Magyarország és a Nagyvilág, 1879 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1879-01-05 / 1. szám

2 is, hogy lapunk, a Magyarország és a Nagy Világ,“ ezúttal családi ünnepet is ül, egykori szerkesztőjének nyújtva a babér­koszorút e napon. Legyen soká maradása közöttünk, kik szeretettel és hálával nézünk fel hozzá. A szerkesztőség­. •X­Frankenburg Adolf született Német-Ke­­reszturott*), Soprony megyében 1811-ben. (Az »Ujabbkori Ismeretek Tára« rosszul mondja, hogy 12-ben) november 21-én, tehát egy hóval később Liszt Ferencznél, ki Német-Kereszturhoz alig fél órányi távolságra eső Roldingban jött világra. Apáik gazdatisztek valának hg. Eszterházy uradal­mában s mint ilyenek, jó barátságban éltek egy­mással, mely utóbb még bensőbbé vált azáltal, mert a csecsemő Lisztet Frankenburg anyja tar­totta a keresztvízre. Frankenburg szülei házánál nyerte a legelső oktatást, de már az 1819-ik évben elkerült hazulról. Az elemi iskolákat és a négy első gymnasiumi éveket Sopronyban tölté vala. A rhe­­torikát és poesist Pécsett végezte, hol Grazait és Nagy Ignáczot számithatá tanulótársai közé, kik később irodalmi nevezetességek lőnek. Itt irta tizen­hat éves korában 1817-ben, tehát 51 évvel ezelőtt legelső költeményét, egy deák satirát, melynek élével egy, magát a tanároknál behizelgő iskola­társa ellen fordult, ki árulkodási viszketegével gyakran kellemetlenséget okoz vala neki. Mottoul Overus distichonát választó : »Qui vult laudari a dominis charusque vocari, discat adulari, nam tales suat modo ciari.« E satira nyomtatásban is meg­jelent ily czimmel: Satira ad Julium Macrinum (igy nevezte el a tanulót) Pestini, Typis nobilis Mathina Trattner de Petrova. Decinit Adolphus Antonius Frankenburg quinque ecclesiensis poeseos auditor. A költemény Döbrentei és Horváth István kezébe is került. Ez utóbbi nagyon megdicsérte és Frankenburg apjához Somogyvárra irt levelében »Juvenalisi­ért« találván benne, a fiatal költőt arra serkentette, hogy szerencséjét magyar nyelven is megkísértse. Pécsről Frankenburg Győrre ment, hol a hetedik gymn­­osztályt szép sikerrel járta, végül Szombathelyre költözött, hol philosophiai tanul­mányait végezte. A gazdasági tanfolyamot a keszt­helyi Georgiconban, a jogtudományokat pedig Egerben hallgatta. Egy évig a hevesmegyei jegyző­nél patvaristáskodván, juratusnak ment Pozsonyba, hol a nagy Széchényi István gróf oldala mellé jutott, kivel később mintegy fél évet Nagy-Czenken tölt vala. Azután Sopronyban beállt a szász vasas­németek közé hadapródnak, néhány hónap múlva azonban e »fényes« állást odahagyván, elment házasodni — Egerbe. Neje magyar leány s oly ked­ves teremtés vala, hogy, mint mondani szokása, csak egyszer busitá meg életében, akkor t. i., mikor meghalt, de ez egyszer oly fájdalmasan, hogy az egész életére kihatott. Nagy-Gombán Somogy me­­gyében bérelte ki a Hunkár-jószágot, de nem értvén a gazdasághoz, egy év múlva túladott rajta s föl­ment Pestre, hol Mátrai Gábor közbenjárására alkalmazást nyert a magyar tud. Akadémiánál, melyet egy év s három hó múltán királyi szolgálat­tal cserélt fel. Akadémiai állásától megválván, egy ideig a budai kir. magy. kamaránál mint fogalmazói gya­kornok szerepel vala, mig később ugyanoda levél­tári tisztnek kinevezték. 