Magyarország és a Nagyvilág, 1868 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1868-07-05 / 27. szám

318 Magyarország és a nagyvi­l­ág. 27. szám. 1868. kérdőre fogtak kihágásaiért s el akartak zárni. „Mi­kor idejöttem — mondám — azt gondoltam, azt kérde­zik tőlem, hány sebet kaptam, hány derék bajtársamat vesztettem el, s hány ló esett el alattam; a­­ helyett azt kérdezik, hány lányt csókoltam meg, gyerünk innen to­vább.“ Most fegyveresekkel tért vissza Belgrádba. Ob­­renovics Milán azalatt Bukarestbe ment az oroszokhoz. De nem jött többé vissza. Azt mondják, méreg által halt meg, bebizonyítva nincs. A koczka fordult. Az egyetlen, kinek neve nép­szerűségre a Kara Györgyével vetélkedhetett, — Nena­­donics Jakab megbánta, a mit kezdett, kibékült Kara György­gyel s azontúl teljes szivből hive lett. Molenko és Péter elcsüggedtek. Hiába biztatta a leggazdagabb belgrádi ember, Siskovics, hogy próbáljanak szerencsét, azt felelték rá, hogy nincs elég emberük. „Hát nem va­gyunk hárman, s nincsenek fegyveres legényeink ? szólt Siskovics. Az első lövésre fölkel a nép a városban, mert Mladent gyűlöli s az egész vidéki nép segítségünkre ösz­­sze fog gyűlni, hogy valami zsákmányt szerezzen.“ Ak­kor azt felelték, hogy puskaporuk sincsen. Siskovics ho­zatott egypár zsákkal. De egyiköknek sem volt már bá­torsága semmire. Mindketten csak ülve maradtak a kan­­dalló előtt s szótlanul piszkálták a tüzet. Nemsokára az ország határán álltak. Kara Györgyi kikisértette s azt mondatta nekik: „Itt az osztrák föld, s amott Törökország, amodább meg Oláh- és Moszkvaor­­szág, válasszatok hová tetszik menni.“ Oroszországot vá­lasztották s egy csapat kozák­át kisérte a határon. Mikor már künn voltak, akkor érkezett meg Belgrádba Obre­­novics Milos levele, melyben a két hospodárnak segítsé­gét ígéri. Kara György kíméletesen bánt vele. Úgy tet­te, mintha nem akarná hinni, hogy a levél Milostól jött, bizonyosan csak iródiákja élt vissza bizalmával. Mi­los nem habozott s kijelentette, hogy a levél tőle magá­tól eredt. Kara György még sem bántotta s békében haza eresztette őt; még nem volt oly hatalmas, hogy félni lehetett volna tőle. Megelégedtek azzal, hogy hű­séget fogadott ezentúlra Kara Györgynek és a sena­­tusnak. VÉETESI ARNOLD. Munkácsy Mihály. (Képpel az első lapon.) Fajunk ellenségei azon számtalan kedves dolgok közt, miket dicséretünkre emlegetnek, azt is mondo-’ gatják, hogy az eredetiség, melynél fogva mai nap is­­ kiválunk a művelt világ sok nivellírozott népe közül,­­ nem sajátságos kifolyása nemzeti géniuszunknak, ha-­­nem a minden műveletlen nemzettel közös érdes­ség, mely nem bir simulni semmi magasabb eszme su­gallta alkotáshoz, s melytől saját szellemi haladásunk érdekében, legjobb volna megválnunk. Ezen epés és igaztalan ítélet megczáfolására hi­ába hivatkozunk ama jóakaróink ellenében, kiváló lyri­­kusaink sorára, kiknek művei az erre illetékes körök ál­­­­tal egy színvonalra helyeztetnek a művelt külföld hason­­nemű kitűnő termékeivel, s kik közül Petőfi pláne vi­lágirodalmi alakká vált. Hja, mondják, ez irányban köny­­nyen remekelhettek ; amit lyrikusaitok műveiben csodál a