Magyar Ujság, 1871. október (5. évfolyam, 225-250. szám)

1871-10-01 / 225. szám

225-ik szám. Vasárnap, 1871. October 1. V. évfolyam. Szerkesztőségi iroda : I.Ipót utcza 11. szám, földszint, ide intézendő a lap szellemi részét illető minden közlemény. Kéziratok s levelek vissza nem adatnak. — Bérmentetlen levelek csak ismerős kezektől fogadtat­nak el. Kiadó-hivatal: I­ipót-utcza 11. sz. földszint. ide intézendő a lap anyagi ré­szét illető minden közlemény, u. m. az előfizetési pénz, a kiadás körüli panaszok és a hirdetmények.MAGYAR POLITIKAI ÉS NEMZETGAZDÁSZATI NAPILAP. Előfizetési ár: Vidékre postán vagy helyben ház­hoz hordva: Egész évre . . . . 20 frt — kr. Félévre...................10 „ — „ Negyedévre . . . 5 „ —■ * Egy hónapra ... 1­9­70 ! Egyes szám ára 6 kr. Hirdetési díj: 8 hasábos petitsor egyszeri hir­detésnél 12 kr.; többszörinél 9 kr Bélyegdij minden hirdetésért kü­lön 30 kr. Nyilttér : 5 hasábo­­petitsor 25 kr. Az 1848/49-ki rokkant honvédek menházára Kulifay Márk.......................20 frt és 1 tallér a Szálé község elöljárósága . 4 frt 85 kr. Szajer József.........................2 „ — „ Pákai László h­etesi plébános még folyó hó 27-kén küldött 1341. számú ivén .... 4 „ — „ Wierzbicki Longin és neje . . 20 „ — „ Átvettem Vidats János, menház bizottsági elnök. Pest, szeptember 30. A franczia lapok a bonapartistikus üzelmek­kel foglalkoznak. A „ J­o­u r­ d­e­s D­e­b­a­t“ ki­kijelenti, miszerint alig lehet kételkedni, hogy Francziaországban ne legyenek oly emberek, kik a bonaparték visszatérését saját érdekeik miatt ne kívánnák, de ezek száma korántsem oly nagy, hogy komoly aggodalmat kelthetne. Ezt mutatja azon körülmény is, hogy ez oldalról az egész országot magába ölelő mozgalomtól nem lehet tartani s habár a legmakacsabb bonapar­­tisták a múlt év szomorú eseményeiért nem a császári kormányt, hanem a köztársaságiakat igyekeznek felelőssé tenni, még sem merik azt állítani, hogy III. Napóleon kormánya jó­l jó­tékony volt. A külföldi sajtó jelenleg nagy mérvben fog­lalkozik Ausztria viszonyaival. Az orosz lapok bevallják, hogy Ausztriának szlávizálása lehe­tetlen. Azon nézetből indulnak ki, hogy Ausztria német lakossága a szlávokat czivilisatio s mive­­lődés tekintetében túlhaladja s annak közremű­ködése nélkül a birodalom nem is kormányoz­ható. De az esetben is, ha Hohenwarthnak si­kerülne is a két párt közt az egyetértést létre­hoznia, a kiegyezésnek nem jósolnak tartóssá­got. A svájczi „Bund“ pedig ezeket írja: „Ha Ausztria a szilárd alapot nem küzdheti ki, úgy összeomlása csak időkérdés. Az alkotmánynak a birodalom összetartozását nem szabad meg­bántani, mert a központból eredő erő Ausztriá­ban a foederalismus nélkül már valóban úgyis nagyon hatalmas. A dualismus s az osztrák tar­tományok alkotmányos egységre való őszinte visszatérése nézetünk szerint az egyedül helyes út, mely a zavarokból kivezet.