Magyar Ujság, 1873. január (7. évfolyam, 1-25. szám)

1873-01-01 / 1. szám

Szerda.­­ I. szám, Vll. évfolyam. Szerkesztői iroda: Egyetem-utcza 4-ik szám, II. emelet. (de intéz­endő a lap szellemi részét illeti) minden közle­mény. Kéziratok a levelek vissza nem adatnak. — Bérmentetlen le­velek csak ismerős kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Egyetem-utcza 4-ik szem, földszint. Ide intézendő a lap anyagi részét illető minden közle­mény, a. ra. az elő­zetési pénz, a kiadás körüli pa­naszok­ és a hirdetmények.MAGYAR ÚJSÁG (GYORSPOSTA) POLITIKAI ÉS NEMZETGAZDÁSZATI NAPILAP, 1873. január 1. Előfizetési ár: Vidékre postán vagy hely­ben házhoz küldve. Egy évre . 16 írt. — kr. Fél évre . 8 » — » Negyed évre 4 » — » Egy hónapra 1 » 40 »­­ Egyes szám 6 kr. Hirdetési dij: kilencz hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr. többszöri 9 kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön 80 kr. Nyilttér: négy hasábos petitsor 30 kr. Pest, deczember 31-dikén. Miután Helfy Ignácz t. barátom a „Magyar Újság“ szerkesztéséről lemondott, az országgyű­lési 48/13 párt ismét reám bízta közegének ve­­zetését. Ismerve egyrészt a feladat nehézségeit, más­felől meggyengült egészségemet tekintve, meg­vallom, jobban szerettem volna, ha a választás másra esik. Egy politikai napilapnak szerkesztése már magában is terhes munka, mennyivel in­kább fáradságos olyanra nézve, a­ki a mellett képviselő, s az országgyűlési működésben is te­vékeny részt veszen. Azonban a párt úgy kívánta, s én — tekintettel a fenforgó körülményekre is — a megtisztelő bizodalmát elfogadtam, kettőz­­tetett erővel is kész lévén a közügynek szentelni csekély tehetségemet, s Berzsenyi­ként „menni rendeltetésem pályafutásam­ , meddig erőm s inaim vihetnek.“ Nem hallgathatom el mindazáltal, hogy, mi­dőn az ép oly díszes mint terhes és nagy fele­lősséggel járó munkához fogok, nem annyira sa­ját gyenge erőmre, mint inkább bel- és vidéki munkatársaim segítségére számitok. S számitok az olvasó közönség pártolására is. Az elsők egész készséggel megígérték buzgó és lélekismeretes támogatásukat, legyen szabad ezúttal a vidéken lakó ügybarátokat s elvtársa­kat is fölkérnem, hogy nehéz vállalatunkban ők is minél hathatósabban gyámolítani méltóztas­­sanak. Mi részünkről fogadjuk, hogy semmit sem fogunk elmulasztani, a­mi a lapnak napról napra úgy tartalmasabbá, mint érdekesebbé tételére tőlünk kitelik, a külső kiállításról és pontos szét­küldésről a kiadó hivatal gondoskodván. A­mi az elveket illeti, azokról, úgy hiszem, sem e lapnak, sem nekem, a­ki annak vezetését általveszem, nem kell hosszasan szólanom. A „M. U.“ a 48-as pártnak közlönye, s én e pártnak egyik szerény, de ha tagja vagyok. A 48-as párt elvei, törekvései ismeretesek; ezeknek hirdetése, ezeknek terjesztése volt eddig is e lap feladata, s az marad változatlanul ezután is. S ez elvek, mert jog és igazságra alapitvák, előbb utóbb győzni fognak. Ám kicsinyeljen a rövidlátó önhittség azért, mert a törvényhozás teremében aránylag kevés képviselője van még a pártnak: az országházon kívül a mi pártunk milliókat számlál, s a nemzet zöme velünk érez, velünk van. Csak kitartás kell tehát és csügge­­detlen buzgalom, s a mai kisebbség, ha Isten is úgy akarja — talán már holnap többséggé le­­end. Mi bennünk nem fog hiányozni sem buzga­lom, sem kitartás, s nem fog hiányozni — re­méljük— a nemzetben sem, mely a függetlenség, szabadság, egyenlőség