Magyar Szó, 1970. szeptember (27. évfolyam, 240-269. szám)
1970-09-16 / 255. szám
6. oldal MAGYAR SZÓ Szerda, 1970. szept. 16. Riadalom az iskolákban Tanfelügyelők járják a tanintézményeket Hosszan tartó előkészületek után Vajdaság-szerte megalakultak a községi, illetve a községközi tanfel-ügyelői szolgálatok. Lassan betöltötték az előirányzotti munkahelyeket, meghozták munkaprogramjaikat. Iskoláinkban mindezt éberen figyelték, és várták, mi mindent rejt magában ez az új szolgálat. Eddig az iskolákat csak az egészségügyi felügyelő látogatta, de már az is minden alkalommal némi idegességet idézett elő, mivel megjegyzések nélkül talán egyszer sem távozott. Érthető, hogy nagy izgalommal várták az iskolák a tanfelügyelők jövetelét, hiszen ők lesznek azok, akik ellenőrzés végett igyekeznek majd bekukkantani oda, ahol az iskolák rendeltetésük folytán alapfeladataikat végzik. Számtalan iskolába épp most az új tanév küszöbén toppantak be, és határozott fellépéssel a törvényes előírások eddigi tiszteletben tartását ellenőrizték. Jegyzőkönyveket készítettek, precízen megfogalmazott határozatokat hoztak, a végzésekben feltüntetett feladatok elvégzésére határidőt jelöltek meg. És hogy mindezt betetézzék, az ezernyi problémával átszőtt iskolai káderkérdést vizsgálták felül. Szóvá tették és elrendelték: az általános iskolák felső tagozatain nem taníthat senki sem tanítói képesítéssel. A középiskolákban nem szerepelhet senki előadóként, ha nincs középiskolai tanári oklevele. Minden tanár csak azokat a tantárgyakat taníthatja, amire a főiskolán vagy az egyetemen szerzett diplomája feljogosítja. Senki sem tarthat a heti húsz, illetve húszon-, két órájánál többet. A két-t tannyelvű Ládákban, ahol eddig nem találták meg a módot arra, hogy rendezzék a nyelvi kérdéseket, nem taníthat senki sem a nem- zetiségi tagozatokon, ha nem beszéli tökéletesen az illető nemzetiségi tanulók anya- nyelvét! Lett is erre óriási riada lom. A tantestületek vég nélküli összejövetelein újra felosztották a tantárgyakat, az iskolatanácsok rendkívüli gyűléseiken új pályázatokat írtak ki, a közeli iskolák képviselői igyekeztek egymás között a fölös órákat és tanárokat megosztani. A sajtó hasábjai egyszerre megteltek pályázatig val, melyek számtalan esetben csak fél munkaidőre, heti öt-hat órára, sőt három órára keresnek új tanárt. Az iskolák azokat a tanerőket, akiket nem tudnak hová elhelyezni, új munkahelyek beiktatásával igyekeznek menteni, így egyesek köryvtárosok, mások pedig az egész nap iskolában tartózkodó csoportok nevelői lesznek. Ott, ahol a szakképesítés-ről szóló szabályzat egyes tételeit már jó néhány éve szent előtt tartották, ahol bátrabban hozzányúltak a káderkérdésekhez, most kevesebb a gond, kisebb, az idegesség. Viszont vannak iskolák, melyekben objektív okok hozták létre a most nem kívánt helyzetet. És ezekben az iskolákban nem is változnak egyhamar a viszonyok. Mit tegyen az az iskola, ahol minden tantárgyból csak egy fél munkaerőt foglalkoztató óraszám van a meglevő tanterv szerint. Ez főleg a kisebb helységek iskoláira jellemző. Egyes tantárgyak óraszáma oly kicsi, hogy a szaktanárok három-négy iskolában tudnak egy teljes normának megfelelő óraszámot összekapargatni. A fölös óraszám betöltésére felvett új tanerők, az új munkahelyekre beosztott emberek személyi jövedelme nem szerepel az iskolafenntartó közösségek idei pénzügyi tervében. Tehát sok a nyílt kérdés! Idővel elül a riadalom, de