“ Azon okmány, melyek Beust a gasteini csá­szári találkozás alkalmából Ausztria külföldi képviselőihez intézett, nem valóságos körjegyzék, hanem kizárólag a külkövetek informátiójára irányzott sürgöny, mely tehát az idegen álla­mokkal legföljebb csak félhivatalosan s másolat átadása nélkül közöltetett. A sürgöny kiválóan azt emeli ki, hogy Gasteinban és Salzburgban sem szerződések, sem megállapodások nem for­­muláztattak : az utolsó évek tapasztalatai tanú­sítják, mily kevéssé képesek az ilyen papiros­­sánczok a békét s az államok letételét védeni. Ellenben a két államkanc­ellár értekezletei minden­esetre megérlelték azon közlekedést, melyet a berlini és bécsi kabinetek közt már rég éreztek, az az értekezletek következtében erős meggyőződéssé vált bennök , hogy ugyanis a két szomszéd állam érdekei „majdnem minde­nütt“ párhuzamosak s ez okból a közös ápolás folytán csak nyerhetnek. Ferencz József császár valamint maga Beust gróf s Ausztria vezérállam­­férfiai az értekezletekből azon szilárd meggyő­­zéssel térnek vissza, hogy Poroszország immár Németország vezére,­­az átalános béke szüksé­geit nem kevésbé érzi, mint maga Ausztria, s így egész természetszerűen azon elhatározásra jutottak, hogy jövőre minden felmerülő kérdés­ben, s minden beállható eseményben mindenek előtt egyetértést idézzenek elő Németország és Ausztria közt. Ez utóbbinak általánosan ismert békeszeretete Európának a legjobb biztosítékot nyújtja az iránt, hogy ama találkozás távol attól, hogy va­lamely államra fenyegető jellemmel bírna, in­kább csak arra alkalmas, mikép az utóbbi idő által alkotott ellenségeskedéseket és ellentéteket mérsékelje s netalánt új viszályokat azonnal el­fojtson, így Ausztria-A M­agyarország különösen a valódi állandó franczia érdekeknek is többet fog használhatni az immár vele különös barátságban álló hatalomnál, mintha ezzel szemben féltékeny és neheztelő magatartást követne. No lám, még kisütik, hogy Bismarck is tag­ja az „Internationale“ szövetségnek. Legalább arról tanúskodik a párisi „La Presse du Boulevard“, midőn így ír. A brüsseli stri­­kcclók már-már újból munkához láttak, mert a segélyezési pénztár teljesen ki volt merítve, mi­dőn az egyesület elnöke tetemes összegről szóló utalványt kap, melyet a belga nemzeti bank váltott be. A levél f. hó 8-ról volt keltezve Gas­­teinból, „Otto von B. C. -M. D. I. A.- A. D. S. Nr. 87.“ aláírással, mi annyit jelent: Otto von Bismarck, Central-Mitglied der Internationalen Arbeiter-Association Deutscher Sektion Nr. 87. A lausannei békeliga legutóbbi ülésén Mink Lassy a lengyelek jelleméről beszélt, ő szabad szláv birodalmat akar. Milkowszki Len­gyelországra nézve csak egy foederatív köztár­saságban lát üdvöt. Elfogadtatott a bizottság következő javaslata. Az összes országok demo­kratájának szövetsége a Baltitól a Fekete­tengerig a nemzetiségi sajátságok tekintetbe vételével. Az albániai új kormányzó, egy konstantiná­polyi távirati tudósítás szerint, a fölkelésről tett jelentésében a montenegrói fejedelmet mondja az albániai fölkelés lelkének s elfogott fölkelő­vezérek vallomásaiból bizonyítékokat terjeszt elő arra nézve, hogy a fejedelem s a fölkelők összeköttetésben állnak. Madridban hírek szárnyalnak a spanyol és portugáll királyok találkozásáról , mely Humbert herczeg közbenjárása folytán lett el­határozva. A „Times“ szerint a perzsa kormány meg­tiltotta a datolyák kivitelét. Ez nagyon kel­lemetlenül hatott az angol kereskedőkre, kik eddig 10—12.000 tonna datolyát szállítottak innen