Magyarország, 1965. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1965-07-04 / 27. szám

4 MAGYARORSZÁG 1965727 szabású iparosítás szívhatná fel. A hagyományos típusú földreformot erre azért nem ítélték alkal­masnak, mert a gazdaságon kívül élő milliós paraszti tömegeknek sem eszközük, sem módjuk, sem szakértelmük sincs a föld megművelésére. Az iparosításhoz szükséges beruházások döntő forrásai azonban mind külső források voltak é­s egyik sem független tőkés érdekeltségektől. Az első forrás: az olaj jövedelem. Algériában a szaharai olaj fele részben a nemzetközi olaj­­kartellhez kapcsolódó CFPA (Compagnie Fran­­çaise des Pétroles, Algérie) és a vegyes francia— algériai állami kézben levő S. N. Repal kezében van. Az algériai részesedés az utóbbiban 45 szá­zalék. Az olajjövedelmeket így részben az SNR osztalékai, részben a 12 és fél százalékos olaj­adó és a CFPA által juttatott profitrészesedés adta. Ez viszonylag stabil, évi 500 millió frankos jöve­delmet biztosított az algériai kormánynak. A második forrás a külföldi, elsősorban a fran­cia kölcsönök, amelyekre vonatkozóan a jelen­legi külügyminiszter, a Ben Bellát megbuktató puccs egyik résztvevője, Buteflika kötött egyez­ményt annak idején de Broglie herceg francia államtitkárral. Franciaország részben szabad, részben kötött (franciaországi vásárlásokra folyó­sított) formában évi egy milliárd frankot bocsá­tott Algéria rendelkezésére. A harmadik forrást Algéria vezetői a külföldi beruházások bátorítá­sában látták, s ennek megfelelően 1963-ban egy viszonylag „liberális” beruházási kódexet hoz­tak nyilvánosságra, amely megfelelő jogokat biz­tosított a külföldi tőke számára. A gazdasági helyzetnek ezek a rövid lejáratra megoldhatatlan, súlyos problémái magától érte­tődően feszültséget teremtettek a politikai élet­ben. Óriási eredmény, hogy Ben Bella hivatali ideje alatt Algéria a nemzetközi színtéren nem­csak hogy meg tudta őrizni mozgási szabadságát, hanem haladó módon foglalt állást valamennyi fontos kérdésben. Belső problémákkal, a hatalmi apparátust gyötrő belső feszültségekkel szemben a küzdelem távolról sem volt ilyen sikeres, s az 1963-as esztendő Ben Bella körének, az úgyne­vezett d­emceni csoportnak széthullását hozta. „Minden lehetséges” Az igazság az, hogy a szakítás elvi alapja máig sem világos teljesen. Bármilyen p­olitikai­ szövet­ségesek felé is sodródtak (vagy sodródnak a jö­vőben­ a hatalmi harc során . Khidder, Budraf és Aii Ahmed politikai egyénisége markánsan nem különbözött Ben Belláétól. A közöttük meg­levő különbségeknek Algéria objektív gazdasági és társadalmi fejlődési fokán nem kellett volna szükségszerűen szakításhoz vezetniük. A keserű igazság alighanem az, hogy a d­emceni csoport bomlását jóformán lehetetlen elválasztani attól a hatalmi harctól, amelyet Ben Bella vívott, s amelynek különböző fázisaiban oly különböző szövetségeseket keresett. 1963 áprilisa és szep­tembere között a dráma lényegében lezajlott: Khidder lemondott­ az FLN főtitkári tisztéről, Budiafot összeesküvés miatt letartóztatták, Ait Ahmed a kabil hegyekben megkezdte a fegyve­res harcot. Akárcsak az első konfliktus esetében, Ben Bella győzelmének tényleges bázisa továbbra is a Bu­­medien vezette hadsereg volt. Az 1963-as válság­ból kibontakozó egyszerű hatalmi tény az, hogy Ben Bella leküzdötte hajdani elvbarátainak és új vetélytársainak ellenállását — de ugyanakkor egyedül is maradt a hadsereg primátusát hirdető Bumedien ezredessel és embereivel szemben. Ben Bella 1963 szeptember 15-én az állam elnöke lett — Bumedien azonban már korábban meg­kapta a miniszterelnökhelyettesi tisztet és a kör­nyezetéhez tartozó Buteflika lett a külügymi­niszter. Ebben a helyzetben hangzott el a „minden le­hetséges” figyelmeztetés az algíri utcán ... 