megmarad a kérdés, rendeződik-e minden. A közeljövőben minden iskola egyik fő feladata kell hogy legyen a szakképesítés, a szakkáder és a megfelelő munkahely biztosítása. A tanfelügyelőknek nem kellene visszakozniuk, viszont egy ideig bizoA Hajdukovói Napok látogatottsága impozáns számot ért el már tavaly, mintegy tizenötezer érdeklődő tekintette meg a különféle rendezvényeket egyre elevenebb lüktetésű bácskai falunkban. A szokásos színvonalas térörténykiállításon túl az idén a sokszínű szórakozásról sem feledkeztek meg a szervezők. A figyelmem elsősorban is a sajátos jelleg érlelődésének lehetőségeire irányult. A sajátos ízű kulturális parádé lehetőségeire, mert nézetem szerint, ezzel nyer, vagy ennek hiányában válhat sablonossá, mottá ez az északbácskai bor- és almaillatú rendezvény. ... Kis pálinkafőző pöfög a művelődési ház árnyékában. Nem szeretem annyira a kis masinériából szivárgó nedűt, hogy beszeszeljek tőle, inkább az egzotikumot keresem a környezetben, a kis főző mögötti improvizált parasztházban, az egykori pusztai fészek apró tartozékaiban, a lócában, a vájt famozsárban stb. E kis alkalmi szabadtéri múzeum igyekszik visszavarázsolni a múltat, hogy akár az itteniek is emlékezzenek rá. Persze, a részletekben észre kell vennem a hamis beállítottságot is, az itt sürgő-forgó, népviseletbe öltöztetett leánykák, legénykék kalapján, hajában a mit tudom én milyen magyaros pántlikát, mert ez, ugyebár, egyáltalán nem népviseleti kellék, legalábbis nem olyan, amilyenre kíváncsiak vagyunk. A táj hamisítatlan hagyományainak megmutatását várom el, amit az egyik tavalyi kiállítás anyagában, a Ludasi-tó és környéke régészeti leleteinek alkalmi kiállításában láttam meg. Ugyanakkor az idén is ernyős fokig megértőknek kell lenniük. Az illetékeseknek alaposan fel kellene mérniük a jelenlegi helyzetet. Esetleg a törvényhozó testületek bizonyos korrekciókat is tervbe vehetnének. Az év elején ugyancsak ideges légkör alakult ki, de azért remélhető, hogy mindez nem lesz rossz hatással az idei tanév végi eredményre. KASZÁS Károly nemes volt megtekinteni a képzőművészeti rendezvényt, amelynek keretében a tavankuti naiv festők és a környék gobelinkészítői vallottak tudásukról, kézügyességükről, képzeletgazdagságukról. Na és az esti rendezvények. A profikról nem szólnék, bár az ő eredetiességre való törekvésükben is van éppen elég szépséghiba. Úgy vélem, hogy egy olyan ismert művelődési egyesület, mint a szabadkai Mladost, nem engedheti meg magának a hamisítványok, a gyenge és avatatlan koreográfia felvonultatását, ha már a magyar táncok bemutatását is vállalja. Sérti a fülem, ha egy különben is műdal-csárdás bácskai kóló hangszerelésében hangzik fel, és bántja a szemem, ha bunyevác népviseletben táncolnak erre a kóló-csárdásra. A magyar nótákat sem igen kedvelem, ez azonban egyéni ízlés dolga. Mégis, éppen a Hajdukovói Napok alkalmával el kellett töprengnem azon, nem lehetne-e az itt évről évre fellépő amatőr énekesek közreműködésével kimondottan népdalénekesek versenyét megrendezni. A Keressük Észak- Bácska legszebb hangját című műsorban ennek megcsillanását láttam. Károly Klára zentai népdalénekesnő sokunk számára felfedezésszámba ment. Most is csak azt mondom, fütyülök én arra az állítólagos szakzsűrire, amelyik csak a harmadik díjat ítélte oda ennek a versenyzőnek a magyar nótákat éneklők javára, mert nyilván egy ilyen bíráló bizottság nemigen viseli szívén azt, ami Hajdukovón és