Magyar Ujság, 1873. január (7. évfolyam, 1-25. szám)
1873-01-01 / 1. szám
Szerda. I. szám, Vll. évfolyam. Szerkesztői iroda: Egyetem-utcza 4-ik szám, II. emelet. (de intézendő a lap szellemi részét illeti) minden közlemény. Kéziratok a levelek vissza nem adatnak. — Bérmentetlen levelek csak ismerős kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Egyetem-utcza 4-ik szem, földszint. Ide intézendő a lap anyagi részét illető minden közlemény, a. ra. az előzetési pénz, a kiadás körüli panaszok és a hirdetmények.MAGYAR ÚJSÁG (GYORSPOSTA) POLITIKAI ÉS NEMZETGAZDÁSZATI NAPILAP, 1873. január 1. Előfizetési ár: Vidékre postán vagy helyben házhoz küldve. Egy évre . 16 írt. — kr. Fél évre . 8 » — » Negyed évre 4 » — » Egy hónapra 1 » 40 » Egyes szám 6 kr. Hirdetési dij: kilencz hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr. többszöri 9 kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön 80 kr. Nyilttér: négy hasábos petitsor 30 kr. Pest, deczember 31-dikén. Miután Helfy Ignácz t. barátom a „Magyar Újság“ szerkesztéséről lemondott, az országgyűlési 48/13 párt ismét reám bízta közegének vezetését. Ismerve egyrészt a feladat nehézségeit, másfelől meggyengült egészségemet tekintve, megvallom, jobban szerettem volna, ha a választás másra esik. Egy politikai napilapnak szerkesztése már magában is terhes munka, mennyivel inkább fáradságos olyanra nézve, aki a mellett képviselő, s az országgyűlési működésben is tevékeny részt veszen. Azonban a párt úgy kívánta, s én — tekintettel a fenforgó körülményekre is — a megtisztelő bizodalmát elfogadtam, kettőztetett erővel is kész lévén a közügynek szentelni csekély tehetségemet, s Berzsenyiként „menni rendeltetésem pályafutásam , meddig erőm s inaim vihetnek.“ Nem hallgathatom el mindazáltal, hogy, midőn az ép oly díszes mint terhes és nagy felelősséggel járó munkához fogok, nem annyira saját gyenge erőmre, mint inkább bel- és vidéki munkatársaim segítségére számitok. S számitok az olvasó közönség pártolására is. Az elsők egész készséggel megígérték buzgó és lélekismeretes támogatásukat, legyen szabad ezúttal a vidéken lakó ügybarátokat s elvtársakat is fölkérnem, hogy nehéz vállalatunkban ők is minél hathatósabban gyámolítani méltóztassanak. Mi részünkről fogadjuk, hogy semmit sem fogunk elmulasztani, ami a lapnak napról napra úgy tartalmasabbá, mint érdekesebbé tételére tőlünk kitelik, a külső kiállításról és pontos szétküldésről a kiadó hivatal gondoskodván. Ami az elveket illeti, azokról, úgy hiszem, sem e lapnak, sem nekem, aki annak vezetését általveszem, nem kell hosszasan szólanom. A „M. U.“ a 48-as pártnak közlönye, s én e pártnak egyik szerény, de ha tagja vagyok. A 48-as párt elvei, törekvései ismeretesek; ezeknek hirdetése, ezeknek terjesztése volt eddig is e lap feladata, s az marad változatlanul ezután is. S ez elvek, mert jog és igazságra alapitvák, előbb utóbb győzni fognak. Ám kicsinyeljen a rövidlátó önhittség azért, mert a törvényhozás teremében aránylag kevés képviselője van még a pártnak: az országházon kívül a mi pártunk milliókat számlál, s a nemzet zöme velünk érez, velünk van. Csak kitartás kell tehát és csüggedetlen buzgalom, s a mai kisebbség, ha Isten is úgy akarja — talán már holnap többséggé leend. Mi bennünk nem fog hiányozni sem buzgalom, sem kitartás, s nem fog hiányozni — reméljük— a nemzetben sem, mely a függetlenség, szabadság, egyenlőség és