Magyarország, 1957. március-június (1. évfolyam, 1-17. szám)

1957-03-06 / 1. szám

______________________________________________________________________________L FODOR JÓZSEF: EMLÉKEZÉS DÖBBENETÉVEL Gelléri Andor Endre emlékének Kenu asszony bicegett le a járműről hős-csöndesen. Mint arra mentem, kedves és ismerős arc: az író Felesége, azé, ki „bevonult“ negyvennégy tavaszán És eltűnt. Asztmás volt szegény ifjan már és megviselt kora robottól, és csak a büszke, erős lélek tartotta fejét S az imádott betű. Óh, vén fiúk voltunk mi már Mi mor ő feltűnt, lázadó, csodás és zengő frisseség Volt mindegyik sora, mohó, féktelen, habzsoló roham Arra, mi szép, írásaiban megszólalt a gyár, Sürgő munkások kedves, víg hadja kocogott Élénkbe. Óh, jókedvvel kevert szomorúság, pogány derű, Mint ömöltél el az ifjú minden szaván. Óh emberek írója, s az írás mellett versenyben dolgozó Munkás-órák felemelője a múlhatatlan alkotás Rendjébe, hogy elment, az álom s való siratta őt. Ez jött eszembe, hogy az asszonyt láttam; a nőt Megbénította lábban a légitámadás, S barátom emlék lett. S mintha sohasem lett volna, hogy Még hárman együtt beszéltünk sétálva — a víg Ifjú, lázban, könyvtől, szótól égve, s az ép Asszony — róla beszéltünk, s mintha természetes Lett volna, hogy nincs s én azt súgtam magamban: őrület. Aztán elváltunk s nem tudtam levenni szemem Egy pontról lelkemben, mélyen ott láttam az írót. Pompásan és hahotázva s ifjú-egészségesen, Uj novellájáról beszélve és a festőüzem készülő regényéről. Inam a csontomig, s minden ízemig nyilait, Oly élő volt és oly lehetetlen, hogy nem él. Úgy állt előttem, hogy a járműről majd kiszöktem elé, Oly valósággal hívott, beszélt. Pedig, óh, a vad, vad mezők Rejtik, valahol messze, a hullt munkatáboros Hamvait! Lehet, hogy leszúrva a már kényelmetlen rab, lehet Hogy éhség döntötte ki, vagy a bús asztmával együtt tipró robot De elvitte a gyilkos erőszak örökre őt. A gyilkosok hadja, kiket leírni béna a szó. S összefogva, amit tettek, rajtunk csak a döbbenet ül. S az átok, amelyre a nagyságról nincsenek szavak. Óh, holt kedvesek! ami múlt, tehetetlenül Hívjuk s búsulnánk, de itt van az élő, aki tanul és nem felejt, S roskasztó élményeitől minden új rossznak megálljt kiált. Vesszen meg, aki itt még felfordulást akar és gyilkolást. Emberek hurcolását, öldökölni s hullni puska s fagy előtt, S mint dolgok intézőjét, a vak, őrült, mindent­ tipró háborút. Hol a szabaddá lett állat, s gép gyilkol s felrúgva sír az ész. Átkozott legyen, minden pusztultak nyomorékot siratok Átkával ezerszer, százezerszer, aki a békét mégegyszer Felfordítani vágynék s nem értelemmel keres utat Vitákban, az elme dicsőségére, mely annyi dús eszmét talált A jóra é­s gálád, mondani is csúf szégyenünk után. Vég­elégtételül, hogy Item hiába pusztult annyi derék, S ártatlan, kiket füstté lobbantott iszonyú tűz. Vagy teste a rabság poklába tört, vagy messzi mezők Rejtik a szörnyű önkény nyomán hullt csontjait. A KÖZLEKEDÉS NÉPGAZDASÁGUNK MOSTOHAGYERMEKE írta: Dr. Csanádi György műszaki egyetemi tanár Szükség van eddigi gazdaságpoliti­kánk mélyreható vizsgálatára és a feladatok tudományos elemzésére. E vizsgálatoknál egyes termelési ágak helyzetét és továbbfejlesztésének irányát az egész népgazdaság szem­pontjából kell áttekintenünk. A gaz­dasági élet összefügg a közlekedés hatékony munkájával. Ezt szembe­tűnően tapasztalhattuk az október 23-át követő időkben, amikor fáj­dalmasan