Magyarország és a Nagyvilág, 1876 (12. évfolyam, 27-53. szám)

1876-07-02 / 27. szám

414 Magyarország és a Nagyvilág. ' ТТПT 1 .11 ii , U. ..4101 у­’* ~у П11Ш miilllllin” k­WTTr^ A kis Marie regéje. 1. KIS Marie beteg, nagyon beteg És kéri önt, hogy látogassa meg.« A mozdony úgy nyög, mintha kebele Aggállyal volna, mint enyém tele. Sóhajt. Zihál. A sok vasláncz zörög. A föld alatta reszket, dübörög. Zúg a nagy erdő. Jajgat, sir a szél És síri­kus hangon regét beszél. De áthallatszik lármán, zörejen, S fülembe csendül lassan, rendesen: »A kis Marie beteg, nagyon beteg, És kéri önt, hogy látogassa meg.« Repül hajóm. A zivatar közel, S a kötelekbe markol kézivel. Csapkodja hullám fülkém oldalát. Sirály sikolt a szürke légen át. A kis hajó úgy jajgat, sír, hörög És fönn az ég iszonytatán dörög. De áthallatszik lármán, zörejen, S fülembe csendül lassan, rendesen: »A kis Marie beteg, nagyon beteg És kéri önt, hogy látogassa meg.« II. Hosszú az út. Ah, végre itt vagyok. Sötét a ház, mely máskor úgy ragyog. Csak egy ablakból árad szét a fény, Még fönn viraszt a kis Marie szegény. A régi zár oly rémes hangot ad. A vén Tamás is oly busán fogad És halvány ajka igy suttog, rebeg : »A kis Marie beteg, nagyon beteg.« Az orvos jő ki. Kérdem lázasan : »A kis Marie tán súlyos bajban van?« Felelt: »E bajt még én sem érthetem. Mi tagja sem fáj, úgy mondá nekem. De hervad. Látom szép arczán, szemén. A kis Marie nagy, nagy beteg szegény !« Már távozik. Ma oly sok dolga van. Utána szólva kérdem lázasan : »Komoly veszélytől csak nem félhetünk ?« És szólt: »Még minden jót remélhetünk. A munka hiv, már megbocsát, megyek. A kis Marie beteg, nagyon beteg.« IV. Most lépem átal lassan küszöbét. Künn zúg a szél. Az éj merő sötét. Nagyon erős itt benn a fény nekem. Vagy köny­vakitá el csupán szemem? A kis szobában félhomály dereng. Egy lámpa ég csak. Gyönge fénye reng. A lágy­ pehely közt bársony pamlagon Nyugodtan alvó, halvány angyalon. Mily változás ez ! Arcza beesett, Liliom fehérség rózsás pir helyett. A szép két szemre, mely úgy csillogott, A bánat és köny­vus jelet nyomott. Kínos vonás van szája szögletén . . . . . Csupán kacsagni hallom­ eddig én. V. telt kezecske megnyúlt, hosszú lett. Szegény Marie már mennyit szenvedett!« V. Reszeltem hozzá halkan, csöndesen : »Majd nemsokára másképen leszen. A kis Marie is vidám lesz megint, Himes mezőkön járva, szökve kint. Jön a tavasz, s a gyógyulás vele. Az arczra rózsát ültet langy szele. Meggyógyuland az én kis gyermekem. . .« De szám szavát már nem hivé szivem. VI. Beszélek hozzá halkan, csöndesen : ». . . A múltra én oly hűn emlékezem. És látom önt még dús hajfürtivel, Mint kis leányka hozzám hogy szökell. Nyakam köré mint fonja két kezét. Kis ajkb­ól folyt édes, lágy beszéd. Megyógyul ön s majd minden jól leszen. Szegény kicsinykém, kedves gyermekem .. . . . . És látom ismét. Az idő siet. Kicsiny gyerekből fejlő lányka lett, Ki nemsokára kap hosszú ruhát És nagy leánynak tartja már magát. Felém siet és elszalad megint, S bár csókot ad, rám durczásan tekint. Meggyógyul ön s majd minden jól leszen Szegény kicsinykém, kedves gyermekem ... XII. Nem volt a napnak akkor sugara. Erdő, mező oly puszta, holt vala. Már nem hatott rám kis madár dala, Lassan folyó viz méla moraja. Bolyongva jártam zöld mezők felett, Üdvöm keresvén, amely elveszett. . . . . . Emlékszik-é, mily