Magyar Ujság, 1898. augusztus (7. évfolyam, 211-239. szám)

1898-08-01 / 211. szám

_ ______________________ résbe hozza a majoritással. Poroszország ellenben óvakodott attól, hogy a szövetség javára, melyen nem ő uralkodik, bármit is feláldozzon nagyha­talmi szabadságából. Bismarck igen alkalmas volt e szerep folytatására. A porosz egyenjogúságot épp oly szigorúan és kíméletlenül iparkodott fentar­­tan, mint a­hogy társadalmi egyenjogúságát fen­­tartotta az osztrák követeknek, Thunnak, Pro­­kesch-Ostennek és Rechbergnek igényeivel szem­ben. Közben 1852-ben Bécsbe küldetett, hogy a vámszövetség dolgában közeledést hozzon létre. Ez alkalommal Budára követte Berencz József csá­szárt. Magyarországi élményeit igen elevenen írja le nejéhez szóló leveleiben. Ekkor az Alföldön is járt. Fontosabb diplomácziai munkásságra az 1854—5-iki keleti háború nyújtott alkalmat. Fél­tékenyen ügyelt rá, hogy hazája s Németország ne köteleztessék valamely specziálisan osztrák ér­dek védelmére. Mint konzervatív, inkább Orosz­országhoz hajlott, de azért több ízben figyelmez­tette kormányát, őrizze meg függetlenségét a czár­­ral szemben is. Ez időről való jelentései, különö­sen az 1856. április 26-iki, mutatják, hogy a ki­csinyes német bonyodalmak éppen nem fordították el őt a nagy európai viszonyok megismerésétől és helyes megítélésétől. Megjósolja akkor az orosz­­franczia közeledést, mint természetes következmé­nyét annak, hogy e két államnak sehol sem lehet fontosabb érdekbeli összeütközése. A porosz állam előnyét abban látja, hogy szabadon szövetkezhetik minden hatalommal, még Francziaországgal is, melynek hatalmát s befolyását igen nagyra tar­totta. Belső politikai tekintetben híve maradt az uralkodó konzervatív pártnak és e párt lapjának, a Kreuzzeitungnak, hosszú időn át szorgalmas munkatársa volt. Már akkor kitűnt, mily jól bírja felhasználni a sajtót. Különös játéka volt a sorsnak, hogy a század legnagyobb praktikus politikusa éppen a megrög­zött formalizmus utolsó menedékében, Frankfurtban készüljön jövő hivatására. De egyéni értékét már akkor felismerték (a magyarok közt b. Jósika Samu) és kormánya 1859-ben a sokkal fényesebb pétervári követséggel bizta meg. Itt könnyebb volt a dolga: a hagyományos orosz barátság ápolása. Már akkor volt szó arról, hogy Vilmos herczeg, ki 1888 óta mint régens uralkodott beteg bátyja, a király helyett, őt hívja meg a kormány élére. De egyelőre liberális éra következett be és csak midőn kitűnt, hogy ez a kormány nem képes végre­hajtani Vilmos király tervét, a katonai reformot, látszott szükségesnek Bismarck meghívása.­­ 1862. május óta rövid időn át Párisban volt kö­vet és meg bírta nyerni Napóleon császár rokon­­szenvét. Miniszterelnökké 1862. szeptember 23-án nevezték ki. Azonnal munkába vette a katonai reform keresztülvitelét, de a liberális és haladó­­,párti többségnél, mely a költséget megszavazni nem akarta, hatalmas ellenzékre talált. Ekkor mondta a német egységért rajongó szabadelvűek­nek, hogy a kor kezdését nem szavakkal és több­ségi határozatokkal döntik el, — az volt a hiba 1848-ban s 1849-ben —hanem vérrel és vassal. A katonai reformot, támaszkodva a korona jogára és a felsőházra, végre is hajtotta. Kijelentette, hogy a szükséges pénzt ott veszi, a­hol találja. Élesen szembeszállott a parlament azon követelésével, hogy szavazatával kormányok sorsa felett döntsön. A konfliktus kora, mely 1862—1866-ig tartott, Bis­marckot