Magyar Ujság, 1899. február (8. évfolyam, 32-59. szám)

1899-02-01 / 32. szám

Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fönnakadást szenvedjen. Proskripc­ió, Budapest, január 31. Még meg sincs a béke, már­is pro­­skribálnák a jakobinusok a szabadelvű­­párt kitűnőségeit. A sajtóban máris ül­dözik azokat a férfiakat, a­kikre a sza­badel­vű­párt méltán büszke lehet Azokat, a­kik nem kaphatók meg a szabadelvű­­párt szétrombolására. Azokat, a­kik a többség politikájával szolidárisak. Azokat, a­kik a dicső­ égés hagyományokhoz nem lesznek hűtelenek. Szóval azokat, a­kik nem vállalkoznak a kötélhágcsó szerepére, hogy enyhe tavaszi éjszakán a Lloyd­­klub ablakán besegítsék az epedő sze­relmeseket . . . A proskripc­ionális liszta élén Lukács László neve áll. Bár másokat is m­eg­­hurczoltak elvhűségü­kért, például Radó Kálmánt, a­ki a megpróbáltatás nehéz napjaiban a pártnak kiváló szolgálatokat tett, mégis a pénzügyminiszter az, a­ki ellen bősz haraggal törnek. Előbb­iak apró mesterkedésekkel kívántak neki ártani Lemondása hírét terjesztették. Bűnbakul állították oda az úgynevezett klauzuláért. Suttogták, hogy megunta a kormányzás terhét. Arra hivatkoztak, hogy már négy év előtt is nehezen vál­lalt hivatalt, egészségi állapotára való hivatkozással. Most tehát már megy, hogy zalat­rmi tuszkulumában testsúlya néhány kilóval meggyarapodjék. Hol szidták, hol aggódtak érte. Szó­val gyöngéd szemhunyorítással adták tudtára, hogy ne álljon többé útjában az obstrukczió terveinek. Bécsi utazása azonban véget vetett az apró mesterkedéseknek. Most már nyílt sisakkal támadják , mert minisz­terelnökségének hírére ijedtükben elállott az érvelésük tele torokkal kiáltják ma róla, hogy menjen politikai számkive­tésbe, mert különben így meg úgy . . . jobblétre szenderül a csillagszemű béke. íme, kezdetén vagyunk a politikai rémuralomnak. Az obstrukczió, mint a franczia forradalom toprongyos szansz­­kulettje, égő pipával beleül a szabadelvű­­párt politikai vezetésének karosszékébe és parancsol, rendelkezik. Vezessétek ki Lukács Lászlót. Ne kerüljön többé szemeim elé. Igaz, hogy ti nagyrabecsülitek, igaz, hogy nagy államférfim érdemei vannak s még­ a jövőben is sokat vártok tőle, — egy okkal több arra, hogy proskribáltassék. Máglyára ma nem küldhetem, ólom­fedelek alatt nem tarthatom fogva, nyaktilóm nincs, de hát pusztulnia kell. Hogy te, korona s hogy te, szabadelvű­­párt megtisztelitek bizalmatokkal, az a ti dolgotok, de nekünk nem kell se teste, se lelke. Felségjogunknál fogva rendeljük, a­mint következik . . . így beszél az obstrukc­ió Lukács Lászlóhoz. Majd csak megérti a pénz­ügyminiszter ezt a kedves virágny­­vet. Pedig mindez hasztalan. Nem fogja megérteni nyájas biztatásukat. Lukács László nagy tehetségére, politikai kvali­tásaira, rendíthetetlen elvhűségére és ki­próbált hazafiságára az országnak szük­sége van. Ő a kötelességteljesítésnek férfia, a­ki őrhelyét el nem hagyja semmi körülmények között. Sem az apró mesterkedések, sem a nyílt támadás meg nem tántorítják a hazafias kötelességek teljesítésében. Hasztalan fáradság tehát őt megbolygatni. A nemzet és a korona tovább is számíthatnak reá. Ha a Lukács László proskripcziójá­­nak okait fürkészszük, nem találunk okot csak egyet, azt, hogy a háborúnak és a békekötésnek közös czéljuk van: a sza­badelvű párt összetartásának megbontása. Mert mi egyéb indokuk volna a Lukács László bojkottálásánál? Elismerik róla még ellenségei is, hogy fényes pénzügyi szakerő s hogy ne­h­áz állásában őt pótolni nem volna könnyű. Mindenki tudja róla, hogy a kiegye­zés nagy művének minden szála az ő kezében fut össze, hogy ha semmi egyébért, a kiegyezés parlamenti