Magyar Ujság, 1899. augusztus (8. évfolyam, 210-240. szám)

1899-08-01 / 210. szám

Ünnep u­tán, Budapest, július 31. A magyar nemzet politikai érettsé­géről s ízléséről tett tanúbizonyságot a most lefolyt Petőfi-ünnep, melyet nem zavart meg semmiféle politikai önzés. Részt vett abban a társadalom minden osztálya. Képviselve volt ott a kormány, a törvényhozás, a tudományos és írói világ, se egészen a munkások ezreig, a­kik legalább igyekeztek meg nem zavarni az ünnep komolyságát és összhangját a maguk külön társadalmi reformjuk rikító követeléseivel. Büszkék lehetünk erre az ünnepre. Az egész világ előtt tettünk tanúbizony­ságot a magyarság szívós nemzeti érzü­letéről, fajához való ragaszkodásáról, magas kultur­felfogásáról, midőn megün­nepeljük a szegény mészárosnak a fiát, a­kit az isteni gondviselés a nemzet fel­rázására adott. Milyen szégyenletes, milyen megalázó lett volna, ha a pártos viszály még a Petőfi sírjánál sem találta volna meg a kiengesztelődést. Milyen kár, hogy az ilyen fenséges együtérzés csak egy röpke pereznek múló tüneménye! Mennyivel nagyobbak, erősebbek és hatalmasabbak volnánk benn és kívül, ha az egymást megértő, szív­ben, lélekben egymás mellé tömörülő magyar nemzetet látna itt a világ. Ha több volna bennünk a türelmesség s nagyobb volna az egymás politikai meg­győződése iránti tisztelet. Széll Kál­mán kormány elnöksége óta sokat javult a helyzet, de még mindig sok a kívánni való s félő, hogy a most uralkodó bé­­kességes modor ismét a sutba kerül egy újabb nemzeti ünnepig. Széll Kálmánon nem fog múlni, hogy a mai békés egymást megérteni igyekvő tisztességes áramlat vigye ezentúl is további diadalokra és sikerekre az állam hajóját. Nem fog okot szolgáltatni a politikai viszonyok elvadulására s mi csak annyit óhajtunk és remélünk,­­hogy az ellenzék is megérti ennek a békés politikának nemes intenczióit. Ha politikai felfogásban nem is, de legyünk engek abban az értelemben, mely bennünket hazánkhoz fűz. Ez az együttérzés csodákra lesz képes. Ujjal mutatott volna reánk az egész világ, mint olyan népre, melynek nem áldás, hanem átok a szabadsága. És rámutat­tak volna velünk szemben a zsarnokság alatt nyögő Oroszországra, mely a leg­fényesebb egyetértésben s rajongó lelke­sedéssel tudta megünnepelni Puskin szü­letésének századik évfordulóját. Nagy volt az orosz nemzet ünnepe, de mi sem maradtunk mögötte. Ezt igaz örömmel konstatáljuk s konstatálni fogja az európai közvélemény is. ■ Mindent megtettünk, a­mit tehet­tünk , ez adja meg a lefolyt Petőfi­­ünnep sikerének lényegét. Az egész tár­sadalomnak egy közös érzésben való összeforradása impozáns látvány volt. Ilyenkor látjuk a magyar nemzetet igaz értékében és erejében s akkor látjuk csak egész fenségében azt a magasztos hivatást, melyet ennek a szívós nemzet­nek a történelemben még be kell töl­tenie. A Petőfi-ünnep impozáns módon folyt le. Az ország minden zugában kegyelet­tel áldoztak a nagy költőnek, kinek zsenije fényt és dicsőséget hagyott a ma­gyar nemzetre. El sem tudtuk képzelni másként ez ünnepet, mint a teljes egyetértés és együtt­érzés fenséges harmóniájában. Egy napra áthatotta a nemzet minden rétegét az a magasztos lelkesedés, mely már annyiszor ragadta nagy tettekre a magyart. Mi, magyarok, pártos nép voltunk mindig. Ez a pártosság a legnagyobb ve­szedelmek idején sem hagyott el, mikor pedig a legnagyobb szükség volt egyet­értésre. Ha a magyar nemzet a mohácsi vész idején egységes, ha a koronáért való versengés s az oligarchák között való vi­szály csak szünetel abban a válságos idő­ben, ki tudja: nem lett volna e a mo­hácsi csata a török hódítók gyász­te­metője. Keservesen meglakoltunk. De hát a magyar saját kárán tanul. Mohács óta sok leczkében volt részünk. Végigjártuk mi az önmagukra utaltak nehéz iskoláját s végre megtanultuk, hogy ha torzsalko­­dunk és verekszünk is egymás között,­ ­ „MAGYAR ÚJSÁG“ TÁRCZÍJA. A titokzatos fuíz. — Ballieve Taq.