Magyarország és a Nagyvilág, 1868 (4. évfolyam, 27-52. szám)
1868-07-05 / 27. szám
318 Magyarország és a nagyvilág. 27. szám. 1868. kérdőre fogtak kihágásaiért s el akartak zárni. „Mikor idejöttem — mondám — azt gondoltam, azt kérdezik tőlem, hány sebet kaptam, hány derék bajtársamat vesztettem el, s hány ló esett el alattam; a helyett azt kérdezik, hány lányt csókoltam meg, gyerünk innen tovább.“ Most fegyveresekkel tért vissza Belgrádba. Obrenovics Milán azalatt Bukarestbe ment az oroszokhoz. De nem jött többé vissza. Azt mondják, méreg által halt meg, bebizonyítva nincs. A koczka fordult. Az egyetlen, kinek neve népszerűségre a Kara Györgyével vetélkedhetett, — Nenadonics Jakab megbánta, a mit kezdett, kibékült Kara Györgygyel s azontúl teljes szivből hive lett. Molenko és Péter elcsüggedtek. Hiába biztatta a leggazdagabb belgrádi ember, Siskovics, hogy próbáljanak szerencsét, azt felelték rá, hogy nincs elég emberük. „Hát nem vagyunk hárman, s nincsenek fegyveres legényeink ? szólt Siskovics. Az első lövésre fölkel a nép a városban, mert Mladent gyűlöli s az egész vidéki nép segítségünkre öszsze fog gyűlni, hogy valami zsákmányt szerezzen.“ Akkor azt felelték, hogy puskaporuk sincsen. Siskovics hozatott egypár zsákkal. De egyiköknek sem volt már bátorsága semmire. Mindketten csak ülve maradtak a kandalló előtt s szótlanul piszkálták a tüzet. Nemsokára az ország határán álltak. Kara Györgyi kikisértette s azt mondatta nekik: „Itt az osztrák föld, s amott Törökország, amodább meg Oláh- és Moszkvaország, válasszatok hová tetszik menni.“ Oroszországot választották s egy csapat kozákát kisérte a határon. Mikor már künn voltak, akkor érkezett meg Belgrádba Obrenovics Milos levele, melyben a két hospodárnak segítségét ígéri. Kara György kíméletesen bánt vele. Úgy tette, mintha nem akarná hinni, hogy a levél Milostól jött, bizonyosan csak iródiákja élt vissza bizalmával. Milos nem habozott s kijelentette, hogy a levél tőle magától eredt. Kara György még sem bántotta s békében haza eresztette őt; még nem volt oly hatalmas, hogy félni lehetett volna tőle. Megelégedtek azzal, hogy hűséget fogadott ezentúlra Kara Györgynek és a senatusnak. VÉETESI ARNOLD. Munkácsy Mihály. (Képpel az első lapon.) Fajunk ellenségei azon számtalan kedves dolgok közt, miket dicséretünkre emlegetnek, azt is mondo-’ gatják, hogy az eredetiség, melynél fogva mai nap is kiválunk a művelt világ sok nivellírozott népe közül, nem sajátságos kifolyása nemzeti géniuszunknak, ha-nem a minden műveletlen nemzettel közös érdesség, mely nem bir simulni semmi magasabb eszme sugallta alkotáshoz, s melytől saját szellemi haladásunk érdekében, legjobb volna megválnunk. Ezen epés és igaztalan ítélet megczáfolására hiába hivatkozunk ama jóakaróink ellenében, kiváló lyrikusaink sorára, kiknek művei az erre illetékes körök által egy színvonalra helyeztetnek a művelt külföld hasonnemű kitűnő termékeivel, s kik közül Petőfi pláne világirodalmi alakká vált. Hja, mondják, ez irányban könynyen remekelhettek ; amit lyrikusaitok műveiben csodál a világ, az mind a népköltészet gyöngye, és népköltészetük, mégpedig kitűnő, van a nálatok még barbárabb népeknek, teszem, az oláhoknak, szerbeknek is ; ámde birtok-e a szépművészetek terén, melyen csak a finomabb civilisatio bir fényes műveket alkotni, birtok-e ezen téren felmutatni valakit, kinek alkotásai, amellett, hogy a művészet általános szabályainak megfelelnek, még nemzeti eredetiségieknek is magukon hordják félreismerhetlen jellegét ? — Művelődési időszámlálásunk utolsó tizede óta hála az égnek, oly két ifjúval dicsekedhetünk, kiknek — jóllehet mind aketten még csak pályájuk kezdetén vannak. .. elég eddigi műveire utalni, hogy ama gúnyos kérdésnek falánkját vegyük. Ez ifjak egyikével, Izsóval, már foglalkozott lapunnk ez évi folyama, a másiknak — Munkácsy Mihálynak — most szemlélhetik olvasóink tősgyökeres magyar vonásait idevonatkozó arczképrajzunkon. Ami pedig szellemi egyéniségét illeti, bátran elmondhatjuk róla, hogy a magyar festészet Izsója, amenynyiben ő is, mint emez, legelőbb mesterségre adta magát és csak azután lépett művészi