1964-től kezdve a hatalmi harc már a dolog lényegét tekintve Ben Bella és Bumedien között folyt. Egyik világos jele volt ennek az FLN kong­resszusa, amelyre Bumedien vezetésével a katona­küldöttek zárt alakulatban a „civilektől” elkülö­nítve vonultak fel.. A kongresszus után tovább erősítette a hadsereg befolyását, hogy amikor Saabani ezredes, a szaharai vilaja vezetője 1964 nyarán pártütést szervezett a központi hatalom ellen, mozgalmát egyetlen reális erőként termé­szetesen a hadsereg verte le. Ettől kezdve az úgynevezett „katonai miniszte­rek“ frakciójának óriási befolyása volt a kor­mányban. Buteflika, valamint Medeghin belügy­miniszter néhány más miniszterrel együtt való­jában Bumedien törekvéseit szolgálták a formai egység leple alatt. E hatalmi harc egyik tipikus kirobbanása vol­t „milícia kontra hadsereg” vita 1964 júliusában. Ennek a vitának a lényege az volt, hogy Ben Bella — részben a kormányon kívül álló baloldali tanácsadók unszolására — megkísérelte egy második hatalmi bázis megte­remtését: úgy döntött, hogy a szegényparaszt­ságra és a mezőgazdasági önigazgatás munká­saira épülő forradalmi milíciát teremt. A kor­mányban és az FLN vezetésében elkeseredett harc robbant ki. Rumedien és a katonai minisz­terek természetesen ellenezték a milícia meg­teremtését. Végül ebben a vitában még Ben Bella maradt felül. Medeghin belügyminiszter kényte­len volt lemondani, s még ugyanazon a napon hivatalosan bejelentették a milíciák megalakulá­sát. („Feladatuk megvédeni a szocialista forra­dalmat minden külső és belső ellenséggel szem­ben”.) Félgyőzelem után A belső hatalmi viszonyok azonban ekkor már olyanok voltak, hogy csak „félgyőzelemről” le­hetett beszélni: ahhoz már nem volt ereje Ben Bellának és közvetlen környezetének, hogy a mi­líciát tényleges fegyveres testületté szervezzék. A határozat gyakorlatilag papíron maradt. Idővel azonban Ben Bella ezt a félgyőzelmet — mint kiderült, indokolatlanul — teljes diadal­nak tekintette. Ennek elsősorban nemzetközi, illetve nemzetközi­ gazdasági okai voltak. Az első mindeképpen az, hogy Algéria anti­­imperialista külpolitikája óriási tekintélyt szer­zett számára az afrikai és ázsiai országokban, s Ben Bella magát e pozitív külpolitika megszemé­lyesítőjének tekintette. Az algíri konferencia, a „második Bandung” létrejöttét is úgy értékelte, hogy az antiimperialista harc elsődleges céljai mellett az ő belső helyzetét is megszilárdítja. (Egy nappal bukása előtt még hosszasan fény­­képeztette magát a Club des Pins-ben, a konfe­rencia kijelölt székhelyén.) Másodszor: aláírás előtt állt a francia—algériai olajegyezmény, amely Ben Bella gazdaságpoliti­kájának komoly sikerét jelentette. Az egyezmény előirányozta az algériai részvétel 41 százalékról 50 százalékra történő felemelését az S. N. Répái­ban és automatikus 50 százalékos tulajdonjogot minden új olajleletben. A többi olajtársaságok jelentősen felemelt profitrészesedést juttatnak az algériai államnak. Ez a megállapodás a leg­kedvezőbbnek ígérkezett, amelyet tőkés partne­rektől fejlődő ország kapott. (Létrejöttében nyil­ván szerepet játszott az, hogy Párizs az algíri konferencia küszöbén ezzel is meg akarta erősí­teni pozícióját a harmadik világban. Az egyez­ménnyel kapcsolatos tárgyalások egyébként a közeljövőben zárulnak csak le.) Harmadszor: az olaj­megegyezés utáni idő­szakra elő volt irányozva Ben Bella hivatalos franciaországi látogatása, sőt De Gaulle esetleges algériai látogatása is, s ezt az algériai elnök ugyancsak nemzetközi pozíciója további megszi­lárdulásaként értékelte. Ezek a tagadhatatlan sikerek és eredmények közrejátszottak abban, hogy Ben Bella végül is tévesen elemezte a belső hatalmi harc erőviszo­nyait. Úgy gondolta: elérkezett az ideje annak, hogy Medeghin után a Bumedien-csoport többi exponensét is kiszorítsa a kormányból. A milí­ciák fegyveres bázisa híján a hadseregben Tahar Zbiri vezérkari főnököt tekintette szövetségesé­nek. (Zbirit még a vilaja-korszak harcainak ide­jéből személyes ellentétek állították szembe Bu­­mediennel és Ben Bella erre alapozta bizalmat.) Másik fegyveres bázisának az úgynevezett nem­zetbiztonsági csapatokat tekintette, amelyeknek­ . Draia őrnagy volt a parancsnoka. Ezek őrizték a Villa Joly-t és már jónéhány hete a nemzet­­biztonsági csapatok látták el az őrszolgálatot Algír stratégiai pontjain. Az első lökés az volt, hogy Ben Bella már hetekkel korábban felve­tette Buteflika külügyminiszter lemondásának követelését, majd a puccs előtti héten Bumedien „kiszorítását” is. A várható ellenállással szem­ben nemcsak katonai fedezetet, hanem