Magyarország, 1957. július-december (1. évfolyam, 18-44. szám)
1957-07-03 / 18. szám
50 SZÁZALÉKOS RÁFIZETÉS A MŰSZAKI LEMARADÁS MIATT A Táncsics Mihály Kör népgazdasági és közgazdaságtudományi szakosztálya június 27-én vitát rendezett a magyar közlekedés helyzetéről. Rostály István, a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium főosztályvezetője előadása során elmondta, hogy a közlekedés fejlesztésére fordított beruházások az első hároméves tervben igen jelentősek voltak, a népgazdaság beruházásainak mintegy húsz százalékát érték el. Az elsső ötéves terv során a beruházások fokozatosan csökkentek. 1950—1954- ben átlagosan mintegy 12,7 százalékot tettek ki. A későbbiek folyamán a beruházások aránya tovább csökkent. Ezzel aránytalanság skelettszezett a népgazdaság, különösen az ipar fejlődése és a közlekedés fejlődése között. Az aránytalanság súlyos hibák okozójává vált. A magyar közlekedés műszaki színvonala egyre inkább elmaradt a követelményektől. A vasút nemtudta végrehajtani a tervbevett villamosítási programot. Pedig ez minden egyéb előnye mellett az üzemköltségekben csaknem 50 százalékos, a szénfogyasztásban pedig mintegy 58 százalékos megtakarítást eredményezne. Elmaradt a vasúti vontatás dieselesítése is és a személyszállítás műszaki kultúráját sem tudtuk megfelelően emelni. Közutaink 78,5 százaléka vizes makadám, ami nem felel meg a gépkocsi-forgalom követelményeinek. Jelentősen elmaradt a rakodás gépesítése, aminek következtében igen sok esetben a várakozás ideje nagyobb a menetidőnél. A gépesítéssel hozzájárulnánk a szállítási kapacitás jelentős megjavításához. Még nagyobb bajok keletkeznek az állóalapok felújításának elmaradása miatt. A vasúti gőzmozdonyok, a vasúti sínek életkora rendkívül magas, ennek következtében a forgalomban akadályok, veszteségek keletkeznek. Kedvezőtlen a hajózás, különösen a Duna-tengerhajózás helyzete is. Az előadó ismertette a helyzet megjavítását szolgáló javaslatait is. A vitában figyelemre méltó Várszegi elvtárs hozzászólása. Megállapította, hogy a villamospark kiöregedett és az a típus, amelyet jelenleg gyártanak, már nem korszerű. Véleménye szerint a fővárosi közlekedés korszerűsítésének legfontosabb eszköze a trolibusz, ezt kell fejleszteni. Az ismert előnyein kívül (gyorsaság, zajtalanság) az energia megtakarításban jelentkező előnyökre mutatott rá, amelyek számunkra, minthogy energiában szegény ország vagyunk, különösen fontosakogalom költségcsökkenésével együtt végeredményben hét-nyolc év múlva megtérülnek. Hegedűs Tibor, a Ruggyantaárugyár mérnöke szerint a kizárólag Budapest területén futó kocsik, elsősorban az autóbuszok köpenyeinek élettartama az utóbbi időben majdnem kétszeresére nőtt. Ezzel szemben az országutakon futó köpenyek átlagos futási ideje rosszabb, mint három évvel ezelőtt. A kár becslés szerint 60—70 millió devizaforint évenként. Mivel az ellenforradalom okozta károk miatt nem számíthatunk arra, hogy nagy beruházási összegek jutnak útépítésre, legalább azokat a hibákat kell kiküszöbölni, amelyek szervezési és kooperációs eredetűek. Túlságosan sokféle méretű pneumatikát gyártunk, és ez nem gazdaságos. A hibák egy részét gyorsan ki lehetne javítani. ISMÉT A TÖRPEAUTÓ... A felesleges szállítások okozta károk és energiaveszteség nagy vitára adott alkalmat. Egyesek szerint óriási megtakarítások jelentkeznének, ha a vasúti tengelyen való szállítás helyett nagyobb mértékben alkalmaznánk a csővezetékeket. (Például olajszállítások vagy a kohászati művekhez, a nagy mennyiségű szénszállítás helyett generátorgázt kellene csővezetéken szállítani.) Mások hangsúlyozták, hogy a