Magyar Ujság, 1873. január (7. évfolyam, 1-25. szám)

1873-01-01 / 1. szám

w I. szám. Vll. évfolyam. Szerda. Szerkesztői iroda: Egyetem-utcza 4-ik szám, II. emelet. (de iDtér.endS a lap szellemi részéi illeti) minden közle­mény. Kéziratok a levelek vissza nem adatnak. — Bérmontetlen le­velek csak ismerős kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Egyetea-otoza 4-ik izém, földszint. Ide intézendő a lap anyagi részét illető minden közle­mény, a. ra. az eIÖBzetési pénz, a kiadás körüli pa­naszolt és a hirdetmények. HAGVAR ÚJSÁG (GYORSPOSTA) POLITIKAI ÉS NEMZETGAZDÁSZATI NAPILAP. 1873. január 1. Előfizetési ár: Vidékre postán vagy hely­ben házhoz küldve: Egy évre . 16 írt. — kr. Fél évre . 8 » — » Negyed évre 4 » — » Egy hónapra 1 » 40 » i Egyes szám 6 kr. Hirdetési dij: kilencz hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr. többszöri 9 kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön 80 kr. Njilttér: négy hasábos petitsor 30 kr. Pest, deczember 31. Politikai szemle. A Gramout-ügy a külföldi lapoknak még mindig fő foglalkozási tárgyát képezi. Az „Independance“ e hó 29-ki számában egy pesti levelet közül decz. 21-ről, melyben a levelező Andrássy szavait idézve, azt mon­datja Andrássyval, hogy szavát a Gramonttal folytatott beszélgetés alkalmából nem akarja ismételni, mert mindenkinek szabadságában áll neki hinni vagy nem hinni. Ugyancsak a Gramont ügyben a „Jour. desDeb.“- nak Bécsből decz. 28-ről a következőket távirják : „A Gramont által jelzett okmányok semmit sem bizonyitnak az ő javára. Itt a tényállást hiteles forrás­ból következőleg adják elő: Teljesen be van bizonyítva, hogy Ausztria nem biztatta Francziaországot arra, hogy háborút kezdjen ; sőt ellenkezőleg kifejtett min­den lehető törekvést arra, hogy azt megakadályozza. Miután a hadizenet megtörtént, Ausztria katonai meg­hatalmazottja által értesitve a franczia hadsereg szám­beli gyengeségéről, az európai egyensúly érdekében Franeziaorszagot támogatni akarta és e végből Olasz­országgal alkudozni kezdett. A bécsi kabinet megaka­dályoztatott e szándéka keresztülvitelében először Oroszország magatartása által, másodszor német lakos­ságának ellenkező hangulata és a pesti parlamentnek semlegességi óhaja és törekvése által, harmadszor had­seregének kinemelégitő állapota által és negyedszer az események szerfelett gyors fordulata által, mely meg­gátolta, hogy alkalmas időben állást foglalhasson.“ Ez ügyre vonatkozólag a következő hasonlatot al­kalmazza a „Nfr. Pr.A Grammont-féle,,leleplezések“ emlékeztetnek a „Lettres persanes“-ra. Az Európába először jövő Uzbek egy franczia által barátságosan fogadtatik e szavakkal: „Considerez ma maison comme la votre“ (Úgy tekintse házamat, mint a magáét.) A naiv persa ezt szószerint értelmezi és mindent, a mi a szobában neki tetszik, festményeket, edényeket sat. szolgája által bepakoltat a végből, hogy Persiába küldje. A felháborodott házi urnák azonban, ki a per- sával, mint tolvajjal bánt, Uzbek azt feleli, hogy hi­szen azt ő úgy mondta, ő (Uzbek) pedig a házat ma­gáénak tekintette.“ A franczia hadsereg reformjára vonatkozó javaslat szerint, mely nemsokára a kamara elé kerül, az összes haderő 4 hadseregből fog állani, mindenikben négy- négy hadtesttel ; egy hadtestben 3 gyalogosztály, egy osztályban két dandár, egy dandárban két ezred lesz. Minden osztály egy tüzérhadtesttel fog birni. Vagyis összesen lesz : 4 hadsereg, 12 hadtest, 36 hadosztály, 72 dandár és 144 gyalogezred. A poseni és königsbergi lapoknak hivatalosan tud- tokra adatott, hogy azonnal lefoglaltatnak, ha a leg­utóbbi pápai allocutióban Németország ellen foglalt nyilatkozatokat átveszik. A „Spen. Ztg.