Magyar Ujság, 1871. május (5. évfolyam, 100-123. szám)

1871-05-01 / 100. szám

100-ik szám. Szerkesztőségi iroda : Lipótutcza 11. szám, földszint. Ide intézendő a lap szellemi részét illető minden közlemény. Kéziratok s levelek vissza nem adatnak. — Bérmentetlen levelek csak ismerős kezektől fogadtat­nak el. V. évfolyam. Kedd, 1871. május 2. Kiadó-hivatal: Lipót­ utcza 11. sz. földszint. Ide intézendő a lap anyagi ré­szét illető minden közlemény, u. m. az előfizetési pénz, a kiadás körüli panaszok és a hirdetmények.MAGYAR ÚJSÁG POLITIKAI ÉS NEMZETGAZDÁSZATI NAPILAP Előfizetési ár: Vidékre postán vagy helyben ház­hordva. Egész évre .... 20 fi­t —. kr. Félévre...................10 „ — .. Negyedévre . . . 5 „ — Egy hónapra ... 1 „ 70 1 Egyes szám ára 1. kr. Hirdetési dij: 8 hasábos petitsor egyszeri hir­detésnél 12 kr.; többszörinél 9 kr. Bélyegdij minden hirdetésért kü­lön 30 kr. Nyilttér : 5 hasábos petitsor 25 kr. A „Magyar Újság“ ára egy évre . . 20 forint — kr. félévre ... 10 „ — „ évnegyedre . 5 „ — „ egy hóra . . 1 „ 70 „ A előfizetési pénzek A „MAGYAR ÚJSÁG“ kiadó­hivatalához (Pesten, Lipót utcza 11. sz.) intézendők. Az előfizetést legczélszerű­bben pos­­tautalványnyal eszközölhetni. Pest, május 1. Azon rendkívüli erőfeszítés, melyet a versail­­lesi sereg az utóbbi napok alatt Paris elfoglalá­sa végett tett, eredménytelen maradt. Az ágyúzás minden ponton a legnagyobb hevességgel folytat­tatok. A kormány a rendelkezése alatt­ álló összes csapatokkal intézte lé a támadást Páris ellen. De mindez megtört a fölkelők erélyén. Az oly bizton remélt győzelem elmaradt. A versaillesiak vesztesége igen nagy. Mind­amellett a támadást a legközelebbi napok alatt megújítani szándékoznak , a kormány azonban meggyőződött, hogy a község csak kiéheztetés által legyőzhető. E végett a kellő intézkedések már meg is tétették, hogy minden élelmiszer, mely Párisba küldetik, minden ponton vissza­­tartassék. A versaillesi kormány hadereje tehát elég­telennek bizonyult azon nemzetőrök ellenében, kikről a tudósítások csak roszat, de jót mondani nem tudtak. Az oly sereg, mely helyét ily hősie­sen védi, kell hogy egy eszme által lelkesittes­­tessék,mert csak ez azon erő, mely a védő kart a nélkülözések s szenvedések közepette sem hagyja ellankadni. Cluseretnek 28-án kelt sürgönye ezt mondja : „Én most térek vissza Issy és Vanvesből; az erődök hősiesen védelmeztetnek, s a szó szoros értelmében teljesen be vannak hintve golyókkal. Míg Vanvesben voltam, élénk puskaharcz folyt, mely háromnegyed óráig tartott. Meudon lángba van borulva. Versaillesi tudósítások szerint a tegnap reg­geli 8 óráig tartott h­arcz után két dandár elvette az Issy melletti parkot, a kastélyt s a temetőt, elfoglalt 8 ágyút és 100 foglyot ejtett. A pári­­siaknak sok halottjuk és sebesültjük, a versail­­lesiaknak néhány halottjuk és sebesültjük volt. Az issyi temető csak 200 méterre van az erőd­től, úgy, hogy ennek bevétele most már közel várható. A község tegnapelőtti üléséről szóló hivata­los jelentés ezt mondja: Courbet azon kívonatára, hogy Paschal Grous­­set külügyminiszter a külhatalmaknál körjegy­zékben követelje a párisiaknak, mint a hadvi­selő félnek való elismerését . Grousset kije­lenté, hogy a külügyek megbízottja nem tartja észszerűnek egy polgárháborúban Európát hív­ni fel bíróul és Európától ítéletet kérni, mely minden esetben csak francziákat sújtana. Min­denkép ki kell kerülni az idegen beavatkozást. Nevetséges volna elismerést követelni mint had­viselő fél, mert hiszen tényleg a község úgyis hadviselő fél. Senki sem vethet a községnek és védőinek oly tényt szemére, mely a hadi szo­kással meg nem