közművelődés eszméinek valósításától egy jobb, egy boldogabb kor hajnalát várja. Úgy legyen! Irányi Dániel. A MAGYAR ÚJSÁG TÁRCZÁJA. — Pest, 1872. deczember 81. — Fracasse kapitány. Regény a XVII-ik századból, melyben a nagy forradalom óta egészen eltűnt franczia világ megismertetik. Irta Gautier Théophile. Francziából fordította G. T. Ant. I. A nyomorúság vára. A dombos Landes-ok egyik kopár lejtőjén, emelkedett Don és Mont de Marsan között, XIII. Lajos uralkodása alatt, egyike azon nemesi lakoknak, melyek oly gyakoriak Gascogne-ban, és melyeket a falusiak kastély névvel tisztelnek meg. Két hegyes fedelű kerek torony emelkedett ezen épület két szegletén, homlokzatán pedig két mély rovat jelölte a hajdani felvonó hidat, mely az árkok feltöltése óta megszűnt működni. Ez középkori tekintetet kölcsönzött a laknak, valamint az őrtornyok és a fecske farkú kéthegyű szélvitorlák. A felfutó repkény, mely az egyik tornyot félig ellepte, a szemnek kedvezően szakasztotta félbe sötétzöld lombozatával a már ezen korban régi fal szürke színét. Az utas, ki messziről pillantotta volna meg e várat, mely a hanga és rekettye felett nyújtotta fel ég felé hegyes csúcsait, tisztességes laknak találta volna egy falusi nemes ember számára, de közelebb jutván, véleménye megváltozandott. Az út, mely az országuttól a a lakásig vezetett, a moha és más elődi növények által majd egészen el volt lepve és csak szűk fehér ösvénynyé apadt, milyen a köpenyegen látszó szinevesztett galand. Két mély kerékvágás, mely esővízzel volt tele és mely a békáknak szolgált lakásul, mutatta, hogy hajdan kocsi is járt ez után, mig a békák biztonsága arról kezeskedett, hogy már rég magokévá tették e helyet és háborgatástól nem félnek többé. Pest, deczember 31. Politikai szemle. A Gramour-ügy a külföldi lapoknak még mindig fő foglalkozási tárgyát képezi. Az „Independance“ e hó 29-ei számában egy pesti levelet közül decz. 21-ről, melyben a levelező Andrássy szavait idézve, azt mondatja Andrássyval, hogy szavát a Gramonttal folytatott beszélgetés alkalmából nem akarja ismételni, mert mindenkinek szabadságában áll neki hinni vagy nem hinni. Ugyancsak a Gramont ügyben a „Jour des Deb.“nak Bécsből decz. 28-ről a következőket távírják : „A Gramont által jelzett okmányok semmit sem bizonyítnak az ő javára. Itt a tényállást hiteles forrásból következőleg adják elő. Teljesen be van bizonyítva, hogy Ausztria nem biztatta Francziaországot arra, hogy háborút kezdjen , sőt ellenkezőleg kifejtett minden lehető törekvést arra, hogy azt megakadályozza. Miután a hadüzenet megtörtént, Ausztria katonai meghatalmazottja által értesítve a franczia hadsereg számbeli gyengeségéről, az európai egyensúly érdekében Francziaországot támogatni akarta és e végből Olaszországgal alkudozni kezdett. A bécsi kabinet megakadályoztatott e szándéka keresztülvitelében először Oroszország magatartása által, másodszor német lakosságának ellenkező hangulata és a pesti parlamentnek semlegességi óhaja és törekvése által, harmadszor hadseregének kinem elégitő állapota által és negyedszer az események szerfelett gyors fordulata által, mely meggátolta, hogy alkalmas időben állást foglalhasson.