pályára, ecsetét szintén mindig az eredeti magyar nemzeti géniusz vezérli, mint az elsőnek vésőjét és műveivel a kitűnő szobrászéval egyenlő kora hírnévre tett szert, mind itthon, mind külföldön. Csak egyben nem hasonlítható még Izsóhoz; még igen fiatal ember lévén, az élet küzdterére jóformán még ki sem lépett, csak mestere műtermén belül serénykedett s ekkép még nem volt alkalma közönségünknek a művészek iránti közmondássá vált indolentiáját tapasztalni, úgy mint azt szellemi rokona maga irányában elég keserűen észlelte. És ez egyben, óhajtjuk is mind a hazai művészet, mind ifjú ihlettje érdekében, ne hasonlíthassa magát soha szegény Izsóhoz, hanem részesüljön folyton azon részvét s támogatásban, melyet kitűnő tehetsége, derék jelleme és személyes szeretetreméltóságánál fogva csakúgy megérdemel, mint azon ifjúban ritka erélyes s nemes törekvés fejében, melyet gyermekkora óta annyi viszontagságok közt folyton tanúsított, s mely élete itt következő rövid vázlatának minden mozzanatából kiviláglik. Munkácsy Mihály született 1844-ben Munkácson, hol atyja kir. kincstári tisztviselő volt. Szülei 1850- ben meghalálozván, anyai nagybátyja, Reök István véve őt gondviselő keze alá, de e derék ügyvéd az 1848-dik eseményekben való részvéte miatt oklevelétől elesvén, sőt bujdosni lévén kénytelen, a kis gyámfiára többé nem költhetett s Aradon asztalos munkára fogata. A kis asztalosinast itt kérése fel először a Múzsa „édes csábjaival“ és gyakran a csapózsinór vaskos plajbásza helyett, a finomabb rajzont forgattatá vele, melylyel a butorczéh zsenge csemetéje a haragos öreglegény vagy pláne a „májszterné asszonyom“ ékes ábrázatját igyekezek a simára gyalult deszkán megörökíteni, minek fejében a „majsztrumtól“ rendesen aprópénzben, vagy magyarán mondva, ütlegben kapta aztán a művészi honoráriumot. „Miska inast" — így titulálták a műhelyben — azonban legkevésbbé sem hitte le princzipálisának durvasága abbeli kedvében, hogy a Ráfáelek foglalkozásával ne töltötte volna idejét. 1861-ben, miután hat évig asztaloskodott volna, végre követhető is be előszeretetét a festészet iránt. Az e tájt épen Gyulán tartózkodó Szamosi Elek oktatta őt a festészet első elemeiben és a rendkívül gyors előmenetel, melyet alatta tanúsított, csakhamar felszabadná őt e tanítójának keze alól. További kiképeztetése végett tehát 1863-ban feljött Pestre és itt Than Mór meg Ligeti vezetése alatt tanulmányozott, majd 1865-ben a bécsi akadémiára tért, hol mint a hires Rahl tanítványa csakhamar ipagára vonta a műértők figyelmét. Bécsben azonban csak egy évig maradt és már 1866-ban Münchenbe ment, hol előbb Wagner akadémiai tanár és utóbb Adam műtermében folytatta tanulmányait, miknek sikeréről még Kaulbach is elismerőleg nyilatkozott. Ugyane tanulmányok gyümölcse a ritka művészi erőről tanúskodó azon jelen számunkba foglalt kitűnő genrekép is, mely a „Vihart“ ábrázolja és melynek eredetijét a nemzeti múzeum számára vették meg. Nem kisebb kitüntetés érte őt s vele a hazai művészetet egy másik genreképéért — „Vőfélyköszöntő“, — melyet egy brünni műkereskedő 800 forinton vásárolt meg tőle többszörösítés végett. Ez az első eset, hogy magyar genrekép külföldön jelenik meg és sikere bizonyára ott is meg fogja vetni a magyar genrefestészet jövőjét. A siker, mit az ifjú festő e műveivel aratott, őt legkevésbbé sem tántorította el, valamint eddig, úgy most is ernyedetlenül dolgozik s tanulmányoz, folyton bővítve ismereteit, szélesitve látkörét, nevelve ízlését s ügyességét. Az ilykomoly törekvés mellett aztán a magyar genrefestészet egyik úttörőjéből — némikép bsz ennek mondható — bizonyára annak Ráfáele lehet, ha a közönség valahára azon részvéttel viseltetik a művészet ihlettjei iránt, melyet saját s a hazai művészet érdeke megkíván. KOMÁROMI IVÁN: Szótlan bv. (1867.) Mig azt hittem, enyim lészesz, Tudtam tűrni csöndesen, Nem kérdeztem : mikor süt rám Victoran a szerelem ? A bús órák még busábban Szálltak el, mint jöttének , Látták, hogy a város kínja Szivemet nem törte meg. Most a midőn e hű szivet Játékszerként eldobád , Keserűen tör ki végre Ajkamon a kín, a vád. Ifjúságom drágaságit