egyezik. Grousset hozzáteszi: Mi lejális módon viselünk háborút, mi nem használunk alattomos eszközöket, mi nem bírás­kodunk a foglyok felett sommásan. A község helyeselte Grousset szavait. A község által a vasúttársaságokra rótt sar­­c­ot ezek megfizették, de a jövőre nézve az ily zsarolás ellen tiltakoztak. A franczia nemzetgyűlésen Dufaure törvény­­javaslatot terjeszt elő, mely szerint a Párisban lefoglalt ingatlanok elidegeníthetleneknek nyil­váníttatnak. A tulajdonos ezen ingatlanokat mindig visz­­szakövetelheti. Oly egyének, kik a lefoglalás­ban részt vesznek vagy hivatalos okmányokat megsemmisítenek, a törvényes büntetés alá es­nek. A gyűlés kimondja a törvényjavaslat sür­gősségét. A szabadkőművesek tegnapelőtt nagy tün­tetést rendeztek. Néhány ezer ember fehér és zöld zászlókkal díszítve, az elysé-i mezőn vonult végig. Midőn a menet a mailioti kapuhoz ért, a tüzelés megszűnt, de a tüntetők értesítettek, hogy a versaillesiak csak 2 parlamentarit haj­landók elfogadni. Ennek folytán este két parla­­mentair ment Versaillesba. Ezeket, habár nem volt megbízásuk, Thiers fogadta, kijelentvén előttük hogy mindenki óhajtja a polgárháború végét, de Francziaország nem capitulálhat né­hány lázadó előtt. A községhez utasíta a kül­dötteket, hogy az vessen véget a szerencsétlen harcznak. A versaillesi kormány nem mulasztá el figyelmét kiterjeszteni arra, miszerint Garibal­dinak Francziaországba jövetelét megakadá­lyozza s e végből a touloni tengerészeti prefekt­­hez a következő rendeletet küldé : „Garibaldit és fiait nem szabad Francziaor­szágba bocsájtani. Ha netán ott megjelennének, fogassa el őket s tegye érintkezésbe magát a bí­rósággal, hogy e rendelet végrehajtása biztosít­tassák. Aláírva: La Porterie.“ Az Algírban folyton tartó zavarok szintén nem kis bajt okoznak a versaillesi kormánynak. A gyarmatokban általános fölkelés tört ki s a kormányzó mindegyre kéri az erősítést Franczia­országból. A kormány azt hiszi, hogy a mitrail­­leusek segélyével sikerül az arabokat legyőzni. A „Spen. Ztg.“ jelenti, hogy a franczia kor­mány az ápril 25-ig járt élelmezési költséget lefizette. A­mint Londonból jelentik, legközelebb ka­binet válság várható, úgyszintén a parlament feloszlatása is valószínű. A toryk ki akarják erőszakolni a kabinet lemondását. Rómából jelentik, hogy a Vatikánból egy pap sürgönyökkel és utasításokkal Münchenbe utazott, hogy megakadályozza Friedrich tanárt egyházi teendőinek további gyakorlatában. Az új franczia követ Antonelli tábornokkal való első találkozásakor minden politikai be­szélgetést kikerült s pusztán arra szorítkozott, hogy a franczia kormány és ő maga részéről kifejezze a pápa iránti tiszteletet. Antonelli sürgetésére Haricourt igy szólt: Francziaország óhajtja, hogy a pápa világi hatalma mennél előbb helyreállittassék, Francziaország azon­ban jelen szerencsétlen helyzetében mit sem tehet. Legjobb az egyenes ut. 1. A „Hon“ 98-ik számában Horn Ede felhívja az ellenzéket, hogy a legköze­lebb megválasztandó delegátióban , és pedig úgy a választásban mint működé­sében tettleges részt vegyen, s felhívja a jobboldalt hogy az ellenzék soraiból is válasszon tagokat a delegátiókba. Mi készséggel elismerjük Horn úr ki­tűnő tehetségeit, s különösen a közgazdá­szati téren szerzett dús tapasztalatait s ismereteit. De állam vagy közjogi téren, s különösen a magyarországi közjog te­rén jártasságának s tanulmányainak va­lami feltűnő jeleit soha sem észleltük, sőt ellenkezőleg, engedjen meg Horn úr, eb­beli ismereteit néha hiányosaknak talál­tuk, így például csak a szóban levő czik­­kében is két tételben olyat állít ami ha úgy volna, a magyar országgyűlésnek már