Magyarország és a Nagyvilág, 1882 (18. évfolyam, 27-53. szám)
1882-07-02 / 27. szám
27. Szám sem volt egészen idegen tőle — és ha az angolkertbe bejuthattak, mindig csak együtt nyalakodtak. — Nem jó dolog lesz ebből ! — gondoltam magamban, de hát én csak aféle sült paraszt voltam, nem akartam a dologba avatkozni. — Csináljatok, amit akartok, — mondok, semmi közöm az egész históriához. A vakáczió eltelt s a nagyságos urat viszszavittük Pestre, azaz hogy én csak a stáczióra vittem ki, a hol Elemér urti félrehitt s azt mondta, hogy : — András! Úgy vigyázzon kend Juliskára, mint a szemefényére, mert ha annak a leánynak valami bántódása lesz, kend fogja megkeserülni — érti-e ? — Értem nagyságos uram, — válaszoltam neki, bajuszomon egyet pödörve, — megőrzöm én őt úgy, hogy a hétfejű sárkány sem őrizné meg jobban, arról jót állok! Az urfi még egy álló esztendeig járt az iskolában Pesten. Hej ! tekintetes uram ! — de hosszú idő volt ez annak a szegény leánynak ! Annyit busult ez az után az urfi után, hogy még mai napság is csodálom, miként az a gyenge teremtés ki bírta állni. Végtére mégis elérkezett az az idő, mikor a nagyságos úr örökre hazajött gazdálkodni. Juliska már akkor szebb volt, mint valaha. Higyye el a tekintetes ur, hogy még kisasszonyban sem láttam szebbet nálánál! A szeme, meg aztán a haja olyan fekete volt, mint a korom , a képe meg olyan gyenge, akár csak a harmat s piros, mint a bazsarózsa. A nagyságos úr sem oly titokban folytatta már ezután a szerelmeskedést, mint eddig, úgy hogy az asszonynak is feltűnt néha, hogy az urzi nagyon is forgolódik a Juliska körül. Így tartott az három, vagy negyedfél hónapig, hanem egyszer csak felmondták az én szobalányomnak a szolgálatot minden igaz ok nélkül. Épen a miskolczi vásárra készültünk, mikor az a szegény leány sűrű könnykutatások között az udvart elhagyta. Az egész kastélyból csak ketten mentünk a vásárra: a nagyságos úr, meg aztán én. Még arra is nagyon jól emlékszem, hogy a kis sárga bricskába fogatta a két legszebb lovat, a Tündért, meg a Gyémántot. A nagyságos úr nagyon haragos volt, akkorákat káromkodott koronként, hogy még az ispotályban sem hallottam különbeket, mikor a sebesültek felett virasztgattam át az éjszakákat. A szomszéd faluig csak füleltem csendesen, de már ott nem tarthattam magamban a szót, hátrafordultam tehát s a bajuszomon egyet pödörve mondám: — Ugyan instálom a lássan, nem ínéltóztatik tudni, miért kergették el a kastélyból azt a leányt ? A nagyságos ur olyan szemeket meresztett rám, hogy ha valami ijedős ember lettem volna, menten a lovak közé fordultam vón’ a bakról. Azután egyszerre elnevette magát: — Melyik leányt kérdi, András ? — Hát a Pataki Julist, instálom. Akit a nagyságos úr tavaly nyáron rám bízott, tevém hozzá egyet kacsintva egész bátorsággal. — Hát olyan igen szeretné tudni, András ? Megálljon hát, elbeszélem, úgy is maga az egyedüli ember, aki minden lépésemet ismeri, tudja meg ezt is. Aztán elbeszélte, hogy biz’ ő megmondta édesanyjának, hogy hát a Pataki Julist akarja feleségül venni, vagy senkit. — Ugyan ne méltóztassék tréfálni! — vágtam a szavába. — Megálljon csak, András, ne szakítsa félbe a beszédemet, mert úgy soha sem lesz vége a mondókámnak. — Úgy volt biz’ az, elmondtam én egy szóig. Az anyám végig hallgatott, azután meg azt mondta, hogy szabadon választhatok vagyona vagy Juliska között, hanem mindkettőt