és közművelődés eszméi­nek valósításától egy jobb, egy boldogabb kor hajnalát várja. Úgy legyen! I­rá­n­yi D­án­i­e­l. A MAGYAR ÚJSÁG TÁRCZÁJA. — Pest, 1872. deczember 81. — Fracasse kapitány. Regény a XVII-ik századból, melyben a nagy forra­dalom óta egészen eltűnt franczia világ megismertetik. Irta Gautier Théophile. Francziából fordította G. T. Ant. I. A nyomorúság vára. A dombos Landes-ok egyik kopár lejtőjén, emel­kedett Don és Mont de­ Marsan között, XIII. Lajos uralkodása alatt, egyike azon nemesi lakoknak, melyek oly gyakoriak Gascogne-ban, és melyeket a falusiak kastély névvel tisztelnek meg. Két hegyes fedelű kerek torony emelkedett ezen épület két szegletén, homlokzatán pedig két mély rovat jelölte a hajdani felvonó hidat, mely az árkok fel­töltése óta megszűnt működni. Ez középkori tekintetet kölcsönzött a laknak, valamint az őrtornyok és a fecske farkú kéthegyű szélvitorlák. A felfutó repkény, mely az egyik tornyot félig ellepte, a szemnek kedvezően szakasztotta félbe sötétzöld lombozatával a már ezen korban régi fal szürke színét. Az utas, ki messziről pillantotta volna meg e várat, mely a hanga és rekettye felett nyújtotta fel ég felé hegyes csúcsait, tisztességes laknak találta volna egy falusi nemes ember számára, de közelebb jutván, véle­ménye megváltozandott. Az út, mely az országuttól a a lakásig vezetett, a moha és más elődi növények által majd egészen el volt lepve és csak szűk fehér ösvény­­nyé apadt, milyen a köpenyegen látszó szinevesztett galand. Két mély kerékvágás, mely esővízzel volt tele és mely a békáknak szolgált lakásul, mutatta, hogy hajdan kocsi is járt ez után, mig a békák biztonsága arról kezeskedett, hogy már rég magokévá tették e helyet és háborgatástól nem félnek többé. Pest, deczember 31. Politikai szemle. A Gramour-ügy a külföldi lapoknak még mindig fő foglalkozási tárgyát képezi. Az „Independance“ e hó 29-ei számában egy pesti levelet közül decz. 21-ről, melyben a levelező Andrássy szavait idézve, azt mon­datja Andrássyval, hogy szavát a Gramonttal folytatott beszélgetés alkalmából nem akarja ismételni, mert mindenkinek szabadságában áll neki hinni vagy nem hinni. Ugyancsak a Gramont ügyben a „Jour­ des Deb.“­­nak Bécsből decz. 28-ről a következőket távírják : „A Gramont által jelzett okmányok semmit sem bizonyítnak az ő javára. Itt a tényállást hiteles forrás­ból következőleg adják elő. Teljesen be van bizonyítva, hogy Ausztria nem biztatta Francziaországot arra, hogy háborút kezdjen , sőt ellenkezőleg kifejtett min­den lehető törekvést arra, hogy azt megakadályozza. Miután a hadüzenet megtörtént, Ausztria katonai meg­hatalmazottja által értesítve a franczia hadsereg szám­beli gyengeségéről, az európai egyensúly érdekében Francziaországot támogatni akarta és e végből Olasz­országgal alkudozni kezdett. A bécsi kabinet megaka­dályoztatott e szándéka keresztülvitelében először Oroszország magatartása által, másodszor német lakos­ságának ellenkező hangulata és a pesti parlamentnek semlegességi óhaja és törekvése által, harmadszor had­seregének kinem elégitő állapota által és negyedszer az események szerfelett gyors fordulata által, mely meg­gátolta, hogy alkalmas időben állást foglalhasson.