Magyar Vadász, 1949 (2. évfolyam, 1-24. szám)
1949-01-05 / 1. szám
MAGYAR VADÁSZ ANYARI ízlések és a pofonok: különbözők, szoktuk mondani amak, ami nemigen van ínyünkre. Bizony-bizony, de még mennyire különbözők, mint ahogyan azt a „Toronykakas“ című elbeszélésben olvastam. Vannak, illetve voltak durvasággal, úrigőggel telített pofonok is — de nem az volt a legény, aki adta, hanem aki állta. Az ilyen esetet lehetne úgy is nevezni, hogy „vadászirígység“, de persze a mostani időben, a régmúltban pedig nem volt egyéb, mint önkényes és egyéni parancs -uralom kimutatása. Az egyes nagyobb gazdaságokban, úgy apró,, mint nagyvadra, csakis az úgynevezett „nagyok“ vadászhattak! Egyszerű zsellérembe!' még' csak közel sem szagolhatott a területhez — noha mégis megtette ! mi volt a neve? Orv vadász! Régente az nagy bűn volt, pedig lehet, hogy egyesek csak azért űzték, hogy hajtotta a vérük: a kíváncsiság, az úgynevezett „nagyúri sport“ felé. Természetesen másként kell elbírálni az olyan orvvadászt, aki haszonlesésből, üzletszerűen űzte. Az a bizonyos pofon is csak azért csattant el a jaj, nehogy valamiképpen a Kerekes Bálintokból orvvadász legyen és „nekik“ kevesebb élvezetben legyen részük. Valamikor, harmincöt évvel ezelőtt még „kezdő vadászkoromban“, no lám, majdnem eltévesztettem! Ez egy kis elgondolkodású hiba, akarom mondani, még hajtó koromban történt meg velem az alábbi eset, a két Duna közötti nagy szigeten. Tizenhárom éves voltam, ott tudtunk kettesben, az egyik pajtásommal, Pistával, a Dunának szigeti oldalán, a révnél; ünnepnek számított számunkra az a nap, pedig hétköznap volt. Lestük, vártuk a ladikot és a vele érkező vadász urakat. Ködös reggelen, csak a hangokat lehetett hallani a Dunáról. Pista megszólal: — Nézd csak, Bandi, ott, ott! Mutat előre, a nagy szürkeségben előbújt a feketeorrú ladik, emberekkel megterhelve. Megdobbant a szívem, amikor a ladikot kikötötték a parton lévő karikás kőhöz. Ráismertem az én vadászomra, igen, nem tévedtem, jól mondtam, az „én vadászomra“, mert hiszen én voltam neki a hajtója. Pista is örült: — Nézd, Bandi, itt van a Bradács doktor úr is! Az utóbbi, a Pista vadásza volt. Jóképű, megtermett úr volt, de még jobban állt neki a göndör pofaszakálla. Végtelen kedvességgel becézgette, szeretgette a hajtóit. Piska fürge volt, gyorsan szedte el a hátizsákot és miegymást, boldogan vitte a parton várakozó kocsihoz. Én csak úgy kullogtam utána, az „én vadászommal“ és a pakkokkal. „Vadászom“ megszólalt: — No, mi bajod, kisöreg? Nem szoktál te ilyen lelógó orral járni! Máma elég ronda időnk lesz, de az is lehet, hogy dél felé kiderül majd. Ne nesze és ne lógjon az orrod, mert azt nem szeretem, vadászember legyen mindig víg. Fáj talán valamid? — Nem fáj nekem, kérem, semmim, csak éppen nincs jó kedvem. Azért az előbb kapott cukrot nyugodtan szopogattam. A két vadász hátul foglalt helyet a ruganyos ülésen, én és Pista pedig előttük, de a kocsis hátamögött kuporogtunk. Ősz volt, ködös, de mégis szépséges ősz, amikor sok-sok megszámlálhatatlan, szárnynélküli, ezer színű pille repdes a levegőben, azért, hogy azután a hideg hullámsírba termeltessék magukat, helye legyen az új nemzedéknek a nap alatt, a fák apró és vékony ágain. Gyerekkoromban is réppen úgy mint most, minden, ami szép, le tudott kötni. Elérkeztünk a szigeten levő kincstári erdő széléhez, leugráltunk a kocsiról és azonnal megkezdődött a bokrászás. Már vagy tizenöt fogoly volt az aggatékön a mi oldalunkon, amikor az én vadászom hirtelen megállt és magához intett: — Gyere, kisöreg, fogd meg a puskámat, mert rá kell hogy gyújtsak. Menetközben gyömöszölte bele a dohányt a fedeletlen csibukba, én pedig hátul kullogtam és nézegettem a karcsú jószágot, majd megtörtem félénken és a zsebemben levő tartalék patronból megtöltöttem. Úgy látszott, hogy az „én vadászom“ nem vette észre a töltés pillanatát, mert néha-néha felém fordult és hamiskás mosollyal nézett