éreztük, hogy mit jelent a közlekedés bénultsága. Közlekedésünk elmaradt A közlekedés szerepét gazdaság­­politikánkban sajnos sohasem vették és ma sem veszik kellően figyelem­be. Részben ebből következik, hogy közlekedésünk technikai és műszaki színvonala, teljesítőképessége, ener­getikai megalapozottsága elmaradt. Ezért a növekvő szállítási szükségle­teket mind kevésbé tudja kisebb vagy nagyobb zökkenők nélkül ki­elégíteni. Hazánk kedvező közlekedésföld­rajzi helyzetéből adott lehetőségeink kiaknázására a kellő fejlesztés elma­radása miatt mind kevesebb módunk van. Pedig a lehetőségeknek ész­szerűbb felhasználása jelentős va­lutabevételt is biztosíthatna. Utalnunk kell arra, hogy a XIX. század végén és a XX. század elején európai méretekben is több terüle­ten élenjáró, gyors ütemben és tech­nikai színvonalon fejlődő közlekedé­sünk az első világháború óta techni­kailag és műszakilag bár egyenetle­nül, de fokozatosan elmaradt. A be­ruházási arányok kellő mérlegelésé­nek elmulasztásával, a mostohán ke­zelt közlekedésünknek csak egyes vonatkozásokban sikerült a techni­kai színvonal világszerte tapasztal­ható rohamos fejlődésével lépést tartani (például: automatikus bizto­sítóberendezések, trolibusz-közleke­­­dés). A műszaki követelmények szintjét azonban az elmúlt években általánosságban nem tudtuk biztosí­­tani. Közlekedésünk technikai fejlő­dése több tekintetben mintegy negy­ven évvel elmaradt. A közlekedési és a távközlési eszközeinket előállító iparunk konstrukciói a világszerte tapasztalt fejlődéssel általában nem tartanak lépést, holott jelentős ha­gyományaink vannak e téren. Ennek szemléltetésére elegendő utalni a Kandó-féle ötven periódusú villa­mosvontatásra és a villamosmoz­donyra, a Pollák—Virágh-féle táv­íróra, Duna-tengerjáró hajóinkra. A szállítás drága A szállítási igények az utóbbi években a társadalmi termelést meg­haladó mértékben rohamosan emel­kedtek. A közlekedési teljesítmé­nyek 1938-hoz mérten mintegy há­rom-ötszörösükre emelkedtek — a közlekedés mégsem tudta a legfonto­sabb szállítási igényeket minden időben megfelelően kielégíteni — sem a személy-, sem a teherszállítás­ban. A személyszállítás néha a szük­ségállapotokra emlékeztet, nem is szólva a tehervagonokban és a bó­­dés gépkocsikon való utasszállítás­ról. Hasonló a helyzet a távközlőbe­rendezéseknél is. A távközlési igé­nyek nőttek s a szükséges beruházá­sok elmaradtak. A közlekedés arra kényszerült, hogy ésszerűtlenül. mind gazdaságtalanabb módon fo­kozza, a teljesítményt, hogy minden áron teljesítse kötelességét. Ezt tá­mogatta az a helytelen szemlélet is: a közlekedés alkalmazkodjék a töb­bi gazdasági ághoz. Nyilvánvaló, hogy ez a szemlélet gátolta a közle­kedés fejlesztését. Feltűnő a sze­mélyszállítás színvonalának csökke­nése, műszaki, technikai és forga­lomtechnikai vonalon. Elégséges, ha csak a menetrendszerű közlekedés hiányosságaira utalunk. Súlyosbítot­ta a helyzetet, hogy különösen a vasúti közlekedésben erőszakoltak az áruszállítási feladatok mindent megelőző elsődlegességét. A gépjárműközlekedést, a hajózást és a csővezetékes szállítást mind szembetűnőbben elhanyagoltuk. E hibák és aránytalanságok évről évre növelték a szállítási költsége­ket. A közlekedési igények elégtelen kielégítése több­ milliárd forintos ki­esést okoz évente a társadalmi ter­melésben. Jellemző, hogy a vasút, továbbá a hajózás szállítási önkölt­sége 1950-től mintegy huszonöt szá­zalékkal emelkedett. körébe