Európába. Huszonhárom éves nyitott, sajgó seb az, melyre áldozatkész honleányok és de­rék hazafiak kegyelete mai napon eny­hítő tapaszt illesztett. Huszonhárom éves adott szó váltatott ma be egy részben,—fájdalom, hogy csak egy részben és nem azon nemzet által, mely e szót adta, hanem csak egyesek által, akik a rút hálátlanság gyötrelmes önvádjától menekülni óhajtottak. A kegyelet templomainak száma a mai naptól kezdve egygyel szaporodott. Ti, ismeretlen göröngyök alatt, jel­telen sírokban porló névtelen félistenek, ti szomorú hősei a nemzeti Grosgothának, te lelánczolt Prometheus, te elnémított ajkú megkeserített szivü öreg száműzött, a jó magot, melyet e hazának véres eké­vel fölszántott barázdáiba elvetettétek, hí­ven megőrizte az elnyomatásnak szomorú és az elkorcsosulásnak még szomorúbb napjain keresztül a jóknak egy kis csa­patja, s ma ez a kis csapat tanítja a nagy nemzetet, a töredék tesz az egyetemért. Az alapkő, mely nemzeti történelmünk és nemzeti kegyeletünk legbecsesebb ereklyéit magába zárva mai napon ezrek örömkönyei közt az anyaföldbe elhe­lyeztetett, Jákob köve lesz a nemzetre nézve. Rajta elszenderedve nem csak ál­modunk, de a szép álomképet hitünk sze­rint követni fogja majdan a megvaló­sulás is. A csüggedésben halál, az akarat szi­lárdságában élet van. Amazt hirdeti a kétségbeejtő jelen, emezt a biztató jövő. Amazt tanítja az or­szággyűlési többség koros politikája, emezt képviselik a magyar nemzet negyed­­félszázados küzdelmének Mózesei, Bocs­­ka­y, Bethlen, Rákóczy s ezek unokái a 48/49-iki honvédek. A honvédmenház fölállításával a nem­zet lelkes gyermekei adták meg ez utób­biaknak azt, mit tőlük a rövidéletü hata­lom verőfényén kérész módjára sütkérező országgyűlési többség rendszeresen meg­tagadott, az erkölcsi elismerést. Az áldozat kicsiny bár, de hisz az ál­dozatnak, mely az oltárra tétetik, értékét nem a kéz adja, s a mennyiség, hanem a kebel, mely nyújtja. Rövid pár hó s az ünnepélyesen elhe­lyezett alapkövön fölemelkednek azon épület boltívei, melyek alatt nyugodalmas élet és csöndes, boldog kimúlás váltja föl Nagysarló, Isaszegh, Szolnok, Vácz, Buda s a magyar szabadság többi vérkeresztsé­­génél közreműködött hősök szenvedéseit. S majd ha elcsendesül c lak, kihal be­lőle az élet s megszűnt létezni benne az élő szemrehányás — legyen az kiáltó jel mely befejezi ugyan a mondatot,de — nem zárja ki a mondat folytatásának lehető­ségét ; s legyen egy emlék, mely vala­hányszor csüggedő tekintetünk felé téve­­dez, emlékezetünkbe hozza a nagy szám­űzött szavait: „Isten nem halt meg, bárha oltára kö­rül a hivek száma meggy­érült is!“ A 48-as párti országos értekezlet jövő november hó 12-én fog megtartatni Pesten. A további részletekről az illetők kellő időben fog­nak értesittetni, való helyet foglaland el modern parla­­mentarismusunk siralmas történetében s megérdemli, hogy a magyar közönség vele foglalkozzék, felette gondolkozzék és, ha lehet, belőle okuljon. Megérdemli ezt tőle annál is inkább, miután annak árát oly drágán­ fizette meg. A szeptemberi 15 napi ülésszaknak tulajdonképen csak e­g­y czélja volt, meg­szavaztatni a 30 milliónyi kölcsönt s az­után — „der Mohr hat seine Schuldig­keit gethan, der Mohr kann gehen.