rám, úgy, mintha nem is hajtója lettem volna. Csillogtak fekete szemei a már akkor nagy hírben álló vadásznak, illetve művésznek. Olyan volt a haja, mint a kínaiezüst, de azért még sok fekete is volt közötte. Kissé hátramaradtam, mintha nem tudnám elviselni a nézését. Olyan voltam, mint a vizsla, megéreztem a vadnak helyét, mármár arra gondoltam, hogy átadom a fegyvert, megtöltve. Abban a pillamnatban felröppen egy hatalmas fácánkakas, azt nem tudom megmagyarázni, sohasem, hogy hogy mint történt, de felemeltem a kezembe levőt , és utána, egy nagy durranás közben a becstelen fejemre huppantam, nem tudtam, mi történt velem, mert szerencsétlenségemre, pontosan egy iglicebokornak kellős közepére estem , és úgy éreztem, hogy minden tülök a szívemig ér. Az én kedves jó vadászom is nagyon meg lehetett ijedve, mert nagy lelki nyugalommal hátrafordult, hozzám lépett, éppen akkor, amikor sikerült nagy nehezen feltápászkodnom, akkora pofont kent le a balképemre, hogy leestem volna újból, ha el nem kapja jobb karomat. — Te csirkefogó, hát mit gondolsz te — mondotta rekedtes hangján —, játék a puska, vagy mi a szösz! Könnyeim befelé folytak, nagyon szégyeltem magam. — Tudod te, hogy minden patron egy emibeme- tét jelenthet, no meg magadat is,, agyonlőhetted volna — hangoskodódott tovább a pöfékelő vadász. „ — De nagyságos úr kérem, én, én is nem akartam senkit sem meglőni, a kakasra fájt a szívem, én nem tehetek róla és megígérem, hogy más-kor nem teszem meg. —■ Na jól van, ha annyira fáj a szíved a kakas után, gyere, megkeressük. Nekem a nehezeimre esett, mert a sok tüsök- ütől olyan volt, mintha ezer tű szúrtam volna a becstellen részemet, azért a kakas meg lett, csak éppen az fájt.Pe hogy nem én lőttem fel, ha már kell? lett szenvednem miatta. Azután símogatást is kaptam, éreztem, hogsj® megbánás volt a kéz gazdájában!* de visszacsinálni mégsem lehetett egy újabb pofonnal. Déliben már minden rendiben volt, ott ültem én k is ta ímegterítet zöldasztalnáll, a minident megtarmő. Isten szent asztalé- náL Fogyasztottuk a finomabbsá'g finomabb felvágottakat, még eglre kicsi pohlárka kalóriat’« is jutott vérpezsdítőnek és utána sízent lett a ló béke. De este, amikor hazaértem- nézegettem a kékeslila vállainat is melyszínt a puskának a lökése festtette. Egy egész hónapiig hordtam új bélyegét és bizony jó darabig még ülni sem tudtam. 1. Az áldásos pofon meghozta 1 ír gyümölcsét, mert akkor szerettemmeg a puskát, mely azóta is „bizallmás kedves barátom“. Nagyon sofkat gondoltam és gondolok mia is a fi pofonra, mert annak köszönhetem , hogy életemben én is lehettem sok ^ ..tohonykakasra“, de feledni nem stehet és nem is tudom, a jóságosai"» jj és kedves, rekedtes, de fülbemászó " hangján szóló, ma már öreg Urat , az örökké jókedvű nagy magyar művészt. Rózsahegyi Kálmánt. A 11 a régen elcsattant pofon nem m I irigység és gőggel telített pofon volt, hanem a jóság és féltésnek. * V „szeretet pofonja“. Ezzel a cikkel csak azt akartam kiemelni, boát f akadtak régebben albán demokratikus vadászok is, kik nem nézték n a hajtógyereket, hanem csak úgy egyszerűen, kispajtásnak tekintették. Együtt futkostunk egész nap és együtt is ettünk osztálykülönbség nélkül. A barátságos arcú, de nagy művész is lentről emelkedett félig és a ló nem futott el vele. Ott van film is, ahová a sors keze irányította, ha nem is pofonnal, de nevelk t° váltja a nemzeti erőt és hiszem, hogy ugyan úgy szereti a puskát is a vadászattal egyetemiben, min, harmincöt évvel ezelőtt. Nekem az általa adott pofon mintegy intelem volt és mindig köszönettel, nem, pedig bosszúállóan gondolok rá. Mohai András a Hőgyészi Vadásztaratzsán , vadászmestere. Ifagyos szél süvít végig eruuu- i mezőn s tél tündére csillogó zúzmarát rak a lombtalan fák tarsallyaira. A téli álomba dermedt természet fehér hótakaróián azokban beszédes nyomok hirdetik, hogy ízélet nem állt meg. Beszélnek a nyomok — olvas a vadász: itt egy éli