a legnépszerűtlenebb emberré tette egész Németországban. A parlamenti szónokok állami ön­gyilkosságnak nevezték politikáját (Sybel), tagad­ták minden tehetségét, kivéve a kötéltánczosét (Simson), napról-napra jogtöréssel és erőszakosko­dással vádolták. Még külső politikája iránt sem volt bizalmuk, bármily erősen hangoztatta a német egyesítést. Különösen népszerűtlen volt az 1863-ban Oroszországgal a lengyel forradalom elnyomása vé­gett kötött egyezménye. Ausztriával szemben már nagyon erélyesen lépett fel. Gróf Károlyi Alajos­nak 1862 végén kijelentette, hogy a két német nagyhatalom viszonya nem maradhat a régiben. Midőn a császári követ azt mondta: Ausztria csak nem mondhat le hagyományos befolyásáról, nem enged­heti magát Németor­szágból kiszorítani, Bismarck röviden azt válaszolta: tegye át hát súlypontját Budára. Csakis az ő vasakarata tartotta vissza Vilmos királyt a részvéttől a frankfurti fejedelmi gyűlésen, hol a német uralkodók Ferencz József császár elnöklete alatt személyesen akarták a mun­­kába venni a szövetség reformját, csakis ő aka­dályozta így meg az osztrák hegemónia elismeré­sét. Nagy küzdelmébe került az akkor Baden- Badenben időző királyt reábirni a császári meg­hívás visszautasítására (1863. aug.) és midőn ez sikerült, annyira fel volt izgatva, hogy az elő­szobában szétzúzott minden pohárt, üveget. Az egység felé. Első nagy diplomácziai sikerét a schleswig­­holsteini ügyben érte el. A dán király ellen mint az augustenburgi herczeg jogainak védője lépett föl, szövetségre bízta Ausztriát, daczolt a német közvéleménynyel, izolálta Dániát, nem törődött Anglia tiltakozásával, és megszállta a herczegsé­­geket. Ez volt egyúttal legjobb mód, megmutatni a reformált sereg hadi értékét. A hódítás után békére és lemondásra kényszeríti Dániát, de egy­úttal porosz jogtudósok által érvénytelennek ítél­teti az augustenburgi herczeget, és Ausztriával együtt a hóditás jogával bírja Schleswig-Holsteint. Azután, a gasteini konvencziót köti Ausztriával, melyben a két herczegség kormányzásán megosz­toztak (1865. aug. 14.), de azért Poroszország javára külön előnyöket akar kikötni, melyek az anneksziót előkészítsék. Midőn Ausztria ezek elle­nében az augustenburgi herczeghez közeledik, és a német szövetség elé akarja vinni az ügyet, Bismarck megtalálta a rég óhajtott , casus bellit. Ellenkezni akaró királyát beleviszi az olasz szö­vetségbe (1866. ápr. 7.), reformtervével szétrob­bantja a német szövetséget, és a­mi a legnehezebb volt: a háborúra biztosítja Oroszország és Franczia­­ország rokonszenvét. Így vitte dűlőre egy nagy háborúban, melyet diplomácaiailag a legnagyobb művészettel készített elő, az Ausztria és Porosz­­ország közt több mint egy évszázadon át lebegő hegemónia kérdését, így vágta át a legbonyoló­­dottabb kérdésnek, a németnek, csomóját. Az osztrák-porosz-olasz háború, mint ismeretes, a porosz politika teljes győzelmével végződött. Bis­marck, kit királya 1865. szept. grófi rangra emelt, személyesen jelen volt a főhadiszálláson, és a königgrätzi nagy csatában. Legtöbb munkája akkor a király túlságos hóditási igényeinek fékezése és a franczia beavatkozás távol tartása volt. Míg a háború elején Ausztria szívébe akarta döfni a tőrt, s e czélra magyar felkelést is kész volt előidézni Klapka alatt, most megelégedett Ausztria kiszorí­­tásával Németországból és Poroszország területi nagyobbításáról csak Ausztria szövetségesei rová­sára