Magyarország és a Nagyvilág, 1881 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1881-01-02 / 1. szám

1. Szám — Azt gondolod, olyan szép nőt hiv oda Emma kisasszony ? — kérdé mosolyogva Kon­dor ur. — Ellenkezőleg! Meg vagyok győződve: Emma valami nyárspolgár leányának mutat be, valami libának; s azt hiszi, megelégszem vele, ha ötven-hatvan ezer forint kárpótlást kapok ! — Szép pénz! — jegyzé meg a hitelintézet. — De nagyon csalódik a kisasszony, ha ilyennek hisz! A mily igaz szeretettel közeled­tem hozzá, ép oly ridegen utasítom vissza a Rothschild leányát is, ha nem szeretem! — Láttad már? — Nem! — Úgy nem is tudod, hogy szereted e vagy nem? — Ezt csak olyan ember mondhatja, mint te Domokos, ki az egyik hölgyet olyannak tar­tod, mint a másikat! Kérdezd meg Adorjánt! (j majd megmagyarázza! — Jól van! Hát elmegyünk s neki rontunk a roppant veszedelemnek! — kiáltott Kondor Domokos mosolyogva. II. Szirti Kelemen ur a zálogház érdemes tiszt­viselője volt, kinél ugyan nagy kelletlenül hagy­ták ott a felek holmijokat, de a fiatal emberek annál szivesehhen ajándékozták volna meg bájos leányát, Emma kisasszonyt szivükkel, ha kegyes­kedett volna azt elfogadni. Szirti Kelemen az irodában, az arany, ezüst és gyémántok tömkelegében komor és szívtelen volt: a világ minden kincséért nem becsülte volna az édes anyja gyémánt karpereczeit sem többre, mint amennyire a regula becsüli; és a világ min­den kincséért nem mondta volna a nyakékre, hogy tiszta arany, ha választóvize és furfangos szemüvege az ellenkezőre vallottak. Otthon azonban minden megváltozott; Ke­lemen ur arcza kiderült, mint a legvidámabb májusi nap; Szirti Kelemenné, az örökké mo­solygó Róza néni pedig olyan jóizü kávévei, kuglóffal, iróstésztával s egyéb kellemetességek­kel lepte meg vendégeit, hogy már csak ezekért is tündérnek nevezték volna Emma kisasszonyt. Ámde Emma e nélkül is tündér volt! Ha valaki herczegnő, grófnő vagy épen ki­rálykisasszony, annak a hire hamarább kap szár­nyat, mint a szegény zálogházi tisztviselő leányáé, kinek ugyancsak szépnek kell lennie, hogy em­legessék. Szirti Emma kisasszonyt, mikor a polgári leányiskolába járt, már úgy megbámulták, mint valami üstökös csillagot. Élezés emberek azt ta­lálták ki, hogy Emma kisasszony nem is leányáé annak az arany orrú, választóvíz szinii öreg em­bernek, hanem valami elszegényedett kroezus adta be zálogba, s nem tudván kiváltani a kin­cset, odaveszett az öreg ember nagy gyönyörű­ségére. Ki tudja, nem volt-e a dologban valami igaz? Annyi bizonyos, akárhogy összenézegette is valaki Szirti Kelemen urat és nyájas hites­társát, leányukkal semmi közös erényeket nem födözhetett föl. Kelemen ur nagy, potrohos em­ber volt; ha az utczán járkált, azt gondolható bárki, egy nagy „0“ betii gömbölyödik elő a földből, mig kedves élete párja valami varró- párnából megszabadult gömböstiinek tűnt fel vé­konyka termetével. Mellettük Emma kisasszony mint ezédrus, emelte büszke fejét az égnek. Sugár alakja volt; fekete szeménél még hollófeketeségü haja és Magyarország és a Nagyvilág. I szemöldje sem volt sötétebb. Arcza halványsága még inkább feltüntette dús fürtéi sötétségét. Ajkairól