Magyar Ujság, 1898. november (7. évfolyam, 303-332. szám)
1898-11-01 / 303. szám
d e súlyos helyzetben ne engedje prédául. Nem igen hajlik bízó reménységekre az ellenzék kijózanodása tekintetében, inkább a legrosszabb esetet veszi legvalószínűbbnek, s kemény küzdelmek küszöbén állunk. A szabadelvű párt szívéből szólt az a komoly eltökéltség, melyről Tisza István beszéde tesz tanúságot. A szabadelvű párt valóban minden erejével teljesíteni fogja kötelességét. Ezt az erőt nem kicsinyelheti senki. Akik aggodalommal nézik a mind elposványodó parlamenti vitát, a Tisza István beszédéből meríthetnek megnyugvást és bizalmat a jövőre. Nem marad ez ennyiben, a szónokoló kisebbségen kívül ott a nagy, az erős és kötelességtudó többség, mely mostani hallgatásával is több bölcseséget árul el és nemes önmegtürtőztetésével is jelét adja annak, hogy amennyire öntudatosan tud tűrni, míg a tűrés ideje tart, és oly elszántan és minden más tekintetet mellőző kérlelhetetlenséggel fog síkra lépni, mikor a cselekvés órája elérkezett. Budapest, október 31. Nyilatkozat. Felkérettünk a következő nyilatkozat közzétételére: Nyilatkozat. A legmagyarabb alföldi vármegyének általam indítványozott és csaknem egyhangú határozattá emelt felirata éktelen dühbe hozta a parlamenti szószátyárokat. Különösen Bartha úr őrjöng. Toporzékol. Kárt tesz önmagában. Látása elhomályosodik. Reánk fogja, hogy a kormány vagy a főispán vett reá bennünket, ők vették rá Csongrádvármegye közönségét a törpe minoritás obstrukciójának elítélésére. Hát, tisztelt képviselő úr, nem a főispán bírt minket a tiltakozásra, hanem a csömör. Az ön ékes, az ön hatalmas, tolla is segített a tavaszon lelkünk mélyéből megundorodni az osztrák kisebbség nebulózus viselkedésétől. Amitől a szomszéd konyháján marodik, attól a magáén csömört kap az ember. Ilyen a magyar gyomor, a romlatlan magyar gyomor, tisztelt képviselő úr. Aztán elvakultságukban, sem ön, sem társai, még azt sem veszik észre, hogy az országnak épen legfüggetlenebb testületét vádolják szolgalelkűséggel. Vádolják önök, a gondolatszabadság híveit, a meggyőződés egy spontán nyilatkozatáért. Mi, tisztelt képviselő úr, függetlenebbek vagyunk önöknél, mert nem évi háromezer írtért, hanem ingyen viseljük tisztünket. Sem a néppárti reverenda mögül tetszelegni, sem a tömeget nagy szavakkal félrevezetni, mások intenczióit gyanúsítani, piszkolódni, rágalmazni, — higgye meg ön, tisztelt képviselő úr egyetlen egy mákszemnyi önző érdekünk sincs, aminthogy nem is lehet. Méltóztassék végül becses tudomását az itt következő kijelentésekkel gyarapítani, amelyeknek esetleges rosszakaratú kétségbevonását előre is kénytelen volnék, mély sajnálattal, rágalomnak nyilvánítani: 1. sem engemez indítványom beadásánál, sem a vármegye nagy számban jelenlévő bizottsági tagjait, annak megszavazásánál, más mint hazafias meggyőződés nem vezetett. Még csak úgynevezett Wink-et vagy biztatást sem kapott itt senki a főispántól. 2. Csongrád vármegye közgyűlésének községjegyző tagja egyáltalán nincs. Községi biró is csak egy van bizottsági tag, a csongrádi, kinek utóbbi minősége korábban datálódik, mint községbíróvá megválasztása. 