gondoskodott. Ekkor történt Hannovern, Schleswig-Holstein, Nassau, Kurhessen, Frankfurt­nak annexiója. A Majna vonalától északra eső végén Németország egy szövetséggé egyesült, mely­nek legfőbb tisztviselője Bismarck lett, mint a szövetség kanc­ellárja. Francziaország rossz szem­mel nézte e változásokat, ezért ő, míg a háború tartott, területi nagyobbodást helyezett kilátásba Napóleon császárnak a Rajna mellékén, azután pedig, midőn zsákmánya már biztonságban volt, megtagadott mindent. A franczia követeléseket és fenyegetéseket pedig a déli német országok ijesztésére használta föl, úgy, hogy azok azonnal a béke után titkos katonai szövetségre léptek Poroszországgal. Bismarck a diadal után 500.000 tallérnyi nemzeti dotácziót kapott, melyen azután Varzin uradalmát vette meg, tette meg, az általános szavazási jogot, mint előbb az északnémet szövetségben, ő vitte keresztül. A német császár mellé, ki őt herczeggé nevezte ki, ő állott, joint birodalmi kanczellár. Tulajdonkép csak most vált az előbb annyira gyűlölt »vas­­kanczellár«, mint a birodalmi hatalom és egység megtestesítője, a német nemzet ünnepelt nagy em­berévé, csak most hódolt meg a világ ereje és államférfiai tehetsége előtt. MAGYAR ÚJSÁG 1898. augusztus 1. A franczia háború. Már akkor elkerülhetetlennek látszott a le­számolás Francziaországgal, így 1867-ben közel volt az összeütközés a két hatalom közt Luxemburg miatt, de akkor még sikerült azt elodázni. Bis­marck előbb Ausztria-Magyarországhoz közeletdett de mivel Beust kormánya nem igen biztatta, Oroszországban keresett és talált támaszt. Bár mindent megtett a háború előidézésére, mint pl. a hires emsi távirat megváltoztatott közlése által (1870. júl. 13.), tényleg mégis Francziaország volt a hadüzenő fél, még­pedig nagyon semmis okból. Ez a megtámadott fél részére biztosította egész Németország lelkesedését és a többi nagyhatalom semlegességét. Bismarck újra elkísérte a háborúba királyát, ott volt Metznél, Sedannál és Paris ostro­mánál. Be igyekvése volt a császár legyőzése és elfogása után a többi nagyhatalom közbelépését megakadályozni, és Francziaországot a rendkívül súlyos békefeltételek elfogadására kényszeríteni. Ettől a szándéktól sem Jules Favre és Thiers al­kudozása, sem a mindenfelé Francziaország irányá­ban nyilvánuló rokonszenv nem bírták eltéríteni. Végre is ő szabta meg Paris megadásának felté­teleit. Midőn a kapitulácziót Favre-al megkötötte, a kiváncsi környezetnek nem szólt, hanem vadász­létére diadalmi jeléül elfütyülte a »Hallal­«-t. Részt vett a párisi bevonulásban is. Már a há­ború közben, nagyrészt a trónörökös unszolására, előkészített mindent a német császárság megalakí­tására. Ennek alkotmányát leginkább ő szerkesz­­ i kulturharcz. E nagy harczok után a birodalom belső kiépítése vette első­sorban erejét igénybe. A régi ki­zárólagos rideg porosz konzervatív irány már az északnémet szövetségben sem volt követhető. Bis­marck maga is belátta az alkotmányosabb eljárás szükségét: az 1866-iki nagy diadalok után az előbbi évekre nézve, midőn megszavazott budget nélkül kormányozott, indemnytlt szavaztatott meg magának a parlamenttől. Most a déli németek hozzájárulása természetesen nagyon szaporította a szabadelvű elemeket. Különben is, mihelyt a német egység volt a jelszó, nem lehetett mellőzni a libe­­rálisokat, kik mindig azért küzdöttek, míg a konzervatívok sokkal inkább ragaszkodtak az egyes külön dinasztiákhoz. Bismarck még