Magyar Ujság, 1872. augusztus (6. évfolyam, 174-198. szám)

1872-08-01 / 174. szám

Csütörtök, Szerkesztei ivottá ! Lipót-utcza 11. szám, földszint. Ide intézendő a lap szell­e­­mi részét illető minden közlem­ény. Kéziratok s levelek vissza nem adatnak. — Bérmentetlen levelek csak ismerős kezek­től fogadtatnak el. #4 ituló-kivtt tat­t Lipó­t-utcza 11. szám, földszint. Ide intézendő a lap anya­gi részét illető minden köz­­lemén­y, u. m. az előfizetési pén­z a kiadás körüli pa­naszok és a hirdetmé­­nyek. a—----- i ■■■— ■■ ....... -mmmmmammmammm­­ £tV'£ 174. Bssáim. ma POLITIKAI ÉS NEMZETGAZDÁSZATI NAPILAP. 1872. aug. 1. 1.'/e/steff’*/ ni-1 Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva Egész évre ... 20 Irt — kr. Fél évre .... 10 „ — „ Negyed évre . . 5 „ — „ Egy hónapra . • 1 „ 70 „ Egyes szám 10 kr. Hivtietvai d­ij­­ 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr. többszöri 9 kr. Bélyegdij minden minden hir­detését külön 30 krNyi 111ér, 5 hasábos petitsor 25 kr. VI. évfolyam, Pest, július 81. Politikai szemle. A franczia kölcsön sikere a legvérmesebb reményeket is túlszárnyalá. Eddigelé 28 mil­­liárd íratott alá, ebből 12 milliárd Párisban, 2 milliárd a departementokban, a többi kül­földön. Azt hiszik, hogy az aláírások 30 milli­­árdra fognak emelkedni. A „Liede“ a kölcsön kibocsátásának első nap­ján a következőket írta: Minden, ma kapott értesülésünk följogosít kimondani azt, hogy a kölcsön végleges ered­m­­nye valóban rendkívüli mérvben fogja való­sítani hazafias reményeinket. Nem közöljük itt a számokat, de rendkívüli örömöt okoz ne­künk, látnunk annyi megpróbáltatás és annyi szenvedés után, mily hévvel rohan a párisi nép, hogy teljesítse hazája iránt kötelességét, hogy iránta való szeretetének új bizonyítékát adja. Tegnap este óta, az aláírók egész tö­mege szorong a mailnek, s minden aláírási hely irodája előtt. A polgárok ezrei várnak ott, csendesen és türelmesen, egész éjen át, a perezre, melyben fölajánlhatják a köztársaság­nak a terület fölszabadítására szükséges pénzt. S az aláírás tömegessége nem csökkent az nap folytán. A skepticismus ráfoghatja ugyan ez emberekre, hogy nem hazafiak, de üzérke­dők. A kis kereskedők, kis­iparosok, hivatal­nokok, munkások roppant száma azonban, kik mind eljöttek ma, hogy megtakarított keres­ményüket letegyék a haza oltárára, a leghatá­rozottabban meghazudtolja mindazokat, kik meg akarnák hamisítani ezen nagy jelentőségű nemzeti tény jellegét. Páris népessége újból bebizonyította ma nnnét Francziaország előtt, hogy a vak reactió ellene irányzott igazság­talanságaival nem törődik, hogy a versaillesi nemzetgyűlés szavazata szívének se vonzal­mát, sem akaratát nem törte meg, hogy fél­reismert hazaszeretete együttérez a nemzettel mindig. Az angol sajtó Juarez halála alkalmából so­kat foglalkozik Mexikó helyzetével, mely na­gyon válságos. Az alkotmány értelmében az elnök halála esetében az elnökség a legfelsőbb törvényszék jöbb­ájára esik. Ez jelenleg Ler­­do de Tajega, kit a felkelők Mexikó éjszak­nyugati részében elnökké akartak tenni. Azon­ban Juarez pártja Tajedát rettegi, a legelke­­seredettebb gyűlölettel viseltetik ellene, nem eléggé republikánus, nem is eléggé egyház­ül­döző nekik. A Juarez-párt tehát alig fogja magát megadni, s kevés kilátás van arra,hogy e szerencsétlen államban a polgári háború egy­könnyen megszűnjék. A „Times“-ban két előkelő spanyol férfiú érdekes leleplezéseket tesz a király ellen inté­­zett merénylet ügyében. Mint az illetők állít­ják, a madridi rendőrség már júl. 8-án névtelen figyelmeztetést kapott, hogy nemsokára me­rénylet fog ő felsége ellen intéztetni. 