Magyar Ujság, 1898. november (7. évfolyam, 303-332. szám)

1898-11-01 / 303. szám

d­ e súlyos helyzetben ne engedje prédául. Nem igen hajlik bízó reménységekre az ellenzék kijózanodása tekintetében, in­kább a legrosszabb esetet veszi legvaló­színűbbnek, s kemény küzdelmek küszö­bén állunk. A szabadelvű párt szívéből szólt az a komoly eltökéltség, melyről Tisza Ist­ván beszéde tesz tanúságot. A szabad­elvű párt valóban minden erejével telje­síteni fogja kötelességét. Ezt az erőt nem kicsinyelheti senki. A­kik aggoda­lommal nézik a mind elposványodó par­lamenti vitát, a Tisza István beszédéből meríthetnek megnyugvást és bizalmat a jövőre. Nem marad ez ennyiben, a szó­nokoló kisebbségen kívül ott a nagy, az erős és kötelességtudó többség, mely mostani hallgatásával is több bölcseséget árul el és nemes önmegtürtőztetésével is jelét adja annak, hogy a­mennyire ön­tudatosan tud tűrni, míg a tűrés ideje tart, és oly elszántan és minden más tekintetet mellőző kérlelhetetlenséggel fog síkra lépni, mikor a cselekvés órája elérkezett. Budapest, október 31.­­ Nyilatkozat. Felkérettünk a követ­kező nyilatkozat közzétételére: Nyilatkozat. A legmagyarabb alföldi vármegyének ál­talam indítványozott és csaknem egyhangú határozattá emelt felirata éktelen dühbe hozta a parlamenti szószátyárokat. Különösen Bartha úr őrjöng. Toporzékol. Kárt tesz önmagában. Látása elhomályosodik. Reánk fogja, hogy a kormány vagy a főispán vett reá bennünket, ők vették rá Csongrád­­vármegye közönségét a törpe minoritás ob­­strukc­iójának elítélésére. Hát, tisztelt képviselő úr, nem a főispán bírt minket a tiltakozásra, hanem a csömör. Az ön ékes, az ön hatalmas, tolla is segített a tavaszon lelkünk mélyéből megundorodni az osztrák kisebbség nebulózus viselkedésétől. A­mitől a szomszéd konyháján m­arodik, attól a magáén csömört kap az ember. Ilyen a ma­gyar gyomor, a romlatlan magyar gyomor, tisztelt képviselő úr. Aztán elvakultságukban, sem ön, sem társai, még azt sem veszik észre, hogy az or­szágnak épen legfüggetlenebb testületét vádol­ják szolgalelkűséggel. Vádolják önök, a gon­dolatszabadság híveit, a meggyőződés egy spontán nyilatkozatáért. Mi, tisztelt képviselő úr, függetlenebbek vagyunk önöknél, mert nem évi háromezer írtért, hanem ingyen viseljük tisztünket. Sem a néppárti reverenda mögül tetszelegni, sem a tömeget nagy szavakkal félre­vezetni, mások intenczióit gyanúsítani, piszko­lódni, rágalmazni, — higgye meg ön, tisztelt képviselő úr egyetlen egy mákszemnyi önző érdekünk sincs, a­minthogy nem is lehet. Méltóztassék végül becses tudomását az itt következő kijelentésekkel gyarapítani, a­melyeknek esetleges rosszakaratú kétségbevo­nását előre is kénytelen volnék, mély sajná­lattal, rágalomnak nyilvánítani: 1. sem engemez indítványom beadásánál, sem a vármegye nagy számban jelenlévő bi­zottsági tagjait, annak megszavazásánál, más mint hazafias meggyőződés nem vezetett. Még csak úgynevezett Wink-et vagy biztatást sem kapott itt senki a főispántól. 2. Csongrád vármegye közgyűlésének köz­ségjegyző tagja egyáltalán nincs. Községi biró is csak egy van bizottsági tag, a csongrádi, kinek utóbbi minősége korábban datálódik, mint községbíróvá megválasztása. 