1847-ben Bécsbe ment kir. udvari tolmácsnak a magyar kanczelláriához ; 1848-ban a magyar, minisztérium ez állomásában meghagyta, de még ugyanazon év novemb. havá­ban elfogatván, három hónapot börtönben töltött Windischgrätz hatalomszavára. Onnan kimenekül­vén, még azon évben a bécsi cs. kir. legfelsőbb törvényszéknél fogalmazói s 1855-ben ugyanott a legfőbb úrbéri törvényszéknél elnöki titkárnak neveztetett ki; 1860-ban magy. kir. udvari titkár lett az újonnan felállított udv. kanczelláriánál. 1866-ban nyugalomba lépve, Pestre költözött, hon­­nét rövid idő múlva Bécsbe tért vissza. 1868-ban megválván Bécstől, Sopronyba vonult, hol végleg letelepült. Mint a költők nagyobbrészt, úgy ő is eleinte szerelmes verseket írogatott, de csakhamar más irányt kezde követni. Már 1831-ben »Emma« czímű balladáját közölte a Regélő, a Tud. Gyűjteményhez csatolt Koszorú pedig epigrammáinak egész sorát közölte, melyekben satirai ere, csípős gúnyja erősen kezde nyilatkozni. A mi költeményt ezen kívül adott, az majdnem kizárólag paródia, mire még alább visszatérünk. Irodalmi tevékenységét tulajdonkép Pestre kerültével kezdi kifejteni. Szorgalmasan dolgozott az akkori politikai, szépirodalmi lapokba és folyó­iratokba. Közleményei sűrűen jelentek meg a Regélő, Rajzolatok, Természet, Hölgyfutár, Athe­naeum, úgy a Főv. Lapok, Pesti Napló, Hon, Haza és más lapok hasábjain. Novellák, értekezések, sati­­rák, humoristikus elmefuttatások rendre felváltották egymást. A közönség csakhamar megkedvelte tol­lát, melyet szokatlan stilbeli könnyűséggel forgatott. Szellemes rajzai, kedélyes humora, csípős gúnyja, melyek munkáit jellemezték, önkénytelenül von­zottak és rövid idő alatt kedvelt íróvá tevék őt. Nevét a »Jelenkor« munkatársai között is leljük; Kossuth »Pesti Hirlap«-jának pedig nemcsak állandó tárczairója valt, hanem a fővári újdon­ságok rovatját is ő vezette, mégpedig igen elmésen és bátran mindaddig, mig felsőbb parancs folytán e rovat írásától el nem tiltatott. Kossuth igen saj­nálta lelépését s lapjában méltányló szavakkal hir­dette azt a közönségnek. Szerkesztői pályája 1843-ban kezdődik. Ekkor inditá meg a »Magyar Életképek«-et Fáy András bevezető czikkével havi füzetekben, melyeket később »Életképek« czim alatt folytatott. A legjelesebb költők sorakoztak melléje. Költeményeket Vörös­marti, Petőfi, Vachott Sándor Írtak, beszélyeket Nagy Ignácz, Gaál József, humoreszket Kaján Ábel (Pákh Albert.) E lap hasábjain ébresztett legelőször figyelmet Jókai is »Nepean sziget« czimű beszélyével. A munkatársak között talán a legfia­talabb volt Fáik Miksa, ki nagyobbrészt Sólyom álnév alatt írogatott »apróságokat«, melyek szel­lemességben nem szenvedtek hiányt. Garai is sokat dolgozott e lapba; anonym közleményei alatt »méh« rajta állott. Kossuth pedig ama zárszót közölte benne, melyet az Iparegyesület gyűlésén mondott el. E havi iratnak azonban nem volt hosszú élete. Egy nagy hibája volt: az t. i. hogy szabadelvű lap volt. Ez nem volt ínyére a helytartó-tanácsnak, komolyan megharagudott a lapra és szerkesztőjére s üldözni kezdte mind a kettőt, mit annál könnyeb­ben tehetett, mivel Frankenburgnak nem volt