“ reményét fejezi ki, hogy a pápai széknél lévő német ügyviselő, ki utasítva lön, hogy az újévi fogadtatásban vegyen részt, a legutóbbi allocutió folytán ezt nem teendi. A pápai udvarnál accreditálva volt Bourgoing gróf franczia követ ez állásától visszalépett, mivel az olasz királyi udvarnál levő másik franczia követ: Fournier és közte egyenetlenségek támadtak. Fournier ugyanis a következő követelésekkel lé­pett fel: 1. A római franczia alapítványok protecturá- tusának átruházása a nagy követségről a követségre. 2. Az olasz kormány exequaturjával felruházott consul- nak kinevcztetéso Civita-Vechiába. 3. Visszavonása a civitavechiai kikötőben levő s úgy a pápa, mint a nagy- követség rendelkezése alá helyezett franczia fregatté­nak : „Orinoque“-nak, vagy legalább a követség ren­delkezése alá helyezése. 1 8 7 3. Ben vagyunk még a régi esztendőben, midőn e sorokat írjuk s még sem létezik reánk nézve többé!. . . Mikor az orvos lemond a betegről, s órákkal fejezi ki azon rövid életet, mely a haldoklót a koporsótól elválasztja, — jó barát és ellenség bár nem egyenlő érzéssel, de belényugszik a gondo­latba, hogy — consumatum est! ... Az illető befejezte pályafutását. . . nem használhat, nem árthat senkinek, sem szóval, sem tettel, s ami nevéhez fűződik, az nem a jelen, nem a jövő, ha­nem — a számoknál ridegebb valóság: a múlt, melyet a feledésen kivül semmi sem képes eltakarni, elvonni az utókor kritikája elöl! . . . E múlttól függ: koszorúba foglalva — vagy pellengérre vésve maradjon-e fón emléke va­lakinek s mig Tasso és Camoens sáp- padt és rongyos alakjait habozás nélkül helyezi át a halhatatlanság csarnokába a késő nemzedék, a fizetett gyászbeszódek minden frázisa s az en- treprise des pompes funébres legdrágább és leg- czifrább készletei sem gátolhatják meg, hogy megvetés és undorral emlegessék századok múlva is azokat, kiknek hivatásuk és módjuk is volt jót tenni, de könnyelműségből elmulaszták vagy gonoszságból épen ellenkezőjét mivelték e hiva­tásnak. . . . Nem valami nagy gyönyörűséggel — s csak kényszerűségből constatáljuk, hogy a jelenkor kimagasodó alakjai közt kevesen tartoznak az előbbi, sokan az utóbbi kategóriába s Garibaldi az ő puszta szigetén, s Kossuth az ő szerény, túl- szerény turini lakásán ép oly fájdalmasan jel­lemző példák a kor- és törekvéseire nézve, mint ellenlábasaik, kik hatalom és bőségben úszva él­vezik a tömeg gyáva s a tányérnyalók szolgai hódolatát. . . . S ha ilyenek a tényezők: nem lehet örvende­tes, nem lehet lelkesítő vagy vigasztaló az ered­mény sem s ki a lefolyt év eseményeinek csopor­tosítására vállalkozik : a mesebéli tyuk szeren­cséjével dicsekedhetik, ha a lehangoló és boszantó tények szemét dombján egy-egy tiszta búza vagy plane gyöngyszemet is talál. Részünkről nem akarjuk megkisérleni: meny­nyire vagyunk a fönebbi kétes becsű mert vélet­len szerencse kegyenczei . . . Szótlanul, gúny, panasz és szemrehányás nélkül átengedjük sor­sának az eltűnő évet alkotásai és rombolásaival egyetemben s bár utóda és örököse: bizalommal, s remélve azt, a mit óhajtunk — nézünk a köze­ledő, az uj esztendő felé . . . Roszabb alig lehet elődénél s vannak körül­mények és helyzetek, melyekben még ily kétség- beejtö