Magyar Ujság, 1873. november (7. évfolyam, 252-276. szám)

1873-11-01 / 252. szám

Eredeti levelek: Léva, október 26. Városunk egyhangú társadalmi életére a múlt he­tekben bekövetkezett szüretelés fölötte jó hatással volt. A lakosság nagy része azon idő óta rendesen a szőlő­hegyek között tartózkodik, hol is az élénk szüretelés közepette feledi az egyébként általánosan nyomasztó anyagi viszonyokat. A szőlők állapotához kötött remé­nyeink várakozáson felül valósultak. Míg egyes kisebb szőlőgazdák a közelmúlt években jobbnak nevezett ter­més mellett 20—24 adót nyertek, jelenleg 28 — 32-őt, sőt egyesek szőlejük kedvezőbb fekvésénél fogva még több akónyit is kaptak. Az egyik kisebb szőlőhegyről, a Kereszthegyről, középszámítás szerint negyedfél ezer akó került ki, és hol vannak még a többi jóval nagyobb szőlőhegyekről szóló adatok ? — Azonban, a­mily jó a közhangulat jelenleg nálunk Léván, ellenkezőleg rész az, azon közvetlen közelünkben fekvő, úgynevezett Podluzsán község lakosai közt, kis­nél az elmúlt hét elején 20 ház, több gazdasági épület lett a tűz, e rész­ben káros elem áldozatjává. — Szegények, valóban a legnagyobb sajnálatra méltók. Nem volt a sors részéről elegendő, hogy elsőben rosz terméssel sujtá őket, hanem ily módon is még keserűséget okozott neki. Itt áll­nak a mindegyre közelgő tél küszöbén, anélkül, hogy házaikon fedél lenne, melylyel magukat az eső, hó és bi­zonynyal várható kemény hideg ellen védhetnék. — Gabnájuk, télre szánt kenyérlisztjük, ruházatuk, az esetleg rajtuk lév­ők kivételével, egyszóval mindenük a lángok martalékává vállt. Édes magzataik, ha majdan kenyér után rimánkodnak, nem lesz nekik mit adniok. Valóban megdöbbentő egy állapot ez ! . . . A nevezett helység lakosainak mondhatni nagy része rendesen Lévára jár napszámosi mindőségben kenyeret keresni. így történt ez alkalommal is, hogy míg egyik családapa kenyérkereset végett Léván járt, gyermeke a nyert alkalmat felhasználván a pajtában csakhamar burgonya sütéséhez látott. Természetesen ártatlan örö­mének közepette megfeledkezett arról, hogy ez által egyúttal szomorú következményeknek is lehet eszköz­lője, és úgy is történt. A tűz úgy délutáni 3 óra táján támadt, mire néhány percz múlva nagy kiterjedésű füst­­gomolyok emelkedtek az ég felé, mit látván a szomszé­dos helységbeliek, nagy számmal rögtön a hely­színére siettek, azonban sajnos, minden megerőltetésük elle­nére is, a nemsokára beállott vihar folytán, nem sike­rült a minden irányban nyaldosó lángokat teljesen el­nyomni. Másnap az elrendelt hivatalos nyomozás vette kezdetét, minek útján sikerült is a tűz keletkezésének b­irt­okát napfényre hozni. Miként legújabban értesül­tem, úgy azon 6 éves gyermek, és annak édes­atyja a lévai járásbírósági hivatal elé kerültek. Ezen leirt esetre, alig négy—öt nappal később, is­mételten Ujbarson, a szomszéd faluban támadt tűz, mely azonban csakhamar elfojtatott; áldozatul egy ház s né­hány gazdasági hajlék esett. O-Orsova, október 25. Ha az elszánt, bátor gőzh­ajózási utas ráveti fejét a hajózási maximál veszély idény beálltával, mely rendesen október hó 20—24-én szokott jelentkezni, mi­dőn az ó-orsovai vizmércte 0. pontja felett a viz áll — 2' 3" 01", s a drenkovain pedig­­ 0' 0" 0­1, akkor legyen készen, hogy mint lassúbb