Magyarország, 1966. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1966-07-03 / 27. szám

SZE NSZK Zavar­­óimban Napfény és felhő Próbaléggöm­b és népszerűség A francia Riviéráról hazatért nyaraló terebé­lyes kéziratcsomaggal érkezett Bonniba: Rainer Barrel, a CDU első elnökhelyettese, a Bundes­tagban a kereszténydemokrata képviselőcsoport vezetője, aki a tavasszal influenzájának kúrálása címén egy darabig félrevonult a bonni színpad­ról, a nizzai Negresco Hotel tengerpartra néző teraszán a földközi-tengeri napfényben sütké­rezve haditervet eszelt ki az elmúlt hónapokban megkopott politikai presztízsének felfrissítésére. Barzel ugyanis, akit az év elején Bonnban még általában „trónörökösnek”, a kancellári szék biz­tos várományosának tekintettek, a közelmúltban ügyetlenül taktikázott, s emiatt egyes befolyásos pártfogói is elhidegültek tőle, úgyhogy a bonni politikai tőzsdén esni kezdett a „Barzel-részvé­­■nyek” árfolyama. Barzel a Riviérán azon töp­rengett, hogyan tudná megfordítani ezt az irány­zatot és ismét felragyogtatni a bonni égbolton halványulni kezdő politikai csillagát. Beavatot­tak szerint nagy hatást gyakorolt rá az a­ tény is, hogy Willy Brandtnak mennyire megnöveke­dett a népszerűsége annak következtében, hogy a szónokcsere támogatásával a dortmundi kong­resszuson mondott beszédében is bizonyos új ak­centust vitt bele pártja politikájába. A példa nyomán Bartel elhatározta, hogy ő is valamiféle „újszerű és dinamikus” javaslattal áll elő, hogy ismét a politikai érdeklődés központjába kerül­jön. (Utólag most sokat vitáznak Bonnban arról, hogy ki volt tulajdonképpen Bartel sugalmazó­ja és vajon kikkel tárgyalt riviériai üdülése alatt Egyesek óceánontúli látogatókról suttognak, de ez mind ez ideig még nem derült ki bizonyosan.) Tény azonban — s ebből már bizonyos követ­keztetéseket lehet levonni —, hogy Bartel meg­hívatta magát Amerikába, hogy ott New York­ban és Washingtonban tartandó előadásain fejtse ki „új gondolatait”. A tengerparti üdülésből ha­zatérve csak egy-két napot töltött Bonnban, majd New Yorkba repült. Előzőleg azonban fa­­mulusai már elhíresztelték, hogy Barzel New York-i és washingtoni előadásaiban „rendkívül érdekes új gondolatokat fog a nemzetközi köz­vélemény elé tárni a német kérdésről”. Két nap­pal az előadás elhangzása előtt már ki is osz­tották a bonni újságírók között az előadás teljes szövegét, hogy biztosítsák a megfelelő publici­tást. Barrel Washingtonban Johnson elnököt is felkereste, 40 perces beszélgetést folytatott vele, s másnap a nyugatnémet tudósítók azt jelentet­ték: az elnök nagy érdeklődést tanúsított Barzel gondolatai iránt Erhard reklamál Két nappal később azonban, amidőn a bonni repülőtéren kiszállt a repülőgépből, rá kellett döbbennie arra, hogy a washingtoni napfény után a Rajna-parton komor felhők fogadták. Munkatársai arról számoltak be Barzelnek, hogy Erhard kancellár dühöng, Schröder pedig „egye­nesen kénköves lángokat fúj”, s a keresztény­­demokrata képviselőcsoport másnapra összehívott ülésén Barzelt „a vádlottak padjára fogják ül­tetni”. Mi okozta ezt a nagy — s egyesek szerint bi­zonyos fokig megjátszott a felzúdulást Bonn­ban? Bartel nagy propagandával beharangozott előadása ugyanis néhány mondat kivételével nem tartalmazott különösebben újat; megismételte az NDK elleni szokásos dühös kirohanásokat, me­reven elutasította a két német állam közötti konföderáció gondolatát, újból leszögezte az NDK bekebelezésére irányuló bonni követelést. Mivel a német kérdés kulcsa a két német állam közötti viszonyban rejlik, ebből a szempontból Bartel beszéde egy jottányit sem tért el a sztereotip bonni szónoklatok megszokott frázisaitól. Amit az újságok „szenzációs újdonságként” kilovagol­tak, az előadásnak abban a részében