Magyarország, 1965. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1965-07-04 / 27. szám
4 MAGYARORSZÁG 1965727 szabású iparosítás szívhatná fel. A hagyományos típusú földreformot erre azért nem ítélték alkalmasnak, mert a gazdaságon kívül élő milliós paraszti tömegeknek sem eszközük, sem módjuk, sem szakértelmük sincs a föld megművelésére. Az iparosításhoz szükséges beruházások döntő forrásai azonban mind külső források voltak és egyik sem független tőkés érdekeltségektől. Az első forrás: az olaj jövedelem. Algériában a szaharai olaj fele részben a nemzetközi olajkartellhez kapcsolódó CFPA (Compagnie Française des Pétroles, Algérie) és a vegyes francia— algériai állami kézben levő S. N. Repal kezében van. Az algériai részesedés az utóbbiban 45 százalék. Az olajjövedelmeket így részben az SNR osztalékai, részben a 12 és fél százalékos olajadó és a CFPA által juttatott profitrészesedés adta. Ez viszonylag stabil, évi 500 millió frankos jövedelmet biztosított az algériai kormánynak. A második forrás a külföldi, elsősorban a francia kölcsönök, amelyekre vonatkozóan a jelenlegi külügyminiszter, a Ben Bellát megbuktató puccs egyik résztvevője, Buteflika kötött egyezményt annak idején de Broglie herceg francia államtitkárral. Franciaország részben szabad, részben kötött (franciaországi vásárlásokra folyósított) formában évi egy milliárd frankot bocsátott Algéria rendelkezésére. A harmadik forrást Algéria vezetői a külföldi beruházások bátorításában látták, s ennek megfelelően 1963-ban egy viszonylag „liberális” beruházási kódexet hoztak nyilvánosságra, amely megfelelő jogokat biztosított a külföldi tőke számára. A gazdasági helyzetnek ezek a rövid lejáratra megoldhatatlan, súlyos problémái magától értetődően feszültséget teremtettek a politikai életben. Óriási eredmény, hogy Ben Bella hivatali ideje alatt Algéria a nemzetközi színtéren nemcsak hogy meg tudta őrizni mozgási szabadságát, hanem haladó módon foglalt állást valamennyi fontos kérdésben. Belső problémákkal, a hatalmi apparátust gyötrő belső feszültségekkel szemben a küzdelem távolról sem volt ilyen sikeres, s az 1963-as esztendő Ben Bella körének, az úgynevezett demceni csoportnak széthullását hozta. „Minden lehetséges” Az igazság az, hogy a szakítás elvi alapja máig sem világos teljesen. Bármilyen politikai szövetségesek felé is sodródtak (vagy sodródnak a jövőben a hatalmi harc során . Khidder, Budraf és Aii Ahmed politikai egyénisége markánsan nem különbözött Ben Belláétól. A közöttük meglevő különbségeknek Algéria objektív gazdasági és társadalmi fejlődési fokán nem kellett volna szükségszerűen szakításhoz vezetniük. A keserű igazság alighanem az, hogy a demceni csoport bomlását jóformán lehetetlen elválasztani attól a hatalmi harctól, amelyet Ben Bella vívott, s amelynek különböző fázisaiban oly különböző szövetségeseket keresett. 1963 áprilisa és szeptembere között a dráma lényegében lezajlott: Khidder lemondott az FLN főtitkári tisztéről, Budiafot összeesküvés miatt letartóztatták, Ait Ahmed a kabil hegyekben megkezdte a fegyveres harcot. Akárcsak az első konfliktus esetében, Ben Bella győzelmének tényleges bázisa továbbra is a Bumedien vezette hadsereg volt. Az 1963-as válságból kibontakozó egyszerű hatalmi tény az, hogy Ben Bella leküzdötte hajdani elvbarátainak és új vetélytársainak ellenállását — de ugyanakkor egyedül is maradt a hadsereg primátusát hirdető Bumedien ezredessel és embereivel szemben. Ben Bella 1963 szeptember 15-én az állam elnöke lett — Bumedien azonban már korábban megkapta a miniszterelnökhelyettesi tisztet és a környezetéhez tartozó Buteflika lett a külügyminiszter. Ebben a helyzetben hangzott el a „minden lehetséges” figyelmeztetés az algíri utcán ... 