Magyarország és a Nagyvilág, 1883 (19. évfolyam, 26-52. szám)

1883-07-01 / 26. szám

402 Magyarország és a Nagyvilág. 26. Szám. Egy névtelen hős története. Regényes korrajz 1848—9-ből. Irta : P. Szathmáry Károly. X. -£b-z ág-37-u.s kocsin. 1848-ik év őszén a legsajátságo­sabb viszonyok fejlődtek ki az egykori Erdély fővárosában Ko­lozsvárit. A háború már a levegőben volt,; az alvidéki rácok és horvátok már nyílt láza­dásban voltak: az erdélyi havasok felbuj tógát ott román népe szintén mozgásban volt: de a nem­zet még nem tudta meghatározni, ki a barátja, ki az ellensége. A rácok ellenébe állított magyar táboro­kat császári és királyi hadvezérek vezették : Ko­lozsváron át is egyik nap egy román ezred zász­lóalja vonult befelé, másik nap egy székely zász­lóalj ki Magyarországra; s magában a tisztes kinézésű városban is a katonai parancsnokság egy császári tábornok Báró Baldacci kezében volt; a nemzetőrséget, s részben a honvédsé­get is osztrák altisztek és tisztek gyakorolták be. Kolozsvárit a polgárság természetesen ki­vétel nélkül magyar és harcias szellemet tanú­sított. Volt ugyan a városban egynéhány század vegyes-ajkú sorkatonaság a Carl Ferdinand ez­redből : ezenkívül ha jól emlékezem, egy század­nyi könnyű lovas: de ezekkel szemben a pol­gárság hat erős nemzeti századot állított ki; a nagy városi kaszárnyát a már ügyesen mozgó ll-ik honvédzászlóalj tartotta megszállva; s a farkas-utcai református kollégium udvarán a nem rég alakult Mátyás-huszároknak két szá­zada folytatta gyakorlatait, inig a kolozsvári ha­tár egyik vagy másik pontjáról a Budapestről érkezett 3 fontos ágyuknak dörgése hangzott be néha, melyeket, csak nem rég kisért be a Zrinvi- csapat a város örömujongása között, mint a magyar kormány régen várt ajándékait, .lőtt egy erős, bihari, fehérszűrös zászlóalj is piros pánt­likás kalapokkal és jó gyutacsos fegyverekkel és Szatmár megyének pompásan felszerelt, és föl­öltöztetett két önkénytes százada. Szóval Kolozsvárit mi voltunk az urak. Igaz, hogy ez uraság leginkább a magunk em­berségéből telt. ki. A később oly nagy szerepet játszott vörös sipkás ll-ik zászlóalj a reformál­tak és unitáriusok kollégiumaiból s a katholiku- sok lyceumából került elő; mégpedig oly töme­gesen, hogy csak a sánták, bénák maradtak hátra; a csak most alakuló 32-ik zászlóalj is nagyrészt innen szedte ujjoncait; a Mátyás-hu- szárság egytől-egyig jogász, diák, írnok, vagy mint akkor nevezték kancelista, ügyvéd, hivatal­nok-féle emberekből állott ki; olyan sok volt közöttük, ki könyvet tudott volna írni, — ki írni nem tudott volna, egyetlen egy sem. A tüzérség a mérnök és technikusi osztályból került elő és zömét újból a volt diákság képezte. Szóval 4—5000 hazafi állott fegyverben a jó magyar érzelmű városban; s mégis alig volt valaki, ki a város jövőjét illetőleg nyugton haj­totta volna le este fejét; mindenki érezte, hogy «van valami rothadt Dániában.» Égy nap buj­káló kémeket üldözött és fogdosott el a nép, másnap kommunisztikus lázadással vádolt oláh tribunokat függesztettek fel a szamosfalvi bitófákra; hírek keltek és hírek szálltak a balázsfalvi és szebeni eseményekről s ellenséges készülődések­ről. Majd a polgárság vonult ki egyik-másik fa­luba, hogy ellenséges érzelmű lázadókat meg­zabolázzon, még pedig császári katonaság tár­saságában. Az