világ, az mind a népköltészet gyöngye, és népköltésze­tük, még­pedig kitűnő, van a nálatok még barbárabb népeknek, teszem,­­ az oláhoknak, szerbeknek is ; ámde birtok-e a szépművészetek terén, melyen csak a finomabb civilisatio bir fényes műveket alkotni, birtok-e ezen té­ren felmutatni valakit, kinek alkotásai, amellett, hogy a művészet általános szabályainak megfelelnek, még nem­zeti eredetiségieknek is magukon h­ordják félreismerhet­­len jellegét ? — Művelődési időszámlálásunk utolsó tizede óta hála az égnek, oly két ifjúval dicsekedhetünk, kiknek — jóllehet mind aketten még csak pályájuk kezdetén van­nak. .. elég eddigi műveire utalni, hogy ama gúnyos kérdésnek falánkját vegyük. Ez ifjak egyikével, Izsóval, már foglalkozott la­punnk ez évi folyama, a másiknak — Munkácsy Mihály­nak — most szemlélhetik olvasóink tősgyökeres magyar vonásait idevonatkozó arczképrajzunkon. Ami pedig szellemi egyéniségét illeti, bátran el­mondhatjuk róla, hogy a magyar festészet Izsója, a­meny­nyiben ő is, mint emez, legelőbb mesterségre adta ma­gát és csak azután lépett művészi pályára, ecsetét szin­tén mindig az eredeti magyar nemzeti géniusz vezérli, mint az elsőnek vésőjét és műveivel a kitűnő szobrászé­val egyenlő kora hírnévre tett szert, mind itthon, mind külföldön. Csak egyben nem hasonlítható még Izsóhoz; még igen fiatal ember lévén, az élet küzdterére jóformán még ki sem lépett, csak mestere műtermén belül se­rénykedett s ekkép még nem volt alkalma közönségünk­nek a művészek iránti közmondássá vált indolentiáját ta­pasztalni, úgy mint azt szellemi rokona maga irányában elég keserűen észlelte. És ez egyben, óhajtjuk is mind a hazai művészet, mind ifjú ihlettje érdekében, ne hason­líthassa magát soha szegény Izsóhoz, hanem részesüljön folyton azon részvét s támogatásban, melyet kitűnő te­hetsége, derék jelleme és személyes szeretetrem­éltósá­­gánál fogva csakúgy megérdemel, mint azon ifjúban ritka erélyes s nemes törekvés fejében, melyet gyermekkora óta annyi viszontagságok közt folyton tanúsított, s mely élete itt következő rövid vázlatának minden mozzanatá­ból kiviláglik. Munkácsy Mihály született 1844-ben Munká­cson, hol atyja kir. kincstári t­isztviselő volt. Szülei 1850- ben meghalálozván, anyai nagybátyja, Reök István véve őt gondviselő keze alá, de e derék ügyvéd az 1848-dik ese­ményekben való részvéte miatt oklevelétől elesvén, sőt bujdosni lévén kénytelen, a kis gyámfiára többé nem költhetett s Aradon asztalos munkára fogata. A kis asz­talosinast itt kérése fel először a Múzsa „édes csábjai­­val“ és gyakran a csapózsinór vaskos plajbásza he­lyett, a finomabb rajzont forgattatá vele, melylyel a butorczéh zsenge csemetéje a haragos öreglegény vagy pláne a „májszterné asszonyom“ ékes ábrázatját igyeke­­zek a simára gyalult deszkán megörökíteni, minek fejé­ben a „majsztrumtól“ rendesen aprópénzben, vagy ma­gyarán mondva, ütlegben kapta aztán a művészi hono­ráriumot. „Miska inast" — így titulálták a műhelyben — azonban legkevésbbé sem hitte le princzipálisának durva­sága abbeli kedvében, hogy a Ráfáelek foglalkozásával ne töltötte volna idejét. 