Magyar Ujság, 1899. február (8. évfolyam, 32-59. szám)

1899-02-01 / 32. szám

1899. február 1. MAGYAR ÚJSÁG. a már sokfelé alakuló hitelszövetkezeteket, annak előnyeit a takarékpénztárakkal szemben és ajánlotta annak Babocsán való felállítását is. Majd ezen közgazdasági kérdés kifejtése után politikai párt­állás színezésétől tartózkodva, nem kortesbeszédet mondva, egy kis politikai tájékoztatót nyújtott a képviselőházban eddig lefolyt tárgyalásokról. Fog­lalkozott az obstrukc­ióval, melyet úgy formailag, mint közgazdaságilag károsnak tart és elítél, ha­­sonlóképen az összegyűlt polgárok is elvi különb­ség nélkül beszéde közben hasonló nemtetszésük­nek adtak többszörösen kifejezést és örömmel hal­lották, midőn a képviselő beszédének végén ama reményének adott kifejezést, hogy ez az alkot­mányt veszélyeztető állapot nemsokára meg fog szűnni. A képviselőt beszéde végén ismét lelkesen megéljenezték.­­ A kormány válasza: Szilágyi Dezső, Csák­y Albin gróf és Andrássy Gyula gróf országgyűlési képviselők tegnap megjelentek a miniszterelnökségi palotában, a­hol Bánffy Dezső báró miniszterelnök, Fejérváry Géza báró honvédelmi miniszter, Lukács László pénzügyminiszter és Széll Kálmán jelenlé­tében közölte velük a kormány válaszát az egyesült ellenzéki pártok múlt szombati nyilatkozatára. E választ, a­mely főképen a békekötés úgynevezett biztosítékaira vonatkozik, Szilágyi Dezső és társai e­ referendum vették. Hír szerint az ellenzéki megbízottak a jövő csütörtökön fogják a kormány­­nyal a békekötés egyéb vitás pontjaira, különösen e házszabályok revíziójára és a kúriai bíráskodásra vonatkozó megjegyzéseiket közölni. Az ellenzéki megbízottak a kormánynak ezekre vonatkozó vála­szát alkalmasint már szombaton megkapják, a­mivel az üzenetváltás előreláthatólag véget ér. r_-------- ------------- ---- - ' ' — ' - - ____* ' ' — ■ - —•r— r-r ——. r , ~ ORSZÁGGYŰLÉS. Budapest, január 31. Ezzel az örömhírrel fogadták egymást a honatyák: — Három napig nem lesz ülés! — Hála Istennek! — volt rá teljes egy­értelműséggel a válasz. Igazán nem lehet rossz néven venni tőlük, ha megörültek a legújabb elhatározásnak. Nem­csak a munka meríti ki az embereket: a mun­­kátlanság is fáraszt. A munkában legalább van izgalom, lüktetés, élet; a teknika lélek nélkül való unalma mint a köd borul az emberekre és pangásba ülepszik tőle a vér. A mindennap tá­tongó üres karzatok bizonyítják, hogy a Ház-­­ ban lenni manapság egy csöppet se gyönyörű­ség. A szakadatlan szavazások megöltek min­den izgalmat és minden érdeklődést. Azoknak a bizonyos pourparlerknak az érdekessége is meg­csökkent. Úgy látszik, az emberek mindent el­mondtak már egymásnak és a­mi változás van, legfeljebb az, hogy ma kevesebbet mondanak, mint tegnap és holnap kevesebbet fognak mon­dani, mint ma. A törvényhozás m­ásítva lép a terembe. Épen tíz név szerint való szavazás van készen­létben, ezek közül három, a­melyek a tegnapi jegyzőkönyv hitelesítéséhez tartoznak. Ez maga is elég volna mára, ezért szünetel az évgyár is. A mai jegyzőkönyvhöz nincs módosítás, napi­rend előtti új felszólalások se jelentkeznek, egye­nesen a szavazásokon kezdi hát a munkát a parlament, sorra döntvén a Hock, Kubik és Sturmann módosításai felett. Délután egyre szerencsésen leszavazták mind a hármat és így elérkezett a Ház ahhoz a fontos pillanathoz, hogy hitelesíthette a tegnapi jegyzőkönyvet, tüstént utána pedig a mait is. Még egy csomó kérvényt jelentett be az elnök, köztük egy csomót, a­melyek az áldatlan obstrukc­iót ítélik el, azután a