jelenlegi helyzetben ezek a tervek nem reálisak. A törpeautó probléma természetesen nem maradhatott ki a vitából. Temesi Artur hangsúlyozta, hogy a külföldi tapasztalatok szerint a törpeautó helyett egyre inkább a kisautó terjed. Véleménye szerint a mi sajátos útviszonyaink között nem az a fontos, hogy gyorsan adjunk, mert előfordulhat, hogy rosszat adunk. Ahazai viszonyoknak megfelelő típust alaposan ki kell kísérletezni. Fábri Sándor emlékeztetett arra, hogy több mint tíz évvel ezelőtt a közlekedés problémáinak megoldására a párt és a kormány szakemberekből álló bizottságot hozott létre. Javasolta, hogy a Táncsics Kör vezetői szorgalmazzák most ennek a régi bevált módszernek a felújítását. Több felszólaló értékes felszólalására helyszűke miatt itt nem térhetünk ki. Rostásy István elvtárs zárszavában ígéretet tett, hogy a minisztérium hatáskörében megvalósítható javaslatokkal foglalkozni fognak. Kifejezte meggyőződését, hogy a Táncsics Kör további munkája nyomán a közlekedés fontos részletproblémáit alaposan megvitatják és így hozzájárulnak a hibák megszüntetéséhez. Fák i VITA A KÖZLEKEDÉS HELYZETÉRŐL 0 A FÖLDALATTI ÉPÍTÉSÉNEK HELYZETE Rostásy elvtárs hangsúlyozta, hogy a földalatti vasút építése a rendelkezésre álló hivatalos adatok szerint eddig 900 millió forintnál valamivel többe került. Ebből mintegy száz milliót fordítottak az építő vállalatok gépesítésére, tehát körülbelül nyolcszáz millió forintot építettek be. A teljes vonal beépítéséhez további 1,5 milliárd forintra van szükség. Népgazdaságunk jelenleg nem tudja ezt befektetni, bizonyos idő múltán azonban lassúbb tempóban lehetővé válik a földalatti építkezésének befejezése. A talajvízről és a beépített értékek elpusztulásáról szóló hírek alaptalanok, a reakció meséi közé tartoznak. A dolgozók millióit nem tékozolták el, az építkezést bármikor folytatni lehet. BITUMENEZZÉK A MAKADÁMUTAKAT A „rázós utak"-kal sok felszólaló foglalkozott. Fekete András elvtárs kimutatta, hogy évről évre nő az utak fenntartására és új utakkal kapcsolatos beruházásokra engedélyezett hitelek mennyisége, és ugyanakkor azt tapasztalhatjuk, hogy az utak állapota nem javul, inkább romlik. Ennek az az oka, hogy a teherautó-közlekedés olyan hatalmas fejlődésen ment keresztül az utóbbi években, hogy az utak igénybevétele megsokszorozódott és ezért aránytalanul gyorsabban romlanak, mint régen. Másrészt útjaink zöme szekérforgalomra épült „vizes makadámút“, amely az autóforgalom számára alkalmatlan. A kivezető út: a betonutak építésén kívül a jelenlegi makadámutakat maximális mértékben korszerűsítsük bitumenes felületi kezeléssel. Az első időben természetesen ez többletköltségeket okoz, amelyek azonban csökkennek és az autósor KÉT GYÁR - SOK GOND Derülátó riport derülátó panaszokról Két gyárban jártam. Mindkettő Budapest peremén áll, az egyik Hároson, a másik Újpesten. Az egyikben falemezt, a másikban pamutárut gyártanak. A két gyár vezetőivel beszélgettem. Előre megfontolt szándék nélkül kopogtattam be hozzájuk, s a beszélgetésből egy dolog csendült ki: mindkét gyár vezetőinek állandóan az a gondja, hogyan lehetne többet, jobbat adni az embereknek. Nehéz gondok súlya nehezedik az ilyenfajta igazgató, főmérnök vállára. Többet, de hogyan ? Ameddig ellát a szem, mindenütt farönkök hevernek a iharosi Falemezművekben. Mintha nem is gyár lenne, hanem egy hatalmas fatelep, amelyet sohasem hoznak rendbe, vagy mintha hatalmas erejű vihar szórta volna szanaszét, a Duna partjára, a vasúti töltésekre a szálfákat. De mégis, a rendszertelenségnek megvan a rendszere, daruk karmai csípnek a szanaszét heverő fába, szakértelem