“ Ez ügyre vonatkozólag a következő hasonlatot alkalmazza a „Nfr. Pr.A Grammont-féle,,leleplezések“ emlékeztetnek a „Lettres persanes“-ra. Az Európába először jövő Uzbek egy franczia által barátságosan fogadtatik e szavakkal: „Considerez ma maison comme la votre“ (Úgy tekintse házamat, mint a magáét.) A naiv persa ezt szó szerint értelmezi és mindent, ami a szobában neki tetszik, festményeket, edényeket sat. szolgája által bepakoltat a végből, hogy Persiába küldje. A felháborodott házi urnák azonban, ki a persával, mint tolvajjal bánt, Uzbek azt feleli, hogy hiszen azt ő úgy mondta, ő (Uzbek) pedig a házat magáénak tekintette.“ A franczia hadsereg reformjára vonatkozó javaslat szerint, mely nemsokára a kamara elé kerül, az összes haderő 4 hadseregből fog állani, mindenikben négynégy hadtesttel ; egy hadtestben 3 gyalogosztály, egy osztályban két dandár, egy dandárban két ezred lesz. Minden osztály egy tüzérhadtesttel fog bírni. Vagyis összesen lesz : 4 hadsereg, 12 hadtest, 36 hadosztály, 72 dandár és 144 gyalogezred. A poseni és königsbergi lapoknak hivatalosan tudtukra adatott, hogy azonnal lefoglaltatnak, ha a legutóbbi pápai allocutióban Németország ellen foglalt nyilatkozatokat átveszik. A „Spen. Ztg.“ reményét fejezi ki, hogy a pápai széknél lévő német ügyviselő, ki utasítva jön, hogy az újévi fogadtatásban vegyen részt, a legutóbbi allocutió folytán ezt nem teendi. A pápai udvarnál accreditálva volt Bourgoing gróf franczia követ ez állásától visszalépett, mivel az olasz királyi udvarnál levő másik franczia követ, Fournier és közte egyenetlenségek támadtak. Fournier ugyanis a következő követelésekkel lépett fel: 1. A római franczia alapítványok protecturátusának átruházása a nagykövetségről a követségre. 2. Az olasz kormány exequaturjával felruházott consulnak kineveztetése Civita-Vechiába. 3. Visszavonása a civitavechiai kikötőben levő s úgy a pápa, mint a nagykövetség rendelkezése alá helyezett franczia fregatténak , „Orinoque“-nak, vagy legalább a követség rendelkezése alá helyezése. A burjánok közt haladó ösvényen, melyet nagy eső meglágyított, semmi embernyomot sem lehetett észrevenni, sőt az alacsony cserjék ágain tündöklöttek a vízcseppek, régóta semmi sem ingatta meg azokat. Nagy sárga foltok látszottak itt ott a házfedél megbámult és rendetlen, néhol be is mélyedt cserépzsindelyein ; a szélvitorlák nem foroghattak többé a rozsdától, mind más-más irányban mutatták a szelet. A födélben levő ablakok meghasadozott fatáblákkal bedugva, a tornyok lőrései pedig kavicsokkal voltak megtelve. A homlokzat tizenkét ablaka közül, nyolcz deszkákkal volt elzárva, két másnak üvegtáblái el voltak homályosodva és a legkisebb szélre rezegtek ólomkereteikben. Ezen ablakok közt a vakolat itt ott lehullván, kilátszottak a szétálló téglák, az elporló kövek , a kapu felett, melynek kapufeje kőből volt és szabályos domborodásai által mutatta, hogy hajdan, az idő által most tönkretett czifraságok ékesítették, elkopott czimer volt látható, melyet a legügyesebb régész sem tudott volna megismerni, és melynek sisaklombjai a legszeszélyesebb módon csavarodtak össze. A kapu szárnyain megmaradt még legfelül, hajdani vérveres festék nyoma, mely pirulni látszott mostani elhagyatottságáért. Metszett fejű szegek tartották össze a szétválló deszkákat és némely helyi megszakasztott összmértéket képeztek. Csak egyik kapuszárny nyílt már ki, elégséges volt ez a kastély valószínűleg kevéssé számos lakói számára. A kapu gyámoszlopához, romladozó és széthulló kerék volt támasztva, utolsó maradványa a még múlt uralkodó alatt kimúlt pompás hintának. Fecskefészkek fedték el a