Poroszországot is be akarta olvasztani Németországba, hogy min­den partikularizmus megszűnjék, »de hát Porosz­­ország kissé kövér«. De a birodalmi egységen kí­vül az egyházpolitika is szükségessé tette a libe­rálisabb irányt. A franczia háború következtében Olaszország megszállotta Rómát. A német kato­likus párt az új császárságtól remélte a pápa vi­lági hatalmának helyreállítását és midőn e remé­nyében csalatkozott, határozott ellenzésbe lépett a birodalmi kormánynyal. A katolikus párthoz, mint legerősebbhez, csatlakoztak a többi birodalomelle­nes pártok: a hannoverai velsek és a poseni len­gyelek, később az elzásziak is. A katolikusok ellenállásával szemben Bismarck az állami hatalom teljével lépett fel. Megnyitottnak jelenté ki a régi harczot a pápaság és a császárság közt és ünne­pélyesen kijelenté, hogy »Canossába nem megyünk sem testileg, sem lelkileg«. A liberálisok teljes­ erővel követték e harczba, az úgynevezett Kultur-­ kampfba és megszavazták az állami hatalmat erő­sítő, a papságot megfékező törvényeket. De Bis­­­marck ezzel nem érte be. Az egész alkotmánynak és törvényhozásnak a nemzeti szabadelvű párt adta­­színezetét. Ekkor helyezték út liberálisabb alapra, Poroszország keleti tartományainak önkormányza­tát, ekkor hozták be a kötelező polgári házassá­got, ekkor követték a kereskedelem és ipar terén is a szabad verseny és szabad kereskedés elveit (1871—1876). Bismarck maga inkább csak az­­általános iránynyal törődött, sőt 1872-ben még a porosz miniszterelnökséget is átadta Roonnak, hogy egészen a birodalomnak szentelhesse magát. De csakis az ő ereje volt képes legyőzni a rendkívül hatalmas akadályokat. A felsőházban csak számos új peer kinevezése által lehetett keresztülvinni a reformokat, a konzervatívok pártja nyíltan Bismarck ellen fordult. Haragjuk annyira ment, hogy egész nyilvánosan vádolták a kanczellárt, mintha állását és befolyását meggazdagodásra, pénzüzletekre hasz­nálta volna fel (1876 elején). A római egyház ellen vívott harczot a czentrum­­párt erős izgatásra használta fel Bismarck ellen. Egy Kullmann nevű bodnárlegény még gyilkossági kísérletre is vetemedett ellene. De különben is kétségtelen, hogy a német nemzet egy jelentékeny és jól szervezett része elégedetlen volt az egyház­politikával. Még nagyobb gondot okozott a rossz gazdasági helyzet, melyet mindtöbben a szabad verseny és szabad kereskedés elve uralmának tu­lajdonítottak. Ezért Bismarck 1876-tól fogva mind­­nagyobb figyelmet fordított a gazdasági és társa­dalmi viszonyokra. Elhatározta a szakítást a sza­bad kereskedés tanával és a nemzeti munka min­den ága részére az állam oltalmát helyezte ki­látásba. Ennek alapján készült az új vámtarifa, mely épp úgy irányult a franczia és angol gyárt­mányok, mint a magyar és orosz gabona ellen. E­z gazdasági reakc­ióval együtt járt a politikai is. A régi liberális pártok Bismarck kedvéért nem változtatták meg meggyőződésüket, Bismarck te­hát, hogy gazdasági terveit keresztülvihesse, a konzervatívoknek és a katolikus pártnak támogatá­sára szorult. A liberalizmus ellen kíméletlenül har­­czolt, még régi junkerkori nézeteire visszatérve, az antiszemitasággal is kaczérkodott. Másrészt a czentrum megnyerése csak egyházpolitikai enged­mények árán volt elérhető. A Rómához való köz­­zeledést megkönnyítette IX. Pius pápa halála és a politikus XIII. Leónak trónra lépése. Lassankint mindtöbbet eltörültek a Kulturkampf korának -tör-

Next