irányítja azokat a gattérokhoz, fűrészekhez, remeg a levegő a gép erőlködésétől, sivítva hasít a fűrész a fa testébe. Az igazgatói irodában az igazgatóval és a főmérnökkel beszélgetek. — Többet, jobbat, ez a gond őröl bennünket. Több lemez kell, mert kell a bútor, kell a vagon, itthonra is, exportra is — mondja a főmérnök. Újabb és újabb szervezési megoldásokon töprengenek. — Többet, jobbat — így az igazgató — de munkaerő-, munkabérmegtakarítással, jobb szervezéssel. Amikor az üzemet járják, szemük az újabb lehetőségeket keresi, nézi. Többször megállapították, hogy a munkaintenzitás alacsonyabb, mint amilyen lehetne. Hogyan lehetne növelni? Egyféleképpen. Ha például az egyik üzemrészt közelebb vinnék a forgalmi és az anyagbázishoz. Három hónapja kezdődött. Egy napon elmozdult a helyéből a kiszemelt gyárrészleg. Rohamtempóban alapoztak, rövid idő múlva néhány száz méterrel tovább települt egy gatter és egy sorozatvágó. A gépek szerelése csak néhány napig tartott, s máris működtek, hasították a rönköt. S felettük vígan dolgoztak tovább az építők. Megnövekedett intenzitással haladt a termelés és közben épültek a gépek körül a falak. Alig tartott másfél hónapig az egész és számításunk szerint az eredmény feltűnő. A munka intenzitása száz százalékkal emelkedett, a részleg termelése majdnem kétszeresére nőtt. Az egész csupán szervezés kérdése, az ésszerűbb anyagbekészítés, anyagkihordás megoldása — magyarázza az igazgató. Dehát nem megy minden ilyen egyszerűen. A gyár vezetőinek egyik legfőbb gondja egy bizonyos gépnek a hiánya. — Két préssel dolgozunk három műszakban — veszi át a szót a főmérnök —, a présekkel lemezeket állítunk elő, s lemezből, tudvalévő, idehaza is, külföldön is kevés van. A két prés állandóan üzemben van. Alig jutnak hozzá, hogy karbantartsák. Ahogy mondani szokták, úgy kellene egy harmadik prés, mint egy falat kenyér. Arról van szó ugyanis, hogy egy új préssel körülbelül 3000 köbméterrel több, jobb lemezt gyárthatnának egy év alatt. De mivel a gép nincs meg, ezt a lemezmennyiséget az államnak devizáért kell megszereznie. Tehát, vagy lemezt, nagygépet kell importálni. A gép ára körülbelül annyi, mint ezer köbméter importált lemezé. Egy év alatt bőven behoznák tehát a gép árát, s a következő években meg lehetne szüntetni a lemezbehozatal jelentős részét. — Úgy harcolunk a gépért, mint az oroszlánok — mondják az üzem vezetői. — Mert azokkal az intézkedésekkel, amelyeket most teszünk, csak eddigi termelési szintünket tudjuk tartani... Gondok, állandó gondok. — Magasabb termelési értéket akarunk kihozni a gyárból, mint az elmúlt években. Ha valaha, akkor most szükség van erre..? Egy gyár „megfiatalodik" Újpest messze van Hárostól. Legalább egy órányira, ha autóbuszon megy oda az ember. A Magyar Pamutiparban is az igazgatónőt és a főmérnökött keresem. — Egész üzemrészek fiatalodnak meg nálunk — mondják. — Hogyan? Olyan gondokkal ismerkedem meg ebben a gyárban is, amelyek úgy hiszem, nem csupán a Magyar Pamutipar vezetőire nehezednek. Nyersen kimondva: súlyos munkaerőhiánnyal küzdenek. Hiányoznak női szakmunkások és férfi segédmunkások. Pedig a gyárban jól szervezetten, gyors ütemben képezik ki a fiatalokat. Mi a munkaerőhiány oka? Egyszerűen a munkafegyelem lazasága. Ha például megnézzük szövődében a helyzetet, furcsa kés tárul elénk. 