leend az útja, és hogy Újvidéktől kezdve meglehetősen elballag reggeli 6 órától délutáni 4—5 óráig Ó-Moldovára, itt a h­ál­á­s — már olyan a milyen — a nagy gőzösön, melyen Ó-Moldovára érkezett. Jól öszve törődötten áthurczol­­kodunk reggel 5 órakor a legkisebb merületü 18­—24' hüvely gőzösre, s megindulunk 6—7 óra felé, s elérünk 1/1 8 órakor Drenkovára. Itt várnak az előfogatok ; van roham, melyik foglaljon el jobb előfogatot, s jön az elindulás rögtön. A nők s gyermekek ügye szánalmat kelt, de lovagiasságot gyakorol s igy egyszerű fakó­­szekérre is fel­ül az ember. Ez szép időben megjárja, s elballagunk ’/212 órakor, tehát 3,5 óra alatt — Jutz alá, az utolsó magy. zuhatag — vaskapu végéhez, hol megint kis gőzös vesz elébe. Én többször megpendítettem az eszmét, a dren­­kovai gr. Széchenyi-útszakasz kiegészítője lévén a vizi­­útnak a siralmas állapotában a Dunának, annak keze­lése inkább illetné a folyammérnöki hivatalt, mint az úgynevezett áll.­mérnöki hivatalt. A visszásság most is föltűnt óriási mérvben. Szintén pi­rultam belé hall­ván az utasok épen nem válogatott megtisztelő nyilat­kozatait : ha várjon Romániában vagyunk-e, vagy O sz­t.-M­agy­a­rh­o­n­ban vagy tán most épen Ma­gyarhonban. És miért? azért lesz az türelmes ol­vasó, mivel az út mellett garmadában ott hever ugyan a kőtörmelék, de az úttest maga kikopva van; jókat zökken a kocsi vagy fakószekér, több helyütt pedig malomkerék nagyságú legurult kövek torlaszolják el az utat; a hidak összeomolvák, a fák rakásba hányva, meg annyi úttorlaszok. A gödrön áthajtandó a kocsis az utast a leszállásra felszólítja, mit ha tenni elmulasztana nyakába is kerülne. Ilyen kellemességet h­á­r­o­m és fél óráig tartó útban többször meg kellett tennie az utasnak. Volt ál­dás és jó kívánat az illető mérnök számára ! Eleget hal­lottam. Láttam belhőt eviczkélni a viz­ és sárban, és Csecsemős gyerekkel a dajkát, miként halánczk­ozott át a keskeny padlón, melyről ha lesiklik, meg van a sze­rencsétlenség Bizony Karánsebesben székelő kedves collega uram ! több erély kell a hivatal viseléshez. A vállalkozókat ha kifizeti, szoritsa is reá, hogy tegyék meg kötelmeiket. Az útfedőket terítsék ki az úttestre, a hidakat állítsák fel akkorra, mikor már szükség van reájuk és nem „majd a télen“ mikor kevésbé szük­séges. — A felelősség az állam­mérnököt éri első vonalban ,s aztán a vállalkozót. —­ Ezt kellene tudnia az állammérnöknek, mit ha tud és végrehajtana, nem piszkolnák a kormányt. Úgy is az első gőzhajózási társulat az ő matrózaival egyengetteti a hirhedett gr. Széchenyi utat; a kőtorlaszokat széthordatja; az utász-hidászságot pedig nem vitte annyira, hogy hidat is építtessen az állam számára. A nyomor az Aldunán beállott a maga borzadal­­masságában. Nincs közlekedés sem vizen, sem szá­razon. Egész utam alatt a magyar vaskapukon át két merész hajós vállalkozóval találkoztam Svinicza és Drenkova között a balparton — magyar határ — ki 16 ökörrel vontatott egy nem igen terhelt bárkát. Saj­náltam embert és állatot: igazi ember-állatkínzás. És a jobbparton — szerb határ — egy pár csalnak merészkedett a kiálló sziklák között kanyarogva ide­­oda evezgetni. De meddig ? Nem tudom! Valóban szo­­morító: látni a „nagy beteg Dunát“ elhagyatottan, csakis itt ott egy-egy