egyik nevezetesebb hadi kirándulás a tündérszép Bonczidára, a Bánffyak ősi kastélyába történt. Magam is ott voltam, mint Kolozsvár nemzetőrségének egyik 17 esztendős bőse. Este indultunk ki, jól megrakva zsebünket holmi po­gácsa-félékkel, vállunkon keresztbe vetve az el­maradhatatlan kulacs, melyből mint nemzetőri hősöknek bátorságot kellett merítenünk. És va­lóban Szilágyiné, született Vasitz Eleonóra ha­talmas köményvize és pompás likőrjei, melyek már akkor is nagy hírnek örvendettek, igen jó ellenszerül szolgáltak az őszi éjszakák hűvössége ellen. Négyen-öten ültünk egy szekéren, követve az aranyozott sisaku könnyű lovasságot, mely sebes trappban haladt előttünk a pompás or­szágúton Bonczida felé. Én tisztes óvári polgártársak közé jutot­tam: mellettem egy potrohos szíjgyártó ült, ki­nek kidomborodó előrészén sehogysem akart összeérni a szürke katona-köpenveg és ki igen gyakran fejezte ki aggályát az iránt, hogy mi lesz gyermekeiből és szegény feleségéből, ha a vérengző csatában el találna esni ? Mi azután vi­gasztaltuk és ösztönöztük bátorságmeritésre teli kulacsából és a zsebébe rejtett négyszögü üveg­palackokból, melyekből azután minden negyed órában egész készséggel be is vett egv-egy adagot. Végre elérkeztünk úgy két óra tájban a tettek mezejére s miután a Szamos sekély vizén átgázoltunk, az óriási park fenyőfái alatt harci menetbe állottunk fel és mély csendben indul­tunk fel a titokszerüen zugó fenyvesek sötétjé­ben a kastély felé. Az én szíjgyártó bajtársam, ki épen mellém esett, fogvacogva panaszkodott, mennyire fázik; és azt hiszem, hogyha a sötét fenyvesben hátra mert volna maradni, nem is igen vett volna részt az expedíció dicsőségében. Panaszolt arról is, hogy puskáját elfelejtette meg­tölteni ,. de azzal vigasztaltuk, hogy a dolog ugv is szuronyra és puska tusára fog kerülni; mitől a mi tisztelt bajtársunknak most már igazán hallhatólag vacogtak fogai s valóságos hidegle­lésről panaszkodott. Megszántam a szegény em­bert s most már azzal vigasztaltam, hogy ne féljen, mert a lovasok úgy is elől mennek s ne­künk nem lesz olyan nagyon erős munkánk. No hát nem is volt; kivéve, hogy a kas­tély egyik termében pompás gulyáshust s a jó erdélyi bornak számlálatlan poharát kellett elfo­gyasztanunk ; miután az ellenséges hadsereg mintegy 2—300 darab román atyafi, kik pazsu- ráért (pecsétes levélért) Urbánnál jártak, már le voltak fegyverezve s egy csűrbe bezárva, kemény őrizet alatt várták a rettentő exekuciót. Ez a rémitő végrehajtás reggelre kelve be is következett. A vezérek haditanácsa előtt min- denik lázadónak be kellett mondania nevét és születéshelyét; ekkor azután előállott vagy 10 —20 udvari cseléd az udvarban és községben előszerezhetett rémitő ollókkal: és a bűnösök fejét — akarom mondani baját nagy gyorsaság­gal, de annál kevesebb művészeltel könyörtele­nül lenyirta. Ezzel azután be is volt fejezve a bonczidai nagy hadi expedíció; a bűnösök szabadlábra he­lyeztettek és visszatértek hazájokba. Mi pedig szekereinkre ülve, még az nap visszatértünk Ko­lozsvárra. Az én kövér szíjgyártóm most széles jó kedvében volt; a hideglelésnek hire-hamva sehol, de annál több tervben lévő vitézséget hal­lottunk ajkairól, melyeket ő nyilván elkövetett volna, ha a dolog komoly csatára kerül. Pár héttel később bekövetkeztek a komo­lyabb