tartozik az idegenforgalom, a társasutazások fejlesztése, a Balaton, Budapest és sok más hazai termé­szeti adottság kiaknázása. E feladatok megoldásának egyik feltétele az ágazati vezetés és a vég­rehajtó munka gazdasági és műszaki színvonalának emelése, a szakszerű­ség fokozása. Beruházásainkat és felújítási kere­teinket elsősorban a jár­műkihaszná­­lás fokozására, a járműforduló rövi­dítéséhez szükséges kapacitásnöve­lésre kell felhasználni. Valamennyi közlekedési ágban a fenntartás, szükségletek biztosítását központ feladattá kell tenni. A bővítő-fejlesztő beruházási té­véinket úgy kell elkészíteni, hoy emeljük a járműállomány számát s teljesítőképességét. A hálózat kife­szítése és korszerűsítése során az or­szág földrajzi adottságait, a nemzet­­közi forgalmi lehetőségek mind tel­jesebb kihasználását, az export-im­port forgalom mind nagyobb mérték­ben hazai járművekkel való lebonyo­lítását kell figyelembe venni. Különös gonddal kell foglalkozni a vasútvillamosítás gyorsütemű és szé­leskörű fejlesztésével, a diesel-vonta­tás gazdaságos mértékű bevezetésé­vel, s mindezek alapfeltételeként meg kell teremteni a villamos- és dieselmozdony-gyártás ipari bázisát. Ez a rövid összefoglalás, úgy vé­lem, világossá teszi azt a közlekedési szakemberek, tudósok részéről több esztendeje hangoztatott kívánságot, hogy egész népgazdaságunk érdeké­ben egyik fontos feladatunk a közle­kedés megfelelő rekonstrukciója. Szárítsuk el a fenyegető veszélyt! Eddig nem használtuk ki kedvező közlekedésföldrajzi helyzetünket sem. A közlekedési ágak — a hajó­zás, a közúti- és légiközlekedés, va­lamint a nemzetközi távközlőhálózat — fejlesztését elhanyagoltuk. Pél­dául a n­agy lehetőségeket nyújtó Duna-tengeri hajózás elhanyagolása következtében a népgazdaság évi több százmillió forint devizabevétel­től esik el. A szomszédos államok gyorsabb fejlődése következtében nem tudjuk a kedvező lehetőségeket kihasználni. Megtörténhet, hogy kedvező földraj­zi fekvése ellenére sem Budapest, hanem Belgrád lesz a jövőben Dél­­kelet-Európa Duna-tengeri kikötője. A kontinentális úthálózatba, a nem­zetközi légi és újabban a távközlő forgalom kiépítésébe is mind kevés­bé kapcsolják be hazánkat. Egyre aggasztóbb lesz közlekedési berendezéseink energiagazdasági el­maradottsága. Vasútvillamosításunk elmaradása évről évre súlyos nehéz­ségeket okoz. A vasút szénellátása mind nagyobb gond. A gőzvontatás nagyon gazdaságtalan. Szénhelyze­tünk szinte életkérdéssé teszi, hogy vasútvillamosításunk sokkal gyor­sabb ütemben fejlődjék. A múlt idő­szakban jele­ntessebb beruházásokat kaptak más olyan­­népgazdasági ágak, amelyek gazdasági eredmé­nyessége kisebb, mint a szállításé. A közlekedés az utóbbi években jóval több felhalmozást szolgáltatott,, mint amennyi beruházáshoz jutott. Jel­lemző, hogy nálunk az ötéves terv időszakában a közlekedésre a nép­­gazdasági beruházásból 13,3 száza­lék esett, ez időben a Szovjetunió­ban e szám 18,4 százalék, Lengyelor­szágban 14,9, Romániában 16,2, Cseh­szlovákiában 15,7 és Bulgáriában 18,8 százalék. Ennek a káros követ­kezménye: a közlekedés állóeszközei elhasználódásának egyszerű repro­dukcióját több vonatkozásban még 50 százalékban sem tudta biztosítani. A szükséges évenkénti 4,5 százalék helyett 2,6 százalékos volt a talpfa­­csere, a minimális sínszükségletnek csak 47 százalékát elégíthettük ki. Elmaradás volt az út- és hídfenntar­tásban is. Mi a leendő Mindezek a tények mutatják, hogy