napirendre nézve tette a következő propozícziót: — Indítványoznám, hogy — miután holnap­után úgyis ünnep van — a tisztelt Ház szerdáig csütörtökön és pénteken ne folytassa a tanács­kozást és legközelebbi ülését szombaton délelőtt tíz órakor tartsa. Helyeslik ezt a képviselő urak ? — Igen! — hangzott mindenfelől, csak a szélbal mezejéről harsant fel egy jól ismert, de nem túlságosan szimpatikus rekedt hang: a Sima Ferenczé. — Én nem helyeslem! Kifejtette azután a szentesi államférfiu, hogy ő a maga részéről ezt a most folyó parla­menti komédiát elitéli és tanácskozásnak nem ismeri el; nem tartja helyesnek, hogy a béke­­tanácskozások, a­melyeket egy felelősség nélküli államférfiú vezet, ilyen hosszúra nyúlnak. Az ország ingerültséggel és súlyos aggodalommal nézi ezt az itt folyó parlamenti komédiát. . . — Hát minek komédiáznak! Önök komé­­diáznak! — zúg feléje jobbról. Rég nem beszélhetett már Sima Ferencz, megragadta hát az alkalmat és — nekiereszke­dett. Beszélt bőségesen, körülményesen, szélesen, mintha soha végét nem akarná szakítani. Az elnök csak tűrte egy darabig, de végre rácsen­getett : — Kérném, talán csak arról tessék beszélni, a­mihez jelentkezett: a napirendhez. — Arról beszél! Beszéltünk mi már arról négy hétig is! — támogatja Szalay Károly az elvtársát. — Addig beszélek, a­míg megindokolom azt, a­mit mondani akarok, — erősködik Sima. — Akkor örökké beszél, még­se éri el a czélját! — kiáltják feléje. Különben azt a szerény óhaját fejezte ki a nagy önpárti, hogy most már ne csak Bánffy mondjon le, hanem az egész — szabadelvű párt is. (Alkalmasint úgy gondolkodik Sima Ferencz, hogy ő maga is elég volna — parlamentnek. Sőt talán — sok is volna!) — Indítványozom — fejezte be, — hogy a Ház folytassa szakadatlanul a tanácskozásait Most Hegedűs Sándor kért szót. — Nem bocsátkozom az előttem szólt kép­viselő úr fejtegetéseinek tárgyalásába, mert — noha többes számban beszélt, nem tudom, kiknek a nevében szólt. Mindenki nagyon jól tudja, hogy erre a háromnapos szünetre a helyzet tisztázása érdekében igenis szükség van, az ellen nem lehet kifogása senkinek, a­ki a kibontako­zást őszintén akarja. Zajosan helyeselték ezt a rövid felszólalást, azután nagy többség fogadta el az elnök propo­­zíc­ióját. Mellette szavazott az ellenzék is öt-hat negyvennyolc­as kivételével. A Ház tehát három napra búcsút mond­hatott­­ önmagának, vonták be az utczát, mikor valaki hirtelen fel­rántja az ajtót s berohan egy szép, fiatal úri nő, a kit jól ismert s nagyon kedvelt, már csak azért is, mert a fiatal hölgy házánál mindig mint kipróbált, öreg barátnőt fogadták. — Az Istenért, gyermekem, mi történt? Mi van magával? A drága toilette rendetlenül állt a szép asszonykán, arcza halálsápadt volt s vad elszánt­ság czikkázott szemeiből. Haja nedves a hótól — a fájdalom és kétségbeesés képe volt. — Hol van a fia? A szavakat sajátságosan, halkan ejtette ki , tétovázó szemekkel tekintett maga körül. — A fiam nincs idehaza, de minden percz­­ben várom . . . De, drága gyermekem, térjen magához! . . . Valami szerencsétlenség? . . . — Ne rejtse el előlem. Beszélnem kell vele . . . Oly . . . sokáig álltam ... ott . . . a hóban. Ne várasson . . . már . . . tovább. Nem megyek el, míg nem beszéltem vele. Világos volt: ez a nő őrjöng. A matróna gyöngéden vigasztalva, leültette maga mellé a pamlagra, kölni vízzel fecsken­dezte meg arczát s dörzsölgette megdermedt tagjait, így azután lassan magához tért s látta, kivel beszélt. Görcsös zokogásban tört ki, a matróna lábai elé vetette