“ Ez ügyre vonatkozólag a következő hasonlatot al­kalmazza a „Nfr. Pr.A Grammont-féle,,leleplezések“ emlékeztetnek a „Lettres persanes“-ra. Az Európába először jövő Uzbek egy franczia által barátságosan fogadtatik e szavakkal: „Considerez ma maison comme la votre“ (Úgy tekintse házamat, mint a magáét.) A naiv persa ezt szó szerint értelmezi és mindent, a­mi a szobában neki tetszik, festményeket, edényeket sat. szolgája által bepakoltat a végből, hogy Persiába küldje. A felháborodott házi urnák azonban, ki a per­­sával, mint tolvajjal bánt, Uzbek azt feleli, hogy hi­szen azt ő úgy mondta, ő (Uzbek) pedig a házat ma­gáénak tekintette.“ A franczia hadsereg reformjára vonatkozó javaslat szerint, mely nemsokára a kamara elé kerül, az összes haderő 4 hadseregből fog állani, mindenikben négy­­négy hadtesttel ; egy hadtestben 3 gyalogosztály, egy osztályban két dandár, egy dandárban két ezred lesz. Minden osztály egy tüzérhadtesttel fog bírni. Vagyis összesen lesz : 4 hadsereg, 12 hadtest, 36 hadosztály, 72 dandár és 144 gyalogezred. A poseni és königsbergi lapoknak hivatalosan tud­­tukra adatott, hogy azonnal lefoglaltatnak, ha a leg­utóbbi pápai allocutióban Németország ellen foglalt nyilatkozatokat átveszik. A „Spen. Ztg.“ reményét fejezi ki, hogy a pápai széknél lévő német ügyviselő, ki utasítva jön, hogy az újévi fogadtatásban vegyen részt, a legutóbbi allocutió folytán ezt nem teendi. A pápai udvarnál accreditálva volt Bourgoing gróf franczia követ ez állásától visszalépett, mivel az olasz királyi udvarnál levő másik franczia követ, Fournier és közte egyenetlenségek támadtak. Fournier ugyanis a következő követelésekkel lé­pett fel: 1. A római franczia alapítványok protecturá­­tusának átruházása a nagy­követségről a követségre. 2. Az olasz kormány exequaturjával felruházott consul­­nak kineveztetése Civita-Vechiába. 3. Visszavonása a civitavechiai kikötőben levő s úgy a pápa, mint a nagy­­követség rendelkezése alá helyezett franczia fregatté­nak , „Orinoque“-nak, vagy legalább a követség ren­delkezése alá helyezése. A burjánok közt haladó ösvényen, melyet nagy eső meglágyított, semmi embernyomot sem lehetett észrevenni, sőt az alacsony cserjék ágain tündöklöttek a vízcseppek, régóta semmi sem ingatta meg azokat. Nagy sárga foltok látszottak itt ott a házfedél megbámult és rendetlen, néhol be is mélyedt cserép­zsindelyein ; a szélvitorlák nem foroghattak többé a rozsdától, mind más-más irányban mutatták a szelet. A födélben levő ablakok meghasadozott fatáblákkal be­dugva, a tornyok lőrései pedig kavicsokkal voltak meg­telve. A homlokzat tizenkét ablaka közül, nyolcz desz­kákkal volt elzárva, két másnak üvegtáblái el voltak homályosodva és a legkisebb szélre rezegtek ólomke­reteikben. Ezen ablakok közt a vakolat itt ott lehullván, kilátszottak a szétálló téglák, az elporló kövek , a kapu felett, melynek kapufeje kőből volt és szabályos dom­­borodásai által mutatta, hogy hajdan, az idő által most tönkretett czifraságok ékesítették, elkopott czimer volt látható, melyet a legügyesebb régész sem tudott volna megismerni, és melynek sisaklombjai a legszeszélyesebb módon csavarodtak össze. A kapu szárnyain megmaradt még legfelül, hajdani vérveres festék nyoma, mely pirulni látszott mostani elhagyatottságáért. Metszett fejű szegek tartották össze a szétválló deszkákat és némely helyi megszakasztott összmértéket képeztek. Csak egyik kapuszárny nyílt már ki, elégséges volt ez a kastély valószínűleg kevéssé számos lakói számára. A kapu gyámoszlopához, romladozó és széthulló kerék volt támasztva, utolsó maradványa a még múlt ural­kodó alatt kimúlt pompás hintának. Fecskefészkek fedték el a kéményeket