sza­badalma a kiadásra. De Frankenburg derekasan kivágta magát a bajból. Az egésznek az lett a vége, hogy az »Életképek« nem sokára mint heti­lap indult meg s nagyon jó keletnek és szép hírnek örvendett, elannyira, hogy a P. Divatlappal és Honderűvel mindig versenyezhetett úgy a benne megjelent munkálatokra, valamint az előfizetőkre nézve is. Munkatársai a legtehetségesebb írók valá­nak, különösen a fiatalok. A »tiz«-ek társasága feloszolván, tagjai majdnem mind az »Életké­pek« munkatársaivá lőnek, leginkább azonban Jókai és Petőfi dolgoztak bele, azonkívü­l Tompa, Szigligeti és Kemény Zsigmond. Az »Életképek« később egy melléklettel bővült, melynek czíme­­ »Irodalmi őr« volt, mely a részrehajlatlan kriti­kának nyitott tért. Itt bírálták meg Józsika »két Barcsay«-j­át kedvezőtlenül, a miért Józsika komo­lyan megneheztelt. Itt bírálta Erdélyi János Vörös­marti összes műveit és igazi tárgyilagossággal, finom érzékkel s mély tudománynyal. Ekkor vezette be Frankenburg az irodalomba Vas Gerebent. Arany I János legeslegelső novellái (Egyszerű beszélyke és Hermina) szintén e lap hasábjain jelentek meg. Szó­val , Frankenburgnak sikerült az akkori legjobb írói erőket maga köré egyesíteni, minek köszönheti, hogy lapjában a legtöbb elevenség, erő, csin, ízlés és szellemesség mutatkozott. De mikor a lap szépen neki indult a virág­zásnak, ellenségei megint agyarkodni kezdtek ellene. A censorok titkos terveket kovácsoltak, mert a szerkesztőt lapjával együtt okvetlenül meg akar­ták buktatni. Haragudtak rá, mert rendesen kifo­gott rajtuk. Általában Frankenburgnak — bár sok dolga volt a censorokkal — soha sem voltak oly kellemetlenségei, mint szerkesztőtársainak. Ta­lálékonysága, furfangossága rendesen győzött a censorok számításain, kiknek vörös czeruzája ret­tenetesen működött ez időben, és a­hol ez műkö­dött, ott izzadtak a szerkesztők. Mivel pedig a czenzorokat meggyőzni soha sem lehetett, furfang­­gal kellett kifogni rajtuk. Ebben Frankenburg volt a mester, a gyorsan végezett velük s rendesen mint győző távozott. A tervszerű üldözés azonban nem sokára meg­hozta a maga gyümölcsét. Frankenburgnak tud­tára adták, hogy kiteszik a hivatalból, ha ilyen »incompatibilis« lapnak továbbra is szerkesztője marad. De Frankenburg nem ijedt meg, továbbra is szerkesztette a lapot. Szilárd jelleme nem ismeri e két vonást: félelem, csüggedés. Koczkára tette existentiáját, jövőjét, de kedves lapjától meg nem válhatott, szabad szellemét meg nem tagadhatta. És ez sok, nagyon sok volt­amaz időben, különösen olyan körülmények között, min­kben ő élt vala. Mikor így nem sikerült őt »megtéríteni«, 4000 forin­tot kínáltak lapjáért, váljon meg tőle; de Franken­burg nem bocsátkozék alkuba; nem volt az az ember, ki anyagi haszonért szellemi kincset cserél­jen. Minél szilárdabb maradt, annál inkább boly­gatták, hogy nyugta soha se lehessen. Midőn már mindenből kifogytak, rá akarták venni, hogy szün­tesse meg az »Életképek«-et és szegődjék a »Hon­­derű«-h­ez szerkesztőnek. Megköszönte az ajánlatot és nem ment. Az Életképek ellenségeinek agyarkodása nem vezettek eredményre vagy jobban mondva, ellenkező eredményre vezettek, mint aminőre czéloztak. Pest akkori szabadelvű