­u.ez-tel. — A kis Lucon község nagy izgatottságban volt pár nap óta, mindenkit a faluvégi kis ház, vagy jobban mondva annak uj tulajdonosa "fog­lalkoztatott, mindenki ismerni, látni akarta őt, a mi azonban nehéz dolog volt. Az uj ember meg sem nézte, úgy vette meg látatlanban a házat s beleköltözködött a nélkül, hogy észrevették volna a jó falusiak, kik künn a mezőn foglalatoskodtak. Csak egy pár komámasszony a szomszédból emlékezett rá, hogy látott egy, a természetesnél jóval magasabb vén embert. A vasúti állomáson voltak ugyan emberek, kik a podgyászokat és bútorokat át­szállították, a­kik beszélhetnének, de hát akar­nak-e. És aztán ezek a vasúti alkalmazottak nagyon agyafúrt emberek és a parasztság nem igen szeret velők érintkezni. A ház kissé városias külsőjével, zsalus emeleti ablakaival, erős tölgyfaajtójával állan­dóan légmentesen zárva maradt. A tanyai asz­­szony mindennap kora reggel lerakva a tejet, a tojást, ritkán más egyebet is a küszöbre, ha előtte való este czédulát talált, mely elmondta, hogy mire lesz szükség. A kérdezősködőknek azonban nem sokat tudott mondani, mindössze annyit, hogy az első nap egy cseléd járt nála egy czédulával, melyen megrendelték nála a napi szükséglet szállítását s azóta ő látja el a házat és a pénzét nagyon pontosan kapja. E semmis felvilágosításokkal szemben a für­késző szellemek elkezdtek leskelődni. Utóvépre még a községtanács is jelentést tett róla a bíró­nak , mert utóvégre is ennek a kötelessége utána nézni, hogy ki költözködött be közéjük és a bíró megütközve meghagyta a mezőcsősznek, hogy különösen szemmel tartsa ennek a titokzatos háznak a környékét. A hatósági szemmeltartás mellett azonban a m­agánkiváncsiság sem aludt, ellenkezőleg: élénk aggodalmában ugyancsak erős tevékenysé­get fejtett ki, így aztán csakhamar megtudták, hogy az ablakok egész éjjel kivilágítva maradnak s hogy mögöttük egy óriás árnyék mozog, tetszés sze­rint nagyobbodva vagy összezsugorodva s mesés sétái közben nagy gesztusokat csinál, melyek éppen nem emberiek. Bizonyára kísértet vagy valami különös szervezetű lény. Valóban nagyon gyanús az egész, miből azt következtették, hogy a házat kísérletek látogatják vagy hogy nagyon fekete dolgok­­ szőnek benne. Azt is megtudták nemsokára, hogy mindennap, nagyon késő éj­szaka, valami nagy fantomféle egészen fehér mezben hagyja el a házat, egész egyenesen ha­lad egy irányban, egy kis erdő felé, mely egy jó kilométernyire esik völgynek menve a falutól. A mezőcsősz erre föltette magában, hogy kötelességéhez híven, ő is közbe fog lépni. Ke­resett négy erős ficzkót, kik készek voltak a jövő éjszaka vele menni, vasvillával fölfegyve­rezve. Az ég tiszta és derült volt, a csillagok ragyogtak s a hold világított. Mély csend min­denfelé. Időről-időre a távolban egy-egy bégetés avagy bőgés, az ágak halk zörgése a szellő csók­jaira, pompás, langyos levegő, a föld erős ki­ár:1 évr© 12 frt, félévre 6 frt, negyedévre 3 frt, 1 hóra 1 frt. gőzölgésével; azután valamely megkésett szeke­res ember ostorpattogása s a kerekek nyikor­gása erős viszhangot keltett a messze nyúló rónán. A mint a titokzatos ház lakója szokásához híven most is kijött, a mezőcsősz és emberei a szomszédos házak mellett meghúzódva, előre hagyták őt menni s kellő távolságról óvatosan utána sompolyogtak, némán, lépteik zaját el­fojtva, miközben remegtek s lázas félelem fogta el mindnyájokat. A kis erdőhöz érve, a járó árnyék egyszerre összezsugorodott és nem látták őt többé. Reszketés fogta el a parasztokat és a fogaik vaczogtak. — Siessünk! — mondta a mezőcsősz halkan. És nemsokára az erdő szélén voltak, hol minden óvatosságuk daczára szünetlenül ropog­tak a száraz gályák a lábaik alatt. Csakhamar egy magas aggastyánt láttak maguk előtt hó­fehér hajjal és szakállal, ki egy kis tócsa előtt ülve, egy kőre könyökölt, mereven maga elé bá­mult, a­nélkül, hogy az emberek közeledése za­varta volna, a­kiket nem is látszott észre­venni. — Igen — mondta egész hangosan — oh, igen, édesem, itt, ezen a helyen, a­mint szemeid ebbe a vízbe bámultak, adtad nekem az első csókot, azt a csókot, mely az én örök­­létem lett, melyet eljegyzési csóknak tekintet­tem, mely feljogosított bennünket, hogy egymás­nak írjunk és a melyet te olyan hamar elfeled­tél, hogy másnak add a szivedet. És minden sietés, minden heves mozdulat, inkább hanyag kézmozdulattal felemelte a mellette levő követ, egy nagy lyukat födve egy Kiadóhivatal. Budapest. VII. Sár Kareppal-at 54. Szerkesztőség: Budapest. VII., ker. Európesi­ út 54., Lapunk mai száma 16 oldal.

Next