falka vadkacsa látogatja, min­denfelől elhagyatva ! ? No de tán nem kell kétségbe esnünk. A közlekedési minisztérium vagyis az Internationa­­lis Commissio ugyancsak mozog. A nyolcz kő­padi teremumon folynak a vizimunkák, fölvételek, raélységmérések, szelvényezések nagy méret­ben végeztetnek. A terv tehát elkészül, és a kivi­ MAGYAR ÚJSÁG 1873. NOVEMBER 1- től elmaradhatna-e? Nem hinném! Egy pár milliót több éven át az országgyűlés megszavazhat az ily életbe vágó elodázhatlan munka kivitelére. Csak 8 —10 éven át két millió és az Alduna szó teljes értelmében szabad! Addig soha! A vasútügyben mondják román szomszédaink: nyújtsunk garantiát, de törvény szerint megállapítot­ták, hogy a temesvár-orsovai utat kiépítjük, s ekkor az összekötést minden­­ ponton megmérhetjük, Erdély­ben is Romániától. Értekezzék küldöttség útján országgyűlés az ő országgyűlésükkel élve. Meg kellene próbálni! az a czél el lesz N. S. Tabitha-egylet. Miféle szó, miféle egylet ez, kérdezik olvasóink. Spanyol-e, zsidó-e, és hol vagyon hazája, a Riam­ares partján-e vagy Jeruzsálem falai között? Hát bizony az zsidó szó ugyan, de az egylet Pes­ten van és pedig evangélikus nőkből alakult jótékony­ság végett. Ruttkay-Kossuth Lujza asszony megis­mertetvén Sz­é­k­ács volt auperintendest az Észak- Amerikában minden egyházközség kebelében a szegé­nyek fölsegélésére létező úgynevezett Barkas-fo­­ci e­gy intézménynyel, s ilyennek hazánkban is felállí­tását kívánatosnak tartván, a buzgó főpap az eszmét melegen fölkarolta, s női híveit írásban is, a szószékről is egy hasonló egyletnek alakítására felhiván, az csak­hamar meg is alakult, elnökül Marschalko Leó­­n­é­t, alelnökül Ruttkay-Kossuth Lujzát, pénz- és ruhatárnokul Székács Józsefnét, jegy­zőül Meszlényi Ilka kisaszonyt (Kossuth testvér­­húgának leányát,) azon kivül hat bizottmányi tagot választván u. m. Melczer Paulinát, Habererné, Per­­lakyné, Zólyominé, Macherné és Kollerné asszonyokat. S mi több, alig hogy megalakult az egyesület, már­is hozzá fogott a munkához, a bejelentett szegényeket lakásaik, kunyhóikban fölkeresvén, helyzetükről meg­győződvén s rajtok körülmények szerint segíteni ipar­kodván. Pénzt ezen egylet nem ad a szükölködőknek, hanem élelmi­szereket, fát vagy szenet és ruhafélét. Ez utóbbi czélból tagjai az evang. épület teremé­ben összegyűlnek s a szükséges ruhadarabokat maguk megvarrják. Egyébiránt, noha az evang.egyház kebelé­ben alakult meg ezen társulat, azért, mint halljuk sem tagjait sem a segélyzendőket tekintve, nem akar kizá­rólag felekezeti lenni, s ha első­sorban a saját felekezet­­beli munkaképtelen ügyefogyottakon kíván is segí­teni, a más hitűekre is kész kiterjeszteni gondját. Ezért nem is nevezte el magát evang. nőegyletnek, hanem választotta az idegen, bibliai elnevezést, épen úgy, mint az amerikai hasonló egyletek a Barkas ne­vet. Tabitha ugyanis, mint értesülünk, jótékonyságá­ról nevezetes asszony volt Izrael népe között, épen úgy mint Barkas, ki görög eredet­i volt, s kit a szentírás örökített meg. A pesti Tabitha egylet legközelebb felhívást fog közzétenni pártolásra, arra számítván, hogy nemcsak bőven fognak befolyni hozzá az adományok, hanem pél­dája máshol is utánzásra fog találni, annyival inkább, minthogy a jelen inség hatalmas ösztönül kell hogy szolgáljon minden felebarátnak.