magát s szakadozot­tan, pihegő kebellel vallotta be hibáját. Oh, mennyire megbünhődött botlásáért . . . Hogy megkínozta, hogyan . . . Most már szóba sem akart, a férfi állni vele . . . Meg kell halnia pedig különben, annyira szereti . . . Nem tud élni nélküle . . . Csak a halál hozhat megvál­tást számára. Az anya rémülve hallgatta a vallomást. Hű, becsületes szíve el akart fordulni ettől a nőtől, a­ki megfeledkezett kötelességéről, de ez a mondás meglágyította. Mikor azonban az előtte térdeplő arra kérte, azért könyörgött, hogy pár­tolja a fiánál, hogy szítsa annak szenvedélyét, akkor megvetéssel fordult el. Látta maga előtt a szép két kis gyermeket, a kiket csak a napokban látott a bűnös anyjuk mellett játszadozni s szigorú hangon így szólt: — Menjen a gyermekeihez! A fiatal asszony kővé meredten tekintett rá. Ebben a pillanatban léptek zaja hangzott a szomszéd szobából. A fiú hazajött. Szeretője összerezzent, az ajtóhoz ugrott s a másik szobába rohant. Az anya a pamlagra roskadt s a párnákba rejtette arczát. Mintha álmodnék, úgy hallotta a következő szóbeszédet: — Mit akarsz itt? Mit keresel itt? . . . Nem szigorúan megtiltottam neked, hogy . . . — szólt a férfi durva hangon. — Beszélnem kellett veled — volt a ma­kacs válasz. — Látott az anyám? — Nem. A szerencsétlen hazudott, mert tudta, hogy vége mindennek, ha bevallja az igazat. — Siess haza, hogy meg ne lásson. Ezen az ajtón át . . . Ezekről a dolgokról nem sza­bad mit sem tudni. — Beszélnem kell veled. — Én édes Istenem! Hát jöjj ma este a Sz.-utczába és csöngess kétszer, úgy, mint azelőtt. — Oh, nem! Mindig elutasítasz magadtól, vagy megvárakoztatok Ma két óra hosszat áll­tam a hóban. Nem, beszélni akarok veled, most, azonnal. — Hát akkor gyorsan! Mit akarsz tőlem ? Nagy szünet — azután hangos zokogás közben törnek elő e szavak: — Kurt, mit tettem neked? — Kérlek, kedves gyermekem, mérsékeld magad. Semmi szemrehányást nem tehetek ne­ked, egyátalán semmit. Kedves, édes kis asz­­szonykám voltál ... De hát be kell látnod: mindennek megvan a maga ideje. . . Megkaptad ugy­e levelemet? Köztünk vége mindennek. Egyéb mondani­valónk nincs. — Tehát el merészelsz lökni magadtól, úgy, mint egy szajhát? — Hagyjuk a hasonlatokat! A szajhák között igen sok a hit, ragaszkodó s a tisztessé­ges asszonyok között a hirtelen teremtés. Végre egyik sem ér többet a másiknál. — Oh, hát még meg is gyalázol, engem, a­ki feláldoztam neked becsületemet, boldogságo­mat, mindenemet! Ez a hála. — Édes Istenem! Hát hiszen nem rólad beszélek, hanem az asszonyokról általában . . . Ismerlek benneteket s tudom, mire tartsalak . . . Mi férfiak cselekszünk, működünk, alkotunk ebben a világban — szükségünk van az erőnkre a férfiak ellen s nem hagyhatjuk, hogy egy asz­­szony elrontsa a kedvünket . . . Ismerlek én benneteket. A­ki semmibe se vesz, azt imádjá­tok, a­­ki szeret, azzal játsztok csupán. Hamisak, hitelenek vagytok valamennyien, ezért jobb, ha az ember megelőz titeket s előbb csal meg. — Hát a nők mind ilyenek, Kurt? — Mind! — Ért is? — Megcsaltalak valaha? — Engem talán nem. — Oh, ócsárolj csak, gyalázz csak ! De itt, térdenállva estek előtted . . . A bolgár válság, Berlin, január 29. Igen lakonikus rövidséggel jelentette a táv­iró Szófiából a hírt, hogy a Stoilov-kabinet le­mondott és Ferdinánd fejedelem Grakovvot bízta meg az új minisztérium megalakításával. E hírt beavatott körökben is megerősítették, de a po­litikai világ nagyon szkeptikus hangulatot tanú­sít e válság lehető eredményei tekintetében. A 3

Next