a közlekedés fejlesztésében súlyos hibákat követtünk el, amelyeket ha­laszthatatlanul jóvá kell tenni. Úgy vélem, hogy csak a közlekedés fej­lesztésének népgazdasági hatásfokát kimutató elemzésre építhető a he­lyes közlekedéspolitika. A közleke­dés nem másodosztályú népgazdasá­gi ág! Tudományosan megalapozott és valamennyi hazai adottságunkkal, józan előrelátással számoló közleke­désfejlesztési, közlekedéspolitikai koncepciót kell kialakítanunk. Nagy szerepe lenne ebben a közlekedést érintő, tudományos kutatási tevé­kenységnek, a Magyar Tudományos Akadémia keretében szervezés alatt álló Közlekedéstudományi Intézet­nek, a közlekedési tárca műszaki és gazdasági szakembereinek. A legsür­gősebben azokat a tenni­valókat kell eldönteni, amelyek be­ruházások nélkül, vagy kis beruházá­sokkal az előzőkben vázolt nehézsé­geket — addig is, amíg nagyobb be­ruházásokra lehetőség lesz — jelen­tősen mérsékelhetik. A többi között bizonyos szervezési megoldásokkal az egyes közlekedési ágakat, a gépjármű-közlekedést és a gépjármű-javítást hatékonyabbá te­hetjük; az egyes közlekedési ágak kooperációja fejleszthető; a szállítási igények ésszerűtlen alakulása csök­kenthető a csúcsforgalmak további széthúzásával stb. Ezen intézkedések Mentsétek meg lelkeiket!... Sosem volt könnyű, de masinában különösen nehéz megérteni ki miért lelkesedik. A lelkesedés indkívül bonyolódott szellemi és lelki értelmi és érzelmi szálak szövetke. Vannak, akik elvekért­­telítésed­nek, vannak akik anyagiakért, nyilvén nem kevés a száma azoknak sem akik gazdaságosan egyesítik kettőt: mondjuk a politikát a cso­koládé bőségével, a dollárt a kajlái meggyőződéssel. Gondolatokat és érzéseket mi lehet fényképezni. Nem olyan egy­szerű felfogni, miért örülnek eesek annak, ami másoknak fáj. So­kan lelkendezi­ek például azon, ilyen melegen fogadták és­­minő cso­dás repülőkön, remek hajókon pazar vonatokon vitték fiataljain­kat a földteke másik oldalára, a szélrózsa minden irányába. Mások elkomorodnak az eféle szenzációállatára. Felfogásról, beállítottságról ti itt szó csupán? Úgy hisszük, sok­kal többről. Nem kell kommunának lenni ahhoz, hogy gondolko­dásra késztessen: miért e meglönböztetett érdeklődés Nyugaton a kiskorú magyarok. 10—17 ékes­­kékek iránt? Gróf Széchenyi Beatrix aki az ellenforradalom tomból csak napjaiban hirtelen Budapesten termelt, a müncheni Új Hungár n­ovember 16-i számában ,.a magyar nép iránt való igazi rokonszenv szeretet" legigazibb megnyilvánu­lásáról cikkezett. Mi azonban­­ hihetjük el sem neki, sem a Né­met Máltai Lovagrend Segítő­zolgálatának, vagy a" legbelsőbb ügyeinkbe szabadon beavatkozó abad Európa rádiónak, hogy a ka­pitalisták rokonszenvből és szem­ből költenek pénzt fiainkra és lá­nyainkra. Lényegében itt tőkefektetésről van szó s tökét a kapita­listák semmiféle vállalkozásba, s­át politikaiba sem szoktak befele lenni önzetlenül, pusztán a hunum nevében. Talán világmegváltó kapitalistákká, nagyhasú, vastatvarú gyárosokká akarják hizlalni a hazátlan ifjú magyarokat? Bizos jelek félreérthetetlenül más cé­lokra mutatnak. Nyugati képeslapok megölettek magyar „hazafiakat", amint megcsókolják az angol anyaföld tízéves győri gyerekeket,­ amint felesküsznek az amerikai zaszh, akadhat-e magyar szülő akinek ne felhősítené el homlokát az ajrc­i hírügynökség jelentése, amely szerint neves amerikai személyels­égi­ csoportra bejelentette egy társadalmi külügyi bizottság (Cons Foreign Relations