18-án este hét órakor egy második figyelmeztetés ér­kezett, melyet a rendőrség szintén nem vett volna figyelembe, ha ugyanez időben Topete tengernagy a külügyminisztert a veszélyre nem figyelmezteti. A külügyér Zorilla úr kísé­retében rögtön a királyhoz ment s arra kérte őt, hogy az estét a palotában töltse. A két miniszter azon meggyőződésben hagyta el Amadeot, hogy követni fogja tanácsaikat. S fél tiz órakor este a királyi pár mégis a Buen Retiróba kocsizott, mire a rendőrség terjedel­mes elővigyázati intézkedésekhez folyamodott. A MAGYAR ÚJSÁG TÁRCSÁJA. — 1872. augusztus 1. —■ Livingstone első levele föltalálása óta. Tegnap említettük, hogy Livingstone leve­let intézett Bennetthez, kinek áldozatkészsége s Stanley bátorsága folytán a világ Living­stone életben létéről tudomást nyert. Az érdekes levél, melyet a „Daily Te­legraph“ a „New­ York Herald“ londoni képviselője s Bennett szívessége folytán közöl, a következően hangzik : Ujiji, Tanganyika mellett­ nov. 1871. Drága uram ! Általában véve nehéz oly em­bernek írni, a­kit még soha nem láttunk. Ez ép úgy tűnik fel, mintha valamely elvont esz­méhez intéznék sorainkat; de az ön képvise­lőjének, Stanley urnak jelenléte e távoli tája­kon eloszlatta ez idegenszerűséget, a­melyet különben éreztem volna és így tökéletesen ott­honosan érzem magamat, most midőn írok ön­nek, hogy megköszönjem azon rendkívüli elő­zékenységét, hogy őt hozzám küldötte. Ha kifejtem azon kétségbeesett helyzetet, a­melyben az ön küldötte engemet talált, köny­­nyen meg fogja ön érteni, hogy nagy okom van a hála igen erős kifejezéseit használnom. Mintegy 4—500 mértföldnyi gyaloglás után, égető napsugarak alatt Ujijiba értem, csalódva, végkép kimerülve, megveretve s visszatérésre kényszerítve, midőn már csaknem elértem kül­detésem földrajzi részének kitűzött végczélját, egy banda bastard morlem rabszolga által, kiket Zanzibarból férfiak helyett mellém kül­döttek. Keblem elkeseredettsége még inkább fokozódott, a midőn „az ember embertelenség Béke és háborutüntetések. A hatalom uszályhordozói béketü­n­te­­tésnek nevezik a három császár talál­kozását s intik a népeket, hogy okul­janak ők is, legyenek békeszeretők s lássanak munkáikhoz. „A jövő esélyei teljes nagyszerűségük­ben világosan körvonalazva fekszenek mindenki előtt“—mondja a „N.fr. Pr.“— s ezeket így adja elő: „Oroszország tö­rekszik hatalmát megszilárdítani a Bos­­porusnál. Francziaország szünet nélkül arra gondol, hogyan vegyen boszút az utóbbi harcz büntető sajtolásáért. Fran­ciaország türelme azonban nagymérvű, mert tudja, hogy Sándor czár csak kényszerűségből ereszkednek háborúba Németország ellen. Francziaország várja a trónváltozást s a keletet Oroszország­nak szívesen ki fogja adni, ha ez kel­lően felkészülve, mint Francziaország szövetségese lép fel s Németországot bátran megtámadja.