Magyar Ujság, 1899. április (8. évfolyam, 91-119. szám)

1899-04-01 / 91. szám

2 sikert azért még sem aratott. A kép­viselőháznak és a szenátusnak többsége a kormány mellé állott és visszautasí­totta a kísérletet, hogy külföldi névtelen röpiratból kovácsoltassék fegyver a ro­mán kormány megbuktatására. • Reméljük Románia belső politikai békessége érdekében, hogy ezzel ez a változatos utazás egy röpirat körül Bu­karestben is véget ért. Felteszszük ugyanis az összes józaneszű román politikai emberekről, hogy tudják, hogy nem szokásos nemzetközi politikát csi­nálni névtelen brosúrákkal vagy azok­nak az alapján. Felteszszük róluk, hogy tudják azt is, hogy Ausztria és Magyarország politikája a szomszédos román királysággal szemben a röpirat megjelenése után marad ugyanaz, a­mi volt a röpirat megjelenése előtt. Ez a politika­i nemzetiségeinknek felizgatá­sára irányuló bármely kísérletnek öntu­datos és erélyes visszautasításával — mindig barátságot, jóindulatot és támo­gatást tanúsított és fog tanúsítani Ro­mánia iránt. Bármi álljon abban a röp­­iratban, ezen a tényen változtatni nem fog. De ha netalán akadnának számba­­veendő román politikai emberek, a­kik behunyják a szemüket és bedugják a fülüket, azért, hogy ne lássanak és ne halljanak, mert így fesztelenebbül állhat­nak a pártpolitikai szenvedélyek szolgá­latában, még akkor is az marad a meg­győződésünk, hogy a brosura-inczidens cseppet sem fogja megzavarni azt az entente cordiale-t, a­mely a nemzetközi politikában Romániát az osztrák-magyar monarkiához fűzi. Kiállott ez a viszony már különb viharokat is, először azért, mert legjob­ban megfelel Románia legfontosabb érde­keinek, a­melyek fölött híven és bölcsen őrködik Károly király, bármit kiabáljon az utcza és bármivel fenyegetőzzék a türelmetlen ellenzék; másodszor azért, mert mi is különös súlyt helyezünk rá, hogy jó viszonyban álljunk Romániával. 1 _Jva .. -J-----......... ...............| a­melynek jelentőségét az alsó Dunán értéke szerint tudjuk megbecsülni. DIPLOMATA.* A román kamarában és szenátusban történt eseményekről a következő értesítéseket kaptuk: Bukarest, márczius 30. A szenátus mai ülésén Gontacuzeno szenátor felolvasta a konzervatív szenátorok által aláírt és a kamara tegnapi ülésén felolvasott nyilatkozattal azonos nyilatkozatot, mely a Budapesten megjelent anonim röpirat miatt bejelenti az obstrukc­iót. Sturdza miniszterelnök ugyanazt a felvilágosítást adja, mint tegnap a képviselőházban. Erre Marzesco szenátor a következő indítványt nyújtja be: »A parlamenti szokásokkal és a házszabályok­kal ellenkező nyilatkozattal szemben, a­mely a kormányt és a miniszterelnököt méltatlan és alap­talan vádakkal illeti, a szenátus szolidárisnak nyil­vánítja magát a miniszterelnökkel. A szenátus Cantacuzeno nyilatkozatát törvénytelennek tekinti és Sturdza Demeter irányában kifejezi teljes bizalmát­. Ezt az indítványt a szenátus név szerinti szava­zás után 67 szavazattal 8 ellenében elfogadta. Aurelian 7 híve nem szavazott. Paul szenátor (konzervatív) az iránt interpel­lál, hogy minő eredménynyel jártak a román és a magyar kormány között a brassói román iskolák köteles járadéka ügyében folyt tárgyalások. Sturdza miniszterelnök azt válaszolja, hogy a tárgyalások még nem vezettek eredményre, de re­mélhető, hogy a magyar kormány az iskolák jogát a köteles járadékra magánjogi okoknál fogva el fogja ismerni. Az interpellácziók és izgatások eb­ben a kérdésben különben csak késleltethetik a megoldást. Bukarest, márczius 31. Costinasco és Delavancia Aurelian-párti kép­viselők bejelentették mandátumukról való lemondá­sukat, de a képviselőház azt nem vette tudomásul. A többi Aurelian-párti képviselők valamennyien kijelentették a parlamentben, hogy megmaradnak eddigi magatartásuknál, azaz függetlenek marad­nak a kormánypárti többségtől, a­nélkül, hogy a Flera hívei és a konzervatívok