amúgy is felette csonka hatásköre még szűkebbre szoríttatnék. Ő ugyanis a külpolitikát a delegációkba delegálja, ho­lott ezt a 67-ki 12-ik t. et. meg nem vonja a magyar országgyűlés köréből, s mint Horn úrnak tudnia kell, a képviselőház ebbeli jogát gyakorolja is. Egy másik té­telben pedig a hadi contingens uj felosz­tását Cis- és Translaitania közt szinte a delegatiókhoz tartozónak állítja, pedig ezen ügy az 1867. XII. t. sz. 11, 12, 13, 14 és 15. §§. szerint egyenesen a magyar országgyűlést illeti. Politikai következetességben sem ta­núsított Horn úr eddig oly szilárdságot, hogy őt bármely párt is azon rendíthetlen sziklának tekintse, melyre biztosan lehes­sen építeni. Horn úr mióta visszatért hazájába, már annyiszor változtatta pro­­grammját, hogy most épen nem lepetünk meg vagy ütközünk meg azon, hogy őt egyszerre mint a delegátiók lovagját lát­juk föllépni. Ennélfogva mi Horn ur czikkét egyéni nézet kifejezésének tekintettük, ámbár e czikkében a„mi pártunk“, „baloldal“, „el­lenzék“ neveket úgy használja, mintha az egész ellenzék, az egész baloldal nevében szólana, melynek pedig Horn ur kegyes engedelméből mi is bátrak vagyunk egyik alkotó részét képezni, habár nézeteink a delegációkba való választást és azokbani részvétet illetőleg az övével merőben el­lenkezők. De az „ő pártja“, a balközép sem igen látszik Horn úr nézeteit osztani, legalább ezt mutatják azon czikkek, melyek Horn úr felszólalása óta a „Hon“ és „Ellen­őr “-ben Jókai, Csávolszky, Tisza Kál­mán és Mocsáry Lajostól megjelentek. A 48-as párt állása a közösügyi tör­vények s így a delegátiók irányában is elejétől fogva tiszta és határozott volt. Mi sem nem választunk, sem ha megválasz­tatnánk bele nem megyünk a delegátióba. Ez lehet helyes vagy helytelen a külön­böző felfogás szerint, de minden­esetre világos és határozott álláspont. Mi tehát nem is tartottuk volna szükségesnek ezen Horn úr czikke által felidézett kérdéshez hozzászólani, ha azon czikkekben, melyek e tárgyban a „Hon“ és „Ellenőriben írattak, Jókai az egész ellenzék, Mocsáry pedig a baloldal nevében nem szólana. Tisza Kálmán Jókaihoz in­tézett levelében sokkal korrectebben csak pártjukról beszél, minthogy azonban mind­ezen czikkek összefüggésben vannak, és a mi nézeteinket s állásunkat egyik sem tolmácsolja, nem mulaszthatjuk el, hogy ezekre néhány észrevételt ne tegyünk, mert sajnálnék ha ezen nézetek az összes ellenzék nézeteinek s igy a miénknek is vétetnének , különösen egy oly vitális kérdésben, mint milyen a delegáció kér­dése. Azt, hogy tulajdonképen milyen ál­lást foglal el a balközép ezen kérdéssel szemben, megvalljuk, az érintett czikkso­­rozatból kivenni képesek nem voltunk. Ugyanis Horn E. azt mondja: „A baloldal hozzá­járul tömegesen a válasz­tás útján a magyar bizottság kinevezéséhez, s a múlt évben is nem csak megengedte párthí­­vein­ek a reájuk netalán eső választás elfoga­dását, de több baloldali név vétetett fel a jelöltek közé, melyekre a mi pártunk szavazott.“ Jókai pedig a „Hon“ 99. számában így szól: „A mi azonban az ellenzéknek a delegációk­­ban részvételét illeti, az olyan kérdés, melyben eddigi felfogásom nemcsak egyéni nézet, de az egész ellenzék határozott álláspontja. Ez pedig olyan álláspont, melyben a kormánypárt is egyet­ért velünk. „Miért nem kell az ellenzéknek beválasztatni a delegatióba, az igen részletesen el volt mondva ugyan­ebben a lapban ezelőtt egy évvel, két évvel és három évvel, mindenkinek emlékében lesz­nek az indokok. A következés indokainkat iga­zolta, s elvtársaim velem együtt ma sem látnak semmi újabb buzdító körülményt arra, hogy álláspontunkat elhagyjuk.