kilátás is beválik — biztatás és vigasz gyanánt. Másfelől, nemzetünk ezeréves léteiének cso­dálatosan következetes és összevágó fordulatain sarkallik azon vallásos hitünk és meggyőződé­sünk, hogy a magyar fajnak, a magyar államnak missiója van a gondviseléstől s miként a múltban szászor és ezerszer: a jelen vagy a közeljövőben szintén ismétlődni fog a meglepő jelenség, misze- rént ép akkor fog fölébredni s nagyszabású meg- erötetéssel sorsának és fejlődésének korlátlan urává lenni a magyar nép, midőn külső, belső ellenei már a szemfödőt szabják s a föliratot ké­szítik fejfájához. Tervszerű számítás s egyszer az erőszak, másszor a ravaszság eszközeivel igyekezett a bé­csi kormány és befolyás a magyar nyelv, s mert Kölcsey találó szavaiként nyelvében él a nemzet — közvetve a nemzet megrontásán, s ime, alig pár nap előtt fölvirágzását hirdető pompás palo­tának! ragyogó dísztermében ünnepelte ujjászü- születésének százados évfordulóját annyiszor fe­nyegetett, elnyomott és üldözött irodalmunk!... ki tudja: a jövő év nem hoz-e napot és alkalmat, hogy a politikai újjászületést is megülhessük, be­teljesülvén a hazaszeretet ama szent jóslata, hogy — egy perez visszaadja gyakran, mit tizedek elraboltak s veszve örökre az van csupán, miről önként lemond, s a mit önként elpazarol, elvesz­teget vagy elad egy satnya idő satnya nemze­déke ... Vajha olvasóink és elvrokonaink nagy serege soha se feledje ez intést! . . . Jób esete nem fog uj kiadást érni.... Szép megnyugvás, hogy az ur adta, az ur el is vette: dicsértessék az ő neve mindörökké ! de hiú ön­áltatás, hogy vissza is kapjuk tőle ismét, amiket elvenni jónak látott. Mai napság — az elvesztett birtokot és vagyont munka és fáradtsággal kell visszaszerezni egyesek úgy, mint nemzeteknek, s ki jámbor önmegadással zeng zsolosmákat s nem cselekszik: nyomorultan vész el a nyomorúság­ban, akár a balsors, akár saját hibái folytán ju­tott abba . . . Hat év óta sok történt, mi alkalmas, szo­morúan alkalmas arra, hqgy megingassa a ma­gyar ember bátorságát, erejét, sőt hitét is egy szebb jövő iránt, de bűn, megbocsáthatlan bűn lenne , ha rövid hat esztendő tapasztalatait nem tudnák ellensúlyozni sziveinkben egy hosszú évezred ellentétes tanulságai ... A csalódás, szenvedés, küzdelem és bánat nem uj jelenségek a magyar nemzet életében: uj, végzetesen uj csak az lenne, ha a nemzet lelkiereje kisebbnek mu­tatkoznék a bajoknál s a hazafiság gyöngébb a tehernél, melyet a viszonyok raknak vállaira. . . Az uj év küszöbén mi nem kérünk hát mást — nemzetünk istenétől, csak azt, hogy ez aggo­dalom meg ne valósuljon. . . . Mérjen reánk uj keserűségeket, ha bölcsessége szükségesnek véli, de hagyja meg az ősöktől örökölt magasztos erényt: a bátorságot és kitartást, történeti dicső­ségünk, nemzeti gyarapodásunk s a hazafias nagy tettek ez örök és kiapadhatlan forrásait .........A vak szerencsétő] nem várunk, a véletlen kegyéből nem kívánunk élvezni semmiféle jót, s bizonyára a legméltóbb alakban gratulálunk, midőn kije­lentjük, hogy a magyar nemzetne csupán óhajtsa, de egyúttal meg is teremtse magának — a bol­dog újévet! r. e. Pest, deczember 31-dikén. Miután Helfy Ignácz t. barátom a „Magyar Újság“ szerkesztéséről lemondott, az országgyű­lési 48^13 párt ismét reám bízta közegének ve- zetését. Ismerve egyrészt a feladat nehézségeit, más­felől meggyengült egészségemet tekintve, meg­vallom, jobban szerettem volna, ha a választás másra esik. Egy politikai napilapnak szerkesztése már magában is terhes munka, mennyivel in­kább fáradságos olyanra nézve, a ki a mellett képviselő, s az országgyűlési működésben is te­vékeny részt vészén. Azonban a párt úgy kívánta, s én — tekintettel a fenforgó körülményekre is — a megtisztelő bizodalmát elfogadtam, kettöz- tetett erővel is kész lévén a közügynek szentelni csekély tehetségemet, s Berzsenyi-ként „menni rendeltetésem pályafutásain , meddig erőm s inaim vihetnek.