyszemközt is beszélge­tett. A jelekből ítélve napi­rendre tűztek olyan vitás kérdéseket is, amelyek két évtizeddel ezelőtt merültek fel, amikor a háború követ­kezményeként német terüle­ten két állam alakult. Nem várhatjuk el, hogy az említett kérdéseket meg is oldják, sőt, az sem biztos, hogy a problémákat a kas­­seli találkozón világosan körvonalazni lehet. Ez ugyanis nemcsak a tárgya­lásokban részt vevő kormá­nyok lehetőségeitől és szán­dékaitól függ, hanem a két országban uralkodó állapo­toktól és a nem­zetközi hely­zettől is. Másrészt a próbál­kozás legcsekélyebb sikere is javíthatja a nemzetközi légkört, különösen a két né­met állam szomszédságában, s ez kiváló lehetőséget nyújt Bonn „keleti politikájának” sikerére, valamint a Német Demokratikus Köztársaság nemzetközi tevékenységének érvényesülésére. Lenin születésének századik évfordulójára Ili­ja Mii­ki­ć és Lenin levélváltása Zinovjev helytelen értékelése A második levél is francia nyelven volt megírva. Mii­­kic tudta, hogy Lenin jól beszél franciául és németül, Svájcban ezeken a nyelve­ken tartott előadásokat. Ezért a Jugoszláviából érkező ösz­­szes anyagot lefordította franciára. Leveléhez mellé­kelte a Jugoszláv Szocialista Munkás- (kommunista) Párt központi végrehajtó bizott­ságának 1920. március 20-i keltű és a Kominternhez címzett jelentéseit. Lenin ugyanis akkor már a Komin­tern második kongresszusát készítette elő, és Mirkic fel­tételezte, hogy a jelentések­nek hasznát veszi, a Jugo­szláv Szocialista Munkás (kommunista) Párt, azaz a Jugoszláv Kommunista Párt értékelését illetően. Levelé­ben azért is hangsúlyozza, hogy „rendkívül nagy jelen­tőségű dokumentumok” és sugalmazza benne, ezt a kö­vetkeztetést: „a jugoszláviai kommunista mozgalom erős és viszonylag jól szerve­zett”. Miskic jól tette, hogy Le­ninnek elküldte a jelenté­seket. Mint a Komintern végrehajtó bizottságának tagja, ugyanis tudta, hogy a fórum egyes tagjai, Zinov­­jev, a végrehajtó bizottság elnöke, a Jugoszláv Kommu­nista Pártról kész értéke­léssel akarnak előállni a kongresszuson. Viszont na­gyon fontos volt, hogy Le­nin miképpen vélekedik minderről. A Komintern második kongresszusán Miskiének al­kalma nyílott arra, hogy új­ra találkozzon Leninnel. No­ha a Jugoszláv Kommunis­ta Párt Filip Filipovic, Ziv­­ko Jovanovic, Lazo Stefa­no­vic és Ili­ja Miskic összeté­telben választotta meg kong­resszusi küldöttségét, a kö­rülmények alakulása miatt a Jugoszláv Kommunista Pár­tot csupán Miskic képvisel­te. A küldöttség többi tag­ja ugyanis csak Szófiáig ju­tott el. Ezen a kongresszuson is Lenin állt a külföldi kom­munista küldöttségek érdek­lődésének a központjában. Több beszámolót olvasott fel és több beszédet tartott. Egy­idejűleg irányította az el­lenforradalmi erőkkel szem­beni hadműveletet is. Ahogy Miskic feltételezte, a kongresszuson Zinovjev a Jugoszláv Kommunista Pár­tot­ valóban opportunista szervezetnek nyilvánította. Ő azonban nem hagyta annyi­ban a dolgot, szót kért, és szembeszegült Zinovjev ál­lításaival. Egy hónappal a kongresszus után, amelyen Milkiéet újra beválasztották a végrehajtó bizottságba, Zi­novjev levelet küldött hozzá, és sajnálatát fejezte ki ben­ne, hogy szavait félremagya­rázták. Milkié előbb Leninnek írt, majd utána válaszolt Zi­­novjevnek is. Leninhez intézett harma­dik levelét Miskic szintén Harkovból küldte 1920. szep­tember 10-i dátummal. A levél valójában a Kommu­nista Internacionálé végre­hajtó bizottságához volt cí­mezve, de Miskié sajátkezű­­leg hozzáírt néhány sort Le­nin számára. Azt akarta, hogy mindenképpen eljus­son hozzá a jugoszláv Kom­munista Párt tevékenységé­ről és a jugoszláviai állapo­tokról készített anyag, annál is inkább, mert akkor ké­szült Zinovjevnek is