és ablakok szegleteit, és ha kevés füst nem emelkedett volna föl csavarogva tégla kürtjéből, úgy mint azon házakéi, me­lyeket az iskolás gyermekek rajzolnak könyveik szé­lére, a­lakot pusztának lehetett volna vélni. Sovány lehetett az ebéd, mely azon tűzhelynél készült, mert pipájából­­ bár ki is több füstöt ereszthetett volna. Ez volt a ház egyetlen életjele, mint a haldoklóké­, kik már csak szakgatott leheletök által bizonyítják éltöket. Ha valaki megnyomta a kinyitható kapufélét, mely csak ellenállással engedett és valóságos rész­kedvvel forgott rozsdás és nyikorgó sarkain, keresztives bolto­zat alatt találta magát, mely régibb volt a lak többi ré­szénél és kékes gránit szalagok által négy részre volt osztva; ezek a középen kiálló kőnél öszpontosultak, a­hol kissé kevésbé összerongáltan látszott ugyanazon czimer, mely a kapu felett volt bevésve: három arany gólya kék földön, vagy valami hasonló, mert a boltozat sötétsége miatt nem lehetett azt igen jól felismerni. A falba voltak falazva vasbádog fáklyaoltók, melyeket a fáklyák megfeketítettek volt; és vaskarikák, melyekhez lovaikat kötötték hajdan a látogatók; ez most ritka esemény lehetett, a porról ítélve, mely e vaskarikákat ellepte. Ezen előcsarnokból, mely alatt két ajtó nyilt, — egyik a földszinti szobákhoz vezetett, másik pedig nagy teremhez, mely hajdan talán az őrök terme volt, szo­­moru és puszta udvarba lehetett jutni, magas falakkal körülvéve, melyeken a téli esők hosszú fekete vonala­kat vontak. Az udvar szegleteiben nőtt a faomladékok közt a csalán, a héja zab és a bürök. A kövezet minden darabja füvel volt beszegve. A háttérben néhány lépcső vezetett a kerthez, a­mely az udvarnál lejebb volt. E lépcső kő karfával volt ellátva, mely gömbökkel és azokon levő hegyes foltok­kal volt ékesítve. A letört és szétvált lépcsők ingtak a láb alatt, vagy csak a moha és más növények szálai ál­tal tartattak össze. A terrász karfalán fülfa, sárga viola és vad áru­csóka nőtt. A­mi pedig a kertet magát illeti, az lassan lassan visszatért a vadon vagy őserdő állapotára. Egy tábla kivételével, hol néhány árva zöld levelű nagykocsányu káposzta díszelgett, itt-ott felváltva néhány csillogó fekete belsejü arany napraforgóval, s mely némi műve­lésre mutatott, a természet visszavette mindenütt jogait ez elhagyatott földön és eltörölte az emberi kéz nyo­mait, melyeket mintegy örömmel takar el. A le nem nyesett fák minden irányban nyújták ágaikat. A puszpángfa, mely hajdan a párkányok szélét jelelte, oly rég óta nem érintetett olló által, hogy bo­korrá nőtt. A szél által hordott magvak, össze-vissza, rendetlenül fogamzottak meg, és azon különös erővel nőttek fel, mely sajátja a burjánféléknek. A tüske hosz­­szú töviseivel az ösvények egyik szélétől a másikig át­nőtt s a sétálót megakasztván, a további menetelben aka­dályozta és elrejtette szemei elől a pusztaság és szo­morúság titkait. A magánosság nem szeret pongyolán láttatni és maga körül mindenféle akadályokat állít. Mégis hogy ha valaki állhatatosan folytatta volna útját, számba nem véve a tüskék karczolásait és az ágak csapásait, ha végig ment volna a fasoron, mely sűrűbb és benőttebb volt az erdő bokros ösvényeinél, sziklás üreghez érkezett volna, mely természetes barlangot áb­rázolt. A sziklahasadékok közé vetett hajdani szép növé­nyek közt, úgy mint liliom, fekete repkény, gladiolus, mások is vegyültek, a csikszár, rinya és más vadnövé­nyek, melyeknek