“ Nem hallgathatom el mindazáltal, hogy, mi­dőn az ép oly díszes mint terhes és nagy fele­lősséggel járó munkához fogok, nem annyira sa­ját gyenge erőmre, mint inkább bel- és vidéki munkatársaim segítségére számitok. S számitok az olvasó közönség pártolására is. Az elsők egész készséggel megígérték buzgó és lélekismeretes támogatásukat, legyen szabad ezúttal a vidéken lakó ügybarátokat s elvtársa­kat is fölkérnem, hogy nehéz vállalatunkban ők is minél hathatósabban gyámolitani méltóztas- sanak. Mi részünkről fogadjuk, hogy semmit sem fogunk elmulasztani, a mi a lapnak napról napra úgy tartalmasabbá, mint érdekesebbé tételére tőlünk kitelik, a külső kiállításról és pontos szét­küldésről a kiadó hivatal gondoskodván. A mi az elveket illeti, azokról, úgy hiszem, sem e lapnak, sem nekem, a ki annak vezetését általveszem, nem kell hosszasan szólanom. A „M. U.“ a 48-as pártnak közlönye, s én e pártnak egyik szerény, de hü tagja vagyok. A 48-as párt elvei, törekvései ismeretesek; ezeknek hirdetése, ezeknek terjesztése volt eddig is e lap feladata, s az marad változatlanul ezután is. S ez elvek, mert jog és igazságra alapitvák, előbb utóbb győzni fognak. Ám kicsinyeljen a rövidlátó önhittség azért, mert a törvényhozás teremében aránylag kevés képviselője van még a pártnak: az országházon kivül a mi pártunk milliókat számlál, s a nemzet zöme velünk érez, velünk van. Csak kitartás kell tehát és csügge- detlen buzgalom, s a mai kisebbség, ha Isten is úgy akarja — talán már holnap többséggé le- end. Mi bennünk nem fog hiányozni sem buzga­lom, sem kitartás, s nem fog hiányozni — re­méljük— a nemzetben sem, mely a függetlenség, szabadság, egyenlőség és közművelődés eszméi­nek valósításától egy jobb, egy boldogabb kor hajnalát várja. Úgy legyen! I rá n yi D án i e 1. A MAGYAR ÚJSÁG TÁRCZAJA. — Pest, 1872. deczember 81. — Fracasse kapitány. Regény a XVII-ik századból, melyben a nagy forra­dalom óta egészen eltűnt franczia világ megismertetik. Irta Gantier Théophile. Francziából fordította G. T. Ant. I. A nyomorúság vára. A dombos Landes-ok egyik kopár lejtőjén, emel­kedett Dán és Mont de-Marsan között, XIII. Lajos uralkodása alatt, egyike azon nemesi lakoknak, melyek oly gyakoriak Gascogne-ban, és melyeket a falusiak kastély névvel tisztelnek meg. Két hegyes fedelű kerek torony emelkedett ezen épület két szegletén; homlokzatán pedig két mély rovat jelölte a hajdani felvonó hidat, mely az árkok fel­töltése óta megszűnt működni. Ez középkori tekintetet kölcsönzött a laknak, valamint az őrtornyok és a fecske farkú kéthegyü szélvitorlák. A felfutó repkény, mely az egyik tornyot félig ellepte, a szemnek kedvezően szakasztottá félbe setétzöld lombozatával a már ezen korban régi fal szürke színét. Az utas, ki messziről pillantotta volna meg e várat, mely a hanga és rekettye felett nyújtotta fel ég felé hegyes csúcsait, tisztességes laknak találta volna egy falusi nemes ember számára, de közelebb jutván, véle­ménye megváltozandott. Az