által tervezett ob­­strukc­ióhoz csatlakoznának. Bukarest, márczius 80. A politikai pártokon kívül az egyetemi pol­gárság is megkezdette a magyarellenes agitácziót. Ma a konzervatív politikusok ösztönzésére az egye­temi hallgatók egy kis csoportja »a nemzeti bi­zottság« aláírással ellátott felhívásban a mai napra nyilvános gyűlést hirdetett, hogy Sturdza mi­niszterelnök ellen állást foglaljon a Bánffy báró volt magyar miniszterelnöknek tulajdonított röp­irat miatt. Az egyetemi hallgatók általános egyesülete tiltakozott a politikai pártok küz­delmébe való beavatkozás ellen. A gyűlés he­lyisége előtt er­re veszekedés támadt. Úgy hogy a gyűlést nem is tarthatták meg. Ezután mintegy húsz diák, kiket néhány volt rendőrbiztos, a konzervatív párt hívei, fölingereit, a képviselő­­ház elé vonult. Mialatt a képviselőh­áz kvesztora, Rosette képviselő velük beszélgetett, a konzervatív párthoz tartozó ügynökök csoportjából valaki egy követ röpített a kvesztor felé, ki a h­omlokán könnyű sérülést szenvedett. Valamennyi diák elítéli ezt az eljárást és kijelentik, hogy csak konzer­vatív ügynökök csábították el őket. A rendőrség három egyént letartóztatott, mire a diákok szét­oszlottak. Most ismét rend van. Az ifjúságnak ezt a mozgalmát a tüntetők vezérei az egész országra ki akarják terjeszteni. Ezért az egyetemi polgárság nevében kiáltványt intéztek a nemzethez. Ebben ecsetelik ama súlyos szenvedéseket, melyeket az erdélyrészi testvérek­nek egyházuk, nyelvük és nemzetiségük miatt el kell viselniök. A m­anifesztum utal azután a Buda­pesten legutóbb megjelent röpiratra és kifejti, hogy az a férfiú, a­ki a románokat elnyomta, magában Romániában talált bűntársakat. A kiáltványt az utczasarkokon mindenütt kiragasztották, azonban eddig valami nagy hatást nem tett. * BéCS, márczius 30. A Fremdenblatt a Bánffy nemzetiségi politi­káját tárgyaló röpiratról szólva, amelyet a román képviselőház tegnapi ülésén az ellenzék felhasznált arra, hogy rohamot intézzen a Sturdza-kabinet ellen, a következőket mondja: A public­isztika egy önkéntesének adataira támaszkodva, a­ki a létért vívott harcz utolsó stádiu­mában jó szolgálatot vélt tenni Bánffynak, vagy magának azzal, hogy Bánffyt úgy állította oda, mint a nemzetiségi politika megteremtőjét, azzal vádolják Sturdzát, hogy feláldozta Románia méltó­ságát és érdekeit. A vita fényes bizalmi szavazat­hoz juttatta Sturdzát, aki rámutatott a röpiratnak a magyar miniszterelnök által hagsúlyozott jelen­téktelenségére, valamint adataink megbízhatatlan­­ságára. Minthogy azonban a bukaresti ellenzéki sajtó a röpiratot még mindig arra használja, hogy a kormány és egyúttal a monarkiánkkal fennálló jó­­viszony ellen is izgasson, talán nem kárbaveszett dolog ez »állatak­at« nyomán konstatálni, hogy a névtelen szerző ki apja-fia. Oly állításokat és adato­kat találunk itt, mondja a »Bremdenblatt«, a­melyek­ből minden féligmeddig értelmes ember az első tekintetre láthatja, hogy a röpirat szerzője a külügyi politika dolgaiban az avatatlanok közé tartozik. — Annyit dolgozott, mint két állat, — mondta odahaza nevetve a feleségének, aki po­rolt vele, hogy minek kényezteti el az iroda­személyzetét fizetésemeléssel. — Milyen ostoba érte! De nekem jó! Százötven forintot is megér, nem hatvanat. Csakugyan annyit dolgozott, mint két állat. S még biztatgatta is magát, hogy így kell ezt tennie a gyakorlat kedvéért. Máskép nem lehet tanulni, se tudni. Pedig az ügyvédi vizsgára sokat kell ám tudni. Nagy az anyag s a tanu­lásra nincs ideje. Csak igy gyakorlatból tanul­hat. Majd uralkodhat akkor, ha kezében lesz a diploma. Csakhogy nehezen ment annak a megkerí­­tése. Agyongyötört, agyondolgozott szervezete felmondta a szolgálatot. A teste is, meg a lelke is. Nem bírta tovább. Az ügyvédvizsgáló bizott­ság a legjobb akarata mellett sem fogadhatta el a vizsgáját. Nem tudott egy