“ A „Hon“ 100. és az „Ellenőr“ 226. számában pedig Tisza Kálmán azt írja Jókaihoz intézett levelében, hogy a dele­­gátió intézménye ellenünkre felállíttat­­ván, egyhangú nézetünk volt az, hogy ha már van delegátió, annak teljesen kizáró­lag a többség tagjaiból kell alakulnia. A többség — értem nem a párt, de az ország­gyűlés többségét, akkor mást határozott, pártunk tagjait is meg kívánta választani. Egy része a pártnak azt nyilvánította, hogy semmi szín alatt a választást elfogadni nem kell. Ehez a részhez tartoztál te is. A másik rész azon nézetben volt, hogy en­gedjünk a többség kívánalmának, elfogadva a választást, s teljesíteni kell ott is a kötelességet hazánk jogai védelmében. Éhez tartoztam én. Melyik résznek volt igaza, felesleges lenne vitatni e helyen, tudod azt te is, hogy midőn má­sodszor kellett a delegációnak összeülnie, megsér­tetvén az arra vonatkozó törvény, mi is kik be­léptünk volt, leköszöntünk. Azontúl pedig pártunk kimondotta azt, hogy a delegatióba bemenetel, vagy be nem menetel iránt többé mint párt sem határozni sem alku­dozni nem fog, akik netalán a párt tagjai közül megválasztatnának, elfogadhatják vagy vissza­utasíthatják a választást anélkül, hogy e miatt bármelyik esetben a párttal ellentétbe jönnének. A részvétel a választásban vagy attól vissza­vonulás hasonlag nyílt kérdésül hagyatott. Később pedig, midőn az országgyűlés több­sége azon nézethez tért, hogy a delegáció egyedül saját tagjaiból alakíttassék, ez pártunk által, mint elejétől fogva táplált nézeteivel megegyező, helyeseltetett. (Meg kell vallani, hogy úgy Tisza Kálmán mint Jókai nagy súlyt látszanak fektetni elhatározásuknál arra, hogy mit akar az országgyűlési többség, mit nem.) Az „El­.“ 225. számában azt írja: „Az ellenzék részéről semmiféle óhaj sem létezik hogy a delegátióban képviselve legyen. Mocsáry Lajos pedig ugyanazon lap 227. számában nem tartja tanácsos­nak, hogy pártjuk tagjai elvállalják a megválasztatást. A párt azonban nem mondhatja ki, hogy ezt tőlük követeli, mert akkor oly valamit követelne, mit mint alkotmányos párt helyesen nem kö­vetelhet. Horn tehát azt kívánja, hogy pártja a delegációkban részt vegyen. Jókai ezt ha­tározottan ellenzi. Tisza Kálmán azt mondja, hogy tegyen kiki mit akar; az „E11.“ skorpiójának nincs semmi óhaja a delegatiókban képviselve lenni és Mo­csáry nem tartja tanácsosnak, hogy a párt tagjai elvállalják a megválasztatást. Jókai fennebb idézett szavaiban azt mondja, hogy az egész ellenzéknek a delegatiókban való részvétre nézve hatá­rozott álláspontja van. Mocsáry pedig azt mondja, hogy azért vesz részt a delega­­tióválasztásban, mert a tömeges absten­­tió egyszerre úgy fogna kinézhetni, mint­ha párt­megállapodás volna. Hol itt az egyetértés? hol a követke­zetesség? hol a logika? Képes-e ebből valaki megmondani, hogy mi hát a bal­közép álláspontja a delegációk kérdésé­ben ? Pedig ez oly fontos, oly életbe vágó kérdés, hogy ha valamire, úgy erre nézve okvetlen tisztában s egyetértésben kell lenni egy nagy és komoly politikai pártnak. Simonyi Ernő. A VI. osztály kedden május 2-án reggeli 10 órakor ülést tart. Tárgy : az észak-amerikai álla­mokkal kötött egyezményről és a határőrvidéki posta, távirda és tengerészeti szolgálatra szüksé­ges póthitelről.