­­ Az a mi­­deniknek rósz. Nemde, mi lehet az, a­mit mindenki rosznak tart ? Mert hát sokféle rósz van a világon, de a miről, vagy­is inkább a kiről mindenki azt mondja, hogy „rósz“, az már azután csakugyan nagyon, igen nagyon rósz lehet. Még eddig nem láttam, de még csak hírét sem hallottam olyan emberek, ki e tárgyban, melyről szólni kívánok, csak kivételképen is ez általános, úgy­szólván világegyetemes rosszaló nézetnek ellen mondott volna. S mégis, nem hiszem, hogy valaki a sorokat idáig olvasva, kitalálta volna, hogy hát mi is legyen az a lé­tező állítólagos rész? Hogy a találgatás fonalát ketté vágjam, megmon­dom, mi az a nagyon rész. Ugyan kérem, ki nem hallotta, vagyis helyesebben mondva, ki az, ki maga is ne mondta volna, milyen roszak a cselédek! No, lám, ugy­e hogy ez a rész nem egyhamar jutott volna valakinek eszébe. Pe­dig a társadalom minden rétegében, fönt, a közepén s­­ent rang, osztály különbség nélkül, milyen sokszor halljuk azt a lesújtó ítéletet hangoztatni. Tudósok és nem tudósok könyvtárakat megtöltő papírt írtak össze; a napi sajtó évek, évtizedek, sőt év­századok óta közöl e tárgyban czikkeket, cselédjavitó egyleteket alakítanak s ezt mindazért, mert a cselédek roszak s ez a rengeteg lankadhatlan tevékenység mind oda irányul, hogy a cselédek megjavittassanak. S kü­lönös, ennyi munkásság, ennyi jó akarat még ma sem tud eredményt fölmutatni. Azért még mindig hangzik: milyen roszak a cselédek! Tehát a baj okát másutt is kell keresni. Az egészben az a legkülönösebb, hogy a bajt csak az egyik részen keresték s igyekeztek orvosolni, termé­szetesen siker nélkül, mert az egyoldalúság a legbuz­góbb törekvést is meddőséggel futja. A dolog pedig nagyon egyszerű: nemcsak a cse­lédek, hanem a cselédtartóknak azok irányában köve­tett eljárását is vizsgálódási tárgyul kell venni, mert csak ez esetben lehet nyitjára jönni a valódi bajnak és annak gyógyszerére. Ha szigorúan szemügyre veszszük azon viszonyt, mely a cselédtartók és cselédek közt ma tényleg létezik, ha meg hányjuk vetjük azon körülményeket, melyek ama viszony különössége következtében a két fél közt egy folyton tartó ingerült állapotot teremtettek, kény­telenek leszünk elismerni,hogy a cselédek roszaságának egyik fő előmozdítója a cselédtartókban van. Tudom, hogy uram bátyámnak erre az állításra a pipa kialszik a szájában, néném asszony pedig, mintha csak hallanám, azt fogja mondani: Ugyan, hogy be­szélhet ilyen bolondokat, öcsém uram ! Pedig mégis úgy van. Állításom igazolására csak néhány főbb pontot hozok föl, ezek nyomán azután na­gyon könyen tovább fűzhető a következtetés s a rejtély ki-ki által könnyen megfejthető lesz. Egykoriban nagyon hangoztattuk az egyenlősé­get. Tudom erre sokan orrukat fogják fintorítani, azt vélvén, hogy uraságot követelő porhüvelyüket a cselédekkel egy sorba állítom. Nem. Midőn itt az egyenlőségre hivatkozom, — teszem azért, — hogy jelezzem, hogy a cseléd ép úgy ember, — mint bárki más, érzelmekkel, szenvedélylyel, szóval a cseléd keblében ép úgy meg vannak a jó és rosz tulaj­donságok, mint más emberben, legyen az császár vagy kereskedősegéd. S lám általában ezt nem szokták figyelembe venni a cselédtartók. Előttük a cseléd nem egyéb egy mozgó, beszélő