vála­szolni. A levélhez mellékel­te a Jugoszláv Kommunista Párt központi végrehajtó bizottságának jelentését, a SKOJ központi vezetőségé­nek a tstvéri Komszomolhoz intézett levelét, továbbá Tre­­binjac Filipovic, Markovic és Copic írását, a kragujeva­­ci munkások üdvözlő leve­lét, a Jugoszláv Kommunis­ta Párt programtervezetét, amely a Radničke novine 145. számában jelent meg. Mirkic biztos volt abban, hogy ezek az okiratok elegendően bizo­nyítják: „a Jugoszláv Kom­munista Párt a Komintern egyik legnagyobb és legko­molyabb pártja”. A levél így hangzott: „Kedves elvtársaim! A napokban érkezett meg Jugoszláviából B. elvtárs (Belošević), jelentéseket, iga­zolásokat, leveleket, újságo­kat és brosúrákat hozott magával, amelyeket a Jugo­szláv Kommunista Párt kül­dött. B. elvtársat két hó­nappal ezelőtt futári meg­bízatással Harkovból küld­ték Jugoszláviába. Oda és vissza is a Fekete-tengerért és Bulgárián keresztül uta­zott. A Bolgár Kommunista Párttól szintén hozott jelen­téseket, leveleket és párt­­irodalmi anyagot. Ezeket át­adtam Kabakcsijev és Makszimov bolgár elvtár­saknak. A Jugoszláviából érkezett leveleket és jelentéseket mell­­ékelve küldöm, kérem, hogy szenteljenek nekik tel­jes figyelmet. A többi anya­got — nyilatkozatokat és határozatokat, — most for­dítjuk, mihelyt elkészülünk vele, szintén elküldöm őket. A szerb nyelvű eredeti anyagot 10—15 napon belül továbbítom, amikor magam is Moszkvába szándékozom utazni. A jelentésekből megálla­pítható, hogy a Jugoszláv Kommunista Párt a Kommu­nista Internacionálé egyik legkomolyabb pártja. Kitű­nik azonban az is, hogy még mindig a szervezeti megszi­lárdítás és a nem kommu­nista elemek tisztogatásának szakaszában él, továbbá az is, hogy a jugoszláv burzsoá­zia minden erejével küzd pártunk ellen. Az eredményes harc érde­kében pártom számít a Kom­munista Internacionálé tá­mogatására. Ezért kérem a végrehajtó bizottságot, nyújt­son nekünk minél nagyobb támogatást. Kommunista üdvözlettel.­ Kedves Lenin elvtárs! Meggyőződésem, hogy ko­molyan érdeklődik a jugo­szláviai események iránt, ezért a Jugoszláviából ka­pott okiratok másolatát mel­lékelve küldöm önnek. Szívélyes kommunista üd­vözlettel. I. Dr. Miikié” Zinovjevnek küldött vá­laszát Miikié 1920. szeptem­ber 30-án írta. A Jugoszláv Kommunista Párt számos ira­tához mellékelte Bevezető cí­mű írását is, amelyben ala­pos érvekkel cáfolja Zinov­jev állításait. Írásában elő­ször is áttekintést ad a Ju­goszláv Szocialista Munkás (kommunista) Párt, illetve a Jugoszláv Kommunista Párt megalakításának történeté­ről és azokról a feltételek­ről, amelyek között a párt tevékenykedett és harcolt a burzsoázia az árulók, a szo­­ciálpatrióták és az opportu­nisták ellen, majd hangsú­lyozza: „Proletariátusunk, mi­után lenyeste testéről a megfertőzött szociálpatrióta részeket — jóllehet sebei még nem gyógyultak be tel­jesen —, erélyes harcba kezdett egy egészséges és ha­talmas pártszervezet megte­remtéséért. Tekintet nélkül a nehézségekre, ez sikerült is neki. A Jugoszláv Kom­munista Pártot azonban sem az orosz elvtársak, sem más kommunista pártok és a Kommunista Internacionálé sem ismeri eléggé. Pedig egy 12 milliós ország munkásai­ra és szegény parasztjaira gyakorol hatást. Hetvenezer szervezett tagja van, s elvá­laszthatatlanul hozzátartozik a Szakszervezet Szövetség is, amely több mint 150 000 ta­got számlál (Oroszországon kívül hasonló példa sehol sem található...). Már most 18 sajtószerve van —, köz­tük három napilap. Ez a párt a háború utáni első válasz­tásokon maximális program­mal lépett fel: szociális for­radalmat, proletárdiktatúrát, tanácshatalmat és kommu­nizmust követelt... Hát íme, ezt a pártot szerettem vol­na jobban megismertetni az orosz