3. Indítványom a közgyűlés elején, mindjárt az alispáni évnegyedes jelentés után, zsúfolt teremben került tárgyalásra. Méltóztassék, tisztelt képviselő és szenvedélyes tollú hírlapíró úr, az utóbbi ténybeli helyreigazításokat szerencsétlen barátjának, a Hazánk szerkesztőjének is becses tudomására hozni. Tisztelettel Burg Dénes, Csongrád vármegye bizottsági tagja, és nem ismerhetem el se az irodalom, se a művészet feladatának, hogy minduntalan a szemeink elé tárva őket, szinte megbarátkoztasson bennünket velük. Jobb ezekről nem tudni és ha már meg vannak, a nyilvánosság elé hurczolni nem valami esztétikus cselekedet. Amit az olasz darabban még leginkább élveztünk, az a gyönyörű, tiszta, igazán irodalmi magyarság volt, amelylyel Iladó Antal azt lefordította. Dumas darabját, a Bünhödést, azt hiszszük, Mora és Emilia asszony művészete kedvéért hozták színre; különben nem tudnék megérteni, hogy a nagy franczia drámaíró annyi, eddig nálunk előadatlan sokkal jobb munkája közül mért választották volna ezt a lényegesen megvásott darabot. Való, hogy a szerencsétlen »megosztott« asszony szerepe művészi hatások elérésére felette alkalmas, de Dumas, akinek a Nemzeti színház annyi fényes estét köszönhet, megérdemelte volna, hogy ez a színház, amely kifejlődött talentumának értékes gyümölcseit vitte a közönség elé, a jók után ne czibálja elé a gyöngébbet. Ez a házasságtörési dráma még abból az időből való, mikor Dumas fejlődő talentuma még nem volt teljesen az a témája felett. Hol ő gyűri le a problémáját, hol meg ez őt, végül is azonban a probléma marad diadalmas megoldatlanságban. Ismételjük, azt kell hinnünk, hogy a darabot a szerep kedvéért adták. Sietve kell konstatálnunk, hogy a színház, így számítva Márkus Emíliában, nem csalódott. Gyönyörűen játszott ez a pazar talentumú asszony, de legutolsó szenzácziós sikere még sokkal közelebb van, semhogy megint ilyet arathatott volna. Gyors egymásutánban ilyen sikerek sohase következnek. Egy kis meglepetésre van szükség, hogy a közönség ünneplésig vigye a lelkesedést, ám Márkus Emilia asszony azután, amit Echegaray drámájában produkált, egyhamar ilyen meglepetéssel nem szolgálhat. Sokkal tartósabban meghódította akkor a közönség bámulatát, semhogy most tüstént újólag meghódíthatná. Egyik diadalkaput a másik tetejére nem lehet építeni. Márkus Emíliának egy jó darab ideig kell konkurrálnia a saját diadalával, míg újabbat arathat. Ennél nagyobb dicsőség művészt alig érhet. Valamennyi kollégájánál több szerencséje volt a Vígszínháznak az Aeneas papával. Végre egy darab, amelyen mulatni kell — boszankodás nélkül. Jókedvű, a nélkül, hogy sikamlós sőt burleszk, anélkül, hogy ízléstelen volna. Mulat rajta mindenki és mulathat rajta mindenki. Végignézvén, nem esik csorbulása se az ízlésnek, se a moralitásnak. Egész lélekkel örülünk a sikerének, mert a Vígszínház megtanulhatja belőle, hogy mulatságos után kutatva, nem kell okvetlenül a megengedhetőség korlátain kívül kereskednie. Végre is a színházlátogatás nem olyan foglalkozás, amelyből a nő ki volna zárva és nagy örömünkre fog szolgálni, ha a Vígszínház ezutáni darabjaiban is demonstrálni fogja ezt. A jó darabot jól is adták, természetes tehát, hogy a közönség is jól érezte magát. Azzal a színházzal kell végeznem a hét históriáját, amelylyel kezdettem. A Magyar színház érdekes újdonsággal szolgál nemsokára a közönségnek. Nemcsak a darab lesz itj, a műfaj is. Makai Emil és Keltai Jenő, ez a két fényes talentumú fiatal poéta megírják Az év komédiáját. Ez az utazás az esztendő körül három óra alatt a külföld nagy városaiban Londonban, Páriában, Berlinben bevezetett dolog. Heltai Jenő és Makai Emil talentuma kész garanczia rá, hogy a közönség sokat és jól fog mulatni az év komédiáján. Megeshetik esetleg nálunk is, ami Párisban, Berlinben akárhányszor megtörténik, hogy egész esztendőn keresztül adják a múlt év eseményeinek históriáját. Végre is az érdekel bennünket legjobban, ami legközelebb esik hozzánk. Az idő a legnagyobb úr a világon, mert ne mulathatnánk egyszer mi is ezen a nagy uron. KIPP: MAGYAR ÚJSÁG, 1898. november 1. A pénzügyi bizottság november hó 2-ik napján délelőtt tizenegy órakor a képviselőházban, szokott helyiségében ülést tart. Tárgy: Hitelesítése a fogyasztási adó-törvényjavaslatokról szóló jelentéseknek. Uj képviselő, Nagy-Enyedről távírják, hogy Marosujvárt a mai választáson Kemény Géza báró szabadelvűpárti jelöltet egyhangúlag orsz. képviselővé választották. Az obstruáló ellenzék és az „óh nép!