szálai szakáiként csüngtek le és félig eltakartak valamely márványszobrot, mely hitreges is­tennőt ábrázolt, Flórát vagy Pomonát; ez szép lehete a maga korában és a kéznek, mely készitette, becsüle­tére válhatott, de most tompa orrú volt mint a halál, mivel orra le volt törve. A szegény istennő kosarában virág helyett penészes és mérges külsejű gombát hor­dott; ő is megmérgezettnek látszott, mert barna folto­kat képezett a moha, hajdan oly fehér testén. Lábainál poshadott kő, kagylóban, zöld vízi növényréteg alatt, valamely barnás folyadék, esővíz maradványa, mert az oroszlángzájon, mely még felismerhető volt, nem folyt több viz, a vízvezetékek be lévén dugulva, vagy elro­molva. Ezen csodás mulatóhely, mint a­hogy nevezték, daczára hogy romba dőlt, bizonyos eltért jólétről ta­núskodott és a kastély régi urainak művészeti hajla­máról. Ezen szobron, ha kellőleg kitisztítva és kiigazítva lett volna, a florenczi modort lehetett volna felismerni, a megújulási korból, a­­mint a minőt követtek a Bonn és Primatice után Francziaországba jött olasz szobrászok. Ezen időben volt alkalmasint a most ha­nyatlott család fénykora. A barlangot zöldes és salétromos fal tartotta föl egy felől, melyen összetört rácsozat volt látható; alkal­masint felfutó növények számára volt hajdan készítve, hogy zöld lombozatukkal a falat elrejtsék. (Folytatása köv.) 1 1­8­7­3. Ben vagyunk még a régi esztendőben, midőn e sorokat írjuk s még sem létezik reánk nézve többé!. . . Mikor az orvos lemond a betegről, s órákkal fejezi ki azon rövid életet, mely a haldoklót a koporsótól elválasztja, — jó barát és ellenség bár nem egyenlő érzéssel, de belenyugszik a gondo­latba, hogy — consumatum est! ... Az illető befejezte pályafutását. . . nem használhat, nem árthat senkinek, sem szóval, sem tettel, s ami nevéhez fűződik, az nem a jelen, nem a jövő, ha­nem — a számoknál ridegebb valóság: a múlt, melyet a feledésen kívül semmi sem képes eltakarni, elvonni az utókor kritikája elöl! . . . E múlttól függ: koszorúba foglalva , vagy pellengérre vésve maradjon-e fón emléke va­lakinek s mig Tasso és Camoens sáp­­padt és rongyos alakjait habozás nélkül helyezi át a halhatatlanság csarnokába a késő nemzedék, a fizetett gyászbeszédek minden frázisa s az en­­treprise des pompes funébres legdrágább és leg­­czifrább készletei sem gátolhatják meg, hogy megvetés és undorral emlegessék századok múlva is azokat, kiknek hivatásuk és módjuk is volt jót tenni, de könnyelműségből elmulaszták vagy gonoszságból épen ellenkezőjét mivelték e hiva­tásnak. . . . Nem valami nagy gyönyörűséggel é­s csak kényszerűségből constatáljuk, hogy a jelenkor kimagasodó alakjai közt kevesen tartoznak az előbbi, sokan az utóbbi kategóriába s Garibaldi az ő puszta szigetén, s Kossuth az ő szerény, túl­­szerény turini lakásán ép oly fájdalmasan jel­lemző példák a kor- és törekvéseire nézve, mint ellenlábasaik, kik hatalom és bőségben úszva él­vezik a tömeg gyáva s a tányérnyalók szolgai hódolatát. . . . S ha ilyenek a tényezők: nem lehet örvende­tes, nem lehet lelkesítő vagy vigasztaló az ered­mény sem s ki a lefolyt év eseményeinek csopor­tosítására vállalkozik : a mesebéli lyúk szeren­cséjével dicsekedhetik, ha a lehangoló és boszantó tények szemét dombján egy-egy tiszta búza vagy pláne gyöngyszemet is talál. Részünkről nem akarjuk megkisérleni: meny­nyire vagyunk a fölebbi kétes becsű mert vélet­len szerencse kegyenczei . . . Szótlanul, gúny, panasz