a legnagyobb tudós sem döntheté el: nyitva vagy zárva édesebbek-e? Királynő volt, nem zálogházi tisztviselő leánya! Ha az egész zálogház minden kincsét dobták volna a mérleg egyik serpenyőjébe s a másik serpenyőbe Emma kisasszonynak csak csillag szemét feledik, az egész kincstárt le­nyomja mégis értékével! Ha ezt a tagadhatatlan igazságot nem is Írták volna alá a zálogházi hivatalnokok, s mint kötelességtudó tisztviselő, Szirti Kelemen ur sem: a fiatal emberek annál készségesebben elis­merték. Túri Jenő doktor ur mindeniknél jobban j rajongott, mert mindeniknél közelebbről volt al- I kalma ismernie Emma kisasszonyt, kit egyszer gyógyított is. A dojrtoj- ur kénytelen volt elismerni, he sok széj/beteget kürti már, de Emma kisasz- szonynyal egy sem vetekedhetett. Olyan szob- rászi alakot még ‘nem látott. Fel is fogadta ma­gában, hogy ha az öreg Szirti КеЩЬщ még mindig a madárijesztő Kórogi Benedek kirurgus ur tudományához kötné magát, minden felszólí­tás és minden honorárium nélkül, csupán az Emma kisasszony szép szemeiért s a maga gyö­nyörűségére is ápolgatná a kedves leány egész famíliáját. Túri Jenő mint doktor jókor érkezett, de mint szerelmes elkésett. Azért mégis remélt; sok oly jó tulajdonnal birt, ami táplálta reményét. Ha a lázból kigyógyitotta, kigyógyitja abból a szerelemből is, melyet más iránt érez. Egy Vi­lági Makival, ha még olyan volna is, megállja a sarat! Ámde a szerelem vak s Túri Jenő doktor ur, bármennyire megszerezte az egyetemen az összes diplomákat, azt az egyet nem szerezte meg, melylyel a szerelem vakságát megorvosolja. Erről akkor győződött meg leginkább, mi­kor Emma kisasszony őszinte sorait olvasta és a szőlőről meg a kökényről szóló hasonlatát el- rebegte. Túri Jenő, Emma kisasszony levelének vé­tele után, megigértette barátaival, hogy együtt látogatják meg a szép leányt. Kondor Domokos és Szemes Adorján készséggel vállalkoztak, hisz egyik sem gondolta, hogy csak egy hajszála is veszedelemben foroghat. Domokos ur, az öregedő hitelintézeti hivatalnok, nem egyszer dicsekedett vele, hogy ő a legértékesebb múzeumokban, képtárakban megfordult, de ott sem hatotta meg különösen sem egy kép, sem egy szobor. Ot nem oly könnyű meghatni! Szemes Adorjánt Jolánta kisasszony szemei fogják megőrizni a kísértéstől. Meg aztán Emma kisasszonynyal úgy az utczáról már ismerősek voltak, s bár kész­séggel elismerték, hogy szép leány, azt a hódító erőt nem tulajdonították neki, melylyel könnye­dén leverhetné őket lábukról. A délutáni órákban, úgy mint jelezve volt, lépett be Túri Jenő doktor ur Szirtieknél. Emma kisasszony megörült egy perezre, de amint észrevette, hogy nem egyedül érkezett, eléggé komor arezot mutatott, melyből kevésbbé finom gavallér is, mint Jenő ur, megérthette, hogy eljárásával nincsenek megelégedve. A fiatal doktor bocsánatot kért, hogy két barátját is magával hozta; mindketten igen óhaj­tották megismerni Emma kisasszonyt. A szép leány ajkai a helyzethez illő udva­riaskodással kezdtek mosolyogni, de ebben a mo­solygásban nem volt nagy köszönet. A szobában, hova beléptek, a házi kisasz- szonyon kiviil csakugyan találtak egy másik idegen kisasszonyt is, kit