“ De a körülmények úgy hozták ma­gukkal, hogy honatyáink e rövid együtt­­léte még két más kérdés által is örökít­­tessék: az infallibilitási és a horvát kér­dés által. "" E három tárgy egybe véve hír tükröt­­ nyújt a gondolkozónak a mi kormányunk összes politikájáról. A kö­lcsiön kérdéséből kiismerhet­jük irányát az anyagi téren. A hazánk törvényeit kigúnyoló s népbutító infallibilistákkal szemben kö­vetett eljárásából megítélhetjük , mit várhatunk tőle szellemi téren. A horvát kérdés pedig még egy részről fényesen tanúskodik kormányunk speciális közjogi s alkotmányi fogal­mairól, másrészt azt is mutatja, hogy minő helyzetet készít a Deák-Andrássy­­politika számunkra a nemzetiségek­kel szemben. Pillantsunk tehát bele e tükörbe s lás­suk, mire tanít minket az a kép, melyet ott látunk. Az első hely természetesen a fősze­replő­t, a kölcsönt illeti. Nem szükséges Stuart Mill, Hume, Carey, Chevalier, Bastiat sat. munkáit tanulmányozni arra, hogy az ember tud­ja, miszerint a gazdászatnak, legyen ez egyéni vagy nemzeti, egyik első elméle­te , hogy kölcsönhöz csak akkor fordul­jon, ha ez absolute kikerülhetlen­­né válik, s hogy csak annyit ve­gyen fel, amennyire múlhatlanul szüksé­ge van. Szemben ezen kétségbevonhatlan el­mélettel előáll a kormány s köve­teli a törvényhozástól,­­ hogy sza­vazzon meg neki harmincz milliónyi kölcsönt, a­nélkül, hogy előbb meggyő­ződést szerezzen magának a felől: várjon van-e szükség e kölcsönre? — mely meggyőződést a törvényhozó testület tudvalevőleg egyedül csak a jövő évi költségvetés alapos tanulmányozásából meríthet. Követeli tőle továbbá, hogy szavazza meg neki a 30 millió­nyi kölcsönt, bevallva önmaga, hogy ennyire az államnak most szüksége nincs, valamint azt is, hogy a kötendő kölcsön nem olcsó! Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy ez példátlan a Parlamentarismus történel­mében , hogy egy kormány pénzt, s plá­ne kölcsönveendő pénzt kérjen a törvény­hozó testülettől, oly czélokra, melyeket senki sem ismer, s oly összegben, mely maga a kormány vallomása szerint felül­múlja azon szükségletet, melylyel a köl­csönt indokolja. De még példátlanabb az, hogy egy törvényhozó testület, még a legszolgaibb is, ily követelésnek engedjen. A mi kormányunkban meg volt a bá­torság ilyesmit követelni s a mi törvény­hozó testületünk elég szolgai volt ily példátlan követelésnek engedni. Törvényhozó testületünk ? Nem. Talán annak többsége? Nem. Engedett e követelésnek, megszavazta a harminc­ milliónyi kölcsönt 109 képvi­selő, kik egy részének existenciája van kötve a kormányhoz, mert kormányhiva­­­talnokokból áll, másik része olyanokból­­ van összealkotva, a­kik pénzintézetek élén állanak, vagy azokban nagy mérvben ér­dekelve vannak, miért is pénzügyi műve­letekben soha sem mondhatók függetle­neknek, s egy harmadik része oly kép­viselőkből (horvátok), kiknek mandátuma már egy év óta lejárt. Ily elemekkel szavaztatta meg magá­nak a kormány a 30 milliót, melynek na­gyobb felére, saját vallomása szerint, az államnak szüksége nincs. Mié ebből a morál? Az, hogy itt a kölcsön nem úgy mint másutt: eszköz bizonyos meghatározott czélok elérésére, hanem főczél maga a kölcsön. S ez az, mi ellen