Magyarország és a Nagyvilág, 1882 (18. évfolyam, 27-53. szám)

1882-07-02 / 27. szám

27. Szám­ sem volt egészen idegen tőle — és ha az an­gol­kertbe bejuthattak, mindig csak együtt nya­­lakodtak. — Nem jó dolog lesz ebből ! — gondol­tam magamban, de hát én csak aféle sült­ pa­raszt voltam, nem akartam a dologba avatkozni. — Csináljatok, amit akartok, — mondok, semmi közöm az egész históriához. A vakáczió eltelt s a nagyságos urat visz­­szavittük Pestre, azaz hogy én csak a stáczióra vittem ki, a hol Elemér urti félrehitt s azt mondta, hogy : — András! Úgy vigyázzon kend Juliskára, mint a szemefényére, mert ha annak a leánynak valami bántódása lesz, kend fogja megkeserülni — érti-e ? — Értem nagyságos uram, — válaszoltam neki, bajuszomon egyet pödörve, — megőrzöm én őt úgy, hogy a hétfejű­ sárkány sem őrizné meg jobban, arról jót állok! Az urfi még egy álló esztendeig járt az iskolában Pesten. Hej ! tekintetes uram ! — de hosszú idő volt ez annak a szegény leánynak ! Annyit busult ez az után az urfi után, hogy még mai napság is csodálom, miként az a gyenge teremtés ki bírta állni. Végtére mégis elérkezett az az idő, mikor a nagyságos úr örökre hazajött gazdálkodni. Juliska már akkor szebb volt, mint valaha. Higyye el a tekintetes ur, hogy még kisasszony­ban sem láttam szebbet nálánál! A szeme, meg aztán a haja olyan fekete volt, mint a ko­rom , a képe meg olyan gyenge, akár csak a harmat s piros, mint a bazsarózsa. A nagyságos úr sem oly titokban folytatta már ezután a szerelmeskedést, mint eddig, úgy hogy az asszonynak is feltűnt néha, hogy az urzi nagyon is forgolódik a Juliska körül. Így tartott az három, vagy negyedfél hó­napig, hanem egyszer csak felmondták az én szobalányomnak a szolgálatot minden igaz ok nélkül. Épen a miskolczi vásárra készültünk, mi­kor az a szegény leány sűrű könnykutatások kö­zött az udvart elhagyta. Az egész kastélyból csak ketten mentünk a vásárra: a nagyságos úr, meg aztán én. Még arra is nagyon jól emlékszem, hogy a kis sárga bricskába fogatta a két legszebb lovat, a Tündért, meg a Gyémántot. A nagyságos úr nagyon haragos volt, ak­korákat káromkodott koronként, hogy még az ispotályban sem hallottam különbeket, mikor a sebesültek felett virasztgattam át az éjszakákat. A szomszéd faluig csak füleltem csende­sen, de már ott nem tarthattam magamban a szót, hátrafordultam tehát s a bajuszomon egyet pödörve mondám: — Ugyan instálom a lássan, nem ínéltóz­­tatik tudni, miért kergették el a kastélyból azt a leányt ? A nagyságos ur olyan szemeket meresz­tett rám, hogy ha valami ijedős ember lettem volna, menten a lovak közé fordultam vón’ a bak­ról. Azután egyszerre elnevette magát: — Melyik leányt kérdi, András ? — Hát a Pataki Julist, instálom. A­kit a nagyságos úr tavaly nyáron rám bízott, tevém hozzá egyet kacsintva egész bátorsággal. — Hát olyan igen szeretné tudni, András ? Megálljon hát, elbeszélem, úgy is maga az egye­düli ember, a­ki minden lépésemet ismeri, tudja meg ezt is. Aztán elbeszélte, hogy biz’ ő megmondta édes­anyjának, hogy hát a Pataki Julist akarja feleségül venni, vagy senkit. — Ugyan ne méltóztassék tréfálni! — vágtam a szavába. — Megálljon csak, András, ne szakítsa félbe a beszédemet, mert úgy soha sem lesz vége a mondókámnak. —­ Úgy volt biz’ az, elmondtam én egy szóig. Az anyám végig hallgatott, azután meg azt mondta, hogy szabadon választhatok va­gyona vagy Juliska között, hanem mindkettőt