politikai kapcsolatokat is keresett. Ferhat Abbaszt kien­gedték a háziőrizetből, Ait Ahmednek, a „kabil lázadónak“ megkegyelmeztek, Khidderrel kap­csolatban Ben Bella a korábbinál jóval békülé­­kenyebben nyilatkozott. Úgy látszott, hogy kü­szöbön áll a „szövetségek megfordítása”, hogy Ben Bella kezd támogatást keresni azoknál a politikai erőknél a Bumedien elleni harcban,­­­ amelyeket korábban Bumediennel együtt szorí­tott ki a hatalombó. Az utolsó hajnal­ i helyzet megítélésében azonban Ben Bella hibákat követett el. Mindenekelőtt­ helytelenül értékelte a Bumedien-hadsereg belső lojalitását és homogenitását. Tahar Zbiri vezérkari főnök Bumedien oldalára állt és feltárta a hadsereg­parancsnok előtt Ben Bella terveit, s hasonló lé­pésre szánta el magát Draia őrnagy, a nemzet­­biztonsági csapatok parancsnoka is. Másodszor: Ben Bella kiszorított politikai riválisaiban sok­kal mélyebb volt a szembenállás, semhogy elfo­gadták volna a kinyújtott kezet, inkább Bume­­dienhez közeledtek, aki a közelgő leszámolás kü­szöbén ugyancsak kapcsolatokat keresett velük. (Krim Belkaszem, Ferhat Abbasz, Khidder és má­sok azóta jelentősen aktivizálódtak.) Így történ­hetett, hogy azon a bizonyos hajnalon éppen Ta­har Zbiri és Draia őrnagy lépett be a Villa Joly­­ba Ben Bella hálószobájába, hogy letartóztassa. Azok, akikre támaszkodni akart Bumedien ki­szorításában. (Hajnali párbeszéd a palotában: „Zbiri! Tudod, hogy mindig bíztam benned.” „Ide figyelj, ne vesztegessük az időt, öltözz. A forradalmi tanács­ nevében letartóztatlak”.) Ben Bella letartóztatása után a puccs vezetője, Bumedien ezredes hadseregparancsnok, akit vi­lágos haja miatt a franciák annak idején ■„A svéd“-nek hívtak, elszívta első cigarettáját Hónapok óta, a bontakozó válság egész időszaká­ban megvonta magától a cigarettát. Amikor ennek a cigarettának parazsa felvil­lant, új szakasz kezdődött Algéria gyötrelmek­kel teljes történelmében. S egyben új, még ki nem alakult és csak vázlatosan jelentkező ár­nyalatok jelentkeztek az események nemzetközi megítélésében is. Ezek a vázlatos és nyilván még változásoknak alávetett ideiglenes ítéletek a kö­vetkezőkben foglalhatók össze. 1. A párizsi tőzs­de kedvetlenül, az olajrészvények esésével fogad­ta Ben Bella bukását. 2. Az amerikaiak nyilván­való reményeket táplálnak Bumediennel kapcso­latban, „pánarab" és szocialistaellenes fordulat­ként értékelik a puccsot. 3. Rendkívüli kínai erő­feszítések történtek az algíri konferencia meg­tartására. Az értekezlet létrejötte Bumedien helyzetének vitathatatlan megerősítését jelen­tette volna. 4. A Szovjetunió az események bel­politikai jellegét illetően nem foglalt állást, de helyeselte a konferencia elhalasztását. 5. A fran­cia és olasz kommunista párt reakciós irányú fordulatként értékeli a puccsot. 6. Rövid „tapo­gatózó” periódus után az EAK—algériai kap­csolatok romlása figyelhető meg. Abdelahram Serifet, Ben Bella volt kabinetfőnökét, az arab ügyek kiváló EAK-kapcsolatokkal rendelkező miniszterét letartóztatták, az EAK-kal konflik­tusban álló szíriai rezsim látványos támogatást nyújt Bumedieftnek. Mindez hatással lehet az arab világ belső hatalmi erőviszonyaira. Egyértelmű és főleg végleges álláspont kiala­kítása lehetetlen lévén, a krónikások sokszor tör­ténelmi példákhoz fordulnak. Mindenesetre fel­tűnő, hogy a francia sajtó legragyogóbb tollú újságírói római hasonlatokat keresnek.’ Sirius, akinek neve mögött Beuve-Méry, a Monde fő­­szerkesztője húzódik meg, „A légiók törvénye” címmel írt vezércikket. Jean Daniel, az algériai kérdés egyik legjobb ismerője a Nouvel Obser­­vateurban azt írja: „Caesart e pillanatban min­denki elhagyta, de Brutustól mindenki idegen­kedik.” Egy ilyen hasonlat, bármilyen vonzó is, a megoldást nem hozza közelebb. Ha e pillanat­ban egyáltalán van belpolitikai tanulságuk az eseményeknek, akkor az a személyes hatalom természetének ingatag volta, s az, hogy a fiatal felszabadult országoknak meg kell teremteniük a forradalmi törvényesség és nyíltság kereteit, amelyek „Caesart és Brutust” egyaránt a töme­gek tényleges politikai ellenőrzése alá rendelik. GÖMÖRI ENDRE BUMEDIEN EZREDES Elszívta első cigarettáját

Next