egyszerre bírnom nem lehet. Azután persze a leányt elküldte a kastélyból. A nagyságos ur arcza lángpiros volt, két nagy szeméből csak úgy peregtek a könnyük, mint a záporeső. A városba értünk. Elemér úr parancsot adott, hogy a stáczióra hajtsak, ahol leszállt, megfogta a kezemet és azt mondotta, hogy: — Mondja meg anyámnak, András, hogy elutaztam. Hogy hová ? azt majd tudatni fogom. Maga pedig tegye meg nekem azt a szívességet, ügyeljen fel Juliskára ... Adják férjhez minél előbb valamii becsületes emberhez, úgy talán el fog felejteni és még boldogabb is lehet. Ekkor rám nézett a nagyságos úr — ezt a tekintetet még a halálos órámban sem fogom elfelejteni. Száméból úgy hullott a könnyű, mint a záporeső. Azután hirtelen magához tért és sietett a gőzöshöz. E naptól tizenkét álló esztendeig nem láttam, csak úgy hírből tudom, hogy egész Muszka meg Tabánországot bejárta, úgy hogy még a tengeren is ment valahová. Amint Elemér úr elment, én is abba’hagytam a szolgálatot, a megtakargatott pénzecskémen egy kis portát vásároltam -s ott éltem a feleségemmel nyugodalmasan. Pataki Istvánhoz a szomszédba gyakran átlátogattam, vigasztaltam Juliskát, biztattam - de hiába. Oda lett az, kérem a lássan, testestől-lelkestől. Szegény apja pedig reá rakta volna az ég valamennyi csillagát. Egyszerre megbetegedett, mindenki csak róla beszélt, — no már akkor én is lemondtam a boldogságáról. Mire betegségéből fellábadt, akkor meg a szomszédot törte meg a sokba, úgy hogy egy hét múlva már kivittük a temetőre... E csapás végkép megtörte Juliskát, mármár az esze is kezdett zavarodni. Én lettem a gyámja, gyógyítottam, ápoltam, hanem ő egész napokon át a falu utczáin kóborolt, fehér ruhát öltött magára és kereste a szeretőjét, csak este vetődött mindig haza, így tartott ez hosszú ideig. Széphalmy Tivadarné is elbetegesedett s csakugyan most esztendeje meg is halt. Elemér ur lejött a temetésére Pestről. Azután itt is tartózkodott a kastélyban. Juliskát kerülte, úgy, hogy a szegény leány nem is tudott itthon létéről semmit. Egy este — tán épen a múlt pénteken — átjött hozzám Elemér úr és igen kért, hogy beszéljem el neki a Juliska históriáját. Elmondtam mindent úgy, ahogy történt. Mikor elbúcsúzott, magával vitte a Juliska leánykáját a kastélyba s megígérte, hogy fel fogja neveltetni. Késő este volt, mire a szegény asszony hazajött, legelső gondja volt leánya után tudakozódni. Megmondtuk neki az igazat, elment és nem jött többet haza soha sem. Felment utoljára a kastélyba, bebocsátották s mikor Elemér urat megpillantotta — örölmében meghasadta szive. Őt fogjuk e helyre temetni uram! ... Az öreg Szabó András elhallgatott s szeméből érdes tenyerével pár csillogó könnyűt törölt ki. Én pedig búcsút vevek a három sírásótól s Bokoron vártam be a délutánt, mikor Pataki Juliskát örök nyugalomra kisérték. Végig néztem a szertartást s csak midőn az utolsó kapa földet is a sirhalomra vetették, indultam hazafelé, mély gondolatokba merülve. Széphalmy Elemér soha sem nősült meg, összes vagyonát leánya nevére irata, a ki ma már férjnél van s boldogan él, de gyakran felkelési a bokori temetőben szegény anyjának egyszerű sirhalmát. Magyarország és a Nagyvilág. Nyíló rózsabimbó hervadozó ágon . . . — Ballada. — Csillagos templomban sir a siró ének, Halotti ruhában sóhajtnak a vének ... „Reb Ilnéi papunknak Jehova kegyelmezz, Szálljon fel a szavunk a magas egekhez, Fekszik