3. Indítványom a közgyűlés elején, mind­járt az alispáni évnegyedes jelentés után, zsú­folt teremben került tárgyalásra. Méltóztassék, tisztelt képviselő és szen­vedélyes tollú hírlapíró úr, az utóbbi tény­beli helyreigazításokat szerencsétlen barátjá­nak, a Hazánk szerkesztőjének is becses tudomására hozni. Tisztelettel Burg Dénes, Csongrád vármegye bizottsági tagja, és nem ismerhetem el se az irodalom, se a mű­vészet feladatának, hogy minduntalan a szemeink elé tárva őket, szinte megbarátkoztasson ben­nünket velük. Jobb ezekről nem tudni és ha már meg vannak, a nyilvánosság elé hurczolni nem valami esztétikus cselekedet. A­mit az olasz darabban még leginkább élveztünk, az a gyönyörű, tiszta, igazán irodalmi magyarság volt, a­melylyel Iladó Antal azt lefordította. Dumas darabját, a Bünhödést, azt hisz­­szük, Mora és Emilia asszony művészete kedvéért hozták színre; különben nem tudnék megérteni, hogy a nagy franczia drámaíró annyi, eddig nálunk előadatlan sokkal jobb munkája közül mért választották volna ezt a lényegesen meg­­vásott darabot. Való, hogy a szerencsétlen »megosztott« asszony szerepe művészi hatások elérésére felette alkalmas, de Dumas, a­kinek a Nemzeti színház annyi fényes estét köszönhet, megérdemelte volna, hogy ez a színház, a­mely kifejlődött talentumának értékes gyümölcseit vitte a közönség elé, a jók után ne czibálja elé a gyöngébbet. Ez a házasságtörési dráma még abból az időből való, mikor Dumas fejlődő ta­lentuma még nem volt teljesen az a témája felett. Hol ő gyűri le a problémáját, hol meg ez őt, végül is azonban a probléma marad dia­dalmas megoldatlanságban. Ismételjük, azt kell hinnünk, hogy a dara­bot a szerep kedvéért adták. Sietve kell kon­statálnunk, hogy a színház, így számítva Márkus Emíliában, nem csalódott. Gyönyörűen játszott ez a pazar talentumú asszony, de legutolsó szenzácziós sikere még sokkal közelebb van, semhogy megint ilyet arathatott volna. Gyors egymásutánban ilyen sikerek sohase következ­nek. Egy kis­­ meglepetésre van szükség, hogy a közönség ünneplésig vigye a lelkesedést, ám Márkus Emilia asszony azután, a­mit Echegaray drámájában produkált, egyhamar ilyen meglepetéssel nem szolgálhat. Sokkal tar­tósabban meghódította akkor a közönség bámu­latát, semhogy most tüstént újólag meghódít­hatná. Egyik diadalkaput a másik tetejére nem lehet építeni. Márkus Emíliának egy jó darab ideig kell konkurrálnia a saját diadalával, míg újabbat arathat. Ennél nagyobb dicsőség mű­vészt alig érhet. Valamennyi kollégájánál több szerencséje volt a Vígszínháznak az Aeneas papával. Végre egy darab, a­melyen mulatni kell — boszanko­­dás nélkül. Jókedvű, a nélkül, hogy sikamlós sőt burleszk, a­nélkül, hogy ízléstelen volna. Mulat rajta mindenki és mulathat rajta min­denki. Végignézvén, nem esik csorbulása se az ízlésnek, se a moralitásnak. Egész lélekkel örü­lünk a sikerének, mert a Vígszínház megtanul­hatja belőle, hogy mulatságos után kutatva, nem kell okvetlenül a megengedhetőség korlátain kí­vül kereskednie. Végre is a színházlátogatás nem olyan foglalkozás, a­melyből a nő ki volna zárva és nagy örömünkre fog szolgálni, ha a Vígszínház ezutáni darabjaiban is demonstrálni fogja ezt. A jó darabot jól is adták, természe­tes tehát, hogy a közönség is jól érezte magát. Azzal a színházzal kell végeznem a hét históriáját, a­melylyel kezdettem. A Magyar színház érdekes újdonsággal szolgál nemsokára a közönségnek. Nemcsak a darab lesz itj, a műfaj is. Makai Emil és Keltai Jenő, ez a két fényes talentumú fiatal poéta megírják Az év komédiáját. Ez az utazás az esztendő körül három óra alatt a külföld nagy városaiban Londonban, Páriában, Berlinben bevezetett do­log. Heltai Jenő és Makai Emil talentuma kész garanczia rá, hogy a közönség sokat és jól fog mulatni az év komédiáján. Megeshetik esetleg nálunk is, a­mi Párisban, Berlinben akárhányszor megtörténik, hogy egész esztendőn keresztül adják a múlt év eseményeinek his­tóriáját. Végre is az érdekel bennünket legjob­ban, a­mi legközelebb esik hozzánk. Az idő a legnagyobb úr a világon, mert ne mulathatnánk egyszer mi is ezen a nagy uron. KIPP: MAGYAR ÚJSÁG, 1898. november 1.