egyszerre bírnom nem lehet. Azután persze a leányt elküldte a kastélyból. A nagyságos ur arcza láng­piros volt, két nagy szeméből csak úgy peregtek a könnyük, mint a záporeső. A városba értünk. Elemér úr parancsot adott, hogy a stáczióra hajtsak, a­hol leszállt, megfogta a kezemet és azt mondotta, hogy: — Mondja meg anyámnak, András, hogy elutaztam. Hogy hová ? azt majd tudatni fogom. Maga pedig tegye meg nekem azt a szívessé­get, ügyeljen fel Juliskára ... Adják férjhez minél előbb valamii becsületes emberhez, úgy talán el fog felejteni és még boldogabb is lehet. Ekkor rám nézett a nagyságos úr — ezt a tekintetet még a halálos órámban sem fogom elfelejteni. Száméból úgy hullott a könnyű, mint a záporeső. Azután hirtelen magához tért és sie­tett a gőzöshöz. E naptól tizenkét álló esztendeig nem láttam, csak úgy hírből tudom, hogy egész Muszka­ meg Tab­ánországot bejárta, úgy hogy még a tengeren is ment valahová. A­mint Elemér úr elment, én is abba’­hagytam a szolgálatot, a megtakargatott pén­zecskémen egy kis portát vásároltam -s ott él­tem a feleségemmel nyugodalmasan. Pataki Istvánhoz a szomszédba gyakran átlátogattam, vigasztaltam Juliskát, biztattam - de hiába. Oda lett az, kérem a lássan, tes­­testől-lelkestől. Szegény apja pedig reá rakta volna az ég valamennyi csillagát. Egyszerre megbetegedett, mindenki csak róla beszélt, — no már akkor én is lemond­tam a boldogságáról. Mire betegségéből fellá­badt, akkor meg a szomszédot törte meg a sok­ba, úgy hogy egy hét múlva már kivittük a temetőre... E csapás végkép megtörte Juliskát, már­­már az esze is kezdett zavarodni. Én lettem a gyámja, gyógyítottam, ápoltam, hanem ő egész napokon át a falu utczáin kóborolt, fehér ruhát öltött magára és kereste a szeretőjét, csak este vetődött mindig haza, így tartott ez hosszú ideig. Széphalmy Tivadarné is elbetegesedett s csakugyan most esztendeje meg is halt. Elemér ur lejött a temetésére Pestről. Azu­tán itt is tartózkodott a kastélyban. Juliskát kerülte, úgy, hogy a szegény leány nem is tu­dott itthon létéről semmit. Egy este — tán épen a múlt pénteken — átjött hozzám Elemér úr és igen kért, hogy­­ beszéljem el neki a Juliska históriáját. Elmondtam mindent úgy, a­hogy történt. Mikor elbúcsúzott, magával vitte a Juliska leánykáját a kastélyba s megígérte, hogy fel fogja neveltetni. Késő est­e volt, mire a szegény asszony hazajött, legelső gondja volt leánya után tu­dakozódni. Megmondtuk neki az igazat, elment és nem jött többet haza soha sem. Felment utoljára a kastélyba, bebocsátot­­­­ták s mikor Elemér urat megpillantotta — örö­­l­mében meghasadta szive. Őt fogjuk e helyre te­metni uram! ... Az öreg Szabó András elhallgatott s szeméből érdes tenyerével pár csillogó könnyűt törölt ki. Én pedig búcsút vevek a három sírásótól s Bokoron vártam be a délutánt, mikor Pataki Juliskát örök nyugalomra kisérték. Végig néz­tem a szertartást s csak midőn az utolsó kapa földet is a sirhalomra vetették, indultam haza­felé, mély gondolatokba merülve. Széphalmy Elemér soha sem nősült meg, összes vagyonát leánya nevére irata, a ki ma már férjnél van s boldogan él, de gyakran fel­kelési a bokori temetőben szegény anyjának egyszerű sirhalmát. Magyarország és a Nagyvilág. Nyíló rózsabimbó hervadozó ágon . . . — Ballada. — Csillagos templomban sir a siró ének, Halotti ruhában sóhajtnak a vének ... „Reb Iln­éi papunknak Jehova kegyelmezz, Szálljon fel a szavunk a magas