Magyarország és a Nagyvilág, 1875 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1875-07-04 / 27. szám
322 csak öt évre, Ferencz király halála után lett király. V. Ferdinánd 1831-ben február 27-én kelt össze Mária Anna Karolina Pia szardíniai herczegnővel. A reá következő évben Badenben Reindl nyugalmazott kapitány gyilkossági kísérletet intézett élete ellen. A tett indoka a legalacsonyabb, mit csak képzelhetni. Ferdinánd király sok jóval halmozta el a nyugalmazott katonatisztet, kisebb s nagyobb összegekkel segített baján, míg végre Reindl oly nagy összeget kért, hogy a király elutasítá és a gonosz tiszte miatt a jó királyt meggyilkolni kész vala. 1835 március 2-án meghalt Ferencz király és V. Ferdinánd lépett a trónra. Uralkodása áldásos lett volna minden tekintetben, ha testi betegsége meg nem bénítja erélyét, akaratát s nem hagyja túlságosan uralkodni az intéző köröket, melyek a hagyományos uralkodást, a régi terveket, eszméket dédelgették és ápolták. Béke volt mindenütt; tudomány, művészet, ipar és kereskedelem virágzó volt és milyen lehetett volna, ha a természet a nagy erények mellett nagy gyöngeséggekkel is nem veszi körül a királyt, ki különösen Lajos főherczeg befolyásának volt kénytelen engedni. Metternich herczeg vénült s annál inkább féltette hatalmát. Ferdinánd király uralkodása kezdetén a helyzet ura lévén, nem volt biztos a jövőben, mi következik s azért szive sugallatát követve, koronáztatásakor amnestiát adott a politikai bűnösöknek. Jól érezte magát, valamint jól érezte magát mindenkor, ha az embereken segíthetett. 1845—46-ban kezdődtek Ferdinánd király izgalmas napjai; a meglevő állapotokkal nem voltak megelégedve a honpolgárok. Olaszországban forrt, Magyarországon Kossuth Lajos kezdett nagyszabású működésével előtérbe lépni s elnyomta, vagy legalább megakadályozáni. Széchenyi István csöndes terveit, az alsó-ausztriai és cseh rendek is modern szellemnek megfelelő alkotmányosság után sóvárogtak. Még a bécsi írók is a cenzura enyhítését kérték. Metternich elve volt, hogy a követelésekre nem kell hajtani s már a tervben levő újításoktól is el kell állni, ha preszióval akarják megnyerni. Az elégületlenség erre növekedett és a februári forradalommal végződött. Ez az idő nem volt Ferdinánd természetéhez szabva; hagyta főembereit és családja tagjait intézni, bár szivében minden kérelmét teljesítette volna alattvalóinak. Kérdéssé vált, hogy a régi hagyományos rendszer tartassák fenn az uralkodásban vagy létessenek konceszsziók ? — A szabadelvű párt győzött s Metternich hatalma megbukott. — Ezután a király majd emelkedett, majd alábbszállott a nép kegyében. A békeszerető király, kinek a zavaros napok sehogy sem tetszettek, 1848-ban május 17-én sétakocsizás ürügye alatt elhagyta Bécset és Insbruckba ment. Majd újra visszatért s ott volt a tűzben, mig a dolgok mindinkább élesülni kezdtek. A magyarok alatta nyerték meg az első felelős kormányukat. Az öreg király mindig legjobb indulattal viseltetett magyar népe iránt és szive mélyében elszomorították a gyászos események, melyeknek következménye volt, hogy a hatalmat átruházta öcscsére I. Ferencz József királyra és maga elvonult Prágába, hol csendesen megelégedve, áldott neje ápolása alatt sokkal boldogabbul élt, mint a fényes trónon, mely gyönge szelíd természetével nem egyezett. A magyarok iránt való bizalmának bizonyságául szolgál, hogy midőn 1847-ben Lonovics érsek nagyon sürgette s szorgalmazta, hogy a király magyar nyelven nyissa meg az országgyűlést és egyik tagja az uralkodó családnak megjegyzé, miszerint nem szabad ő felségét a nevetésnek kitenni, V. Ferdinánd következőleg határozott: »Magyarul fogok beszélni, úgy a hogy tudok; kedves magyarjaim sokkal jobban szeretnek, hogy sem nevetnének !