képviseltetéséért is helyén kell maradni. Mint pénzügyminiszter, végre is nem állott a parlamenti gyűlölködés kereszt­tüzében. Nagy objektivitása, szónoklatá­nak nyugodt, elegáns formája, jellemé­nek puritán egyszerűsége, mindez nem magyarázza meg, hogy miért tüzel ma az egész ellenzéki sajtó ellene. Egyetlen politikai bűne van: az erény. Erénye a párthűségnek, a szabad­­elvű párt multijához való kegyeletnek, a kormány politikájával való szolidaritás­nak. Ezek a »bűnök« izgalomba ejthetik azokat, a­kik a szabadelvűpárt megbon­tására törekednek, de ezen tulajdonságai csak növelhetik személye iránt a bizal­mat azok részéről, a­kik a szabadelvű­párt fennmaradását országos, monarcikus érdeknek tartjuk. Oly elsőrangú érdek­nek, a­melyet könnyelmű kísérletekkel koc­káztatni rossz szolgálat volna. Budapest, január 31. «] A képviselőház szombaton, február 4-én, délelőtt 10 órakor ülést tart. Szerkesztőség: év­i 1 évre 12 frt, félévre 6 frt, ul­­ negyed évre 3 frt, 1 hóra ifrt. Kanyargós utakon. Budapest, január 31. Türelem. Majd csak elkészül valahogy a béke pástétoma. A szakácsok és kukták sürög­­nek-forognak a tűzhely körül s kavarják szor­galmasan a kotyvalékot. Titokban akarták tartani a béketanácsko­zásokat s azok eredményét s csodálatos, a sza­kácsok is olyanok, mint a szakácsnők: nem ma­marad meg a hegyükben, így szivárog és szivár­gott ki lassan minden eredmény, a­mit a titok­ban konferencziázó ellenzéki delegáltak eddig kifőztek. Ma már a nyilvánosság előtt van az egész anyag, ismeretesek az eredmények s az ellenzéki hírlapok szintén kuktáskodnak a mesterek körül. Ha nincs egyéb dolguk, szítják a tüzet, nem azért, hogy pirosra süljön a remek étel, hanem hogy odakozmásodjék. És a nagy hűhóból kezd lassan kint ki­bontakozni az igazi tendenczia: a személyi ga­­rancziák jelszava alatt, a­mi semmi egyebet nem jelent, mint annak a kérdésnek a megol­dását, hogy ki élvezze azt a pompás eledelt, ha szerencsésen elkészült. Mert, kérem, úgy áll a dolog, hogy a szakácsoknak is megjött az ét­vágyuk. E körül látunk most mi egy kis kava­rodást. Nézzük csak azt az újságot, a­mely Appo­­nyihoz áll legközelebb. A hangja ma, csodála­­to kép, nem durva, mint rendesen szokott lenni a hasonlataiban, nem találjuk meg azt a házi bogarat sem, mely e lap czikkeit már annyira beillatozta. A személyi garancziákról beszél s a kormányt és pártot uj engedékenységre sarkalja, kimondván egész ártatlan naivitással, hogy »az amúgy is teljesen kimerített párt­monopólium továbbá való felhasználása nem orvosság.« Ki nem érti ezt? De hát még engednie kell a kormánynak s engednie kell a többségnek. Az Apponyi­­kultusz másik képviselője, a B. H. már más hangon is. Azt vitatja, hogy a kormány és a szabadelvű párt szűkkeblű, mindent meg akar szavaztatni az ellenzékkel, az ellenzék pedig elégedjék meg holmi párthatározattal — a sze­mélyes garancziák helyett. S mint valami cso­dát állítja oda az ellenzéket, mely az ő leg­­nagyobb mértékű önzetlenségéről és önfeláldo­zásáról tesz tanúbizonyságot, midőn ez az ő módja szerint való személyes garancziák hiányá­ban állja ezt a nagy szorongatást. Tehát az önzés és kegyetlenség mintaképe a kormány és szabadelvű párt. E lap szerint nem járja, csak az ellenzéktől követelni engedménye­ket , azt elneve­zi békeakc­iónak. Tehát az egész akc­ió semmi, a kormány nem engedett semmit, ellenben az ellenzék min­dent feláldoz, ha nincsenek megadva ama sze­mélyes békegaranc­iák, melyek az úgynevezett pártmonopólium további felhasználását kizárják. Nem akarunk annak­­fejtegetésébe bocsát­­kozrAjTogy^Jiozoti^^ Egies szám­ára: 1­4 kr. Kiadóhivatal , Budapest, VII., ker., Xerepesl-ut 54. Lapunk mai száma 16 oldal.

Next