Magyarország és a Nagyvilág, 1876 (12. évfolyam, 27-53. szám)

1876-07-02 / 27. szám

1 .11 ii , U. ..41U1 414 Magyarország és a Nagyvilág. 27. SZÁM. A kis Marie regéje. i. KIS Marie beteg, nagyon beteg Es kéri önt, hogy látogassa meg.« A mozdony úgy nyög, mintha kebele Aggállyal volna, mint enyém tele. Sóhajt. Zihál. A sok vasláncz zörög. A föld alatta reszket, dübörög. Zúg a nagy erdő. Jajgat, sir a szél És síri bus hangon regét beszél. De áthallatszik lármán, zörejen, S fülembe csendül lassan, rendesen: »A kis Marie beteg, nagyon beteg, És kéri önt, hogy látogassa meg.« V. Reszeltem hozzá halkan, csöndesen : »Majd nemsokára másképen leszen. A kis Marie is vidám lesz megint, Himes mezőkön járva, szökve kint. Jön a tavasz, s a gyógyulás vele. Az arczra rózsát ültet langy szele. Meggyógyuland az én kis gyermekem. . .« De szám szavát már nem hivé szivem. VI. Beszélek hozzá halkan, csöndesen : ». . . A múltra én oly hűn emlékezem. És látom önt még dús hajfürtivei, Mint kis leányka hozzám hogy szökell. Nyakam köré mint fonja két kezét. Kis ajkiról folyT édes, lágy beszéd. Megyógyul ön s majd minden jól leszen. Szegény kicsinykém, kedves gyermekem .. . Repül hajóm. A zivatar közel, S a kötelekbe markol kézivel. Csapkodja hullám fülkém oldalát. Sirály sikolt a szürke légen át. A kis hajó úgy jajgat, sír, hörög És fönn az ég iszonytatón dörög. De áthallatszik lármán, zörejen, S fülembe csendül lassan, rendesen: »A kis Marie beteg, nagyon beteg És kéri önt, hogy látogassa meg.« II. Hosszú az ut. Ah, végre itt vagyok. Sötét a ház, mely máskor úgy ragyog. Csak egy ablakból árad szét a fény, Még fönn viraszt a kis Marie szegény. A régi zár oly rémes hangot ad. A vén Tamás is oly busán fogad És halvány ajka igy suttog, rebeg : »A kis Marie beteg, nagyon beteg.« Az orvos jő ki. Kérdem lázasan : »A kis Marie tán súlyos bajba' van?« Felelt: »E bajt még én sem érthetem. Mi tagja sem fáj, úgy mondá nekem. De hervad. Látom szép arczán, szemén. A kis Marie nagy, nagy beteg szegény !« Már távozik. Ma oly sok dolga van. Utána szólva kérdem lázasan : »Komoly veszélytől csak nem félhetünk ?« És szólt: »Még minden jót remélhetünk. A munka hiv, már megbocsát, megyek. A kis Marie beteg, nagyon beteg.« IV. Most lépem átal lassan küszöbét. Künn zug a szél. Az éj merő setét. Nagyon erős itt benn a fény nekem. Vagy köny vakitá el csupán szemem? A kis szobában félhomály dereng. Egy lámpa ég csak. Gyönge fénye reng. A lágy' pehely közt bársony pamlagon Nyugodtan alvó, halvány angyalon. Mily változás ez i Arcza beesett, Liljom fehérség rózsás pir helyett. A szép két szemre, mely úgy csillogott, A bánat és köny bus jelet nyomott. Kínos vonás van szája szögletén . . . . . Csupán kaczagni halláin eddig én. V. telt kezecske megnyúlt, hosszú lett. Szegény Marie már mennyit szenvedett!« . . . És látom ismét. Az idő siet. Kicsiny gyerekből fejlő lányka lett, Ki nemsokára kap hosszú ruhát És nagy leánynak tartja már magát. Felém siet és elszalad megint, S bár csókot ad, rám durczásan tekint. Meggyógyul ön s majd minden jól leszen Szegény kicsinykém, kedves gyermekem ... XII. Nem volt a napnak akkor sugara. Erdő, mező oly puszta, holt vala. Már nem hatott rám kis madár dala, Lassan folyó viz méla moraja. Bolyongva jártam zöld mezők felett, Üdvöm keresvén, amely elveszett. . . . . . Emlékszik-é, mily bus volt életem, Midőn utólszor láttam