fekvésű hallal szélvédett oldaában foglyok kapirgáltak minden lapjnuk után, ott a kis erdő szélső sokrai alatt fácánok keresgélték a hullott magott arrébb egy táblán hóból kiálló káposztafélék körül lyulak sürögtek-forogtak. Bent az időben ugyancsak akad olvasnivalója annak, aki megtanulta a természet ábécéjét; a kőris kérgen látható friss rágásegy szarvastehén pákosztoskodásáról árulkodik, feljebb pedig a havon messziről feltűnő erdei föld a makk után tarkáló fekete konda éjjeli ottlétéről tesz tanúbizonyságot. Olvas a vadász, egyre jobban belemélyedt a természet nyitott könyvébe s közben végig gondolja a vadgazdaság havi teendőit. Próbáljuk összefoglalni. Az egymást követő erdei hantaok, körűik, stráfok közepette is mindinkább előtérbe kerül az igaz vadász vadóvó tevékenysége. Ahol 8 hótakaró legalább 8—10 cm-es, itt kezdjük meg a kötelező téli mérgezést. Az előző hetekben kirakott, szoktató csalétek helyett most már mérgezett falatokat tegyünk ki és úgy a szőrmés, mint a szárnyas ragadozók mérgezését végezzük lelkiismeretes gondosságra. Naponta a déli órákban járjuk , a mérgezési helyeket és az elhullott ragadozókat gondosan szedjük fel. Fegyverrel ugyancsak, szorgalmasan ritkítsuk ragadozóinkat, melyeknek a friss havon történő csapázása igazi vadászélvezetet nyújt. Etetők, csenderesek, védőhelyek környékén különös gondot fordítsunk a ragadozóirtásra, mert ha ezt elmulasztjuk, úgy a védelmet adó csenderesek létesítésével s a vadetetéssel éppen ellenkező eredményt érünk el, mint ami kívánatos lenne. Igen hasznos, ha az etető mellé leszúrt hosszú karó hegyére egy lőtt varjút húzunk , fel, mert ezzel a szárnyas ragadozókat némileg elriasztjuk. Az etető kőzetében felállított héjjakosár vagy magas oszlopra erősített csapókalitka ugyancsak eredményesen használható. Bokros, gazos helyeken, kazlak környékén, ahol csapdázni akarunk, rakjunk ki a szoktató csalétket s január közepétől állítsuk a csapdákat fogásra. A görény, nyesi de különösen a menyét főként fácánosaink környékén üldözendők, tehát erre legyünk a csapdázásnál is különös figyelemmel. A róka e hóban kezd koslatni s így gyakran tartózkodik akotorékban, hajnalban s alkonyatkor tehát keressük végig az ismert kotorékokat. Havon, jó holdvilágnál nyúlsírással, egércincogással továbbra is eredményesen hívhatjuk a rókát, nyestet, menyétet. A befagyott folyók esetleges nyílt vizein figyeljük a partokat mert könnyen bukkanhatunk vidranyomra. Havas dőben, jó holdvilágnál sikerrel leshetjük a vidrát vízrejáró nyománál, de a leshely kiválasztásánál gondoljunk arra is, hogy esetleg az egész éjszakát kint törtjük s így szélmentes, kényelmes helyet válasszunk. ÁLDÁSOS POFON vízió 199,9 dl khleti nvekedésétől különösen, ha nagy a hó, vagy gyakoriak a hóviharok, fokozzuk az etetést Az etetők alá vigyünk száraz homokot s szórjunk rá idei termésű pelyvát. Eleséget leginkább a kora délutáni órákban vigyünk azetetőkre, mert ilyenkor szárnyas vadunk a hatákban szétszóródva keresgél ,s így nem zavarjuk megjelenésünkkel. Az etetőt vadunk aznap már csak az esti felgallyazás, elsülés előtt keresi fel, de másnap kora reggel az első útjuk oda vezet A tél erősbödésével nyulaink etetését, is fokozzuk, a gyümölcsfákat pedig a már többször ismertetett módon (náddal, papírrtal való körülkötés stb.) biztosítsuk a nyúlkár ellen. Nagyvadunk etetésére is kellőképpen készüljünk el, hogy amint az idő rosszabbodása szükségessé teszi, az e célra tárolt ,jó minőségű szénát, lombtakarmányt, begyűjtött makkot s vadgesztenyét azonnal rendelkezésére bocsáthassuk rászoruló nagyvadunknak. Nagyvadunkból az erős tél viszontagságait leginkább az őzek sínylik meg, melyeknél elég gyakran lépnek fel gyomor- és bélbetegségek. Ilyenkor a kérgestől adott éger- és nyirfagallyak az emésztést különben is kedvezően befolyásoló keserű nedvükkel igen jó hatással vannak. Kedvenc csemegéje erdei vadunknak a fagyöngy is, melyet hosszú rudakra szerett