ut, mely az országuttél a a lakásig vozetett, a moha és más élődi növények által majd egészen el volt lepve és csak szűk fehér ösvény- nyé apadt; milyen a köpenyegen látszó szinevesztett galand. Két mély kerékvágás, mely esővízzel volt tele és mely a békáknak szolgált lakásul, mutatta, hogy hajdan kocsi is járt ez utón, mig a békák biztonsága arról kezeskedett, hogy már rég magokévá tették e helyet és háborgatástól nem félnek többé. A burjánok közt haladó ösvényen, melyet nagy eső meglágyított, semmi embernyomot sem lehetett észrevenni, sőt az alacsony cserjék ágain tündöklöttek a vizcseppek, régóta semmi sem ingatta meg azokat. Nagy sárga foltok látszottak itt ott a házfedél megbámult és rendetlen, néhol be is mélyedt cserép­zsindelyein ; a szélvitorlák nem foroghattak többé a rozsdától, mind más-más irányban mutatták a szelet. A födélben levő ablakok meghasadozott fatáblákkal be­dugva, a tornyok lőrései pedig kavicsokkal voltak meg­telve. A homlokzat tizenkét ablaka közül, nyolez desz­kákkal volt elzárva, két másnak üvegtáblái el voltak homályosodva és a legkisebb szélre rezegtek ólomke­reteikben. Ezen ablakok közt a vakolat itt ott lehullván, kilátszottak a szétálló téglák, az elporló kövek ; a kapu felett, melynek kapufeje kőből volt és szabályos dom- borodásai által mutatta, hogy hajdan, az idő által most tönkretett czifraságok ékesítették, elkopott czimer volt látható, melyot a legügyesebb régész sem tudott volna megismerni, és melynek sisaklombjai a legszeszélyesebb módon csavarodtak össze. A kapu szárnyain megmaradt még legfelül, hajdani vérveres festék nyoma, mely pirulni látszott mostani elhagyatottságáért. Metszett fejű szegek tartották össze a szétválló deszkákat és némely helyt megszakasztott összmértéket képeztek. Csak egyik kapuszárny nyílt már ki, elégséges volt ez a kastély valószinülog kevéssé számos lakói számára. A kapu gyámoszlopához, romladozó és széthulló kerék volt támasztva, utolsó maradványa a még múlt ural­kodó alatt kimúlt pompás hintának. Fecskefészkek fedték el a kéményeket és ablakok szegleteit, és ha kevés füst nem emelkedett volna föl csavarogva tégla kürtjéből, úgy mint azon házakéi, me­lyeket az iskolás gyermekek rajzolnak könyveik szé­lére, a lakot pusztának lehetett volna vélni. Sovány lehetett az ebéd, mely azon tűzhelynél készült, mert pipájából — bár ki is több füstöt ereszthetett volna. Ez volt a ház egyetlen életjele, mint a haldoklóké., kik már csak szakgatott leheletök által bizonyítják éltöket. Ha valaki megnyomta a kinyitható kapufélét, mely csak ellenállással engedett és valóságos rósz kedvvel forgott rozsdás és nyikorgó sarkain, kereiztives bolto­zat alatt találta magát, mely régibb volt a lak többi ré­szénél és kékes gránit szalagok által négy részre volt osztva; ezek a középen kiálló kőnél öszpontosultak, — hol kissé kevésbé összerongáltan látszott ugyanazon czimer, mely a kapu felett volt bevésve: három arany gólya kék földön, vagy valami hasonló, mert a boltozat setétsége miatt nem lehetett azt igen jól felismerni. A falba voltak falazva vasbádog fáklyaoltók, melyeket a fáklyák megfeketitettek volt; ósvaskarikák, melyekhez lovaikat kötötték hajdan a látogatók; ez most ritka esemény lehetett, a porról Ítélve, mely e vaskarikákat ellepte. Ezen előcsarnokból, mely alatt két ajtó nyilt, — egyik a földszinti szobákhoz vezetett, másik pedig nagy teremhez, mely hajdan talán az őrök terme volt, szó- moru és