“ A „casus belli“ s a háboruterv tehát készen van s íme a czár mégis ott leend azon a találkozáson, melynek feladata béketüntetés lenne a harcz és h­á­­boruszomjazó országok t. i. Francziaor­­szág és Oroszország ellenében. Mert ezek még nincsenek kellően felkészülve mondják. Mindenek előtt igen üdvös dolog volna, ha a hatalom uszályhordozói valahára leszoknának arról, hogy a népeket gya­núsítsák boszútervekkel, nagyravágyási ábrándokkal, foglalási szándékkal stb., mert hiszen ők maguk legin­kább tudják, mily kénytelen-kelletlen mennek a népek seregei az egymás szá­mára felállított mészárszékekre, a csa­tamezőre. S épen a közelebbi napok ta­núsítják, hogy azon népek, melyek más­fél év előtt minden igaz ok nélkül a leg­véresebb , legelkeseredettebb harczba voltak egymás ellen vezetve, bonyolítva, ime most közös, egyesült erővel sietnek eleget tenni zsarnokaik kivánságának. A német-porosz pénztőzsérek, polgárok siettek aláírni mindazon összeg erejéig mi tőlük telhetik, hogy a franczia nemzet képes legyen a reá rótt sar­­czot lefizetni s illetőleg hogy Franczia­ország minél előbb megszabadulhasson a megszálló német hadseregtől, kiknek utolsó közembere is szívesebben időzik és dolgozik saját hazájában, mintsem zsarnokoskodik idegen földeken. Francziaország türelme nagy mérvű már csak azért is, mert tudnia kell, hogy a háborút tulajdonkép III-ik Napóleon gének embertársa iránti“ undok képe elébem tárult s­ ez hatva gyenge porhüvelyemre, ki­mondhatatlanul levert lettem. Azt hittem, hogy meg kell halnom lábaim miatt. S nem túlozok midőn mondom, hogy az érvényes földön min­den lépés újabb kínokat okozott, mint valósá­gos csontváz értem el Ujijit. Itt azt kellett tapasztalnom, hogy mintegy 500 font értékű Zanzibarból rendelt czikkeim kimagyaráz­at­­lanul egy részeges mozlim szabóra bizattak, ki miután tizenhat hónapon át elpocsékolta azoknak nagy részét Zanzibartól Ujijig útköz­ben, itt végre eladta a még megmaradt rab­szolgákat és elefántcsontokat is. Megkérdezte a koránt és úgy találta, hogy meghaltam, erre aztán irt Anyanyembébe a kormányzónak, tu­datván vele, hogy rabszolgákat küldött utá­nam Manyemába, kik halálom hírével tértek vissza s engedelmet kért, hogy eladhassa azon csekély holmimat is, a melyeket iszákossága még megkímélt. Ez ember azonban határozot­tan tudta oly emberektől, a kik láttak enge­met, s hogy életben vagyok, s hogy embe­rekre és élelmi­szerre várok ; de az erkölcsi­­ség neki épen nem erős oldala, a­mi pedig a törvényeket illeti, itt olyanok tört és puskát ki­véve nem léteznek, és így békén kellett ma­radnom a legnagyobb kimerültség közepette, kifosztva mindenből, kivéve néhány ruhadara­bot és ágynemű­eket, melyeket elővigyázatból végszükség esetére itten hagytam. A koldus­botra jutás közeli képe az ujifiak közt végte­lenül levert. Kétségbeesnem nem volt okom, mert annyit nevettem egyik barátomon, ki a Zambezi torkolatához érve így szólt: „össze­zúztam nőm arczképét, kétségbe vagyok esve, mert ezután sikerre már nem számíthatunk.