­ ­ A pénzügyi bizottság november hó 2-ik napján délelőtt tizenegy órakor a képviselőházban, szokott helyiségében ülést tart. Tárgy: Hitelesítése a fogyasztási adó-törvényjavaslatokról szóló jelen­téseknek.­­ Uj képviselő, Nagy-Enyedről távírják, hogy Marosujvárt a mai választáson Kemény Géza báró szabadelvűpárti jelöltet egyhangúlag orsz. képviselővé választották. Az obstruáló ellenzék és az „óh nép!“ Budapest, október 31. Körülbelül három évtizedig az óh nép fel­kiáltás a leghatalmasabb eszköz volt a szélsőbal kezében, valahányszor csak szükség volt az alföldi magyar nép nagy tömegét csatasorba állítani a kormány és pártja ellen. A fenséges és szuverén éh nép volt témája évtizedekig mindazoknak az ellenzéki szónoklatoknak és hírlapi czikkeknek, a­melyekkel, mint maszlag­gal elhódították a jóravaló magyar paraszt józan eszét. A szélsőbali maszlag azonban nemcsak az ellenzéknek tett jó szolgálatot, de, fájdalom, mint minden bódító szer, a nép eszének ép szerkeze­tét is megrontotta és alkalmassá tette arra, hogy minden pervers politikai eszme fertőző baczillusa hozzáférhessen. A jelenkor szocziális mozgalmainak pragmatikai történetírója kényte­len lesz a maga rideg tárgyiasságával kétségbe­­vonhatatlanul konstatálni, hogy az alfodi paraszt­, szoczializmus számára, az óh nép jelige alatt folytatott szélsőbali maszlaghintés preparálta a talajt. De a bűn méhében hordozta a bűnhődés magvát is. A szélsőbali maszlagtól elkábított nép most a szoczializmusban keresi üdvösségét. Az óh nép most már hátat fordított az ellen­zéknek. A szélsőbali frázisok maszlaga többé nem hat. A függetlenség, 48, önállóság stb. szé­pen hangzó jelszavakkal nem lehet azt többé csatasorba állítani. Kossuth Ferencz lemehet Szegedre, piaczra viheti a múlt emlékeitől meg­­szentelt Kossuth-nevet, az óh nép nem hallgat rá, sőt tüntet ellene, mint a múlt vasárnap tör­tént és a maga természetes nyerseségével hihe­­retlenül megmondja, hogy többé rá ne számít­sanak, mert nekik semmi kedvök továbbra is az ő uszályhordozóik­ lenni. Hogy ez így van, kézzelfoghatón bizonyítja ezt a szegedi Munkáslap­nak az a száma, mely­ben Kossuth szegedi látogatását kommentálja s mely igy hangzik: »Azt mondják, hogy az önálló vámterület mellett akarnak harczolni. No ezt csak bolond ember hiheti el. Hát komoly népmozgalomnak lehet venni azt, mikor lejönnek egyszer egy év­ben, hogy beszivják az érdekjelek ébjen­ kiáltá­­sait, aztán elmennek a kávéházba­­ pezsgőzni ? A­ki a magyar népet felszabadítani akarja, an­nak folyton a nép között kell járni és azt hir­detni és követelni, mi a legszükségesebb. A magyar munkásnépnek nincs kenyere, nincs meg­élhetése, de azért vasárnap nem hallottuk, hogy ezt követelték volna. A munkásnép javáról egy szó sem volt. A megsarczolt magyar munkás­népnek nincs joga, de azért vasárnap mégsem követelték az általános és titkos választási jogot. . . .............Mikor a munkás uszály hordozója volt az uraknak, akkor azt mondották, hogy jó­zan magyar munkás, de, mikor hátat fordít nekik, akkor csőcselék, részeg csorda a munkás­ember. Ti, kibérelt lelkiismeretek, vegyétek le a kalapot a munkásember előtt, mert nélküle éhen vesznétek. Ti meritek a dolgos népet ki­­gúnyolni, ti köpenyforgatók, ti, kik a sötétben bujkáltok és meghátráltok a nép és az igazság elől? Várjatok csak! Színvallásra fogunk kény­szeríteni !– így beszél a Munkáslap a vidéken, a régi naivitásukban még mindig ócska szabású, szél­­bali farsangi álarczos meneteket rendező ellen­zéki urakhoz. De hát ez csak egy szegény Munkáslap szava. Vájjon hogyan beszél a haj­dan annyi emfázissal emlegetett Isten szava, a Népszava ? Bizony ez még kegyetlenebbül, miként azt e lapnak október 28-iki számában Obstruk­­czió czim alatt megjelent czikke tanúsítja. E czikket alább egész terjedelmében adjuk és azt

Next