bus volt életem, Midőn utólszor láttam gyermekem ? ... És ön letörté forró könnyemet, S enyhitni vágyott azt a mély sebet. Csodálkozott, hogy mim sem fájlalom. Testem nem is, de­ szivem fájt nagyon. S emlékezik ? Föltártam szivemet És fölfedeztem bús szerelmemet. • Hogy nincs remény e gyötrött szívben már. A múlt borús és a jövő kopár. . . . Beállt az ősz, kint hűvös volt a jég. A nap leszállt, de nem volt este még. A kandallóban tűz égett vigan, S a nagy tükör­lap izzott lángiban. A kandallónál ültünk és a fény Megcsillogott ön szép arczán, szemén, S én bús regémet mondtam önnek el, Mit szenvedett, mit élt át e kebel . . . . . . Elmondtam én azt, mint szeret szivem. Elmondtam én a szerelmet híven. Elmondtam én azt, mily boldog valék: Egy csók csupán és megnyílott az ég. Elmondtam én a súlyos végzetet, Mely engem tőle messze elvetett; Hogy most bolyongok zöld mezők felett Üdvöm keresve, amely elveszett . . . ... És önre néztem. Hittem könye foly, S­im ajkán játszott gunyoros mosoly. A tűz arczára szórta lángjait, S elárulá a szem villámait, S a száj, mely eddig vigaszt hirdetett, E bus regére gúnnyal nevetett . . . VIII. . . . Azóta hosszú, kincs éjeken E nevetésen törtem volt fejem, De hasztalan. Nem leltem indokát. A sürü fátylon most sem látok át. Gondolkodom sok hét és hó során, De e kaczaj nekem ma is talány . . .« IX. Elhallgatok és ime hirtelen A lányt mellemre dőlni érezem. Susogva szól: »Megfejtve a talány. Te férfi vagy, s a kis Marie leány, S a kis Marie csak érted él. Szeret, S meghal, ha őt te nem szeretheted.« X. . . . Ne sírj Marie. Töröld le szép szemed, Még könyeidre szükséged lehet. Az élet altját járni oly nehéz, Hogy két szemed még gyakran könybe vész. . . . Álmodj soká és álmodj szépeket. Én majd virasztok álmaid felett, S amit azokban fest a képzelem. Megadja ébren boldog szerelem . . . XI. »Álmom nehéz volt. Hosszú és nehéz. Oly jó, hogy itt vagy, édes ébredés! Álmodtam szörnyű, átkos kinokat. Rút gyötrelemről, könyekről sokat. . . . Egy bolygó csillag párját nem lelé. Egy lány sebét hűn, titkon viselés A csillag s ifja másért epedez. . . . Ah­­­oly nehéz, oly kinos álom ez. És végre mégis élte alkonyán ölelte egyszer kedvesét a lány­, De annak szive puszta és kihalt. A csók, a köny csak részvét műve volt. Óh mondd, csak álom. Gyötrő csalfa álom.. .. . . . Csak álom..................................... XII. . . . Gyötrő, kincs, igaz álom. XIII. Elmúlt a tél is. Jött a kikelet. Sirdomb borul a kis Marie felett. A nap ragyogva jár a kék egen. S merő sötét az éj bús szivemen. Búcsúzni jöttem. Már az óra int. Magad maradtál kis Marie megint. XIV. Repül hajóm. A zivatar közel. S a kötelekbe markol kézivel. Csapkodja dudám fülkém oldalát. Sirály sikolt a szürke légen át. A kis hajó úgy jajgat, sir, hörög És fönn az ég iszonytatán dörög. De áthallatszik lármán, zörejen, S fülembe hangzik lassan, rendesen : »A kis Marie csak érted él. Szeret, S meghal, ha őt te nem szeretheted.« A mozdony úgy nyög, mintha kebele Aggállyal volna, mint enyém, tele. Sóhajt. Zihál. A sok vasláncz zörög. A föld alatta reszket, dübörög. Zúg a nagy erdő. Jajgat, sir a szél És síri hangon bus regét beszél. De áthallatszik lármán, zörejen, S fülembe csendül lassan, rendesen ■ »A kis Marie csak érted él. Szeret, S meghal, ha őt te nem szeretheted« - Г V « * Karlovszky Endre. 27. SZÁM.

Next