érthető, világos feleletet sem adni. A doktor, a­ki az öngyilkosság után fel­­bonczolta a szegényt, azt mondta, hogy már a vizsga idején bomlott volt az agyrendszere. — Rossz táplálkozás, előrehaladott tüdő­­tuberkulózis, megerőltető szellemi munka nem csoda, hogy tönkrement. Még jól tette, hogy főbe lőtte magát. Fél év alatt úgy is elpusztult volna Legalább nem szenvedett tovább. Különben ismétlem, hogy elmezavarban követte el a tettét. Olvasgatom a levelét, melyet hozzám irt s melynek utolsó során talán még nedves volt a tinta, mikor már az ő gyenge porhüvelyéből ki­szállt a lélek. S a­mint olvasom a levelét, egyre jobban kezdem hinni, hogy szó se volt itt el­mezavarról, hanem csak arról, hogy letette a harczot az a fél, a­ki már halálra volt sebezve. Letette a harczot, miután meggyőződött a dia­dal lehetetlenségéről. . . . Már régóta foglalkozom azzal a gon­dolattal, hogy nyugalomba megyek. Elfáradtam. Halálra fáradtam. Nem bírom tovább.. Csak az anyám miatt halasztottam mostanáig. Ó, szegény, azt hitte, hogy jó módban élek, boldog vagyok. Ha tudta volna? Tegyetek róla, hogy most se tudja meg. Mondjátok, hogy amerikai párbaj, vagy mit tudom én, mi miatt haltam meg. Csak azt ne tudja meg, hogy azért, mert meguntam a nyomorúságot. Eddig elbírtam, eltűrtem mindent, mert volt rá reményem, hogy egykor minden máskép lesz. De most már tudom, hogy nem lesz. A tüdő­vész bennem van és az agyam el van kopva. Az agyam, meg mindenem. Nem lehet már belőlem semmi. Hiába küzdöttem. A legyőzött én va­gyok. .. Semmi voltam, az vagyok s az mara­dok. Üres hordóba hordtam a vizet. És erre a munkára fecséreltem az egész életemet. A­helyett, hogy élni próbáltam volna. Meg fogok halni a­nélkül, hogy tudnám, mi az élet. Ha nem volnék olyan nagyon fáradt, talán fájna is megválni attól a világtól, melyen har­­minc­négy évig éltem, a­nélkül, hogy megismer­tem volna. De így örülök a pihenésnek! Hiszen, mióta nem pihentem ki magam? Tulajdonképeni nyu­galmam nem is volt soha. A fejem mindig tele volt stúdiumokkal, anyagi gondokkal, félelemmel a jövőtől, tervekkel, reményekkel. Nem is alud­tam talán soha igazában. Most majd fogok. Azért nem fáj a halál gondolata, mert nyugalommal kecsegtet. Lámpám fénye végig­suhan az ágy fehér takaróján. Milyen nyugod­tan fogok én már az éjjel alatta feküdni. És éjjel lesz mindig. Éjjel és tél. A fehér takaró, mint valami hólepel, úgy fog rám borulni. Eljön a tél, tavasz nélkül. Eszembe jut, hogy virágokban sohase volt részem. Az életet csak tövisek között jártam végig. Pedig milyen szépek, milyen illatosak lehetnek azok a virágok. Én csak távolról láttam őket. A kert kerítésén kívül. Én felém soh’se hajolt virág, soh’se nézett reám szerelmesen szép női szempár; szerelmes ajkak csókjában, üdvözítő tekintetekben soh’se volt részem. Öreggé lettem, harminczéves ko­romra; öreggé váltam, a­nélkül, hogy fiatal let­tem volna. Majd talán élhettem volna ezután. De vége! Letörtem a czél előtt. Nem kerülhetek fel a sötétségből a napfényre. Vakondok maradok éle­tem utolsó órájáig. A napfényt a boldogok szá­mára tartogatja az a jó Isten, a­ki talán min­denkihez jobb volt, mint hozzám. Vagy talán csak én voltam rossz magam­hoz? Lehet az is. Talán, ha a­helyett, hogy becsületes munkával igyekeztem volna valamivé lenni, gazember lettem volna — én is élvezhet­tem volna az életet. De így meg kell halnom, a­nélkül, hogy éltem volna. Napfény, szerelem, virágok — sohase volt bennetek részem; az én világom a munka, a sötétség, a betegség volt. Csak mintha most szállna reám valami fehér fény onnan felülről, a­mint kimegyek a sötét éjszakába. Talán az Tíz országából, a­hová lel­kem készül. Oda kell jutnom, az, az ország a tülöké, a nyomorultaké, s tart-e valaki töb­bet nálam? . . . Bizonyára oda jutok. Élet nélkül a halálba és halál nélkül az örök életbe ... MAGYAR ÚJSÁG, 1899. április 1.

Next