« — És a királynak igaza volt; óriási éljenzés követé szavait; rengettek a terem falai a lelkesedéstől, midőn a magyar király ajkán az első magyar szó elröppent. Azóta negyedszázad múlt, nagy események s katasztrófákban bővelkedő évek, csak a magyar nemzet vonzalma nem múlt el, nem enyészett az öreg fejedelem iránt. Betegsége hívei mindig izgatottságba hozták az országot és most ravatalánál könyező szemmel, bus sóhajtással állnak meg a hazafiak, hogy áldásukat elrebegjék a fejedelmi halott fölött. Nem akad olyan, ki ne minden jót, ne áldást rebegne a jó öreg Ferdinánd király kihűlt hamvaira. Nejét az áldott s boldogitására teremtett király asszonyt, kitől utódai nem maradtak, fájdalmában egy birodalom népei veszik körül és osztoznak keservében, bánatában. Kezdődött és bevégződött a jó fejedelem élete. A halál hosszas szenvedésektől vált meg; tetteiről szólni a történelem joga, mely Vik Ferdinánd király nevét együtt fogja emlegetni mindig a negyvenes évek nagy törvényhozó alkotásaival, nemzeti és társadalmi mozgalmaival. — Béke hamvaira!% * * E számunk 323. oldalán van föltüntetve a pleskoviczi kastély, mely az elhunyt királynak kedvencz nyaralója volt. Ezen parkjában nyílik azon dús rózsavirány, melyet a bécsi köztárlaton is — a beküldött virágpéldányok alapján — az első érdemdijjal tüntettek ki. E kastély kápolnájába óhajtott a boldogult fejedelem temetkezni — de ez ellen tiltakozott a bécsi capucinusok templomának kryptája. Apolló és Apollónia. — Víg beszélj*. — Irta: Benedek-Büttner Lina. (Folytatás.) J^szsókfi szívesen elhitt mindent, de azért gyöngéd barátja mégis gondoskodott, hogy valamikép nagyon meg ne fájduljon a költő feje, azért inkább feláldozta magát, s a lehető legtöbb bort elitta előle. — Hivatalban meg már úgy sem maradsz. Az a rongy hivatal úgyis csak a magamforma szegény legényeknek való, de te megélhetsz könnyen és fényesen költői tehetséged után is. Mert képzelem, mily jó honorálták a »Felhivás«-t? Csókfi már majdnem kimondta, hogy ellenkezőleg még ő honorálta a szerkesztőt, — de amint a száját erre felnyitotta, hiúsága, melyet barátnői és barátja oly jó tápláltak, hogy rövid időn óriássá fejlődött, s ekkor már feltétlenül uralkodott felette, de hiúság most nyakon ragadta s akként szorította össze torkát,hogy inkább megfojtotta volna, mintsem egy áruló hangot kibocsásson száján; azért csak némán integetett fejével, mintha csakugyan fényes tiszteletdijat kapott volna. — Te nemes, nagy szív vagy, — szólt az írnok, — hogy engem is, mint legnagyobb bámulódat részt hagysz venni e csinos kis estélyen, melyet az első honoráriumból rendeztél magadnak. Csókfi elhitte, hogy csakugyan ő rendezte ez estélit s szinte jól esett költői hiúságának azt is elképzelni, hogy az első tiszteletdíjból fizette ki. XII. Csókfi csak későn éjjel vált meg leghívebb barátjától, de azért mikor hazaért, nejét ébren találta. Amint Klárát, meglátta, rögtön nagyon koszos lett, hogy ezáltal elejét vegye minden netalán mondható szemrehányásnak; s miután igy csakugyan czélt ért, s neje csupán aggódva kérdezte, hogy miféle kellemetlenség érte ? — akkor nyersen, tán még nyersebben mint maga is akarta, mordult rá, hogy egy nőtől férje mindig elvárhat annyi kiméletet, hogy ha az nem akar szólni, a nő be fogja látni, miképp férjének van rá oka amiért igy tesz; — azért Klára most ne gyötörje őt s ne faggassa kérdésekkel. — Hiszen én csak azt akartam kérdezni, — kezdé a nő, de nem folytathatta mert a költő indulatosan vágott szavába: — Már megint akarsz? Neked velem szemben nem, szabad akarni, mert csak nekem van jogom akarni, neked hallgatni és engedelmeskedni a kötelességed! — Szépen osztod be, — szólt szomorú tréfával a nő, — a jog a tiéd, a kötelesség az enyém. — Mit ? te még az én tetteimet bírálgatod ? Azt egyszer mindenkorra kikérem magamnak. Hallgass!! — ez a te kötelességed. Ezzel lehányta magáról a ruhát s bevetette magát az ágyba, még egyet-mást morogva a nőietlen, uralkodnivágyó, önző asszonyról. Klára lezárta könnyező szemeit s szomorúan hajtotta fejét párnáira, s megzavart lelke nem érthette meg, hogy ama hóbortos nők nevetséges kaczérkodásai s a ravasz írnok otromba hízelgései miként tudják ilyen gonoszszá bolondítani a különben jó, gyöngéd, és — költészetét kivéve — minden másban elég okos férjét. Pedig ez aztán kevés változással így ment napról-napra. Klára még néhányszor megkisérlette jóval hatni férjére, s Csókfi némileg hajlandó is volt elfogadni a hatást, de csak addig, mig barátnőivel és barátjával összekerült. Azok hibáinak hízelegtek s igy feltétlenül uralkodtak felette, mig neje előtt be kellett volna hibáját ismerni, s ez elég ok volt arra, hogy Klára hova tovább mindig kiállhatlanabbá váljék előtte. Csókfi ez időben elhanyagolta hivatalát is, de azért annyi megfontolása még maradt, hogy le nem tette, mert azt jól tudta, hogy a »Felhívás !