“ Ez eszme folytán a kétségbeesés előttem ne­vetségesnek tűnt föl s többé nem is gondol­tam rá. Midőn így csaknem a nyomor legalsóbb fő­könnyelmű­isége idézte elő. Tudnia kell, hogy a háború veszteségeit uj háború által nem enyhítheti, csupán növelheti. És azoknak a szegény babonás népek­nek, kiknek élete, kézereje a czár ke­zeiben öszpontosítva Oroszország nagy­­hatalmiságának neveztetik, kisebb gond­juk is nagyobb annál, hogy az orosz kormány rendeletei a kancsuka súlyát a Bosporusnál is érvényre emelhessék. A béke és háborúk kérdését tehát ne tegyük a népek kezébe. Ne fogjunk reá­­juk oly szenvedélyeket, melyeket ha netalán némely havezszomjas urak érez­nek is, de nem érez a nép. A béke és háború kérdésének tárgyalási joga még a népképviselő testületet, a parlamentet sem illeti Európában. És ha az államférfiak a háború és bé­ke ügyében csakugyan súlyt akarnak adni a népek vágyainak, akkor épen a békedemonstráló német államférfiak lesz­nek elsők, kik a békét megzavarják a „nagy mű­“ az egységesítés befejezése végett. Európa népei azonban átalában sze­retik, óhajtják a békét, s ha mégis szük­ség van a „béketüntetés“-féle jelenetre, ez legfelebb azt teheti, hogy némely ál­lamférfiak nyugtalankodnak, készülőd­nek és alig várhatják már az erőmérkő­­zés döntő pillanatát. S ha még most sem tört ki a háború, oka legfelebb az, mert még nincsenek készen a kellő vasutak, kaszárnyák, erődök, a kellő fegyverek, a kellő mozgósítási törvé­nyek, haditervek stb. Hiába­ minden béketüntetés, ha egy­szer a tények szólnak, mutatják, hogy Európa minden állama minden erejéből készül egy irtózatos erőmérkőzésre. A béketüntetés ígéreteit megsemmisítik a háború tüntetés, a készülődés tényei. Elfogadni a lefegyverzés rendszerét, felhagyni a stratégiai utak, erődök min­denáron építésével, szóval a „fegyveres béke“ politikájával: ez volna a valódi béketüntetés. Míg viszont a fürdői talál­kozások, a diplomatiai nyilatkozatok, békebiztosítások stb. minden értéküket elvesztik, midőn a költségvetések alkal­mával és a gyakorlati élet mezején a té­nyek ellenkezőkről tanúskodnak. Valódi háborútüntetésnek nevezhet­jük az úgynevezett béketüntetések elle­nében kivált azon mohóságot, melylyel Európa „békeszerető“ (?) kormányai a vasutak építéséhez láttak. Oroszországban a múlt év végén már 12,527 werst vasút volt átadva a forga­lom és pedig ezek közül 2096 w. a múlt évben épült, ezeken kívül 1786 werst épülőfélben volt. A múlt évben újabb 62 werstre adatott engedély, a jelen évben pedig 1465 werstre, úgy hogy jelenleg kára jutottam, egy angol látogató érkezésének homályos híre jutott füleimhez.Úgy képzeltem magamat, mint azon ember, aki lement Jeru­zsálemből Jerichoba, de sem pap, sem levita, sem samaritán nem igen fog az én utamon el­haladni. A jó samaritán mindamellett is kezem ügyében volt s egy napon egyik emberem ezen örömkiáltással jött felém: „Egy angol jő, én látom őt!“ s azzal elébe sietett. Egy a kara­ván élén haladó amerikai zászló, az első, me­lyet valaha láttak e vidéken, legott tudatta velem az új jövevény nemzetiségét. Én hideg és legkevésbé sem vagyok tüntető természetű, mint a minőnek ben­nünket szigetlakókat áta­lában tartanak, de az ön nagylelkűsége mégis örümtől reszkettette meg egész valómat. Ma­gamba szá­ltam s igy szóltam bensőmben: „Szálljon le önre és az önéire a mindenható leggazdagabb áldása.