Elpazarlom könnyeden, S csak egy gyöngyét kipótolni Kevés a föld és a menny. Búsan kérdem : mit adhat még kárpótlásul a való ? — Szótlan búmtól szabadulva Nincs számomra semmi jó. DALMADY GYŐZŐ: Egy vén Bach-huszár. Beszély. (Folytatás.) Tomacsek főnök urnak szeme szája tátva maradt , s nem szaporítva a szót, haza kotródott, de azért bízott a hős hadseregben. E napokban még néhányszor lehetet látni Pest utcáin, kiborotválva, nagy aranylánczczal, a mint rideg magatartásával e száraz, gunyoros tekintetű vén ember szótlanul s komor léptekkel végig haladott az ifjú élettől pezsgő utczákon. A szadovai csata után nem jött többé a fővárosba s egész őszön és télen betegeskedett, leánya híven ápolta. A dolgok folyamáról semmit sem akart tudni, lelke mélyében azonban növekedett az alkalmazkodás gondolata. Őt és házát mindenki kerülte, emberekkel úgy szólva nem is érintkezett, s hivatalnokai mind dühös ellenségeivé lettek, mert ők már mind szövetkeztek az uj pártokkal. Márczius végén, kissé szebb idők álltak be, már egy pár sétát is tett ő nagyméltósága a parkban, midőn a posta többféle leveleket s egy hivatalos okmányt is hozott, melyben Magyarország királyi belügyminisztere tudatja, hogy ő nagyméltóságát a megye kormányzásától felmenti s ideiglenes rendelkezési állapotba teszi. A vén,ember erőtlen hanyatlott egy karosszékbe s mint dühöngő gyerekek szoktak tenni, fuldokló zokogásban tört ki. Leánya vigasztalni akarta, de úgy vette észre, hogy hasztalan, még ingerültebb lett. — Van-e a világon több ily megaláztatás ? Engem kihagyni! így tisztelik a hosszas évek érdemeit! Hát nem híven szolgáltam-e ügyemet ? Ezek a patvaristák, ezek a gubások, így írjanak egy belső titkos tanácsosnak ? Lehetséges-e ez ? Oh leányom, leányom , mindennek vége! VIAA kétségbeesés reményei. Leontin kisasszony maga is szomorú napokat élt s öreg bús apja mellett. A papákat csak ritkán látogatta, midőn atyja nem volt otthona, róluk azonban soha sem beszélhetett. Hozzájuk az előbbi időkben is kevés ember járt, az elbocsáttatás után pedig még a parasztemberek is kerülték házukat. Ő nagyméltóságát azonban szótalan mély bánat fogta el, egy neme a csendes őrültségnek. A vén ember külsőleg is megváltozott, magas termete összeesett, egyenes tartása meggörbült, szakállát meghagyta s az, mint bús szürke zászlódarab, ziláltan borult végig begombolt mellényére. Nem sokat adott az előtt annyira kedvelt fehér galléraira , gyémántos gyűrűit, nagy aranylánczát elrakta, pamut közé tette, hogy ne kopjanak. — Csak egy szegény disponibilis vagyok, — mondogatta magában, — nem illik hozzám e fényűzés ! — Leontin — leányom, ugye te magyar leány vagy ? — Igen atyám, az vagyok testestől lelkestől! — És mégis azok a gazemberek azt mondták, hogy én jött-ment sehonnai vagyok. Hát nem vagyok-e én magyar ? hát nem tudok magyarul beszélni, nincs-e birtokom az országban három-négy ezer hold? hát nem fizetem-e adómat ? hisz ez mind magyarság! Mit akarnak még ? Hitvány népe, haszontalan proletár csőcselék, utálom őket, papostól, Hastól, vezérestől együtt. Nem, nem, nem tartozom hozzájok soha, soha! Te sem Leontin. Nem, nem, te igaz jó gyermekem vagy, férjhez adlak báró Axnerhez, ezt a birtokot eladjuk, kivándorlunk e czudar nép közül. — Atyám az égre kérlek, légy nyugodt, úgy, úgy. — Ülj ide mellém, itt van, igyál egy kis czitromos vizet, édes jó atyám ! Lecsendesedve leveleket irt ide stova, még más apró gazdasági dolgait is igazította s junius első napjaiban leányától búcsút vett, hogy Bécsbe utazzék. De nem oda ment, hanem Nyitra vármegyébe, hol születéshelyét, s keresztlevelét kereste. Meg akarta győzni a világot, s különösen önmagát, hogy ő magyar, hogy Magyarországon született. Emlékezett, hogy gyermekkorában gróf P.......... költségén tanult, s abba a faluba ment, ahol gondolta, hogy született; csak azt tudta bizonyosan,hogy a százados dal egy idős. De a falu könyvében a Tomacsek István nevet öt hat évtized előtt sem lehetett abban megtalálni. Ment más faluba, harmadik, negyedik faluba, de sehol sem talált rá. Az ősz embert mindenütt tisztelettel fogadták; senki sem ismerte, de kérdezősködései oly