expedíciók is s ezek között a hírhedt sza- ' mosujvári csata. Hire jött, hogy a naszódi oláh ezred ezre­dese Urbán csakugyan megindult s a kolozsvári mozgósítható hadak eléje mentek Szamos-Ujvárig, az erdélyi örmények metropolisáig. De bizony itt sem sok vér folyt; mert habár az ellenséges hadak egy pár ágyulövést váltottak egymással, nagy kár sem emberben, sem lóban nem tör­tént ; hanem a rémitő csata után mind a két fél egy-egy nevezetes manoeuvret csinált hátra­felé. Még most is él az egyik szomszéd város vitéz nemzetőrségének parancsnoka, ki máig az­zal dicsekszik, hogy Urbán visszavonulását, ő okozta az által, hogy rettentő táborával, melyben nehezen lehetett egyetlen szuronyos fegyver is, az egyik közeli hegy ormán megjelent. Az egészből pedig az a tanulság, hogy va­lami nagyon vérengző szellem még ekkor egyik táborban sem uralkodott. Másként folyt a gazdálkodás arra lenn, a bányavárosok körül! Egy szép téli reggelen azután csakugyan megjött a hir Kolozsvárra, hogy Urbán csak­ugyan vitézül közelget. De nemcsak ő róla volt szó, hanem arról is, hogy a várost a gyalui ha­vasok felől is meg fogják támadni s már kora reggel peregtek a dobok Kolozsvárit; sorakoztak a zászlóaljak a nagy téren, az öreg Erzsébet- egyház körül; megjelent Baldacci tábornok zöld tollas pofonütött süvegével s elrendezte a város védelmét. A fősereg a legerősebb csapatokkal és ágyukkal Szamosfalvánál állíttatott fel Urbán elfo­gadására ; a fehérszürösek zászlóalja a fellegvárba vonult: minket nemzetőröket pedig szerteszét raktak a város határán, különböző állomásokra. .lói emlékezem reá, hogy a mi századunk az akkor még jó erőben lévő hires vivó-mester Chapon vezérlete alatt Kolozsmonostor végső há­zát foglalta el, mely esetleg épen egy utszéli korcsma volt s innen mint főhadiszállásról bo­csátotta ki őrszemeit csaknem egy fél óra járóra a legközelebbi erdők szélébe. Az egyes őrsze­mek 2—300 lépésre állottak egymástól s két órán­ként váltattak fel egész naphosszában; a nélkül, I hogy valami összekötő kapocs vagy készletben álló csapatka lett volna a fő őrhely és az egyes őrszemek között: úgy hogyha valami ellenség­nek csakugyan kedve tartotta volna: minket, ugyan egyenként lekaszabolhat a főőrhely tudo­mása nélkül, — ha ugyan igaz nemzetőri hő- siséggel vitézül be nem szaladtunk volna. Az egész nap minden nevezetesebb ese­mény nélkül folyt le: de úgy estve 9—10 óra tájban az erdőszélből tüzet, láttunk felgyűlni Szamosfalva felől; áthangzott nehány lövés is, azután néma csend lett újra, eltelt a két, el a három óra is : de minket ugyan nem váltott fel j senki, — mire azután mi őrszemek összefutván I és haditanácsot tartván, saját bölcseségünkből elhatároztuk, hogy bizony mi csak bevonulunk a főőrhelyre, bármi történjék is velünk. Nem történtsemmi különös, habár katona­regula szerint elszánhattuk volna magunkat, a főbelövetésre; mert a főőrhelyen már nem talál­tunk senkit.. Beindultunk hát a városba s a rendetle­nül kifelé vonuló csapatoktól értesültünk a sza­mosfalvi nagy csata lefolyásáról, mely annyiból állott, hogy az Akasztófa-dombnál derék honvé- deink Urbán csapatait lövéssel fogadták; mire a nagy hadvezér jónak látta újra megretirálni s meg sem állott Apahidáig. Értesültünk a nagy I haditanácsról, mely e vérengző csatát követte s

Next

/
Thumbnails
Contents