és szemrehányás nélkül átengedjük sor­sának az eltűnő évet alkotásai és rombolásaival egyetemben s bár utóda és örököse: bizalommal, s remélve azt, a mit óhajtunk — nézünk a köze­ledő, az uj esztendő felé . . . Roszabb alig lehet elődénél s vannak körül­mények és helyzetek, melyekben még ily kétség­­beejtő kilátás is beválik — biztatás és vigasz gyanánt. Másfelől, nemzetünk ezeréves tételének cso­dálatosan következetes és összevágó fordulatain sarkallik azon vallásos hitünk és meggyőződé­sünk, hogy a magyar fajnak, a magyar államnak missiója van a gondviseléstől s miként a múltban szászor és ezerszer, a jelen vagy a közeljövőben szintén ismétlődni fog a meglepő jelenség, misze­­rént ép akkor fog fölébredni s nagyszabású meg­­erőtetéssel sorsának és fejlődésének korlátlan urává lenni a magyar nép, midőn külső, belső ellenei már a szemfödőt szabják s a föliratot ké­szítik fejfájához. Tervszerű számítás s egyszer az erőszak, másszor a ravaszság eszközeivel igyekezett a bé­csi kormány és befolyás a magyar nyelv, s mert Kölcsey találó szavaiként nyelvében él a nemzet — közvetve a nemzet megrontásán, s ime, alig pár nap előtt fölvirágzását hirdető pompás palo­tának­ ragyogó dísztermében ünnepelte újjászó­­születésének százados évfordulóját annyiszor fe­nyegetett, elnyomott és üldözött irodalmunk!... ki tudja: a jövő év nem hoz-e napot és alkalmat, hogy a politikai újjászületést is megülhessük, be­teljesülvén a hazaszeretet ama szent jóslata, hogy — egy perez visszaadja gyakran, mit tizedek elraboltak s veszve örökre az van csupán, miről önként lemond, s a mit önként elpazarol, elvesz­teget vagy elad egy satnya idő satnya nemze­déke ... Vajha olvasóink és elvrokonaink nagy serege soha se feledje ez intést! . . . Jób esete nem fog uj kiadást érni.... Szép megnyugvás, hogy az ur adta, az ur el is vette: dicsértessék az ő neve mindörökké ! de hiú ön­áltatás, hogy vissza is kapjuk tőle ismét, amiket elvenni jónak látott. Mai napság­­ az elvesztett birtokot és vagyont munka és fáradtsággal kell visszaszerezni egyesek úgy, mint nemzeteknek, s ki jámbor önmegadással zeng zsolosmákat s nem cselekszik, nyomorultan vész el a nyomorúság­ban, akár a balsors, akár saját hibái folytán ju­tott abba . . . Hat év óta sok történt, mi alkalmas, szo­morúan alkalmas arra, hogy megingassa a ma­gyar ember bátorságát, erejét, sőt hitét is egy szebb jövő iránt, de bűn, megbocsáthatlan bűn lenne , ha rövid hat esztendő tapasztalatait nem tudnák ellensúlyozni szíveinkben egy hosszú évezred ellentétes tanulságai ... A csalódás, szenvedés, küzdelem és bánat nem új jelenségek a magyar nemzet életében: uj, végzetesen uj csak az lenne, ha a nemzet lelkiereje kisebbnek mu­tatkoznék a bajoknál s a hazafiság gyöngébb a tehernél, melyet a viszonyok raknak vállaira. . . Az uj év küszöbén mi nem kérünk hát mást a nemzetünk istenétől, csak azt, hogy ez aggo­dalom meg ne valósuljon. . . . Mérjen reánk uj keserűségeket, ha bölcsessége szükségesnek véli, de hagyja meg az ősöktől örökölt magasztos erényt, a bátorságot és kitartást, történeti dicső­ségünk, nemzeti gyarapodásunk s a hazafias nagy tettek ez örök és kiapadhatlan forrásait.........A vakszerencsétől nem várunk, a véletlen kegyéből nem kívánunk élvezni semmiféle jót, s bizonyára a legméltóbb alakban gratulálunk, midőn kije­lentjük, hogy a magyar nemzet ne csupán óhajtsa, de egyúttal meg is teremtse magának — a bol­dog újévet­­r­­e.

Next