puszta udvarba lehetett jutni, magas falakkal körülvéve, melyeken a téli esők hosszú fekete vonalo­kat vontak. Az udvar szegleteiben nőtt a faomladékok közt a csalán, a héla zab és a bürök. A kövezet minden darabja füvei volt beszegve. A háttérben néhány lépcső vezetett a kerthez, — mely az udvarnál lejebb volt. E lépcső kő karfával volt ellátva, mely gömbökkel és azokon levő hegyes fokok­kal vala ékesítve. A letört és szétvált lépcsők ingtak a láb alatt, vagy csak a moha és más növények szálai ál­tal tartattak össze. A terrász karfalán fülfü, sárga viola és vad árticsóka nőtt. A mi pedig a kertet magát illeti, az lassan lassan visszatért a vadon vagy őserdő állapotára. Egy tábla kivételével, hol néhány árva zöld levelű nagykocsányu káposzta díszelgett, itt-ott felváltva nehány csillogó fekete belsejü arany napraforgóval, s mely némi műve­lésre mutatott, a természet visszavette mindenütt jogait ez elhagyatott földön és eltörölte az emberi kéz nyo­mait, melyeket mintegy örömmel takar el. A le nem nyesett fák minden irányban nyujták ágaikat. A puszpángfa, mely hajdan a párkányok szóiét jelelte, oly rég óta nem érintetett olló által, hogy bo­korrá nőtt. A szél által hordott magvak, össze-vissza, rendetlenül fogamzottak meg, és azon különös erővel nőttek fel, mely sajátja a burjánféléknek. A tüske hosz- szo töviseivel az ösvények egyik szélétől a másikig át­nőtt s a sétálót megakasztván, a további menetelben aka­dályozta és elrejtette szemei elől a pusztaság és szo­morúság titkait. A magánosság nem szeret pongyolán láttatni és maga körül mindenféle akadályokat állít. Mégis hogy ha valaki állhatatosan folytatta volna útját, számba nem véve a tüskék karczolásait és az ágak csapásait, ha végig ment volna a fasoron, mely sűrűbb és benőttebb vala az erdő bokros ösvényeinél, sziklás üreghez érkezett volna, mely természetes barlangot áb­rázolt. A sziklahasadékok közé vetett hajdani szép növé­nyek közt, úgy mint liliom, fekete repkény, gladiolus, mások is vegyültek: a csikszár, rinya és más vadnövé­nyek, melyeknek szálai szakáiként csüngtek le és félig eltakartak valamely márványszobrot, mely hitregei is­tennőt ábrázolt, Flórát vagy Pomonát; ez szép lehote a maga korában és a kéznek, mely készitette, becsüle­tére válhatott, de most tompa orrú volt mint a halál, mivel orra le vala törve. A szegény istennő kosarában virág helyett penészes és mérges külsejű gombát hor­dott; ő is megmérgezettnek látszott, mert barna folto­kat képezett a moha, hajdan oly fehér testén. Lábainál poshadott kő, kagylóban, zöld vizi növényréteg alatt, valamely barnás folyadék, esővíz maradványa, mert az oroszlángzájon, mely még felismerhető volt, nem folyt több viz, a vízvezetékek be lóvén dugulva, vagy elro­molva. Ezen csodás mulatóhely, mint a hogy nevezték, daczára hogy romba dőlt, bizonyos eltÜDt jólétről ta­núskodott és a kastély régi urainak művészeti hajla­máról. Ezen szobron, ha kellőleg kitisztítva és kiigazítva lett volna, a florenczi modort lehetett volna felismerni, a megújulási korból, —- mint a minőt követtek a Boun és Primatice után Francziaországba jött olasz szobrászok. Ezen időben volt alkalmasint a most ha­nyatlott család fénykora. A barlangot zöldes és salétromos fal tartotta föl egy felől, melyen összetört rácsozat volt látható; alkal­masint felfutó növények számára volt hajdan készitvé, hogy zöld lombozatukkal a falat elrejtsék. (Folytatása köv.) I

Next

/
Thumbnails
Contents