30—35 százalékos a hiányzás. Részben kimaradtak a munkások, részben magas a hiányzás: százalék. Különösen a befűzőhez veszélyes a helyzet, ott kisebb betegségek miatt sok a hiányzás. Ezeke a „betegségeket’’ nemegyszer furcsa kórtünet előzi meg: egy-egy dolgozó gyakran előre „tudja“, hogy „beteg“ lesz, s mert tudja, előre be is jelenti. A gyárba általában sokan járnal be vidékről, a szomszédos falvakból. Ez a helyzet pedig önmagában hordja a betegség csíráit, amelyek különösen nyárra szaporodnak el. Nem kicsiny a száma az olyan dolgozóknak, akik nyárra aratáshoz szerződnek. Meg aztán a kertecske, a kis földecske is igényli a munkaerőt. Gyakran ez a „betegség“ oka. Az üzemi bizottság a tanúja — mert időnként falujáró körútra indul, — hogy a „betegeknek“ csak a gép mellett „nehéz" a munka, a kapálás úgy látszik sokkal könnyebb nekik. — Megnyugtató gyorsasággal javultak meg nálunk a termelési feltételek —, magyarázza a főmérnök —, a nyersanyagban nem szűkölködünk energia is bőven jutott. De ahhoz, hogy a minőségi színvonalat tartani tudjuk, legfőbb gondunk a munkaerővándorlás, a munkáshiány megoldása. Sok fiatal került a gyárba. Megfiatalodott az üzem. Sokan közülük 3 heti tanulás után már géphez álltak. Ennek megvan az előnye: lelkesen, jól dolgoznak a fiatalok. De megvan a hátránya is: hamar megúnják a munkát, elmennek. Elmennek alkalmi munkára. Mert akkor többet keresnek és nem állnak az üzem fegyelme alatt. Szabadabb az a fajta munka. Meg kellene vizsgálni, helyes-e, hogy az alkalmi munka bérezése előnyösebb a szakmunkásénál. Szerintünk káros, polemizál saját magával a főmérnök. Nyáron a gyár fiatalodik tovább, a szabadságok, az aratási szerződések, a „nyári betegségek“ miatt késő munkaerőt szünidős diákokkal pótolják. Üdvös dolog ez, a fiatalok elfoglaltságot találnak, keresnek, megismerkednek a gyári élettel —, de a szünidő végén természetesen otthagyják a gyárat. — Súlyos gond a munkaerőhiány —, mondják a gyár vezetői —. Szerencse, hogy kitűnő törzsgárdánk van. De egyszer talán letelepednek a vándormadarak is, és a fiatalokból sikerül olyan törzsgárdát nevelni, amellyel nem lesz már ilyen gondunk. Két gyár a város szélén, két különböző gyár. Messze búgnak egymástól gépeik és mégis milyen közel vannak a gondjaik. Ezek azonban — örömmel írom le — már az újra megkezdődött, s felfelé ívelő fejlődés gondjai. Vince István OrgoniásA hagyomány szerint két szál orgonát ültetett el itt a török időkben Hangácsy Gergely barátjának a rabló martalócoknak áldozatul esett Boldvay Györgynek és szerelmes mátkájának, Iratosy Ilonának emlékére: „Ilona és György sírja legyen tele illatos virággal, mint szívük telve volt igaz szerelemmel.” S a régi várnak már a fala sincs meg a város feletti hegyen, de Iratosy Ilona és Boldvay György két szál orgonáját erdővé sokasította az idő. Ha beköszönt a szerelmesek hónapja, a május, ma is illatozik a környék a sok orgonavirágtól. Az ágak között pedig fel-felhangzik a fülemüle párját hívó éneke. Vajon megmozdul-e odalent az orgonák alatt a két párrá lett szerelmes szív? Ivánkai dűlő... Ma is aggódó, gyermekét féltő anya hívó szavára emlékeztet: „Ivánka!... Ivánka!...” — a kétségbeesett anya jajgató szavától visszhangzott ez a dűlő egy kóbor török csapat portyázása után... Csehi rét... itt csábították Ábrást a Martoniba igyekvő küldöncöt a tündérek: maradjon velük. Büdöskút... A duhajkodó edelényiekkel együtt elsüllyedt az edelényi templom és a nagy harangja ide a feneketlen mélységű kútba vándorolt, ahol addig minden évben megszólalt, míg egyszer egy béres el nem káromkodta magát. Plébánia épülete: 1668. augusztus 18-án a nádor elhunyta után itt jöttek össze a Wesselényi-féle összeesküvés részvevői. Szendrőnek szinte minden rége megelevenedik: legenda és történelem, gazdag képzeletvilág és hősi múlt kel életre benne, s eltéphetetlen szálakkal láncolja magához az ott lakókat. S vajon kik szövik ezeket a szálakat? Egy