Magyar Vadász, 1956 (9. évfolyam, 1-10. szám)

1956-01-10 / 1. szám

ÚJÉVI KÖSZÖNTÉS Az esztendő végére Jár Havat ikeverő szél­danász Az ötvenhatos új évre Mit kiván a magyar vadász? Béke legyen a világon Szocializmus békéje Dolgozzunk és vadászgassunk Biztonságba’ és békébe’. Jólétben dolgozzon a nép A munkás és a parasztság Virágozzék dicső pártunk S a Magyar Népköztársaság. Nekünk magyar vadászoknak Legyen végre vadunk elég úvást, etetést, szaporítást Állítsunk most célnak elénk. Minden legyen sok ez évben Vad és vadász, sörét, golyó Vesszen kóbor kutya, macska Az orvvadász és hurkoló. * * A sok vadász és sok golyó Olyan legyen, mi célt talál Törvény és tudás vezette Irgalmas, biztos vadhalál. Lőtt vad többé ne kerüljön Fekete piac sorára Hanem mint a törvény írja A dolgozó nép asztalára. A vadászvizsga tudomány Fejünkben biztosan legyen Vadász Jó kutyát neveljen és kiváló vizsgát tegyen. Minden vadász úgy gondozza A fegyverét és lőszerét Ha kell védje és megóvja Hazája, népe életét. Az esztendő végére Járt Havat kavaró szél danász Az ötvenhatos új évre Ezt kívánja magyar vadász. Mátyás Józsefj­ zsefj V/IMI vadmód&n Vége felé járunk már az „aratás”-nak és mind jobban előtérbe kerül a vadgazda legfontosabb időszerű feladata — jövő évi termése kialakulásának sorsdöntő tényezője, — a téli vadvédelem. Elvégzésének szükséges volta nem szorul különösebb b­izonygatásra — ezt minden vadász­nak tudni kell —; az 1955—56-os vadászidény eddigi ta­pasztalatai azonban arra is rámutatnak, hogy a téli vad­védelem maradéktalan elvégzésének, vadállományunk mai helyzete mellett a közismertnél is fokozottabb jelen­tősége van. Idén az egyéni (csoportos) és társas vadászatok válto­zatos vadászörömei közepette igen sok csalódás érte a­­ vadászt. Előfordult számos vadászaton, hogy a remélt és kívánt teríték felét, sőt harmadát sem érték el, és saj­nos, igen sok helyen az a veszély is fennáll, hogy az elő­irányzottnál többé -kevésbé kisebb mennyiség elejtésével is már a szükséges törzsállomány károsodott. E sajnála­tos jelenség magyarázatául igen sokan — a dolog kön­­­nyebbik végét fogva meg — az 1955. évi­­ tavasz és nyár kedvezőtlen időjárásviszonyait fogadták el és ezzel — sajnálkozással bár, de minden különösebb további fon­tolgatás nélkül — napirendre is tértek vadállományuk lecsökkenése felett. Nincs ez így rendjén, mindent a természettől, az időjárástól várni, esztelen csodavárás, és minden bajt az időjárásra fogni „igaz vadászhoz” méltatlan kibúvás a felelősség alól, mely vadunk helyzetét illetően elsősorban és leg­nagyobb súllyal bennünket, vadászokat terhel. Amikor tehát vadállományunk sajnálatos csökkenéséről beszé­lünk, az időjárási viszontagságok mellett gondoljunk gaz­dálkodásunk hiányosságaira is. Gondoljunk a vadőrtar­tási kötelezettség leg­több helyen elégtelennek bizonyult megoldására, gondoljunk az elmúlt tél és tavasz vadvé­delmi teendőinek rengeteg kívánnivalót maga u­tán ha­gyó, pongyola elvégzésére, gondoljunk az igen sok eset­ben — a rablógazdálkodás jellegével bíró — helytelen vadászatti gyakorlatra, melynek során sokkal több igye­kezetet fordítottunk a „kompetencia” hivatalos rendelke­zés szabta felső határának „tűzön-vizen” keresztül való elérésére, mint vadunk védelmére, gondozására. Ha mind­ezekkel a körülményekkel tárgyilagosan számolunk — aminek az ellenkezője önámítás lenne — egyszeribe ért­hető magyarázatát találjuk a sok helyen felpanaszolt „váratlan” gyenge terítéknek és egyúttal azt is be kell látnunk, hogy a megoldásra váró téli vadvédelemnek ma fokozott jelentősége van. Ezek után pedig térjünk rá a téli vadvédelem megol­dásra váró teendőire, melyeknek célja, hogy területein­ken a kellő számú törzsállomány az elérhető legkisebb veszteséggel, minél jobb erőben vészelje át a telet és ér­jen a tavasziba, mivel jó szaporulat csak kellő számú és minőségű törzsállománytól remélhető. A „remény” — melyet sajnos, sok vadásztársunk egymagában is ele­gendőnek tartott a vadállomány fejlesztésére — azonban csak úgy válhat valóra, ha teljesülését minden erőnkkel elősegítjük. Ezért, a vadászedény­­ további során úgy vadásszunk, hogy területeinken a kellő számú törzsállomány feltétlen megmaradjon. Ahol tehát úgy látjuk, hogy a további kilövésekkel már a szükséges törzsállományt apasztanánk, ott szüntessük be a vadászatot még az eset­ben is, ha ezzel­­ költségvetési, illetve „konyhai” előirány­zatunk pillanatnyi hátrányt is szenved. Hátralevő nyúlvadászata­­nk so­rán legyünk fokozott mértékben tekintettel a nyúlállomány legtöbb helyen ta­pasztalható kezdvezőtlen ivararányának megjavítására és a nőstény nyulak feltétlen kíméletével, valamint a feles számú kanok kilövésével biztosítsuk az állományfejlesz­tés­ alapvető követelményét: a helyes ivarairányt. Fordítsunk nagyobb gondot a rendszeres területellenőr­zésre, az eredményes vadvédelem alapjára. Vadállomá­nyunkat csak úgy istápolniiartjuk megfelelőképpen, csak­ úgy háríthatjuk el felőle a fenyegető veszélyeket, ha pontosan tudjuk, hogy vadunk hol, milyen segítségre szo­rul, ha ismerjük, hogy hol, milyen és mekkora veszély fenyegeti. A zimankós, fergeteges, „ítélet­idő” nem lehet oka a rendszeres területellenőrzés elhanyagolásának. Sőt! Ép­pen­­ ilyenkor kell fokozni ellenőrzésünket. A szőrmés és szárnyas állati kártevők az elcsigázott, éhes, szűkölködő vadban végzik rendszerint a legnagyobb pusztítást, de ezekből telik meg leggyakrabban az orvadászok és hur­kolok iszákja is. A vadtolvaj — éppen az ellenőrzés hiá­nyának reményében — a legrosszabb időben végzi leg­gyakrabban — és, sajnos, a legtöbb eredménnyel! — bű­nös tevékenységét. A vad téli­ élelempótlását — melynek részletes ismere­teiről lapunk előző számaiban már tüzetesen megemlé­keztünk — a havazás és a fagy növekedésével okvetlen 2

Next