hústömegnél, egy civilizált rabszolga, a­kin zsarnokoskodhatnak, a­ki iránt gyanú­val viseltetnek mielőtt arra okuk volna s kit rosznak tartanak, mert cseléd. E bánásmód nagyon természetesen a cselédet is mintegy ellenséges állásba helyezi gazdájával, kit zsar­nokának tart, hogy munkaerejét minél jobban értéke­sítse. A kölcsönös bizalom ezzel meg van ölve. A cselédtartók nem igyekeznek hatni a cseléd­ke­dély világára; elfelejtik, hogy részben nekik oktatni kellene a cselédet a helyett, hogy folyton parancsolnak s a legtöbb esetben nagyon is nyers hangon. Az ilyen nagyon lehangolja a máskülönben megbízhatóvá vál­ható cselédet is. Ehhez járul az is, hogy a cseléd­del folyton éreztetik alárendelt helyzetét, nem hogy arra törekednének, megértetni vele, hogy míg a szol­gálati viszony tart köteles az elvállalt dolgot pontosan teljesíteni, azontúl ép oly megbecsülésre méltó ember, ha más­különben is mocsoktalan viseletű, mint bárki más. Egy nem kevésbé fontos tényező a cselédekkel való érintkezés. E tekintetben a kellő mértéket senki vagy legalább is nagyon kevesen tartják meg s a per­­patvarnak ép ez egyik leglényegesebb előmozdítója. Gyakran nagyon nagy bizalmat, leereszkedést tanusí­­tanak a gazdák a cseléd irányában, sőt jó kedvükben enyelegnek is velük s ezzel azt érik el, hogy midőn a parancsolásban is túllépik a szigor hangját, duzzogó arczot kénytelenek látni, sőt a visszafeleselést is kény­­telenek zsebrerakni. Ez pedig nem fordulna elő, ha a cseléddel másról nem beszélnének, mint a­mi szorosan teendőjére tartozik, vagy ha igen, a modornak olyan­nak kellene lenni, hogy a cseléd a gazda iránti tiszte­letről egy perczig se feledkezzék meg. Mindez pedig korántsem vonja maga után azt, hogy azért a zsarnoki felsőbbséget éreztessék vele, ha­nem csupán azon határvonalat van hivatva jelölni, me­lyen túl lépnie nem szabad. A gazda legyen szigorú, de ne durva; eljárásában s tetteiben kifogástalan s egy perezre se feledje, hogy a biráló mindig a sarkában van s ez nem más, mint a cseléd. Mert nagyon roszul teszik azok, kik a cselédet semmibe sem veszik. A cse­léd jól tudja, hogy bizonyos pontig ő is fontos személy s ha megsértik büszkeségét, a harag egy vagy más alakban belőle is kitör. Emlitsem-e azon hibát, hogy a hol vannak házi titkok, a­miknek jó volna nem lenni — az ilyenekbe a cselédeket beavatják.A cseléd látja ezt,hallja azt. Ilyen kulcs birtokában nagyon gyakran ő szokott felülkere­kedni. Lehet-e az ilyen cselédtől rész néven venni, ha a gazda olyanért megrójja, a mit ő is elkövetett s a cseléd azzal vág vissza, hiszens az ur, vagy az asszony is azt tette. Innen eredt az a közmondás, hogy milyen a gazda, olyan a cselédje Nem igen van gond arra sem, hogy mit bunneg a cseléd mit nem. Gyakran erején túlterjedő munkát kí­vánnak tőle. A gazdának erre ügyelni kellene, nem pe­­dig úgy okoskodni, hiszen fizetek, dolgozzék. Igen, a munkát meg lehet tőle kivárni, de azulsággal nem kell elkedvetleníteni. A cselédnek pihenési időt várna ke­vés helyen engednek, űzik egyfolytában, legfölebb va­sárnap van megengedve a ki­menetel, s hogy akkor mit tesz, hová megy, szabad tetszésére van bízva. Erkölcsi tekintetben a gazda nem törődik vele, sőt sok helyen az is meg van engedve, hogy a nő cselédet este állító­lagos