­­ A főrendiek mai ülésén a községi törvény­­javaslat a jogügyi biz. jelentésének felolvasása, a belügyminiszter és Szögyényi-Marich László beszédei után a részletes tárgyalás alapjául jön elfogadva. A jogügyi bizottság által tervezett mó­dosítása a 78. §-nak elvettetett. A jegybankügyi országos bizottság a múlt év elején egy három tagból álló bizottságot vá­lasztott a végből, hogy ez kutassa ki azon oko­kat, melyek 1869-ben a pénzválságot előidézték s tegyen javaslatot aziránt, miként lehetne a jö­vőben az ily válságoknak elejét venni. E hármas bizottság tagjai Csengery, Wahr­­mann s Zichy Ferdinand jelentésüket, amint az „Ung. Lloyd“-ban olvassuk, elkészítették. De hogy az mennyiben hiteles, még nem tudjuk, miután még eddig a bizottság tagjainak sincs birtokában e munkálat. A jelentés lényegében ezeket mondja: „Az 1869-ben beállt válság a tulságig vitt üzérkedés által keletkezett, nem volt kereske­delmi, hanem csak részleges börzeválság, mely egy önálló magyar bank, sőt több bank fenállása mellett sem lett volna elhárítható. Miként lehet a magyar pénzügyet önálló és biztos alapra fektetni, arra együttesen nem le­het válaszolni. Önálló alapra egy vagy több magyar bank felállítása által, de vájjon ezen alap szilárd-e egyúttal, azt a bizottság a legtöbb szakértő által tett nyilatko­zat alapján nem hiszi állíthatni. Minden nehézségek daczára lehetséges volna, magyar bankot felállítani, és­pedig két módon . Vagy a legal tender alapján arany és ezüst letétele és bármikori beváltás mellett, de ez esetben a készpénznek külföldre való kiszi­várgásától félhetni. Vagy állami és az osztrák­nemzeti bank jegyei alapján, de ezen kisegítő mód csak keveset használna. A bankbizottság véleménye tehát oda terjed hogy legczélszerűbb, a bécsi nemzeti bankkal osztrák privilégiuma lejártáig, azaz 1876-dik évig egyezséget kötni, mely Magyarország nem­­zetgazdászati érdekeinek lehető tekintetbe vételét és a magyar fiók­intézetek önálló, a magyar kormány befolyásának hozzáférhető igazgatását ten­né lehetségessé. A­mennyiben ezen egyezség a bankakta mó­dosítása által a törvényhozás hozzájárulását tenné szükségessé az osztrák kormánynyal való egyez­ség volna ajánlatos. Csak azon esetre, ha lehetetlen volna a magyar érdekeket kellően megóvó egyezmény alapjait feltalálni kellene, a magyar törvényho­zásnak egy magyar jegybank életbelép­tetéséhez látni.“ Buda-Pest. Hogyan lehetne minél szebbé s na­gyobbá és minél inkább magyar fővárossá tenni Buda-Pestet ? E kérdésekkel foglalkozik a fővárosi enquéte és közmunkatanács és foglalkozik országszerte kitű­nőleg a kormány­párt, mely semmit sem óhajt inkább mint meg­mutatni vagy legalább azt mutatni a vi­lágnak, hogy igen jól gazdálkodik a né­pek erejével s vagyonával, s monumentá­lis fővárossá akarja tenni, természetesen saját érdemei megörökítése végett Buda- Pestet. Egyesítsük-e törvényhatósági és bel­­igazgatási szervezetére nézve Budát Pest­tel silány híddal kössük össze ? Vagy elég leend csak egy gőzkomp? Hogyan legyenek berendezve a középületek, pia­­czok, vágóhidak stb. Hogyan nagyobbit­­tassék a budai várpalota s hogyan léte­­sittessék a sugárút, a körút s ha jut reá pénz, a vasúti s viziúti lakhely, dock, ki­kötő stb. Húszezer arany frankot azon mérnöknek ki a berendezéshez legjobb tervet nyújt, tízezret a második pálya­műnek ! Ily nagy horderejű dolgokról, ily ál­dozatkészséggel tanácskoznak az illetők s nem illetők Buda-Pest emelésén, hogy ez, mondják, mintaképe legyen a fővárosok­nak ország-világ­szerte. És kétségkívül sok szép jó eszmét hoznak forgalomba, sok hiányt, sok ferdeséget kipótolnak s kiigazgatnak már csak az által is, mert azok létezését elismerik s megismertetik. De hogy tanácskozásuk s áldozatkészségük vagy bár az egész oszág áldozatkészsége által, mit a jobboldali többség utólagos jóváhagyás reményében ugyancsak som­másan igénybevett, ezért érhetnének ? Ez már kérdés, melyre könnyű dolog mostani állapotunkban megfelelni. Mert hát furcsa törekvésnek mondhat­nánk, ha következményeiben nagyon saj­nos dolog nem volna látnunk, mikép