kéményeket és ablakok szegleteit, és ha kevés füst nem emelkedett volna föl csavarogva tégla kürtjéből, úgy mint azon házakéi, melyeket az iskolás gyermekek rajzolnak könyveik szélére, alakot pusztának lehetett volna vélni. Sovány lehetett az ebéd, mely azon tűzhelynél készült, mert pipájából bár ki is több füstöt ereszthetett volna. Ez volt a ház egyetlen életjele, mint a haldoklóké, kik már csak szakgatott leheletök által bizonyítják éltöket. Ha valaki megnyomta a kinyitható kapufélét, mely csak ellenállással engedett és valóságos részkedvvel forgott rozsdás és nyikorgó sarkain, keresztives boltozat alatt találta magát, mely régibb volt a lak többi részénél és kékes gránit szalagok által négy részre volt osztva; ezek a középen kiálló kőnél öszpontosultak, ahol kissé kevésbé összerongáltan látszott ugyanazon czimer, mely a kapu felett volt bevésve: három arany gólya kék földön, vagy valami hasonló, mert a boltozat sötétsége miatt nem lehetett azt igen jól felismerni. A falba voltak falazva vasbádog fáklyaoltók, melyeket a fáklyák megfeketítettek volt; és vaskarikák, melyekhez lovaikat kötötték hajdan a látogatók; ez most ritka esemény lehetett, a porról ítélve, mely e vaskarikákat ellepte. Ezen előcsarnokból, mely alatt két ajtó nyilt, — egyik a földszinti szobákhoz vezetett, másik pedig nagy teremhez, mely hajdan talán az őrök terme volt, szomoru és puszta udvarba lehetett jutni, magas falakkal körülvéve, melyeken a téli esők hosszú fekete vonalakat vontak. Az udvar szegleteiben nőtt a faomladékok közt a csalán, a héja zab és a bürök. A kövezet minden darabja füvel volt beszegve. A háttérben néhány lépcső vezetett a kerthez, amely az udvarnál lejebb volt. E lépcső kő karfával volt ellátva, mely gömbökkel és azokon levő hegyes foltokkal volt ékesítve. A letört és szétvált lépcsők ingtak a láb alatt, vagy csak a moha és más növények szálai által tartattak össze. A terrász karfalán fülfa, sárga viola és vad árucsóka nőtt. Ami pedig a kertet magát illeti, az lassan lassan visszatért a vadon vagy őserdő állapotára. Egy tábla kivételével, hol néhány árva zöld levelű nagykocsányu káposzta díszelgett, itt-ott felváltva néhány csillogó fekete belsejü arany napraforgóval, s mely némi művelésre mutatott, a természet visszavette mindenütt jogait ez elhagyatott földön és eltörölte az emberi kéz nyomait, melyeket mintegy örömmel takar el. A le nem nyesett fák minden irányban nyújták ágaikat. A puszpángfa, mely hajdan a párkányok szélét jelelte, oly rég óta nem érintetett olló által, hogy bokorrá nőtt. A szél által hordott magvak, össze-vissza, rendetlenül fogamzottak meg, és azon különös erővel nőttek fel, mely sajátja a burjánféléknek. A tüske hoszszú töviseivel az ösvények egyik szélétől a másikig átnőtt s a sétálót megakasztván, a további menetelben akadályozta és elrejtette szemei elől a pusztaság és szomorúság titkait. A magánosság nem szeret pongyolán láttatni és maga körül mindenféle akadályokat állít. Mégis hogy ha valaki állhatatosan folytatta volna útját, számba nem véve a tüskék karczolásait és az ágak csapásait, ha végig ment volna a fasoron, mely sűrűbb és benőttebb volt az erdő bokros ösvényeinél, sziklás üreghez érkezett volna, mely természetes barlangot ábrázolt. A sziklahasadékok közé vetett hajdani szép növények közt, úgy mint liliom, fekete repkény, gladiolus, mások is vegyültek, a csikszár, rinya és más vadnövények, melyeknek