1964-től kezdve a hatalmi harc már a dolog lényegét tekintve Ben Bella és Bumedien között folyt. Egyik világos jele volt ennek az FLN kongresszusa, amelyre Bumedien vezetésével a katonaküldöttek zárt alakulatban a „civilektől” elkülönítve vonultak fel.. A kongresszus után tovább erősítette a hadsereg befolyását, hogy amikor Saabani ezredes, a szaharai vilaja vezetője 1964 nyarán pártütést szervezett a központi hatalom ellen, mozgalmát egyetlen reális erőként természetesen a hadsereg verte le. Ettől kezdve az úgynevezett „katonai miniszterek“ frakciójának óriási befolyása volt a kormányban. Buteflika, valamint Medeghin belügyminiszter néhány más miniszterrel együtt valójában Bumedien törekvéseit szolgálták a formai egység leple alatt. E hatalmi harc egyik tipikus kirobbanása volt „milícia kontra hadsereg” vita 1964 júliusában. Ennek a vitának a lényege az volt, hogy Ben Bella — részben a kormányon kívül álló baloldali tanácsadók unszolására — megkísérelte egy második hatalmi bázis megteremtését: úgy döntött, hogy a szegényparasztságra és a mezőgazdasági önigazgatás munkásaira épülő forradalmi milíciát teremt. A kormányban és az FLN vezetésében elkeseredett harc robbant ki. Rumedien és a katonai miniszterek természetesen ellenezték a milícia megteremtését. Végül ebben a vitában még Ben Bella maradt felül. Medeghin belügyminiszter kénytelen volt lemondani, s még ugyanazon a napon hivatalosan bejelentették a milíciák megalakulását. („Feladatuk megvédeni a szocialista forradalmat minden külső és belső ellenséggel szemben”.) Félgyőzelem után A belső hatalmi viszonyok azonban ekkor már olyanok voltak, hogy csak „félgyőzelemről” lehetett beszélni: ahhoz már nem volt ereje Ben Bellának és közvetlen környezetének, hogy a milíciát tényleges fegyveres testületté szervezzék. A határozat gyakorlatilag papíron maradt. Idővel azonban Ben Bella ezt a félgyőzelmet — mint kiderült, indokolatlanul — teljes diadalnak tekintette. Ennek elsősorban nemzetközi, illetve nemzetközi gazdasági okai voltak. Az első mindeképpen az, hogy Algéria antiimperialista külpolitikája óriási tekintélyt szerzett számára az afrikai és ázsiai országokban, s Ben Bella magát e pozitív külpolitika megszemélyesítőjének tekintette. Az algíri konferencia, a „második Bandung” létrejöttét is úgy értékelte, hogy az antiimperialista harc elsődleges céljai mellett az ő belső helyzetét is megszilárdítja. (Egy nappal bukása előtt még hosszasan fényképeztette magát a Club des Pins-ben, a konferencia kijelölt székhelyén.) Másodszor: aláírás előtt állt a francia—algériai olajegyezmény, amely Ben Bella gazdaságpolitikájának komoly sikerét jelentette. Az egyezmény előirányozta az algériai részvétel 41 százalékról 50 százalékra történő felemelését az S. N. Répáiban és automatikus 50 százalékos tulajdonjogot minden új olajleletben. A többi olajtársaságok jelentősen felemelt profitrészesedést juttatnak az algériai államnak. Ez a megállapodás a legkedvezőbbnek ígérkezett, amelyet tőkés partnerektől fejlődő ország kapott. (Létrejöttében nyilván szerepet játszott az, hogy Párizs az algíri konferencia küszöbén ezzel is meg akarta erősíteni pozícióját a harmadik világban. Az egyezménnyel kapcsolatos tárgyalások egyébként a közeljövőben zárulnak csak le.) Harmadszor: az olajmegegyezés utáni időszakra elő volt irányozva Ben Bella hivatalos franciaországi látogatása, sőt De Gaulle esetleges algériai látogatása is, s ezt az algériai elnök ugyancsak nemzetközi pozíciója további megszilárdulásaként értékelte. Ezek a tagadhatatlan sikerek és eredmények közrejátszottak abban, hogy Ben Bella végül is tévesen elemezte a belső hatalmi harc erőviszonyait. Úgy gondolta: elérkezett az ideje annak, hogy Medeghin után a Bumedien-csoport többi exponensét is kiszorítsa a kormányból. A milíciák fegyveres bázisa híján a hadseregben Tahar Zbiri vezérkari főnököt tekintette szövetségesének. (Zbirit még a vilaja-korszak harcainak idejéből személyes ellentétek állították szembe Bumediennel és Ben Bella erre alapozta bizalmat.) Másik fegyveres bázisának az úgynevezett nemzetbiztonsági csapatokat tekintette, amelyeknek . Draia őrnagy volt a parancsnoka. Ezek őrizték a Villa Joly-t és már jónéhány hete a nemzetbiztonsági csapatok látták el az őrszolgálatot Algír stratégiai pontjain. Az első lökés az volt, hogy Ben Bella már hetekkel korábban felvetette Buteflika külügyminiszter lemondásának követelését, majd a puccs előtti héten Bumedien „kiszorítását” is. A várható ellenállással szemben nemcsak katonai