« jövedelme azt még nem pótolhatná. De bámulói előtt ezt csak be nem vallhatta, s unszolásaikra csak nejét okozta, hogy az nem engedi neki egészen hivatásának élni, és azok ilyenkor mindig kikeltek a nő ellen, aki csupa önző akaratosságból dicsőségének útját állja. S a költőnek olyan jól esett azt hallani, hogy csupán a neje az oka, ha ő még nem áll a gazdagság és dicsőség ama fokán, mely költészete után megilletné. S mig Klárának s kis leányának mindig többet és többet kellett nélkülözniük, s Csókafi ha hazajött is csak az ürügyet kereste, hogy mért kössön nejébe, — s mert bensejében még is érezhette, hogy vét a nő ellen, hát talán igazolni akarta saját maga előtt is e tetteit, azért minden áron kereste az okot, s mert akart találni, hát talált is mindig valamit, amert aztán tőle kitelhetőleg bántotta, sértegette nejét. De annál kellemesebb volt a költő esténként a vendéglőben, hat nappal láthatatlan« s igy ha barátjával mulatott, hol midőn már a pénze elfogyott, előre a tiszteletdijakra estelizgettek, minek fedezésére aztán alig volt elég a hó elején kapott hivatalnoki fizetése. Hát még Gerlicze körében ? Ott csupa fellengő gyöngédség s édes ábrándosság volt Csókfi, s szabad idejét mindig is rokona oldalánál töltötte ; s ez érdekes együttlét báját még emelték a regényes séták, melyeket naponkint a kertek alatti füzesben tettek. Ott olvasta fel a költőnő utolsó költeményeit, melyek most mind, mind az ő »megölő szerelméről« panaszoltak. Gerlicze sokat irt , neki sokkal dúsabb olvasottsága volt mint lelkibarátjának, s ő aztán csak belemarkolt a mások szerelmes költeményeibe, s igy megdézsmálva tizet, abból aztán könnyen alkotott egyet, de ami az ő sajátja volt. Csókfi lassúbb menetű gondolkozási képességgel s amellett nagyon csekély olvasottsággal birt, s már a »Felhivás«-on, ami pedig nagyon inspirálta, két hónapig eldolgozott, s most meg épen egy hét is elmúlt, mig egy-egy sorral, vagy épen versszakkal előbbre vitte »A boldogtalan tiltott szerelem« czimü elégiáját, melyen már egy hó óta, a szó teljes értelmében »orczájának verejtékével dolgozott.« De azért nem unta meg e két szép szellem örökké azt, és csakis azt olvasni, bár a mellett a költő, addig is mig az ő nagy szabású költeménye — mely korszakot alkotó mű lesz a szerelmi lyrában — elkészül s meg fog jelenni, addig is egyre kérlelte a költőnőt, hogy közölje azt az »édes bensőséges, mélységes női dalokat« a lapokban. De Gerlicze kérlelhetlen maradt. — Hanem azt sem mondta meg kedvesének, hogy ő szerelmi panaszaival nem csak az eget ostromolja szünetlenül, de a szépirodalmi lapok szerkesztőit is, — és még eddig régen földön hasztalan ostromolt. Pedig Csókfi már nagyon óhajtotta, hogy az egész világ olvassa s igy megtudja minő boldogtalanná tud ő tenni egy nőt, s mi több: egy költőnőt! Szeretett volna kérkedni azzal amire titokban is hiú és büszke volt, mig arra, hogy minő boldogtalanná teszi saját nejét, arra nem volt sem hiú, sem büszke, azzal a költő nem akart kérkedni, sőt legkevésbé sem törődött vele. XIII. S ez aztán igy tartott több hónapon át, s mig a két fennkölt lélek mindig szenvedélyesebben vádolta boldogtalanságukért az »ádáz sors« kegyetlenségét, azalatt Klára is mindig többet és többet szenvedett. Igaz, hogy az ő szenvedései nagyon prózai nyomorúságos szenvedések voltak, mert hát mi is az: eltűrni a házi úr gorombaságait, ha a lakbell nem tudta kifizetni ? adós maradni mindenfelé mindenért, s végre is nélkülözni kis Magyarország és a Nagyvilág. 27. SZÁM.