a mi papunk szörnyű betegségben, Nagy kínokat szenved, tán a halált épen. Életében fáradt, te éretted tette, Szigorral óh uram ne ítélj felette. Hiszen alig élt még, alig-alig látott ... Ne vedd el ah uram, tőlde szép világot, A „hideg cserepet“ ne tegyük ajkára, Ne öltöztessük fel a „fehér ruhába“, Ne jöjjön el nekünk az a nehéz óra — Ne hintsünk virágot még a koporsóra! Csörög a kulcs, zsörren, templomajtó zárul, Ének se hallik már vének ajakárul, Ki az utczasarkon, ki a közbe fordul, Egyik-másikának tán könnye is csordul — „Szegény Reb Hilel pap, ha talán megélne, Ha netán — talán a lány érte kitérne!“ — Leesett a párnád, derékaljad, látom ... „Ne bántsd anyám, úgyis oda a világom.“ — Imádkoznak érted templomban a vének, „Hallom anyám, hallom, a halotti ének.“ — Talán ez meggyógyit, gyógyitóbb az Írnál, „Hogyha megcsendül majd a szomorít sírnál.“ — Már a fehér ruhát is felölték érted, „Szegény édes anyám, hogy te ezt megérted,“ — Az a gyönyörű lány nem hiszi vallásod — , Az a gyönyörű lány nekem mély sírt ásott,“ — Ha talán kitérne érted, gyöngyvirágom — „Nyíló rózsa volna, hervadozó ágon“, — Ha tán felkeresném, ha eljönne hozzád — „Bánatos szivemnek búbánatát hoznád !" ..Oda van a kincsem, oda van a lányom, Gyöngyöm gyöngyömattag volt e világon !“ — Nekem is csak egy van a halálos ágyon, Lányod a fiamnak ma megkérni vágyom ... „Keresem az erdőn, felverem a rétet, S jár a szemem előtt a szörnyű kisértet.“ — Ha az enyim elhal, tied is utána, Jaj e szeretetnek szörnyű lesz az ára. — „Bomladozó hajjal és ivatlán lebben, Suhanó bokrok közt mindig sebesebben.“ — Ha a te virágod enyimért kitérne, Reánk az úr isten tán csapást se mérne. „A te fiad szava hivja, hivogatja, Reb Hilel zsidó pap lányom csalogatja.“ — Bárcsak el ne égne azon a nagy lángon Nyíló rózsa sem lesz hervadozó ágon . Hervadozó ágnak hervadó virágja, Hej, az én szivemnek nincsen maradása. * Nem akad virágra, koszorút is fönn ! Mintha fű virágnak ma lenne a holta ... Balla Örzsi jár-kél, alig-alig hogy szól — S akkor is csak kérdez sietős dologról: „Ugye ha elérnék déli harangszóra Virágot tehetnék még a koporsóra ?“ ,Jaj de erre-merre, lelkem szép kisasszony, Hogy tövises tarlón virágot szakasszon? „Csongorádi tornyon óra ha ver egyet, Udvarra teszik ki a legis legszebbet.“ ,S kóbor katángkórót koszorúba fonna ? Szerelmes istenem mire van a gondja. „S ottan énekelnek, énekelnek szépen Elbusulnak, sírnak a legszebb legényen!“ ,Hiszen lába vérzik, a keze is reszket, Minek tartjaa kézben azt a kis keresztet? S aztán elindulnak, leteszik a sírba. S jaj én meg sem tudom, merre van a sírja. El sem vezet hozzá szellő sóhajtása, S jaj szegény szivemnek nem lesz maradása ; Oh, ha tán elérnék déli harangszóra, — Virágot tehetnék még a koporsóra!“ Hajlitná a gályát, hajlik az előtte, L'tját tövis, tüske összevissza szőtte; Szöghaját, a selymest, köti a szél bogra S űzi Balla Erzsit délibáb habokra ... Messzi torony, sugár, mutatkozik benne: „Jaj ha épen az a csongorádi lenne, Oh, ha még meglátnám, arczom mosolygása, Talán az életnek lenne hir adása. — Tudom, ha njakam njakához éré ... A kuvik sem száll le a ház ereszére Ha még odaérnék, isten is akarja. — A papot öleli B.Ila Örzsi karja! Pitar ajtó nyílik, jaj de be se zárul Halotti énekre ismer az márul ... S hall sirató hangot: „oda a világom, — Nem nyílt rózsabimbó a hervadó ágon !“ Irányi Dezső. * 423