“ A Stanley ur által ho­zott újdonságok egészen felvillanyoztak. A hatalmas politikai átalakulás a kontinensen, az atlanti tenger alatti huzal sikerülése, Grant elnökké választása és más egyéb dolgok egész napokon át lekötve tartották egész figyelme­met s jótékony hatással voltak egészségemre. Európából évek óta nem vettem híreket, kivé­ve a „Saturday Review“ s a „Punch“ 1868-ki néhány számát. Étvágyam most ismét megjött és egy hét múlva már egy kis erőt éreztem magamban. Stanley úr egy szívélyes s rend­kívül buzdító sürgönyt is hozott számomra lord Clarendon részéről — az elsőt, melyet 1866 óta a külügyőrségtől vettem — és azon tudó­sítást, hogy ő felsége kormánya 1000 fontot volt szives felsegélésemre küldeni. Eddig ha­sonló pénzsegélyben még nem részesültem. — Minden pénzbeli támogatás nélkül indultam útra, e hiányon azonban már szerencsére se­gítve van és sietek tudatni barátaimmal, hogy noha nem kaptam bátorító leveleket, angol kitartással kezdtem azon feladat megoldásá- 1­4535 verst van engedélyezve az építésre s a vasutakba fektetett összeg 1 milliárd 171,960,404 rubelre rúg. Északnémetországban épen most a vasútépítés hallatlan mérvet ölt. Terv szerint: Berlinben 7 új nagy pályavonal öszpontosittatik, melyek, hossza 300 mf, miszerint Berlin e tekin­tetben felülmúlja Párist és Londont, hol­ott most csak 8 fővonalnak központja, mint p. o. Bécs, mely mint „birodalmi“ főváros kétszerte több fővonallal van ellátva Buda-Pestnél. Mit mondjunk erre mi, „újjászületett“ nagyhatalmiság. Köztudomású tény, hogy a gyors s nagymérvű mozgósításnak főeszköze a vasúthálózat. Ennek terjedelmével és sűrűségével arányos mai világban a harczképesség. S így hiában a béketün­­tetés Berlinben, ha ugyanott oly nagy­mérvű készülődések létetnek a háborúra, miszerint Észak-Németország vasúti há­lózata nagyban meg fogja haladni a continens minden más államait, sőt Ang­­­liáét is sűrűségre nézve. Nagy áldás, nagy szerencse az ipar­i kereskedelemre nézve, hogy a vas­utak nem csupán hadi czélra szolgálnak. Ez tartja még fenn Európa iparát s ke­reskedelmét, hogy össze ne törpüljön a „fegyveres béke“ súlya alatt. De a fegyveres béke fentartására vagy táplá­lására az ipar s kereskedelem gyümöl­csei is kiaknáztatnak a lehetőségig s a termelés rablógazdálkodási rend­szerré fajult. Folytonos háborutüntetés ez, a­mely elrémítette már a népeket, a gondvislés­­szerű­ egyének irányában, eljátszotta az államférfiak tekintélyét s az államszer­ződések iránti bizalmat. Ezek ellenében csak tényekkel lehetne sikeresen fel­lépni. —k.— E közben a gyilkosok — szám szerint tizen­öten — az utczán elhelyezkedtek s éjfélkor a munkához láttak. — A nagy­kőrösi képviselőválasztás táv­irati jelentés szerint aug. 4-ére tűzetett ki. — Szathmárról két levelet vettünk, me­lyek egyike a „Hon“ júl. 12-i esti lapja, má­sika a „Reform“ 195-i számában foglalt tudó­sítások ellen polemizál. Miután a szathmári vál­­­asztásra vonatkozólag a lapunkban megjelent eseményhit közlemények már előre megc­áfolj­­ák, úgy a jobboldal, mint a balközép részére a szathmári 48-as párt ellen intézett támadá­sokat, a beküldött czikkek közlését fölösleges­­nek tartjuk. Különösen a „Reform“ czikkeivel szemben elvtársaink figyelmébe ajánljuk, hogy ha e lap gyanúsító, ferdítő