elvtársakkal és a III. Internacionáléval. Mert csak a helyzet nem ismerőse — és egyes elvtársak megen­gedhetetlen és célzatos tájé­koztatásai, akik azt hiszik, hogy a kommunizmus hang­zatos szólamokból áll, akik azt hiszik, hogy egyedül ők az igazi forradalmárok — ad­hatnak magyarázatot Zinov­jev állításaira, amelyeket brosúrájában és a Kommu­nista Internacionálé II. kong­resszusán kifejtett a Jugo­szláv Kommunista Párt op­portunista fertőzöttségéről. Ezért tiltakoztam a II. kong­resszuson, ezért teszem ezt most, és fogom tenni a jö­vőben is__” A továbbiakban Miskic hi­vatkozik Zinovjev 1920. au­gusztus 23-i levelére, amely­ben kiemeli, hogy: „Igen saj­nálom, ha mindazt, amit a II. kongresszuson és a vég­rehajtó bizottságon az ön pártjáról beszéltem, félrema­gyaráznák. Újabban rendsze­resen kapom a Radnicki No­vinet és más lapokat is. Mindinkább meggyőződésem, hogy a Jugoszláv Párt a III. Internacionálé egyik legjobb pártja...” Mirkic azonban nem volt megelégedve a helyesbítés­sel, hanem azt írja: „...Pár­tunkról szóló elmarasztaló értékelését Zinovjev elvtárs az Internacionálé legfőbb fó­ruma és a nyilvánosság előtt mondta el. Értékelését a vi­lág munkásainak és prole­tárjainak millió olvassák... A helyesbített állásfoglalást csak én, vagy jobbik esetben még néhány elvtárs tudja. Ezért Zinovjevnek kötelessé­ge jó véleményét is nyilvá­nosan elmondani, mint aho­gyan szigorú ítéletét is nyil­vánosan mondta ki.. Miskic két-három hónap­pal később elhagyta Moszk­vát. Bécsbe költözött, mert újra a Jugoszláv Kommu­nista Pártban akart dolgoz­ni. 1921 nyarán a Komintern III. kongresszusára, mint a Jugoszláv Kommunista Párt küldötte újra Moszkvába uta­zik. Beválasztják a kong­resszus elnökségébe. Ez egy­úttal utolsó szereplése is a nemzetközi munkásmozga­lom színpadán. Ilija Miskic 1924-ben telje­sen visszavonult a mozgalmi munkától. Abban az évben halt meg Lenin, de a nem­zetközi proletariátus vezéré­nek korai halála valószínű­leg nem volt hatással Ilija Miskiének e váratlan lépé-Djordje MOMCILOVIC »Az úgynevezett el nem kötelezettség« A napokban Varsóban megjelent a Lengyel Kis Enciklopédia új kiadása, amely, akár a többi orszá­gokkal, Jugoszláviával is foglalkozik néhány tömör jellemzés formájában. Ami a felsorolt tényeket, Jugoszlá­via korrekt és tárgyilagos ismertetését illeti, ez nem keltené fel figyelmünket, ha az enciklopédia szerkesztői nem tartották volna szük­ségesnek, hogy kijelentsék: Jugoszlávia „az úgynevezett el nem kötelezettség” politi­káját folytatja. Mivel úgy látszik, nem tartották ele­gendőnek, hogy az el nem kötelezettséget úgynevezett­nek mondják, az egész ki­fejezést még idézőjelek kö­zé is tették. A lengyel olvasók számá­ra, akiknek az enciklopédiát szánták, ez a kategorikus megfogalmazás — azzal a sugalmazással, hogy hetven­­valahány modern állam kül­politikája, azaz az el nem kötelezettség „úgynevezett”, vagyis valami más — nem újdonság. Nemrégen néhány tekintélyes lengyel publicis­ta és néhány névtelen köz­író éppen Jugoszlávia pél­dáján meglehetősen sokat foglalkozott ezzel az „úgy­nevezett” jelenséggel, s az így díszített terminus pol­gárjogot nyert a lengyel po­litikai irodalomban. A len­gyel szerzők, valamint né­hány más ország szerzői alapvető tételüket — hogy az el nem kötelezettség nem el nem kötelezettség — tu­lajdonképpen két feltétele­zésre alapozzák: az első sze­rint korunk világa éles ha­tárvonalakkal véglegesen a szocializmus és a kapitaliz­mus világára tagolódik, a nemzetközi viszonyok pedig lényegében véve az ilyen módon értelmezett két rend­szer harcára korlátozódnak. A két rendszeren kívül te­hát nincs helye semmi más­nak, nincs semmilyen felté­tel bármilyen más nemzet­közi tevékenységre — vagy az