tiltakoznunk kell, annál is inkább, mert alkalmunk volt a közel­múltban tapasztalni, hogy mind­egyik kölcsön után valaki, aki annak lét­rehozásában közre­működött vagy uradal­mat vesz, vagy palotát építtet. Nem kommentálunk csak constatálunk, így működik az Andrássy-kormány anyagi téren. Helfy Ignácz: Tegnapi krónikánkban idéztünk néhány té­telt egy Kossuthról szóló közleményből, mely a bécsi Morgenpostban jelent meg, s idéz­tük azokat a hírlapi szokás és illem szerint, csonkítlanul, szóról szóra amint az eredetiben írva volt. De lehetetlen utólagosan meg nem jegyez­nünk, miszerint az illető referens vagy félreér­tette nagy hazánkfia szavait, vagy roszul fejezte ki magát, midőn az írta, hogy Kossuth „tel­jesen felhagyott hazájának viszontlátása remé­nyével.“ Ez tévedés. Bármennyire lehangolva legyen is azon szomorú irány miatt, melyet a hazai ügyek vettek, Kossuth sokkal erősebb lelkű, sokkal erősebb hittel ragaszkodik az általa hir­detett elvekhez, mintsem képes volna azoknak bekövetkezendő diadaláról egyetlen perezre is lemondani. EGY ELNÖKJELÖLT. •— Rasz. —­ A közmondást, hogy „nem jó katona az, ki nem akar generális lenni“, így variálta tekinte­tes Örmény János úr ő nagysága: „nem jó alis­pán az, ki nem akar törvényszéki elnök lenni.“ (Hogy egyszerre alkalmazom a tekintetes és nagyságos titulust azon nincs mit megütközni, mert hősünk minden úri­embertől megvárja ugyan a nagyságos czímet; zúgolódás nélkül tűri, ha tekintetesnek szólítjuk is, míg a szegény embertől, talán botbüntetés terhe alatt is meg­követeli a nagyságolást.) Ez az egy gyengéje van, de ezt szívesen megbocsátjuk neki, ha tudjuk, hogy ő emberemlékezet óta mindig a közügyeket szolgálja. Nyilvános pályafutásá­nak kezdete még a 48-diki idők mithoszában keresendő. Pedig már csak 1848 is oly rég volt, hogy ha előttem nem feküdnék egy akkori ma­gyar kalendárium, el se hinném, hogy nem azóta költöztünk ki valahonnan Ázsiából. Az ő rendíthetlen hazafiságának megdönt­hetően bizonysága az, hogy csüggedetlenü­l és kitartással szolgálta a hazát folytonosan, minden időben. Ő nem aludta át az 50-es éve­ket, mint büszkén szokta mondani, mert mint első rangú tisztviselő tevékenyen szolgálta a hazát még akkor is. Pedig, „hogy Bach és Smerlinget lelkéből gyűlölte, arról az beszél­hetne, ki a vesékben tud olvasni“. E szavakat ő mondta 1860-ban s elhiszem neki, mert a leg­első magyar nadrágot ő csináltatta a megyé­ben, s az uj időszak első hírére leköszönt hiva­taláról. Mások az igaz, hogy 48 után hivatalt se vállaltatt, de mi méltányolni tudjuk a lekö­­szönését, mert „ha a vég jó, minden jó.“ Sőt méltányolta a megye is, mert Örmény János uram jelenleg első alispán. Nem akarta ugyan e tisztes állást elfogadni, de polgártársai­nak akarata, parancs volt előtte, és ő meghajolt. (Hogy félpinczéje kiürült volna a korteskedésre s hogy pénzzel is vesztegetett volna,­­ ne tes­sék elhinni, hisz minden embernek vannak rá­galmazói.) A múlt hónapban egyszer bizalmasan meg­szólította a megye másodalispánja, ha váljon pályázik e a törvényszéki elnökségre? És ő ki­jelentette, hogy öreg ember ő már, és úgyis visz­­sza akar vonulni a közügyektől, de még nem is szeretne útjában állani