testvére vagy rokona meglátogathassa. Midőn cselédet fogadnak, nem igen kérdezik, járt-e iskolában, milyen szellemi képzettsége van. Pedig erre kellene a fősúlyt fektetni. Bizonyos műveltségi fok meg­­kívánása a cselédeknél jó eredményeket gyümölcsözne. Az ilyennel könnyebb boldogulni, mintegy parlagi mó­don felnőttel, ki hasonlít egy élő géphez az emberi rész tulajdonságokkal meg­­oldva, a­minek szépszerű kiirtá­sával senki sem akar bajlódni. Ha a cselédtartók a cselédek irányában egy hatá­rozott eljárást követnek, szorgalmat, pontosságot, tisz­taságot, erkölcsösséget követelve tőlük, a rosz cselédek száma meg fogna apadni. Természetes a nagy többség­nek kellene így tenni. Kivételnek nem gyógyítják meg a bajt. Mert a­hol ma az átalam elsorolt módon járnak el a cseléd irányában, ott nem­ marad, bár­mily jó dolga legyen is különben, miután tudja, hogy másutt hosz­­szabb pórázon mozoghat. Egy forma szigorú, de humánus bánásmód a cse­lédek mostani roszaságából nagyon sokat elenyésztetne. Tudom, hogy sok az, a­mit a gazdáktól követelek; megszokták már a hercze-hurcza életet, de ne mondják hát, hogy rész a cseléd, mert ha rész, ennek nagy rész­ben a cselédtartók maguk az okai. Azt is fogják mondani sokan : majd bizony, mi ne­veljük a cselédet. Hát ugyan kérem, ki nevelje? Hisz állítsanak föl bár akárhány cselédképző intézetet s bár­mily jó cselédek kerüljenek is ki azokból, ha a cseléd­tartók a cseléddel való viszonyban nem tartják meg a szabályszerű mértéket, bizony csak olyan lesz az, hogy továbbá is azt fogják hangoztatni, hogy milyen roszak a cselédek. A cseléd jól tudja, hogy rá vannak szorulva s már az némi önérzetet ad neki. Legyen benne ez önérzet, de nem kell engedni, hogy ez lazitsa a köteléket, mely gazdájához fűzi. Jó cselédet csak olyan gazda nevelhet, ki képes egy cseléd helyzetét fölfogni s bánásmódja olyan, hogy nem nyers, elkedvetlenítő, hanem azért a szolgálati viszonyból eredő válaszfal mindig egyformán fenáll. Ily módon képezhető a cseléd, máskülönben nem egy­könnyen. Nagyon kívánatos, hogy az elmondottakat a cse­­lédtartó, különösen a nővilág vegye komoly mélta­tásba, mert tőlük nagyon sok függ, hogy a cseléd jól legyen. Nem lehet tagadni, hogy vannak oly cselédek, kiknél sem jó szó. Sem jóakarat nem használ, ezek ja­­víthatlanok. Az ilyet hamar meg lehet ismerni, de kü­lönben is a folytonos helyváltoztatás ezeket leghama­­rább elárulja. (Leh—e.) galmi vállalatnak alantos közegeivel is csak magyar nyelven szabad leveleznie, s hogy minden nem-magyar nyomtatványminta kiküszöbölendő; hogy továbbá min­den vasúti hivatalnok és szolga 1874. január 1-ig köte­les a magyar nyelvet megtanulni, ellenkező esetben el­bocsátandó; kérdi tehát: hajlandó-e a bán a szükséges lépéseket megtenni, hogy e rendelkezés, mely a kiegye­zési törvénynyel ellentétben áll, a­mennyire a horvát ki­rályságra is vonatkozik, érvényen kívül helyeztessék, s hogy Horvátországban a horvát nyelvnek a vasutak­nál s gőzhajóknál érvény­szereztessék. Mindkét interpelláció kiadatik a kormánynak. P­u­s­t indítványt tesz, hogy a magyar ország­­gyűlési horvát képviselők utasíttassanak, hogy a vas­úthálózat tárgyalásánál a becs­ novi-i vasút mellett le­gyenek s oda hassanak, hogy az idevonatkozó ajánlatok közül az fogadtassák