egyik, vagy a másik tömb irányvonalával össz­hangban lehet csak tevé­kenykedni. Ergo, az el nem kötelezettség „úgynevezett”, s ezt egy „konrét bizonyí­tékkal” is alátámasztják. Jugoszlávia, amely azt állít­ja, hogy az el nem kötele­zettség politikáját folytatja, a csehszlovákiai intervenció­val kapcsolatos álláspontjá­val (a lengyel elemzések er­re az időszakra vonatkoz­nak) világosan kinyilvánítot­ta, hogy nem el nem köte­lezett, hanem nagyon is el­kötelezett, és mivel nem tá­mogatta az intervenciót, tudnivaló, hogy kinek az ol­dalán áll. Az ily módon összetákolt elmélet — ebben helyt ka­pott az álláspont is, hogy az el nem kötelezettek csak azért játszhatnak el nem kötelezősdit, mert a Varsói Szerződésnek fegyveres erői vannak — amint láttuk, tar­tós nyomokat hagyott a gon­dolkodásmódban és a termi­nológiában is. Igaz, a len­gyel lapok az utóbbi hóna­pokban kevesebbet foglal­koznak a megfogalmazással, a definíciót azonban hasz­nálják. Az el nem kötelezett országok ez évi tevékenysé­gének alakulására várva, a varsói sajtó eléggé tartózko­dó, meg kell ugyanis várnia, hogy az „el nem kötelezett­séget” talán mégis el nem kötelezettségnek kell-e tol­mácsolnia. A helyi jellegű lengyel lapok (a Gazeta Kra­­kowska például) azonban felteszik a kérdést, hogy az úgynevezett el nem kötele­zett országok, amelyeknek egyébként nincsenek nagy lehetőségeik, hozzájárulhat­nak-e a közel-keleti válság megoldásához. A lengyel olvasóknak nyil­vánvalóan nincs sok lehető­ségük arra, hogy reális fo­galmat alkossanak arról, mit is jelent valójában, ko­runkban az el nem kötele­zettség fogalma, az el nem kötelezettség mozgalma. KOMMUNISTA Csütörtök, 1970. márc. 26. Szakavatalanok a szakemberei munkahelyén (Folytatás a 2. oldalról) vetik a „kedvezőtlen szer­kezetet”. Szerintem ehelyett inkább nem teljes szak­összetételről kellene beszél­nünk, aminek több oka is van. Mindenekelőtt az, hogy nálunk nincs folyamatos képzés, nincs sok lehetőség a munka közbeni tovább­képzésre. Kétszeres járulé­kot kell fizetnie annak a dolgozónak, aki képezni akarja magát: egyrészt hoz­zá kell járulnia az oktatási alaphoz, másrészt — ettől függetlenül — tandíjat fi­zetnie. Az egyetemeknek nem érdeke a szélesebb körű ok­tatás, például a munkás­egyetemi oktatás. A legtöbb egyetemi tanár úgy tartja, hogy ily módon túl könnyen lehet diplomát szerezni, s hogy ezáltal szétfolyik és vulgárissá válik a tudomány és az oktatás. Nemrégiben épp ezzel indokolta meg az egyik belgrádi főiskola, hogy­ miért ellenzi külön tagozat megnyitását az egyik ipari központban. Egyetemeink nem adnak olyan kádereket a gazda­ságnak, amelyekre annak szüksége van. Nincs példá­ul munkaszervezési mérnö­köt képző főiskolánk, ezek­nek a szakembereknek a helyét másfajta főiskolát végzettek vagy képzetlenek foglalják el. A fiatal szakemberek 70 százaléka — nemrégiben hallottam ezt az adatot —­ különféle intézményekben helyezkedik el, s csak 30 százalékuk megy a gazda­ságba. Ennek egyszerű oka van: a gazdaságban viszony­lag alacsonyak a keresetek. A belgrádi egyetem egye­temista szövetségének bi­zottsága a napokban közvi­tára adja a főiskolai okta­tás reformjának tervezetét, mely a folyamatos oktatáson alapszik. Ennek értelmében az egyes karok gazdálkodási egységgé válnának, s az egyetemisták dolgozói stá­tusba kerülnének, úgyhogy az egyetemen eltöltött éve­ket is beszámítanák a mun­kakörba. Az egyetemisták ugyanis eddig hátrányosabb helyzetben voltak azoknál, akik a középiskola elvégzé­se után azonnal munkába álltak. összeállította: Miroslav KORAKSIC KOMMUNISTA Kiadja a Komunist Lap- és Könyvkiadó Vállalat. Szerkesz­tőség: Belgrád, Marx—Engels tér 11. Telefon: központ 335—OSI (003-ig), titkárság 330-184 és 130-185.

Next