egekhez, Fekszik a mi papunk szörnyű betegségben, Nagy kínokat szenved, tán a halált épen. Életében fáradt, te éretted tette, Szigorral óh uram ne ítélj felette. Hiszen alig élt még, alig-alig látott ... Ne vedd el ah uram, tőld­e szép világot, A „hideg cserepet“ ne tegyük ajkára, Ne öltöztessük fel a „fehér ruhába“, Ne jöjjön el nekünk az a nehéz óra — Ne hintsünk virágot még a koporsóra! Csörög a kulcs, zsörren, templomajtó zárul, Ének se hallik már vének ajakárul, Ki az utczasarkon, ki a közbe fordul, Egyik-másikának tán könnye is csordul — „Szegény Reb Hilel pap, ha talán megélne, Ha netán — talán a lány érte kitérne!“ — Leesett a párnád, derékaljad, látom ... „Ne bántsd anyám, úgyis oda a világom.“ — Imádkoznak érted templomban a vének, „Hallom anyám, hallom, a halotti ének.“ — Talán ez meggy­ógyit, gyógyitóbb az Írnál, „Hogyha megcsendül majd a szomorít sírnál.“ — Már a fehér ruhát is felölték érted, „Szegény édes anyám, hogy te ezt megérted,“ — Az a gyönyörű lány nem hiszi vallásod — , Az a gyönyörű lány nekem mély sírt ásott,“ — Ha talán kitérne érted, gyöngyvirágom — „Nyíló rózsa volna, hervadozó ágon“, — Ha tán felkeresném, ha eljönne hozzád — „Bánatos szivemnek búbánatát hoznád !" ..Oda van a kincsem, oda van a lányom, Gyöngyöm gyöngyömatta­g volt e világon !“ — Nekem is csak egy van a halálos ágyon, Lányod a fiamnak ma megkérni vágyom ... „Keresem az erdőn, felverem a rétet, S jár a szemem előtt a szörnyű kisértet.“ — Ha az enyim elhal, tied is utána, Jaj e szeretetnek szörnyű lesz az ára. — „Bomladozó hajjal és ivatlán lebben, Suhanó bokrok közt mindig sebesebben.“ — Ha a te virágod enyimért kitérne, Reánk az úr isten tán csapást se mérne. „A te fiad szava hivja, hivogatja, Reb Hilel zsidó­ pap lányom csalogatja.“ — Bárcsak el ne égne azon a nagy lángon Nyíló rózsa sem lesz hervadozó ágon . Hervadozó ágnak hervadó virágja, Hej, az én szivemnek nincsen maradása. * Nem akad virágra, koszorút is fönn ! Mintha fű­ virágnak ma lenne a holta ... Balla Örzsi jár-kél, alig-alig hogy szól — S akkor is csak kérdez sietős dologról: „Ugye h­a elérnék déli harangszóra Virágot tehetnék még a koporsóra ?“ ,Jaj de erre-merre, lelkem szép kisasszony, Hogy tövises tarlón virágot szakasszon?­ „Csongorádi tornyon óra ha ver egyet, Udvarra teszik ki a legis legszebbet.“ ,S kóbor katángkórót koszorúba fonna ? Szerelmes istenem mire van a gondja.­ „S ottan énekelnek, énekelnek szépen Elbusulnak, sírnak a legszebb legényen!“ ,Hiszen lába vérzik, a keze is reszket, Minek tartja­a kézben azt a kis keresztet?­ S aztán elindulnak, leteszik a sírba. S jaj én meg sem tudom, merre van a sírja. El sem vezet hozzá szellő sóhajtása, S jaj szegény szivemnek nem lesz maradása ; Oh, ha tán elérnék déli harangszóra, — Virágot tehetnék még a koporsóra!“ Hajlitná a gályát, hajlik az előtte,­­ L'tját tövis, tüske összevissza szőtte; Szöghaját, a selymest, köti a szél bogra S űzi Balla Erzsit délibáb habokra ... Messzi torony, sugár, mutatkozik benne: „Jaj ha épen az a csongorádi lenne, Oh, ha még meglátnám, arczom mosolygása, Talán az életnek lenne hir adása. — Tudom, ha njakam njakához éré ... A kuvik sem száll le a ház ereszére Ha még odaérnék, isten is akarja. — A papot öleli B.Ila Örzsi karja!­ Pitar ajtó nyílik, jaj de be se zárul Halotti énekre ismer az márul ... S hall sirató hangot: „oda a világom, — Nem nyílt rózsabimbó a hervadó ágon !“ Irányi Dezső. * 423

Next