gyermekem ? ... És ön letörlé forró könnyemet, S enyhitni vágyott azt a mély sebet. Csodálkozott, hogy mim sem fájlalom. Testem nem is, de.szivem fájt nagyon. S emlékezik ? Föltártam szivemet Es fölfedeztem bus szerelmemet, • Hogy nincs remény e gyötrött szívbe' már. A múlt borús és a jövő kopár. . . . Beállt az ősz, kint hűvös volt a lég. A nap leszállt, de nem volt este még. A kandallóban tűz égett vigan, S a nagy tükör-lap izzott lángiban. A kandallónál ültünk és a fény Megcsillogott ön szép arczán, szemén, S én bus regémet mondtam önnek el, Mit szenvedett, mit élt át e kebel . . . . . . Elmondtam én azt, mint szeret szivem. Elmondtam én a szerelmet híven. Elmondtam én azt, mily boldog valék: Egy csók csupán és megnyílott az ég. Elmondtam én a súlyos végzetet, Mely engem tőle messze elvetett; Hogy most bolyongok zöld mezők felett Üdvöm keresve, amely elveszett . . . ... Es önre néztem. Hittem könye foly, S im ajkán játszott gunyoros mosoly. A tűz arczára szórta lángjait, S elárulá a szem villámait, S a száj, mely eddig vigaszt hirdetett, E bus regére gúnnyal nevetett . . . VIII. . . . Azóta hosszú, kinos éjeken E nevetésen törtem volt fejem, De hasztalan. Nem leltem indokát. A sürü fátylon most sem látok át. Gondolkodám sok hót és hó során, De e kaczaj nekem ma is talány . . .« IX. Elhallgaték és ime hirtelen A lányt mellemre dőlni érezem. Susogva szól: »Megfejtve a talány. Te férfi vagy, s a kis Marie leány, S a kis Marie csak érted él. Szeret, S meghal, ha őt te nem szeretheted.« X. . . . Ne sírj Marie. Töröld le szép szemed, Még könyeidre szükséged lehet. Az élet (ltját járni oly nehéz, Hogy két szemed még gyakran könybe vész. . . . Álmodj soká és álmodj szépeket. Én majd virasztok álmaid felett, S amit azokban fest a képzelem; Megadja ébren boldog szerelem . . . XI. »Álmom nehéz volt. Hosszú és nehéz. Oly jó, hogy itt vagy, édes ébredés! Álmodtam szörnyű, átkos kinokat. Rút gyötrelemről, könyekről sokat. . . . Egy bolygó csillag párját nem leié. Egy lány sebét hűn, titkon viselés A csillag s ifja másért epedez. . . . Áh 1 oly nehéz, oly kinos álom ez. És végre mégis élte alkonyán Ölelte egyszer kedvesét a lány-, De annak szive puszta és kiholt. A csók, a köny csak részvét müve volt. Óh mondd, csak álom. Gyötrő csalfa álom.. .« . . . Csak álom ..................................... X II. . . . Gyötrő, kinos, igaz álom. XIII. Elmúlt a tél is. Jött a kikelet. Sirdomb borul a kis Marie felett. A nap ragyogva jár a kék egeu. S merő setét az éj bus szivemen. Búcsúzni jöttem. Már az óra int. Magad maradtál kis Marie megint. XIV. Repül hajóm. A zivatar közel, S a kötelekbe markol kézivel. Csapkodja hudám fülkém oldalát. Sirály sikolt a szürke légen át. A kis hajó úgy jajgat, sir, hörög És fönn az ég iszonytatón dörög. De áthallatszik lármán, zörejen, S fülembe hangzik lassan, rendesen : »A kis Marie csak érted él. Szeret, S meghal, ha öt te nem szeretheted.« A mozdony úgy nyög, mintha kebele Aggállyal volna, mint enyém, tele. Sóhajt. Zihál. A sok vasláncz zörög. A föld alatta reszket, dübörög. Zug a nagy erdő. Jajgat, sir a szél És síri hangon bus regét beszél. De áthallatszik lármán, zörejeü, S fülembe csendül lassan, rendesen ■ »A kis Marie csak érted él. Szeret, S meghal, ha őt te nem szeretheted«- Г V « * Karlovszky Endre. ТТП T ' у-’* ~у П11Ш miilllllin” irWTTr^

Next

/
Thumbnails
Contents