1861-ben, miután hat évig asztaloskodott volna, végre követhető is be előszeretetét a festészet iránt. Az e tájt épen Gyulán tartózkodó Szamosi Elek oktatta őt a festészet első elemeiben és a rendkívül gyors előmenetel, melyet alatta tanúsított, csakhamar felszabadná őt e ta­nítójának keze alól. További kiképeztetése végett tehát 1863-ban fel­jött Pestre és itt Than Mór meg Ligeti vezetése alatt ta­nulmányozott, majd 1865-ben a bécsi akadémiára tért, hol mint a hires Rahl tanítván­ya csakhamar ipagára vonta a műértők figyelmét. Bécsben azonban csak egy évig maradt és már 1866-ban Münchenbe ment, hol előbb Wagner akadémiai tanár és utóbb Adam műtermében folytatta tanulmányait, miknek sikeréről még Kaulbach is elismerőleg nyilat­kozott. Ugyane tanulmányok gyümölcse a ritka művészi erő­ről tanúskodó azon jelen számunkba foglalt kitűnő genre­­kép is, mely a „Vihart“ ábrázolja és melynek eredetijét a nemzeti múzeum számára vették meg. Nem kisebb kitüntetés érte őt s vele a hazai mű­vészetet egy másik genreképéért — „Vőfélyköszöntő“, — melyet egy brünni műkereskedő 800 forinton vásárolt meg tőle többszörösítés végett. Ez az első eset, hogy ma­gyar genrekép külföldön jelenik meg és sikere bizonyára ott is meg fogja vetni a magyar genrefestészet jövőjét. A siker, mit az ifjú festő e műveivel aratott, őt legkevésbbé sem tántorította el, valamint eddig, úgy most is ernyedetlenül dolgozik s tanulmányoz, folyton bővítve ismereteit, széles­itve látkörét, nevelve ízlését s ügyességét. Az ily­­komoly törekvés mellett aztán a ma­gyar genrefestészet egyik úttörőjéből — némikép bsz ennek mondható — bizonyára annak Ráfáele lehet, ha a közönség valahára azon részvéttel viseltetik a művészet ihlettjei iránt, melyet saját s a hazai művészet érdeke meg­kíván. KOMÁROMI IVÁN: Szótlan­ bv. (1867.) Mig azt hittem, enyim lészesz, Tudtam tűrni csöndesen, Nem kérdeztem : mikor süt rám Victoran a szerelem ? A bús órák még busábban Szálltak el, mint jöttének , Látták, hogy a város kínja Szivemet nem törte meg. Most a midőn e hű szivet Játékszerként eldobád , Keserűen tör ki végre Ajkamon a kín, a vád. Ifjúságom drágaságit Elpazarlom könnyeden, S csak egy gyöngyét kipótolni Kevés a föld és a menny. Búsan kérdem : mit adhat még kárpótlásul a való ? — Szótlan búmtól szabadulva Nincs számomra semmi jó. DALMADY GYŐZŐ: Egy vén Bach-huszár. Beszély. (Folytatás.) Tomacsek főnök urnak szeme szája tátva maradt , s nem szaporítva a szót, haza kotródott, de azért bízott a hős hadseregben. E napokban még néhányszor lehete­t látni Pest utc­áin, kiborotválva, nagy aranylánczczal, a mint rideg magatartásával e száraz, gunyoros tekintetű vén ember szótlanul s komor léptekkel végig haladott az ifjú élettől pezsgő utczákon. A szadovai csata után nem jött többé a fővárosba s egész őszön és télen betegeskedett, leánya híven ápolta. A dolgok folyamáról semmit sem akart tudni, lelke mé­lyében azonban növekedett az alkalmazkodás gondolata. Őt és házát mindenki kerülte, emberekkel úgy szólva nem is érintkezett, s hivatalnokai mind dühös ellensé­geivé lettek, mert ők már mind szövetkeztek az uj pár­tokkal. Márczius végén, kissé szebb idők álltak be, már egy pár