fedezetet, hanem politikai kapcsolatokat is keresett. Ferhat Abbaszt kiengedték a háziőrizetből, Ait Ahmednek, a „kabil lázadónak“ megkegyelmeztek, Khidderrel kapcsolatban Ben Bella a korábbinál jóval békülékenyebben nyilatkozott. Úgy látszott, hogy küszöbön áll a „szövetségek megfordítása”, hogy Ben Bella kezd támogatást keresni azoknál a politikai erőknél a Bumedien elleni harcban, amelyeket korábban Bumediennel együtt szorított ki a hatalombó. Az utolsó hajnal i helyzet megítélésében azonban Ben Bella hibákat követett el. Mindenekelőtt helytelenül értékelte a Bumedien-hadsereg belső lojalitását és homogenitását. Tahar Zbiri vezérkari főnök Bumedien oldalára állt és feltárta a hadseregparancsnok előtt Ben Bella terveit, s hasonló lépésre szánta el magát Draia őrnagy, a nemzetbiztonsági csapatok parancsnoka is. Másodszor: Ben Bella kiszorított politikai riválisaiban sokkal mélyebb volt a szembenállás, semhogy elfogadták volna a kinyújtott kezet, inkább Bumedienhez közeledtek, aki a közelgő leszámolás küszöbén ugyancsak kapcsolatokat keresett velük. (Krim Belkaszem, Ferhat Abbasz, Khidder és mások azóta jelentősen aktivizálódtak.) Így történhetett, hogy azon a bizonyos hajnalon éppen Tahar Zbiri és Draia őrnagy lépett be a Villa Jolyba Ben Bella hálószobájába, hogy letartóztassa. Azok, akikre támaszkodni akart Bumedien kiszorításában. (Hajnali párbeszéd a palotában: „Zbiri! Tudod, hogy mindig bíztam benned.” „Ide figyelj, ne vesztegessük az időt, öltözz. A forradalmi tanács nevében letartóztatlak”.) Ben Bella letartóztatása után a puccs vezetője, Bumedien ezredes hadseregparancsnok, akit világos haja miatt a franciák annak idején ■„A svéd“-nek hívtak, elszívta első cigarettáját Hónapok óta, a bontakozó válság egész időszakában megvonta magától a cigarettát. Amikor ennek a cigarettának parazsa felvillant, új szakasz kezdődött Algéria gyötrelmekkel teljes történelmében. S egyben új, még ki nem alakult és csak vázlatosan jelentkező árnyalatok jelentkeztek az események nemzetközi megítélésében is. Ezek a vázlatos és nyilván még változásoknak alávetett ideiglenes ítéletek a következőkben foglalhatók össze. 1. A párizsi tőzsde kedvetlenül, az olajrészvények esésével fogadta Ben Bella bukását. 2. Az amerikaiak nyilvánvaló reményeket táplálnak Bumediennel kapcsolatban, „pánarab" és szocialistaellenes fordulatként értékelik a puccsot. 3. Rendkívüli kínai erőfeszítések történtek az algíri konferencia megtartására. Az értekezlet létrejötte Bumedien helyzetének vitathatatlan megerősítését jelentette volna. 4. A Szovjetunió az események belpolitikai jellegét illetően nem foglalt állást, de helyeselte a konferencia elhalasztását. 5. A francia és olasz kommunista párt reakciós irányú fordulatként értékeli a puccsot. 6. Rövid „tapogatózó” periódus után az EAK—algériai kapcsolatok romlása figyelhető meg. Abdelahram Serifet, Ben Bella volt kabinetfőnökét, az arab ügyek kiváló EAK-kapcsolatokkal rendelkező miniszterét letartóztatták, az EAK-kal konfliktusban álló szíriai rezsim látványos támogatást nyújt Bumedieftnek. Mindez hatással lehet az arab világ belső hatalmi erőviszonyaira. Egyértelmű és főleg végleges álláspont kialakítása lehetetlen lévén, a krónikások sokszor történelmi példákhoz fordulnak. Mindenesetre feltűnő, hogy a francia sajtó legragyogóbb tollú újságírói római hasonlatokat keresnek.’ Sirius, akinek neve mögött Beuve-Méry, a Monde főszerkesztője húzódik meg, „A légiók törvénye” címmel írt vezércikket. Jean Daniel, az algériai kérdés egyik legjobb ismerője a Nouvel Observateurban azt írja: „Caesart e pillanatban mindenki elhagyta, de Brutustól mindenki idegenkedik.” Egy ilyen hasonlat, bármilyen vonzó is, a megoldást nem hozza közelebb. Ha e pillanatban egyáltalán van belpolitikai tanulságuk az eseményeknek, akkor az a személyes hatalom természetének ingatag volta, s az, hogy a fiatal felszabadult országoknak meg kell teremteniük a forradalmi törvényesség és nyíltság kereteit, amelyek „Caesart és Brutust” egyaránt a tömegek tényleges politikai ellenőrzése alá rendelik. GÖMÖRI ENDRE BUMEDIEN EZREDES Elszívta első cigarettáját