el, mely Varasdot a vonalból nem hagyja ki. E javaslat napirendre tűzetik. An­to­lek élénk szinekkel festi a Varasd megye községi választásainál elkövetett visszaéléseket s inter­pellálja a kormányt, hajlandó-e a községeknek, melyekre a hatóságok úgy erőszakoltattak, új választásokat enge­délyezni ? Az interpelláció kiadatik a kormánynak. Következik a határvidékre vonatkozó kir. kibocsát­­ványokról szóló törvény harmadszori felolvasása. Ez megtörténvén, Derencsin felolvassa a gaz­dasági bizottság jelentését több hozzá utasított kérvény iránt, mely észrevétel nélkül elfogadtatik. Bilics felolvassa ezután a színházi bizottság je­lentését, némely kérvény iránt, mely egy kivételével szintén elfogadtatik. Elfogadtatik ezután Pust fentebbi­­bécs-névi vasútra vonatkozó javaslata. A ház erre egy tagot választ a közös felső- s egyet a közös képviselőházba. A képviselőházba dr. Kviring Ferencz, a főrendiházba Pejacsevics László 52 szó kö­zül 40-nel megválasztatik. Zsivkovics elnök: Tisztelt ház! A mai napi­rend ki van merítve, ki van azonban ezzel merítve min­den készletben levő tárgy. A ház nyugodtan s elégedetten tekinthet leg­utóbbi működésére, mely az országnak békéjét adta vissza. Még egy fontos javaslat van a ház elé terjesztve, a házközösségekről szóló, azonban ép a tárgy fontossága teszi szükségessé, hogy az egyes tagoknak ép úgy mint a kormánynak, ide hagyassák tanulmányozására ; szük­séges azért, hogy a ház most bizonytalan időre el­­napoltassék; (helyeslés) az elnök utján majd össze fog a ház hivatni, addig pedig minden jót kiván min­den képviselőnek (Átalános élénk éljenzés. Éljen az elnök.) Az ülés ezzel véget ért. H­orvát országgyűlés, Zágráb, okt. 29. Elnök Zsivkovics; jegyzők : Bogulics és Turelli. A kormány részéről jelen vannak : Mazuranics, Muhics, Jurkovics. A jegyzőkönyv — Muzler egy megjegyzése után — hitelesíttetik. Pisi­cs interpellálja a bánt, hogy tudva van-e előtte, hogy 1872 május 11-én késő éjjel egy hadosz­tály katona menesztetett Kapronczára, a nélkül, hogy a hatóság ez iránt értesittetett volna, és hogy ugyanaz a katonaság egy nap múlva Gyelenkoves és Jersics köz­ségekben helyeztetett több napra el ? Tudva van-e előtte, hogy a kapronczai hatóság e törvénytelen tény els­ő tiltakozást nyújtott be a báni helyettesnél, s hogy hajlandó-e a bán ez ügyben vizsgálatot rendelni el, a károsultaknak elégtételt szolgáltatandó ? Miskatovics interpellálja a bánt, hogy ismere­­tes-e előtte a magyar közlekedésügyi miniszter azon rendelete, a­mely szerint a kormány mindazon forgalmi vállalatoktól, melyek szent István koronája határvona­lain belül léteznek, csak magyar nyelvű beadványokat fogad el; hogy továbbá 1874. január 1-től minden sor­ KÜLFÖLD. Bazaine père. (Versailles, október 27-én.) Az ülés 5 perc­c­el korábban nyílik meg, mint ed­dig. A jegyző felhívására még kilenc­ tanú jelentkezik az eddigiekhez. Az első tanú, a­ki kihallgattatik, Caffarel dandár­­nok. Ő 18-án esti 7 órakor Canrobert által Bazainehez küldetett az iránti jelentéstétel végett, hogy ő vissza­vonulni szándékszik. A zárt utak miatt csak este érkez­hetett 9 órakor a plappevillei erődhöz. A veszteség nem nagyon látszott meginditni a főparancsnokot. Ezeket előadva így folytatja: Midőn ez ügy kimenetele feletti kétségbeesésemet tudtára adtam neki, így felelt: „A mozdulat, melyet ma este tettek, holnap úgy is bekövetkezett volna, ne legyen hát vigasztalhatlan e felett.