szálai szakáiként csüngtek le és félig eltakartak valamely márványszobrot, mely hitreges istennőt ábrázolt, Flórát vagy Pomonát; ez szép lehete a maga korában és a kéznek, mely készitette, becsületére válhatott, de most tompa orrú volt mint a halál, mivel orra le volt törve. A szegény istennő kosarában virág helyett penészes és mérges külsejű gombát hordott; ő is megmérgezettnek látszott, mert barna foltokat képezett a moha, hajdan oly fehér testén. Lábainál poshadott kő, kagylóban, zöld vízi növényréteg alatt, valamely barnás folyadék, esővíz maradványa, mert az oroszlángzájon, mely még felismerhető volt, nem folyt több viz, a vízvezetékek be lévén dugulva, vagy elromolva. Ezen csodás mulatóhely, mint ahogy nevezték, daczára hogy romba dőlt, bizonyos eltért jólétről tanúskodott és a kastély régi urainak művészeti hajlamáról. Ezen szobron, ha kellőleg kitisztítva és kiigazítva lett volna, a florenczi modort lehetett volna felismerni, a megújulási korból, amint a minőt követtek a Bonn és Primatice után Francziaországba jött olasz szobrászok. Ezen időben volt alkalmasint a most hanyatlott család fénykora. A barlangot zöldes és salétromos fal tartotta föl egy felől, melyen összetört rácsozat volt látható; alkalmasint felfutó növények számára volt hajdan készítve, hogy zöld lombozatukkal a falat elrejtsék. (Folytatása köv.) 1 1873. Ben vagyunk még a régi esztendőben, midőn e sorokat írjuk s még sem létezik reánk nézve többé!. . . Mikor az orvos lemond a betegről, s órákkal fejezi ki azon rövid életet, mely a haldoklót a koporsótól elválasztja, — jó barát és ellenség bár nem egyenlő érzéssel, de belenyugszik a gondolatba, hogy — consumatum est! ... Az illető befejezte pályafutását. . . nem használhat, nem árthat senkinek, sem szóval, sem tettel, s ami nevéhez fűződik, az nem a jelen, nem a jövő, hanem — a számoknál ridegebb valóság: a múlt, melyet a feledésen kívül semmi sem képes eltakarni, elvonni az utókor kritikája elöl! . . . E múlttól függ: koszorúba foglalva , vagy pellengérre vésve maradjon-e fón emléke valakinek s mig Tasso és Camoens sáppadt és rongyos alakjait habozás nélkül helyezi át a halhatatlanság csarnokába a késő nemzedék, a fizetett gyászbeszédek minden frázisa s az entreprise des pompes funébres legdrágább és legczifrább készletei sem gátolhatják meg, hogy megvetés és undorral emlegessék századok múlva is azokat, kiknek hivatásuk és módjuk is volt jót tenni, de könnyelműségből elmulaszták vagy gonoszságból épen ellenkezőjét mivelték e hivatásnak. . . . Nem valami nagy gyönyörűséggel és csak kényszerűségből constatáljuk, hogy a jelenkor kimagasodó alakjai közt kevesen tartoznak az előbbi, sokan az utóbbi kategóriába s Garibaldi az ő puszta szigetén, s Kossuth az ő szerény, túlszerény turini lakásán ép oly fájdalmasan jellemző példák a kor- és törekvéseire nézve, mint ellenlábasaik, kik hatalom és bőségben úszva élvezik a tömeg gyáva s a tányérnyalók szolgai hódolatát. . . . S ha ilyenek a tényezők: nem lehet örvendetes, nem lehet lelkesítő vagy vigasztaló az eredmény sem s ki a lefolyt év eseményeinek csoportosítására vállalkozik : a mesebéli lyúk szerencséjével dicsekedhetik, ha a lehangoló és boszantó tények szemét dombján egy-egy tiszta búza vagy pláne gyöngyszemet is talál. Részünkről nem akarjuk megkisérleni: menynyire vagyunk a fölebbi kétes becsű mert véletlen szerencse kegyenczei . . . Szótlanul, gúny, panasz és szemrehányás nélkül átengedjük sorsának az eltűnő évet alkotásai és rombolásaival egyetemben s bár utóda és örököse: bizalommal, s remélve azt, a mit óhajtunk — nézünk a közeledő, az uj esztendő felé . . . Roszabb alig lehet elődénél s vannak körülmények és helyzetek, melyekben még ily kétségbeejtő kilátás is beválik — biztatás és vigasz gyanánt. Másfelől, nemzetünk ezeréves tételének csodálatosan következetes és összevágó fordulatain sarkallik azon vallásos hitünk és meggyőződésünk, hogy a magyar fajnak, a magyar államnak missiója van a gondviseléstől s miként a múltban szászor és ezerszer, a jelen vagy a közeljövőben szintén ismétlődni fog a meglepő jelenség, miszerént ép akkor fog fölébredni s nagyszabású megerőtetéssel sorsának és fejlődésének korlátlan urává lenni a magyar nép, midőn külső, belső ellenei már a szemfödőt szabják s a föliratot készítik fejfájához. Tervszerű számítás s egyszer az erőszak, másszor a ravaszság eszközeivel igyekezett a bécsi kormány és befolyás a magyar nyelv, s mert Kölcsey találó szavaiként nyelvében él a nemzet — közvetve a nemzet megrontásán, s ime, alig pár nap előtt fölvirágzását hirdető pompás palotának ragyogó dísztermében ünnepelte újjászószületésének százados évfordulóját annyiszor fenyegetett, elnyomott és üldözött irodalmunk!... ki tudja: a jövő év nem hoz-e napot és alkalmat, hogy a politikai újjászületést is megülhessük, beteljesülvén a hazaszeretet ama szent jóslata, hogy — egy perez visszaadja gyakran, mit tizedek elraboltak s veszve örökre az van csupán, miről önként lemond, s a mit önként elpazarol, elveszteget vagy elad egy satnya idő satnya nemzedéke ... Vajha olvasóink és elvrokonaink nagy serege soha se feledje ez intést! . . . Jób esete nem fog uj kiadást érni.... Szép megnyugvás, hogy az ur adta, az ur el is vette: dicsértessék az ő neve mindörökké ! de hiú önáltatás, hogy vissza is kapjuk tőle ismét, amiket elvenni jónak látott. Mai napság az elvesztett birtokot és vagyont munka és fáradtsággal kell visszaszerezni egyesek úgy, mint nemzeteknek, s ki jámbor önmegadással zeng zsolosmákat s nem cselekszik, nyomorultan vész el a nyomorúságban, akár a balsors, akár saját hibái folytán jutott abba . . . Hat év óta sok történt, mi alkalmas, szomorúan alkalmas arra, hogy megingassa a magyar ember bátorságát, erejét, sőt hitét is egy szebb jövő iránt, de bűn, megbocsáthatlan bűn lenne , ha rövid hat esztendő tapasztalatait nem tudnák ellensúlyozni szíveinkben egy hosszú évezred ellentétes tanulságai ... A csalódás, szenvedés, küzdelem és bánat nem új jelenségek a magyar nemzet életében: uj, végzetesen uj csak az lenne, ha a nemzet lelkiereje kisebbnek mutatkoznék a bajoknál s a hazafiság gyöngébb a tehernél, melyet a viszonyok raknak vállaira. . . Az uj év küszöbén mi nem kérünk hát mást a nemzetünk istenétől, csak azt, hogy ez aggodalom meg ne valósuljon. . . . Mérjen reánk uj keserűségeket, ha bölcsessége szükségesnek véli, de hagyja meg az ősöktől örökölt magasztos erényt, a bátorságot és kitartást, történeti dicsőségünk, nemzeti gyarapodásunk s a hazafias nagy tettek ez örök és kiapadhatlan forrásait.........A vakszerencsétől nem várunk, a véletlen kegyéből nem kívánunk élvezni semmiféle jót, s bizonyára a legméltóbb alakban gratulálunk, midőn kijelentjük, hogy a magyar nemzet ne csupán óhajtsa, de egyúttal meg is teremtse magának — a boldog újévetre.