a kormánypárt, a törvényhozási többség, előbb feláldozza az összes ország anyagi segély s jövedelem forrásait az ú. n. kö­zös ügyekre és előmozdítja a kereskedel­mi források kifele ömlését az idegen vas­úti s hajózási vállalatok számára, mint szintén zárva hagyja minden anyagi ér­dekeinket az osztrák nemzeti bank és kedvenczei kizsákmánylásának s önké­nyének, azaz nem gondoskodik a hazai pénzügy, ipar s kereskedelem önállósítá­sáról s ekkor mégis azon töri fejét, ho­­gyan tegye nagy s gazdaggá, hogyan tegye szép és kényelmessé a fővárost, mely mikép a jelenlegi fővárosok keletke­zésének történelme mutatja, létét s gaz­dagságát nem másnak mint a benne ösz­­pontosult nemzeti szellemnek s gazdag­ságnak köszönhetné, ha t. i. ez nem hiá­nyoznék. Magyarország mostani „gondviselés­­szerű“ emberei festett városokat, csi­­nált virágokat akarnak létesitni s még tán ennek gyümölcseit, a jólét és gaz­dagság szinmázát is reá fogják ag­gatni mesterművükre, a „főváros“-ra,de megvonják tőle a táp és életfeltétele­ket, melyekből önmagának természet szerint kellene kifejlődnie s az ország­­összes áldozatai árán talán létesítenek is majd egy nagy czifra várost, mely a mo­dern nagyvárosok kellékeivel látszólag bírni fog, de belőle h­iányzani fog az élet, mi tulajdonképeni nagyságát s jövőjét biztosíthatná. Nem a tanácstermekben, nem a mi­niszteri irodákban s tulajdonkép nem is épen Buda-Pesten, hanem az egész ország­­anyagi jólétének emelésében, az alföld közlekedési és öntözési csatornarendsze­rében, a vasúti hálózatnak az északi, ke­leti s déli határokig terjesztésében, a ke­leti szomszédokkal leendő nagyobb mér­vű ipar s kereskedelmi viszonyokban, a Duna felszabadításában s Fiuméban és átalában a nemzeti anyagi s szellemi erő kifejlesztésében s kiterjesztésében kell keresnünk, mert csak ezekben lehetne feltalálnunk a fővárosok emelkedésének s fejlődésének életforrásait, holott hae most még azt is vívmánynak tartják a kormány emberei, ha sikerülni fog pél­dául a tiszavidéki vaspályát a fővárossal egyenes összeköttetésbe hozn­­uk, azt is vívmánynak tartják ha eme pálya va­­lahára kinyújthatja életgyökereit a Du­náig : a hazai közforgalom nagyré­szét monopolizáló állam vasút­társasággal egy litte­sen, mely pedig el fogja szívni ama táplálékát. A mostani magyar kormány s tör­vényhozói többség egyátalán úgy tüntette fel szereplése óta Magyarországot mint önvédelemre, pénzügyi s ipar és kereske­delmi önállásra egyaránt alkalmatlan or­szágot s nem is gondolkoznak arról, hogy legalább pénzügyi s kereskedelmi vagy iparérdekeinket biztosítanák a Bécsből jövő nyomás ellen. Nem igyekeznek ön­állásra segíteni a magyar kereskedelmet és ipart, holott ez utóbbi már gyakran be­bizonyította külföldön, hogy a magyar iparosnál ügyesebb kitartóbb s tehetsége­­sebb iparos nincs; de mind hiába, ha nincs hozzá kellő hitelforrás mint van az osztrák s kivált bécsi iparosoknak. Pedig elvégre is az önálló ipar s ke­reskedelem tenné a főváros valódi nagy­ságának s fejlődésének alapját ha t. i. itt­­összpontosittatnék a hazai forgalom. Pest-Budán öszpontositni a Bécs és Oderberg felé kifelé áramló terményeket s nem Bécsben, mint szintén nem engedni hogy Pest csupán transito szerepet játszék vagy mellőzve legyen azon iparczikkekre, melyek lakhelye most Bécs; és á átalában kiemelni Magyaror­szágot a gyarmati hely­zet kötelékeiből s mindig előbbre tenni az ideczélzó üdvös ipar s közlekedési válla­latokat a házak lerombolásának s a tel­kek kisajátításának vagy más csinosbitási áldozatoknak; ez volna a közkifejlődés elsőbb kelléke mit aztán magától követne a többi, így a most követett utón, habár egye-

Next