máshol is a gyöngyszem hamisítatlanabb csillogása. Még közérthetőbben: mért ne lehetne éppen a Hajdukovói Napok a színhelye és időpontja egy vajdasági Röpülj, páva népdalversenynek? VLAOVICS J. Szórakozás és művészet a Hajdukovói Napokon Anatómiai tanulmány, öniróniával A művészetek közül, mint ismeretes, a színjátszás a legösszetettebb, az áll a legtöbb alkotóelemből: a hang, mozdulat, fény, zene stb. együttes felhasználása révén születik meg a színházi előadás. Mármint a hagyományos előadás. A különféle kísérletezések jellegzetessége éppen az, hogy legtöbb esetben a hagyományoktól eltérőre, a különlegesre törekszenek. Ez a színházban kifejezésre juthat úgy, hogy a színpadi hatások legteljesebb összességét sűrítik egyetlen előadásba, de jelentkezhet redukciós törekvés formájában is, amikor szándékosan csökkentik az összetevő elemek számát, vagy legalábbis megkísérlik tényezőire bontani a színjátszást. Az utóbbi lehetőség egyik sajátos kísérletét mutatta be az argentin Grupo TSE a BITEF-en. Előadásmódjának sajátossága, hogy nem iktatja ki a színjátszás egyes alkotóelemeit, hanem az egyiket kiemeli, hangsúlyossá teszi, a többit viszont igyekszik egymástól teljesen különválasztani, mintha emlékeztetni szeretné a közönséget: ez a színház, de ebből mi most csak a mozdulatot — a következő percben — csak a hangot, a zenét, a fényt, a színeket, emeljük ki. Az argentin művészek a színjátszás anatómiai tanulmányát nyújtják azzal, hogy az első jelenetben — a Drakulában — a színeké, a másodikban — Az istennő címűben — pedig a hangé a „főszerep”. Azzal, hogy abszolutizálják egy-egy elem szerepét, jelentőségét, egyben karikírozzák magát a színjátszást is, gúnyt űznek belőle. Lehet, hogy ez is a szándékuk. Annál is inkább, mert a parodizáló szándék félreérthetetlenül állandóan jelen volt előadásukban. Annak ellenére, hogy szövegileg mindkét egyfelvonásos jelentéktelen, s hogy a Drakula című jelenet mondanivalója kevésbé egyértelmű, mint Az istennőé, ebben is felfedezhető olykor egy üres szólamokat szajkózó életmód igen sikeres paródiája. Sőt, a legelképesztőbb színpadi öltözékek, amelyekben az argentin társulat tagjai játszanak, meglepő véletlen folytán a BITEF legszélsőségesebb különcködő viseletektől sem idegenkedő közönségének karikatúráját is jelentették. Mi több, az öltözékeken túl egyfajta sznobizmus görbe tükrét tartották a belgrádi fesztivál közönsége elé, amely azonban úgy nevetett a színpadi megoldásokon, képtelenségeken, hogy észre sem vette, valójában önmagát neveti ki. Az istennő című jelenet hangsúlyos eleme a hang, elsősorban hanghatásokkal űztek gúnyt a sztárokból és az őket bálványként imádó tömegből, de az amerikai szórakoztató filmek is megkapták a számukra kijáró, megérdemelt fricskát. Ez a jelenet szellemesebb, tartalmilag következetesebb és hatásosabb is volt az elsőnél, amely időnként az abszurd drámát idézte emlékezetünkbe, hogy később szokványos és nagyon naiv rémtörténetté váljék. Amit az Alfredo Rodrigez Arias vezetése alatt álló Grupo TSE bemutatott, az nyilván nem mérhető a komoly színház mércéjével. Kísérlet csupán, amely sokszor szélsőségekbe torkollik. Az azonban vitathatatlan, hogy parodizáló szándékuk sokszor célba talált. Csak úgy tetszett, hogy közben a színházból is sikerült gúnyt űzniük, és ezzel annak a művészetnek a létjogosultságát tették vitathatóvá, amelyet ilyen vagy olyan formában ők maguk is művelnek, amelynek részei önmaguk létét is