kedves barátjának, a másodalispánnak. Sőt úgyis Pestre kerülvén, felhasználni ígérte összeköttetéseit, hogy a má­sodalispán neveztessék ki elnökké. El is jött Pestre, de magával hozta a felesé­gét is, s azt mondja, hogy ez a rettenetes rábe­szélő tehetséggel bíró asszony, nem hagyta nyugton, míg nem folyamodott az elnöki székre. Nem akarta megzavarni a házi békét, hát be­adta folyamodását ő is, különben csak örülne, ha ki nem neveznék, mert... és elősorolt isme­rőseinek ezer indokot is, hogy miért örülne ő ennek. Persze mindezt olyan ismerőseinek mondta, kik megyéjéből szintén fenn voltak Pesten, s megneszelték, hogy Örmény János uram is pá­lyázott. És hogy ő utána se néz, hogy kineveztessék, arra ha kell becsületszavát adja, mert csak a császárfürdő használatáért van Pesten. Sőt, ha szeretné is kineveztetését, akkor se kérne párt­fogást senkitől, „férfiúi büszkeségem nem tud megalázkodni“ szokta mondani. És nem is alázta meg magát, mert ő fel nem keresett senkit. Egypár osztálytanácsos és kép­viselő ismerőse volt, ezeket látogatta meg csak. Ez pedig baráti kötelesség, mert egyik-másik­kal már 20 év óta nem beszélt. Pedig tavaly is meg akarta keresni őket, de már az idén nem mulaszthatta el, nehogy megaprehendáljanak- ! Hogy aztán ezek előhozták, az elnökjelölte-­­ két, arról ő nem tehetett, de azt már restelte, hogy mindenik azt ígérte, hogy oda fog hatni, miszerint Örmény János barátjuk ki ne marad­jon valahogy. Ezt ő nem ellenezhette, nehogy azt higyje egyik másik barátja, hogy azért nem akarja pártfogását elfogadni, mintha ő azt tartaná ró­la, hogy nincs befolyása. Ezt sértésnek vehet­nék és ő sértegetni nem akarja kebelbarátait. Hanem neki, mint nagy törvénytudósnak egy sajátságos szenvedélye volt az idén, amit máskor nem tapasztaltak rajta és amit sokan félre is magyaráztak. Szeretett volna megismer­kedni az igazságügyminisztérium fő embereivel, de csak azért, hogy most a szervezés alkalmá­val nézeteket cserélhessen velük s hogy ő mint régi gyakorlati ember a megyében, felvilágosí­tásokat adhasson leginkább saját megyéjéről. Azért kérdezte ő azt az osztálytanácsost, ki a belü­gynél szolgál, ha nem ismer-e valakit az igazságügyminisztériumnál, például valami osz­tály- vagy miniszteri tanácsost. — Persze hogy ismert és ő akkor a bemuttattatását kérte, és így tovább. Majd mindennap be is mutattatta magát egyik-másik osztálytanácsosnak , de ő ezekkel csak a szervezésről beszélt. Hanem, ki tehet róla, hogy a szervezésről szólni sem lehetett a­nélkül, hogy a törvényszéki elnökök halmaz fo­lyamodványára ne került volna a sor . . .. Megkérdezték aztán, hogy folyamodott-e Örmény János alispán úr is ? — És ő ezt meg­vallotta, hanem restelte azt mondani, hogy a fe­lesége rábeszélésére (még azt hinnék, hogy a papucskormány alatt van) e helyett inkább a megye celebritásainak ösztökélését hozta indo­kul, pedig hogy neki kedve se volt, azt elhiheti mindenki s reméli is, hogy találnak arra más érdemesebb embert is, csak arra inti az illető­ket, hogy jól megvizsgálják kit nevezzenek ki, mert ha nem olyan lesz, kit a megye első em­berei szeretnének, ő nem áll jót a következmé­nyekért — a jövő választáskor. Egy szép reggel pedig az a