Committee) alakítását — a Szovjetunióban a népi demokráciákban végzendő „demokratikus felforgatás" tiltására. A nyilatkozat nem titkoló­zik, nyíltan­­mondja: „Hogy tértén ne essék, önkéntes szabadság­­harcosokra, demokratikus felfon sejtekre és csoportokra gondolunk a vasfüggöny mögötti országok­. Mi ez, ha nem, a janicsáriszer XX. századbeli változata? Mi nem janicsár-sorsot szánunk érekeinknek. Ha a gyűlölet propa­gandája itthon kerget életvesz kalandokba iskolásgyermekeket a féltő szülő, e lelkiismeretes pógus és az államhatalom együttesen gondoskodhat róla, hogy ártatlelkükből eltűnjék a bomlasztó mé­reg. Odakint céltudatosan adáák beléjük a gyűlöletet, a lélekmér­­gezés háborús apostolai, a koolák tanárai, a „demokratikus’’ fel­forgatja szakemberei. Emberibb, nemzetibb es­etet nem követelhetünk az ország vezetőitől: mindent kövessem hogy viharszórta fiatal csemetéink ne idegen földbe verjenek eret, ne fordíthassák őket hazájuk saját véreik ellen. Nekünk sínek bontani a hibák falát, építeni a szocializmust. Mentsük meg telkeiket. Bertalan Imre Levél IV Yorkból A levelet Pichler Elem teraházunk zenekarának nyugalma­zott tagja írta. Nem is olyan 11, alig néhány hónapja még Múzeum körúti lakásában éldegélt­­éveken át fáradhatatlanul küzdött út­leveléért. Három fia él az alt Államokban, hozzájuk készülődött az öreg muzsikus. Végre­­ májusban, ki tudja hányadik kérel­mére, életének nyolcvanhaik esztendejében megkapta a régen várt útlevelet. . .K­­­útié term­észetesen, amely csak az ország el­hagyására jogosít, visszafej­ban nem lehet vele átlépni a határt. Örömmel készülődött a nara, de a szíve bizonyára elnehezedett amikor lemondott hosszú tök munkájával kiérdemelt nyugdíjá­ról, megvált régi családi hói, minden emlékétől, búcsút vett em­berektől és dolgoktól, a Bős utcáitól és házaitól. Vonatra szállt majd Bécsben repülőgépre,­ fia június 19-én már a New York-i repülőtérről vitte haza lat Az öregtől most leveleit, légiúton hozta a pasta, dr . I budapesti ügyvéd cimére-inned összpontosul minden reményem hogy helyzetemből, mely­alamivel jobb a pokolnál, kijuthassak Leküzdhetetlen honvágy peára hogy odahaza, tudom, igen nagy gondok várnak rám...’’ kezdi öreg keze reszkető vallomá­saival írt levelét. Kéri a tedet, sürgesse az illetékes hivatalok­­ban visszatelepülési kéreteivel alig négy héttel Amerikába ér­kezése után, már 1956. 16-án benyújtott a New York-i magyar konzulátuson. Nem bír riadni New Yorkban, mert mint írja „ez nem az én városom,a Rém!“ ! ’ A levegőt nem bírj£ az embereket? Nem kutatjuk hiszen tudjuk, aki magyar napdot tolt külföldön, akármilyen­ jó is a sora, előbb-utóbb rácszrr-, jól vagy rosszul élni mindenütt lehet de magyarnak, akárhogyak itthon élet az élete. Ezt a nyolcvan­hároméves aggastyánt legyűrte a kínzó honvágy, hiszen neki már nincsen sok ideje S°.­ Rövid hetek múltán elkezdte keresni a hazafelé vezető utat.Magát vádolja, hogy olyan könnyen el­hagyta Magyarországot. „Akit az isten ki­ndr, annak elveszi az eszét Én is csak a hazai földön nyerheted elmem ruganyosságát. Extra Kutya­riam non est vita! Rigi’ong my country! Pereat Amerika' Ma­gyarországon kívül m­int! Jó vagy rossz, de az én hazám' El Amerikából!“ — ezekk­akka! fejezi be keserves levelét és év készül haza Pich’er El éves életkorú, nvo’dinnsmne kivá­do­ló Egy a sok közül. ?Van nem restellj bevallani hogy az ide­­ falattálan kínált drágBrenel idehaza a sáraz kenyér Is Y.esebb

Next