“ Budapest, október 31. Körülbelül három évtizedig az óh nép felkiáltás a leghatalmasabb eszköz volt a szélsőbal kezében, valahányszor csak szükség volt az alföldi magyar nép nagy tömegét csatasorba állítani a kormány és pártja ellen. A fenséges és szuverén éh nép volt témája évtizedekig mindazoknak az ellenzéki szónoklatoknak és hírlapi czikkeknek, amelyekkel, mint maszlaggal elhódították a jóravaló magyar paraszt józan eszét. A szélsőbali maszlag azonban nemcsak az ellenzéknek tett jó szolgálatot, de, fájdalom, mint minden bódító szer, a nép eszének ép szerkezetét is megrontotta és alkalmassá tette arra, hogy minden pervers politikai eszme fertőző baczillusa hozzáférhessen. A jelenkor szocziális mozgalmainak pragmatikai történetírója kénytelen lesz a maga rideg tárgyiasságával kétségbevonhatatlanul konstatálni, hogy az alfodi paraszt, szoczializmus számára, az óh nép jelige alatt folytatott szélsőbali maszlaghintés preparálta a talajt. De a bűn méhében hordozta a bűnhődés magvát is. A szélsőbali maszlagtól elkábított nép most a szoczializmusban keresi üdvösségét. Az óh nép most már hátat fordított az ellenzéknek. A szélsőbali frázisok maszlaga többé nem hat. A függetlenség, 48, önállóság stb. szépen hangzó jelszavakkal nem lehet azt többé csatasorba állítani. Kossuth Ferencz lemehet Szegedre, piaczra viheti a múlt emlékeitől megszentelt Kossuth-nevet, az óh nép nem hallgat rá, sőt tüntet ellene, mint a múlt vasárnap történt és a maga természetes nyerseségével hiheretlenül megmondja, hogy többé rá ne számítsanak, mert nekik semmi kedvök továbbra is az ő uszályhordozóik lenni. Hogy ez így van, kézzelfoghatón bizonyítja ezt a szegedi Munkáslapnak az a száma, melyben Kossuth szegedi látogatását kommentálja s mely igy hangzik: »Azt mondják, hogy az önálló vámterület mellett akarnak harczolni. No ezt csak bolond ember hiheti el. Hát komoly népmozgalomnak lehet venni azt, mikor lejönnek egyszer egy évben, hogy beszivják az érdekjelek ébjen kiáltásait, aztán elmennek a kávéházba pezsgőzni ? Aki a magyar népet felszabadítani akarja, annak folyton a nép között kell járni és azt hirdetni és követelni, mi a legszükségesebb. A magyar munkásnépnek nincs kenyere, nincs megélhetése, de azért vasárnap nem hallottuk, hogy ezt követelték volna. A munkásnép javáról egy szó sem volt. A megsarczolt magyar munkásnépnek nincs joga, de azért vasárnap mégsem követelték az általános és titkos választási jogot. . . .............Mikor a munkás uszály hordozója volt az uraknak, akkor azt mondották, hogy józan magyar munkás, de, mikor hátat fordít nekik, akkor csőcselék, részeg csorda a munkásember. Ti, kibérelt lelkiismeretek, vegyétek le a kalapot a munkásember előtt, mert nélküle éhen vesznétek. Ti meritek a dolgos népet kigúnyolni, ti köpenyforgatók, ti, kik a sötétben bujkáltok és meghátráltok a nép és az igazság elől? Várjatok csak! Színvallásra fogunk kényszeríteni !– így beszél a Munkáslap a vidéken, a régi naivitásukban még mindig ócska szabású, szélbali farsangi álarczos meneteket rendező ellenzéki urakhoz. De hát ez csak egy szegény Munkáslap szava. Vájjon hogyan beszél a hajdan annyi emfázissal emlegetett Isten szava, a Népszava ? Bizony ez még kegyetlenebbül, miként azt e lapnak október 28-iki számában Obstrukczió czim alatt megjelent czikke tanúsítja. E czikket alább egész terjedelmében adjuk és azt