czikkeinek mindegyi­ke ellen polemizálni akarnánk, pusztán e czélra kellene lapunkat feleírni, a mi pedig nem lehet feladatunk. Mert bízvást meg lehetne vörös­­krétázni e kormánylap politikai részének min­daz, a­melyet Murchison Roderich barátom tűzött elém s hiszem, hogy czért érek. A déli közép afrikai vízforrások vonala meg­haladja a 700 mértföld hosszúságot. Ezen a források majdnem megszámlálhatlanok, azaz egy emberi élet sem volna elég megszámlálá­sukra. E kútfőből négy nagy folyóba futnak ösz­­sze, és ezek ismét két hatalmas folyamban a nagy Nílus völgyben, mely a déli szélesség 10—12 fokánál kezdődik. Soká tartott, míg fény derült a régi problémára , és tiszta fogal­mat nyertem a lefolyásról. Éreznem kellett utamat, sőt, az út minden egyes lépését, s ál­talában sötétben tapogatództam, mert ki gon­dolt a vizek folyásával. „Megisszuk a magunk részét, a többi hadd folyjon.“ A portugáliak, kik először látogatták meg Cazembre-t, rab­szolgákat, ivart kértek, s egyébről hallani sem akartak. Én a vizek felől kérdezősködtem, kérdést keresztkérdé­sre halmoztam, míg csak­nem megijedtem, hogy lefognak, mint fejviz­­kórban sinylet. Utolsó munkám, melyben alkalmas segédek hiánya nagyban akadályoztatott, a lefolyás fő­ágának követése volt a Manyuemának vagy röviden Manyemának nevezett emberevők or­szágában keresztül. A lefolyás ezen ágában négy nagy tó fekszik. Már a 4 ikhez is közel voltam, midőn vissza kellett térnem. Ez körül­belül egytől 3 mfdnyi széles, és sem egy pont­ján, sem az év bármely szakában át nem gá­zolható. Itt van két nyugati csatorna. A Lufira vagy Bartle Frere folyó Ramolandó tóba sza­kad. A nagy Lomami folyó pedig Lincoln taván foly keresztül, és úgy látszik, hogy a Nílus nyugati karját képezi, melyen Petherick keres­kedett. Most körülbelül 600 mérföldet ismerek a víz­­forrásból és szerencsétlenségre a hetedik száz legérdekesebb az egészben, mert itt, ha nem csalódom, négy forrás fakad a földből, és mind M­o­c­ssá­r­y Lajos az Ellenőr két utóbbi számában tüzetesen foglalkozik S­i­m­o­n­y­i Ernő azon általunk is ismer­tetett javaslatával, hogy az összes ellen­zék tegye le képviselői mandátumát. Al­kalmilag megteendjük észrevételeinket Mocsáry czikkére, miután azonban szí­vesen látjuk , hogy e nagy horderejű kérdés minden oldalról meg legyen vi­a négy nem nagy távolra, széles folyóvá da­gad. Ketteje északra Egyptomba szalad, a Lu­fira és Lomami, a másik kettő pedig délre Belső Ethiopiába, ezek a Liambai vagy Felső Zam­bezi és a Kafue. Nem ezek­­ a Nilus forrásai, melyeket Minerva titkára említ Lais városá­ban Herodotusnak ? Annyiszor hallottam róluk, s oly távoli helyeken, hogy nem kétkedhetem létezésükön, és ha bárba sóvárogva vágyom haza, valahányszor családomra gondolok, még­is be kívánom végezni munkámat ezeknek új felfedezésével. Ismét öt­száz font áru portékát bíztak meg­gondolatlanul rabszolgákra, a­mi egy évnél tovább volt után négy holnap helyett. Oda kell mennem, hol le van téve (Anyanyembe) az ön és Mr. Stanley költségén, míg művemre a ter­mészetes fedelet feltehetem ; és ha leleplezéseim a rettentő Ujijibeli rabéletet illetőleg a kelet­parti rabszolga kereskedés elnyomására ve­zetnének, sokkal fontosabb dolognak tartanám ezt, mint