megkérdőjelezték, s a színjátszás szempontjából ez már inkább veszélyes, mint figyelemre méltó. GEROLD László míg Szakonyi Károly: Adáshiba Mai magyar vígjáték a Szabadkai Népszínház műsorán A magyarországi színházi élet egyik legérdekesebb, legtöbbet vitatott bemutatója az elmúlt évadban Szakonyi Károly Adáshiba című vígjátéka volt. A kritika véleménye megoszlott a darab értékét illetően, a közönség azonban lelkesen fogadta Szakonyi művét. A Szabadkai Népszínház magyar együttese alig néhány hónappal a pesti bemutató után, évadnyitó premierként tűzi műsorára az Adáshibát. Az előadás rendezője VERSENYI Ida Budapestről. Vele beszélgettünk el a bemutató kapcsán, amelyet csütörtökön tartanak a Népszínházban. — Szakonyi darabja tulajdonképpen tragikomédia — mondta a rendező —, mondanivalója: bármi történjék is a nyárspolgár körül, nem veszi észre, csak a maga kis ügyei foglalkoztatják. Azt sem veszi észre, ha Krisztus leszáll a földre, és csodát művel, ő csak nézi a maga mindennapi tévéjét. A darabban a tévé is, a Krisztus is természetesen szimbólum. Szakonyi darabjának mondanivalóját Vanda, az egyik szereplő fogalmazza meg legjobban: „Akváriumban élünk, melynek falát belepte az alga, csak egy-egy buborék száll fel néha...” A darabban tragikus és komikus részek váltják egymást, mondhatnám, maga az élet elevenedik meg a színen legkülönbözőbb típusaival. Amikor az író nevettet és komédiát játszat a színpadon, akkor fel akarja rázni a nézőt, hogy ne úgy éljen, mint a Bódog család, amely nem is veszi észre a mellette elfutó életet. A rendezés szándéka, hogy a darabnak mind a tragikus, mind a komikus jellegét egyaránt hangsúlyozza, hogy életessé tegye az előadást. — Kik a munkatársai? — A díszleteket Mihajlo Dejanovic, a jelmezeket Radmila Radojević tervezte, a színészek: Szabó Cseh Mária, Szabó István, Dóró Emma, Apró Ernő, Pásti Mátyás (a zombori színházból szerződött Szabadkára), Baráczius Zoltán és Czeke Gusztáv. .. Kiállítás a Fórum-klubban A szabadkai Magyar Zoltán rajzai már nem ismeretlenek, többször szerepeltek a Bosch + Bosch kiállításain. Ez az újabb önálló kis tárlata nagy változást mutat előbbi rajzaihoz viszonyítva. Finom vonal és filigrán formák jellemezték azelőtt, témái óramű finomsági tárgyak voltak, melyek mintha csak az űrrepülésről távolodó pályákon mozognának. Kissé illusztratívak, mintha csak az űrrepülésről szóló tudományos-fantasztikus regény illusztrációi lettek volna. Mostani rajzain a tárgyakat valami befedte, a magnetikus mezőkre rárakódott vasporra emlékeztetnek, vagy talán pesszimisztikusabb asszociáció szerint az anyag betegségének a jelei mutatkoznak: vegyi bomlás, mikrotelepek, melyek alapján feltételezzük az anyag átalakulását. Magyar Zoltán informetes, anyagstruktúrás rajzokká alakította át előbbi finom formájú műszerekre emlékeztető tárgyait. Struktúrája vékony vonalkákból áll, és pontsoros tömeghatású, szétszakadó tömegek foszlányai keringenek az űrben. Ezek a rajzai művészi traszponálásukban többek, mint az előbbiek voltak. Az volt várható, hogy konstruktivista irányban fejlődik, ehelyett azonban strukturális-asszociatív anyagot alakított ki, melyet szürrealisztikus informernek lehet nevezni. Érzelmi világa gondolatokkal van összeszőve, az anyag létezésének eléggé pesszimisztikus analógiáit ismerhetjük fel ezekben a rajzokban. Magyar Zoltán tovább fejlődött, kifejezési eszközökben gazdagodott, de mondanivalója még pontosabb definíciót kíván. A.