Magyarország és a Nagyvilág, 1880 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1880-07-04 / 27. szám

27. szám. Budapest, 1880. július 4. XYIL évfolyam. Előfizetési dij: Negyedévre 2 frt. — Félévre 4 frt. — Egész évre 8 frt.-A. PLETYKA. — Elbeszélés. — Irta Sümegi Kálmán. f GY-E. önök is egyetértenek velem abban, hogy csúf egy dolog az a pletyka ?! Békes- ~ - séget háborító,barátságot rontó,rokonságot bujtó, szeretetet bontó, haragot szerző száz nyelvű szörny, ki, mint a rósz lélek, az emberi gyönge- ségek nyomában jár szüntelenül, ezer és ezer alakot váltva, mérges fullánkjait boldog-boldog­talanba szúrva, jón és rosszán egyformán rágódva, mert csak úgy élhet, ha ront, bont, pusztít, »szelet vet, hogy vihart arathasson.« Ugy-e, nem találják nagyítva a hasonlatot, ha azt mondom, hogy ez a mérges fullánku pusztító szörny a — társas élet philloxérája?! Hizelgek magamnak, hogy ez a hasonlat nagyon találó. Mert hát a pletyka is csakolyan elpusztithat- lan, mint ez az átkozott féreg, szép szőllőink e rettegett réme. És csak olyan szapora, csak oly hamar terjed, épen olyan parányi és szakasztott olyan veszedelmes. A philloxera a szőllővesszők élő rostjai közt, a föld sötét homályában, elrejtve, szabad szemmel nem is láthatólag végzi rettenetes munkáját. A szegény gazda csak azt veszi észre, hogy előbb buja hajtású szőllővesszői elsárgulnak, elcsene- vésznek ; majd arra ébred, hogy oda mindene. A pletyka is alattomban, titokzatos sötétségben mű­ködik. Veszélyes porondja nehány roszakaratu szó, melyből aztán ezer és ezer nagyobb féreg keletke­zik, a melyek addig addig rágódnak az emberen, a mig a becsületéhez nem férnek. Sok tanulságos esetet tudnék én elbeszélni ennek a bebizonyítására. Hanem, azt hiszem, önök is tudnak nem egyet, nem is kettőt ezekből a tör­ténetekből s nem igen kell sokáig újabbra és újab­bakra várakozniok, mert hát mindig szolgál az élet frissebbekkel, akár a nagyvárosban, akár a kis városokban laknak, akár falun, akár pusztán élnek. Hol nincsen pletyka, ahol emberek élnek P Az a történet, a mit én a pletykáról elmon­dandó vagyok, nem ilyen mindennapi, nem ilyen közönséges. Az is ugyan apletyka veszedel- mességét fogja példázni, de fölöttébb különös erkölcsi tanulsággal, melynek jeligéjéül bátran választhatnám a kétélű kardról szóló példabeszé­det, vagy azt a magyar szólásmondást, mely hang­zik ekképen: »a ki másnak vermet ás, maga esik bele.« Ebből a történetből majd az is kiviláglik, hogy minden rossznak van jó oldala is. Még a pietyká­PETŐFI PÁRBESZÉDE BEM TÁBORNOKKAL. A KÖLTŐ SAJÁTKEZŰ ÍRÁSÁBAN.

Next

/
Thumbnails
Contents