a Nílus minden forrásának teljes fel­fedezését. Most, hogy önök a hazai rabszolga­sággal örökre végeztek, fordítsák hatalmas se­gélyüket ezen nagy czélra. Ezen szép tarto­mány mintegy átok alatt senyved, csak azért, hogy a zanzibari szultán előjogai meg ne csor­­bítassanak, és hogy a portugál korona rejtélyes jogai szem előtt tartassanak a jövőre, midőn Afrika egy második India lesz a portugál rab­szolga kereskedők számára. Végzem már, ismételve szívélyesen köszönve az ön nagy nemeslelkűségét és hálásan m­ara­­dok öné, Livingstone, David. Stanley utazási élményeiből a „Daily Telegraph“ nyomán közöljük a követke­zőket : Stanley azt állítja,­hogy Livingstone félel­met nem ismer. A Tanganyika tónál egy ízben mindketten megtámadtalak a murandi ellen- den sorát, mely az év egy-egy szent napján az ellenzékről nem hazudik akkorát, hogy annál csak az a szemérmetlenség nagyobb, a melylyel gaz portékának árulja szavait.­­ A népoktatási törvény revisiójára vonat­kozólag a „Pesti Napló“ hivatalos helyről a következő sorokat vette: „Mint bizonyos tényt jelenthetem, hogy végre valahára a közokta­tási minisztériumban is azon meggyőződésre jutottak, hogy a népoktatási törvénynek kü­lönösen azon pontja, mely a felekezeti iskolá­kat az állam főfelügyelete alá helyezi, hatály­talan frázis, s vagy ezt kell eltörölni, mit bi­zonyára senki sem javasolhat, vagy a kor­­mánynak s erre rendelt közegeinek módot is kell nyújtani, hogy az állam főfelügyeletét ér­vényesíthessék. A­hogy e dolog eddig történt, az a botrányok hosszú lánc­olata. Volt rá elég eset, hogy a hitfelekezetek egyes tanfelügye­lők vagy a minisztérium megkeresését egy­szerűen ad acta tették , sőt még a statisztikai adatok beküldését is egyenest megtagadták. Továbbá akárhányszor megtörtént, hogy a tanfelügyelőt be sem bocsáták az iskolába, s ha az értesülni akart arról, hogy várjon mily tankönyveket használnak az egyes iskolákban, sok helyütt egyenesen a kémkedéshez kellett folyamodnia. Ezek nevetséges időtlenségek, melyek továbbra nem tűrhetők. Nem arról van szó, hogy az autonómia bármily tekintetben megszoríttassék , de arról, hogy a kormány a főfelügyeletet valósíthassa és betekintést nyer­jen az összes hazai tanügybe. Erre vonatko­zólag bizonyos módozatok dolgoztatnak ki s az illető törvényjavaslat tartalmazni fogja azt is, hogy mi fog történni, ha egyes hitfelekezeti közegek megtagadják a kormány megkeresé­seinek teljesítését. A munkálaton egy bizott­ság dolgozik, s ha a munka lassan is halad előre, az országgyűlés összeüléséig talán mégis elkészül.­­ A kormány körében egy javaslatot dol­goztak ki, hogy mily rendkívüli intézkedéseket foganatosítsanak azok ellen, kik a legutóbbi évtizedben a katonasorozás alól elvonták ma­gukat, s kiknek száma rendkívül nagy. A ja­vaslat sok stádiumon ment át, de végre a „P. Napló“ értesül, érvényre emelkedett azon felfogás, hogy ilyesmi több bajt okozna, mint hasznot, tönkre tenne sok családot és megza­varna egész társadalmi osztályokat. A javaslat tehát ad acta tétetett, de az útonczozási sza­bályzatok szigorúbbá tétele újabban is munká­latok tárgyát képezi, s e javaslat remélhetőleg az ülésszak elején fog terjesztetni a képviselő­­ház elé. Egy nyílt kérdés.

Next