kézirat fekszik előttem: „Szendrő város és vára története.” Szerzői: Lukács János tanácselnök, Korizsánszky Dezső tanácstitkár és Rozsnyai Géza iskolaigazgató. Ez a nyughatatlan alkotásvággyal teli három ember, akinek minden lehelete a községé, megvallatta a múltról az idős dolgozó parasztokat, végigböngészte a katolikus plébánia évkönyveit, a református parókia irattárát, bújta a könyvtárakat és levéltárakat, gyűjtötte a községben és a környékén fellelhető emléktárgyakat, sürgeti a vár feltárását. S mindezt, az immár több mint egyéves munka eredményét papírra is veti... S vajon csak a múltnak élnek? Ezt nem állíthatja róluk senki sem. Mióta mindhárman tagjai a községi tanács végrehajtó bizottságának, Szendrő szinte szárnyakat kapott, három év alatt annyit fejlődött, mint azelőtt három évtized alatt sem: rendbehozták a községi fürdőt és nagy parkot varázsoltak mellé, szabadtéri színpadot és táncteret építettek, új a piactér is, alakítják a főteret, betonlapokból évről évre hosszabb járda készül, az óvoda mellett az idén iskolai napközi otthont létesítettek, tízezrével ültetik a fenyőcsemetéket, zenekart szerveznek, településrendezés, művelődési otthon, szülőotthon terveit készítik s a poros, saras községből a környék kulturális központja lesz, az idegenforgalom kedvelt állomása. Ők a mának és még inkább a jövőnek élnek, s éppen ezért jut annyi idejük és erejük a múlt emlékeivel törődni. Mert hogyan is kezdtek Szendrő múltjával foglalkozni? Egy Szabad Föld Téli Estén Rozsnyai Géza iskolaigazgató Szendrő történetéről beszélt, hagyományokról és legendákról. A zsúfolásig telt teremben az emberek szinte itták minden szavát, mint akik éppen erre szomjúhoznak. Az asszonyok megkönnyezték Boldvay György és Iratosy Ilona megható történetét s kérték, beszéljen erről máskor is. Előszedték a ládafiából a régi pénzeket és emlékeket .... Az ő unszolásukra fogtak hozzá az íráshoz, s most már türelmetlenül várják, mikor jelenik meg végre a könyv... S a község vezetői megértették, mert azt mondják, süketnek és vaknak kellett volna lenniök, ha nem értenék, hogy milyen nagy nevelőerő, milyen hathatós eszköz a legendákkal és igaz hagyományokkal teli hősi múlt a jelen és a jövő formálásában. A porba és sárba ragadt község, ahol három éve még a társadalmi munka, a közös erőfeszítés úgyszólván ismeretlen fogalom volt, most évente legalább százezer forinttal toldja meg azt az összeget, melyet hivatalosan kap. A magának való emberekből a közösségnek élőkké formálja őket a közös munka és a közös gond. S mindebben részesek azok a vezetők, akik nemcsak hivatalukat látják el, hanem megtalálták a falusi értelmiség igaz hivatását is. GALLÉ TIBOR SZENDRŐ TÖRTÉNETE A KÜLFÖLD gazdasága Az adeni hatóságok és a sajtó nagyszabású hadjáratot indítottak egy „Quat” nevű narkotikus növény ellen, amely az arab lakosságot teljesen hatalmába kerítette s az adeni kávéházak fő fogyasztási cikkévé lett s már-már társadalmi méretekben fenyegető veszéllyé vált. Az államilag szubvencionált angol tojás tömegesen elözönlötte az európai kontinenst, a dánok legnagyobb bosszúságára. Dánia különösen rossznéven veszi, hogy ez a zajos és teljesen ésszerűtlen export-manőver nem a tengerentúlra, hanem főleg Nyugat-Németországba, Franciaországba, Svájcba, Hollandiába irányul. A nagy angol verseny következtében Nyugat-Németországból is lendülettel szorítja ki őket az angol tojásdömping. A kávépiacon súlyos zavar uralkodik. Az európai importőrök, akik hatalmas tételeket vásároltak fel a szuezi válság napjaiban, a múlt hónapokban csekély érdeklődést mutattak és az amerikai kereslet is erősen megcsappant. 2