a házi kisasszony igy mutatott be vendégeinek: „Mártái Irén kisasszony, legjobb barátnőm! “ Túri Jenő doktor ur az első pillanatra be­látta, hogy mindaz, amit erről a látogatásról előre gondolt, romba dőlt. Még az meglehet ta­lán, hogy gazdag, hanem a többiből aztán egy szó sem igaz. A gyanúsításokat, melyekkel Emma kisasszonyt illette, magában visszavonta, mert Irén kisasszonyról mindent inkább el lehetett volna mondani, mint azt, hogy rút. Aki Emma kisasz- szonyra nézett, azt gondolhatta : már ennél szebb példánya nem akadt a barnáknak, s amint Irén kisasszonyra vetette szemét, habozni kezdett, ha vajon igazat mondott-e ? Mártái Irén kisasszony szintén a barnák közé tartozott, de a haragosabb fajtából. Ha ■ .*eolnak vallja magát, senki sem vonhatta volna kétségbe. Fürtéi még feketébbek voltak az Emma kisasszony fürteinéí, svrinte a sötétkékbe játszot­tak. Arczbőre barna volt és puha, mórt a bár­sony; finom metszetű orrára büszke lehetett volna a leghíresebb szobrász vésője; száját, ha mérnöki czirkalommal mérik, talán nem mondták volna cseresznye-szájnak, de fogainál az elefánt- csont sem lehet fehérebb. Alakja nem volt ma­gas, de azért hóditó gömbölyüségü. Aki szemébe tekintett, az elveszett"; csakhogy nem akadt oly szerencsés halandó, ki közelről szemébe tekint­hetett volna. Mint a kamaeleon változik, úgy vál­tozott e ragyogó sötétkék szempár. Néha vidám volt, mint a derült ég, máskor mint a -bitét éjfél, melyben egyremásra röppentyűket eregetnek. Irén szemében egyszerre száz röppentyű szórta szikráit. Nagy Napoleon mellett megadott egyszer egyik tábornoka s mosolyogva mondá : ..Sire, nem is gondoltam, hogy felségednél nagyobb va­gyok !“— „Csak magasabb!—“ válaszold a csá­szár. Irén mellé is odaállhatott a főváros minden szépsége és ő büszkén mondhatá nekik : „Csak magasabbak!“ Olyan volt, bogy ha ablakán ki­nézett, lefesthetette volna Rubens s kincseket ad­tak volna képéért ! A két fiatal ember, Túri és Szemes, nem tudta, hova legyen csodálkozásában. Egy pénz­zsákot véltek s egy megtestesült Vénus akadt te­kintetük elé. Figyelmükkel alig alkalmatlankod­tak Emma kisasszonynak, mindig Irén kisasszony állott tekintetük előtt. A fiatal doktor, ki oly hévvel kérte bará­tait, hogy ne hagyják magára, most aligha megharagudott volna, ha magára hagyják. Ebben a szép leányban, kit most láttak először, volt valami bttbáj, mit le nem írhattak, ki nem fejezhettek. Kondor Domokos szürke szemeit hol Emma kisasszonyra, hol Irénre, hol barátaira emelte és jóiziien mosolygott, mintha szegény barátait is­mét valami örvény szélén látta volna. „Szerelmes fiatalság, mely gyulád, akár a puskapor!“ — gondolta magában. Egyszer magunk is ezt a nótát fújtuk, de már elfogyott. Jobb az igy, nincs semmi nyughatatlanság, az ember minden baj nélkül végezheti számadásait, teleirhatja az előtte fehérlő iveket és aztán boldogan aluszsza álmát. Domokos ur visszagondolt az elmúlt évekre, azokra a hölgyekre, kik egykor ideáljai voltak s érezte, hogy semmi nyomot nem hagytak szi­vén. Megelégedetten mondhatta: „Azt hiszem, az egész egy kis fiatalkori képzelődés, . . . szere­lem nincs !“

Next

/
Thumbnails
Contents