szerencsés ötlete támadt, a megye érdekében beszélni kellene magával a miniszterrel is. Hisz ő, mint a megye első alispánja, kötelességszerűleg jár el, ha a miniszternek szolgál kellő felvilágosításokkal. Még valami sarkalta erre. Ugyanis egyik képviselőbarátja, ki megígérte neki (minden ké­rés nélkül),­ hogy utána fog járni, hogy áll Ör­mény János alispán úr kinevezése, — egy reg­gel azt mondta Örményi úrnak: (ki az ágyából verte fel barátját reggeli 6 órakor, mert még azelőtt este kellett volna értesittetnie az actták­­ról) bizony nem a legjobban vagyunk, mert va­laki oly informatiót küldött be rólad, hogy na­gyon ósdi ember vagy minden tekintetben s ez nagy baj. — Ósdi. Tán lesz azért, hogy magyar ruhá­ban és sarkantyus csizmában járok! De már a viseletemet csak meg nem változtatom s pantal­lon az én lábamra nem kerül, ha miniszterség­gel kínálnak is. Ósdi vagyok ? Hálátlan világ. — Csak arról értesítsd még azokat az urakat, hogy én még az alispánságról is leköszönök s ügyeljenek, hogy ki lép helyembe, mert én visz­­szavonulok, s a­mint a pártokat ismerem, egy kormánypárti képviselő sem lesz jövőre. Ezzel elment szállására s értesíté kedves ne­­j­ét a legújabb hírről. Hosszan tanácskoztak reá s egyszer csak karon fogva mennek a Kristóf­­térre Wellischhez. — Új szövetű magyar nadrágokkal szolgál­hatunk ? — Nem, bugyogót akarok készíttetni, mert nagyon meleg van. — Finom könnyű nyári szöveteink vannak. — Feketét mutasson kérem. (Meleg ellen való.) — Valami könnyű kabát is tetszik, hisz az attila meleg ilyenkor. — Kabátot is készíttetek szintén feketét. — Milyen állásút szabjak ? Az én alispánom zavarodtan feleli: — Milyen, milyen legyen ? Legyen frakk, mert az elől ki van vágva s mindjárt, nem olyan meleg. Azután elmentek a kalaposhoz s midőn aján­lották ott neki a legújabb csárdás pörge kala­pokat (mert ilyet viselt) szégyenkezve kérte a cylindereket elő. De hát miért ez a változás ? Mi lesz a frakk és cylinderre! ? Hja, Örmény János uramnak nem tűrné meg a büszkesége hogy meg ne mutassa magának a miniszterine­k, hogy ő nem ósdi. Harmadnapra audientiát kapott s ő a foga­dóból egy zárt kocsiban, az ablakokat lefüggö­nyözve hajtatott a miniszterhez. Frakk, cylinder és Japánban. — Félve szállt ki a kocsiból s oly rémesen te­­kintgetett szerte, ha nem látja-e valami is­merőse. Végre megnyugtatva, felment, várt, mig rá­került a sor. Bement a miniszterhez, kinek nagyon fel­tűnt, hogy frakk, cylinderbe látja azt az embert, ki tegnap magyar ruhában, oly merőn bámulta s oly alázatosan köszöntötte őt a váczi utczán. Végre, mint mindennek, a látogatásnak is vége volt, a minisztertől azt hallotta az elnök­ségre nézve, hogy még nincs senki kine­vezve, majd, a legérdemesebb mindenesetre stb. De a­mint kijön, majd leroskad, midőn megyéje tiszti ügyészét látja a váróteremben. Az ügyész nem hitt szemeinek, csalódás­nak vélte az egészet, de mégis oda fordult, kérdve: — Ugyan kérem, nem Örmény János úrhoz van szerencsém ? — Igenis nem, azaz nem ismer ügyész úr? Talán az uniformis zavarja? Magam sem is­ Visszapillantások az utolsó országgyű­lési működésre. AL:­­ A szeptember 14-én megnyílt s 28-án bevégzett ülésszak rövidsége daczára ki­

Next