sétát is tett ő nagyméltósága a parkban, midőn a posta többféle leveleket s egy hivatalos okmányt is ho­zott, melyben Magyarország királyi belügyminisztere tudatja, hogy ő nagyméltóságát a megye kormányzásától felmenti s ideiglenes rendelkezési állapotba teszi. A vén,ember erőtlen hanyatlott egy karosszékbe s mint dühöngő gyerekek szoktak tenni, fuldokló zoko­gásban tört ki. Leánya vigasztalni akarta, de úgy vette észre, hogy hasztalan, még ingerültebb lett. — Van-e a világon több ily megaláztatás ? Engem kihagyni! így tisztelik a hosszas évek érdemeit! Hát nem híven szolgáltam-e ügyemet ? Ezek a patvaristák, ezek a gubások, így írjanak egy belső titkos tanácsos­nak ? Lehetséges-e ez ? Oh leányom, leányom , m­i­n­­dennek vége! VIA­­A kétségbeesés reményei. Leontin kisasszony maga is szomorú napokat élt s öreg bús apja mellett. A papákat csak ritkán látogatta, midőn atyja nem volt otthona, róluk azonban soha sem beszélhetett. Hozzájuk az előbbi időkben is kevés em­ber járt, az elbocsáttatás után pedig még a parasztem­berek is kerülték házukat. Ő nagyméltóságát azonban szótalan mély bánat fogta el, egy neme a csendes őrültségnek. A vén ember külsőleg is megváltozott, magas termete összeesett, egye­nes tartása meggörbült, szakállát meghagyta s az, mint bús szürke zászló­darab, ziláltan borult végig begombolt mellényére. Nem sokat adott az előtt annyira kedvelt fehér galléraira , gyémántos gyűrűit, nagy aranylán­­czát elrakta, pamut közé tette, hogy ne kopjanak. — Csak egy szegény disponibilis vagyok, — mon­dogatta magában, —­ nem illik hozzám e fényűzés ! — Leontin — leányom, ugy­e te magyar leány vagy ? — Igen atyám, az vagyok testestől lelkestől! — És mégis azok a gazemberek azt mondták, hogy én jött-ment sehonnai vagyok. Hát nem vagyok-e én magyar ? hát nem tudok magyarul beszélni, nincs-e bir­tokom az országban három-négy ezer hold? hát nem fizetem-e adómat ? hisz ez mind magyarság! Mit akar­nak még ? Hitvány népe, haszontalan proletár csőcselék, utálom őket, papostól, Hastól, vezérestől együtt. Nem, nem, nem tartozom hozzájok soha, soha! Te sem Leon­­tin. Nem, nem, te igaz jó gyermekem vagy, férjhez ad­lak báró Axnerhez, ezt a birtokot eladjuk, kivándorlunk e czudar nép közül. — Atyám az égre kérlek, légy nyugodt, úgy, úgy. — Ülj ide mellém­, itt van, igyál egy kis czitromos vizet, édes jó atyám ! Lecsendesedve leveleket irt ide s­tova, még más apró gazdasági dolgait is igazította s junius első napjai­ban leányától búcsút vett, hogy Bécsbe utazzék. De nem­­ oda ment, hanem Nyitra vármegyébe, hol születéshelyét,­­ s keresztlevelét kereste. Meg akarta győzni a világot, s­­ különösen önmagát, hogy ő magyar, hogy Magyarorszá­gon született. Emlékezett, hogy gyermekkorában gróf P..........­­ költségén tanult, s abba a faluba ment, a­hol gondolta,­­ hogy született; csak azt tudta bizonyosan,hogy a százado­s dal egy idős. De a falu könyvében a Tomacsek István nevet öt hat évtized előtt sem lehetett abban megtalál­ni. Ment más faluba, harmadik, negyedik faluba, de se­hol sem talált rá. Az ősz embert mindenütt tisztelettel fogadták; senki sem ismerte, de kérdezősködései oly

Next