“ Ekkor a tábornagy környezetében volt Latour és Laval törzstiszt. Ekkor a tanú visszatért Canroberthez, ki a táborkar által kijelölt hadállásokat el is foglalta. Elnök : Ki kisérte Lévai ezredest kémszemlére? Caffa­­rel: Carson ezredes. Elnök : A tábori alfőnök volt az, a­ki Canrobertnek kijelölte a hadiállásokat? Caffarel: Igen. Moreon őrnagy a következő vallomást teszi: „Aug. 18-án este 10 órakor küldött engem Lebeouf tbnagy B­izainehoz, hogy tőle parancsokat vegyek át. Gyalog tettem meg az utat, mert lóháton nem mehet­tem volna el. A tbnagy azt mondá, hogy egy általános visszavonulási parancs adatott ki. Én erre megjegyzem a főparancsnoknak, hogy hadtestünknek nagyon bajos lesz reggel a visszavonulás. Éjfél után 1 órakor vissza­tértem hadtestemhez és 8 órával később elfoglaltuk a nekünk kimutatott állásokat Metznél, a­nélkül, hogy az ellenség által nyugtalaníttattunk volna. A kormánybiztos kérdésére azt feleli a tanú, hogy a 18-ki csatában a 3. hadtest nem sokat szenvedett és megtartotta állásait. Ezután a mentesítő tanuk kihallgatása követke­zett. Granges du Rouet ezredes lépett legelőbb a so­rompóba. Elnök kérdezi a védőt, hogy minő pontok f­latt akarja kikérdezni a tanukat, mire azt feleli, hogy az aug. 6-ki eseményekről. Erre a kormánybiztos azt jegyzi meg, hogy oly pontok felett, melyek nem képezik a vád és tárgyalás alapját, nem lehet a tanúkat kihallgatni, mivel az ily vallomások semmiseknek tekintetnek a katonai büntető törvény szerint. A védelmező daczára ennek, azt vitatja, hogy vád­lottnak joga van kihallgattatni mind­azon tanukat, kik az ő becsülete érdekében tehetnek vallomásokat. A kormánybiztos erre azt jegyzi meg, hogy nem ellenzi ugyan a tanú kihallgatását, de az ennek val­lomásai folytán netán támadható vitától távol fogja ma­gát tartani. Ezután kihallgattatván a tanú, azt vallja, hogy a forbachi csata idejében Mallet­tak táborkari főnöke volt. 5-én Forbachba küldetett Frossard takhoz, hogy ettől értesítéseket vegyen saját állására vonatkozólag, de nem kapott határozott választ. Anny­i mégis kitűnt Frossard válaszából, hogy képes lesz minden eshetőség­gel szembe szállani. Arra, hogy Frossard tak ama sür­gönyeire, melyekben ő segítséget kért, nem emlékszik, hogy vájjon adatott-e válasz, sőt még arra sem emlék­szik, hogy vájjon akkor létezett távirat összeköttetés Forbach és St. Arnould között. Ezután Montau­dón osztálytanok hallgattatik ki. — A védő arra kéri az elnököt, kérdezze ki tanút az iránt, hogy minő helyzetben voltak csapatai 6-án. M­ontau­dón : 5-én hadosztályom este 6 órakor S­irreguemim felé vette útját. Rögtöni megtámadásról vevén hirt, azonnal intézkedtem ehez képest. Délután 3 órakor egy parancsot vettem Bazaine tábornagytól, mely nekem uj positiókat rendelt el. Alig érkeztem ide, már kaptam a parancsot, hogy a 2. hadtest segitségére siessek. E közben azonban éjszaka lett s ennek folya­mában uj instructiókat kaptam a tanagytól. 16-án pa­rancsot kapott, tanú, hogy Arsnál foglaljon állást és vágja el az ellenség visszavonulását. A helység lakóitól értesülve arról, hogy az ellenség új irányt vett, erről

Next