férfiai, mint Batthyáni Kázmér, Kossuth, Rádai Gedeon, Pulszky Ferencz és mások összeállottak, hogy a lap és a szerkesztő existentiá­ját biztosítsák. Erre az ellenség vezérei az ostromot beszüntetni látszottak, de annál szorgalmasabban ásták a »mimikát«, melyek majd felrobbantják a bevehetetlen várat. És úgy is lett. 1847-ben tudatták Frankenburggal, hogy kinevezték udvari tanácsos­nak — Bécsbe. Ekkor arra kérte pártfogóit, hogy az ő és lapjának existentiáját szerződésileg bizto­sítsák, akkor marad. Mivel azonban ezt tenni vona­kodtak, nem volt más választása, mint családi és atyai érzéseinek hódolva, Bécsbe költözni és állását elfoglalni. Azonban gondoskodott róla, hogy üldö­zőinek győzelme ne legyen tökéletes. Ha már őt kiüldözték az országból, maradjon meg az, a »miért« üldözték: a lapja. És ez meg is maradt. Az Életképeket az akkori kor fiatal írói legjobbika, a szabadelvű Jókainak adta át. Ő ment — de a lap továbbra is mint a szabadelvű párt közlönye műkö­dött, hódítva, számtalan híveket gyűjtve a magyar érdekek fejlesztésének. Mielőtt Pestről távozott volna, bucsuebédet adott írótársainak, kik vele együtt küzdöttek és szenvedtek. Mindnyája emlék­sorokat irt a búcsúzó bajtárs albumába, melyet a veterán-író mai napig is kegyelettel őriz. Pesten létekor nemcsak az Életképek szer­kesztésével foglalkozott. Azonkívül, hogy sok lapnak hol munkatársa, hol társ-szerkesztője volt, a német Pester Tagblattnak, melybe Lukács M. és Pulszky F. is dolgoztak, két éven át volt rendes dolgozó­társa. Ez a lap a magyarok iránti ellenszenvéről volt nevezetes. Frankenburg — ha írt, pedig sokat irt bele, mindig magyar dolgokról s magyar érdek­ben forgatta tollát, miáltal sikerült is neki e lap ellenszenvét némileg paralizálnia. Nem érdektelen tudni, hogy ő volt az, ki Pesten vagy talán egész Magyarországon a legelső felolvasást rendezte jótékony czélra. 1838-as évben humorisztikus felol­vasást tartott a pestmegyei árvízkárosultak fölse­­gélyzésére a megyei teremben, még pedig szép siker­rel. Mert ő nemcsak az irodalomban tett számot, hanem a társadalmi életben is. A közjó előmoz­dítása volt czélja, az általános haladás jelszava. Tudta, hogy ezt a társadalmi élet fejlesztése, az elemek társulása által érjük el. E szerint cseleke­dett, fáradt. Rendezett tánczmulatságokat, hang­versenyeket, színi előadásokat különböző jótékony czélokra. A rendezés oroszlán része mindig az ő vállaira nehezedett, de ő megbízta, pedig az az akkori időben még roppant nehézségekkel járt, mert új, szokatlan valami volt. De Frankenburg minden akadályt le tudott győzni. Fáradságát siker koronázta és ez elég jutalom vola neki. Ezen kívül néhány megtiszteltetés is érte, így lett ő a pesti zene-conservatorium és gyermek-kórház tisz­teleti tagja, sőt utóbbinak titkára is, mely hivatalt Pestről való elköltöztéig viselte. És e körből, melybe ő úgy odaillett, melynek lelke volt, egyszerre kiszakították. Mennie kellett Bécsbe — hivataloskodnie. De bár Franken­burg Bécsben hivataloskodott, — Pesten műkö­dött ezentúl is. Áttétele következtében koránsem szakadt meg irói munkássága; magyar iró maradt *) Ez Dóczi Lajosnak is a szülőhelye. Magyarország és a Nagyvilág. 1. Szám.

Next