rejlett, amelyben Bartel elismerte: a német kérdésben a Szovjetuniónak is vannak „legitim biztonsági igényei”, majd pedig kijelentette: „Egy újra­egyesített Németország talaján egy európai biz­tonsági rendszer keretében lehetne hely a szov­jet csapatok számára is”. Miután azonban Bartel előzőleg leszögezte, hogy az újraegyesítést kizáró­lag az NDK bekebelezésének formájában képzeli el, ez a nyugatnémet sajtó által szenzációsnak minősített kijelentés is hitelét veszíti, mert hi­szen azt Barzel is nagyon jól tudja, hogy a Szov­jetunió nem hajlandó semmiféle alkuba bocsát­kozni az NDK kiszolgáltatásáról. A bágyadt Barzel így tehát Barzel nem tért el a bonni politika fővonalától, mégis hazatérése után a CDU-kép­­viselőcsoport ülésén valóságos vesszőfutást kel­lett elszenvednie. A CDU/CSU úgyszólván vala­mennyi vezető politikusa ellene fordult: szokatlan egységfront jött létre, amely Erhardtól Adenau­­erig, Schrödertől Gerstenmaierig terjedt. Ade­nauer azt mondta, hogy Bartel „égbekiáltó dol­got művelt”, s tulajdonképpen el kellene moz­dítani őt a kereszténydemokrata képviselőcso­port elnöki tisztéből. Schröder pedig azt hangoz­tatta, hogy Bartel aláássa a bonni pozíciókat, könnyelműen elkótyavetyéli a politikai ütőkár­tyákat és „életveszélyes javaslatokat” tesz még­pedig úgy, hogy előzőleg sem a kormány, sem a párt vezetőivel nem tanácskozott arról. Erhard arról panaszkodott, hogy Barzel Amerikába indu­lása előtt csak futólag tett említést neki előadá­sáról. Barzel, aki Bonnba érkeztekor büszkén hangoz­tatta, hogy hangosan fogja védeni álláspontját, az ellene irányuló kritika tüzében nagyon csen­desnek bizonyult, s bágyadtan úgy védekezett, hogy ő nem a kormány és a párt nevében akart javaslatokat tenni, hanem csupán „néhány gon­dolatébresztő dolgot akart kifejteni”. Veresége azonban nyilvánvaló volt, s másnap az egész sajtó azt hangsúlyozta: balul ütött ki Bartel ön­népszerűsítési kísérlete, s a törtető CDU-alvezér végeredményben még inkább teret vesztett rivá­lisaival, elsősorban Schröderrel szemben. E bonni közjáték után külpolitikai megfigye­lők azt kérdezgették: végeredményben mit takar a Barzel-ügy körüli füst és lárma. Vajon Barzel tényleg csak saját szakállára cselekedett, vagy pedig mások sugallata is közrejátszott? E kér­désre még nem lehet biztosan választ adni, mert hiszen Barzel ellen a CDU-képviselőcsoport ülé­sén csaknem teljes egységfront alakult ki, és ha voltak is felbiztatói, azok egyelőre nyíltan nem jelentkeztek. A legvalószínűbb az a feltevés, hogy Barrel egyrészt kapott ugyan megbízatást, hogy eresszen fel próbaléggömböt, ám a nagyra­vágyó CDU-alvezér fel akarta használni ezt az alkalmat saját személyének előtérbe állítására és e törekvése közben elmulasztotta hogy bel­­politikalag kellőképpen bebiztosítsa a hátát Azok a CDU-alvezérek, elsősorban Schröder külügy­miniszter akik az év elején növekvő féltékeny­séggel figyelték Bartel látványos előretörését, a maguk részéről ugyancsak felhasználták a kínál­kozó alkalmat arra, hogy megleckéztessék Bar­zelt. Schröder különös nyomatékkal értésére adta vetélytársának: a külpolitika az ő kizárólagos területe és nem tűri ott mások „belekontárko­dását”.­­ Két londoni előadás A Barzel-ügy körüli, hűhó messzemenően el­tereli a figyelmet arról a két előadásról, amelyet Strauss, a CSU elnöke tartott Londonban ugyan­akkor, amikor Barzel Amerikában járt. A Nem­zetközi Ügyek Királyi Intézetében (Royal Insti­tute of International Affairs) tartott előadásában Strauss lényegében azt fejtegette, hogy az NSZK ne törekedjék a „a nemzeti határok közötti újra­egyesítésre”, hanem előbb létre kell hozni — mégpedig a francia tervek alapján — egy nyugat­európai konföderációt, ez azonban csak egy köz­beeső lépés lenne egy összeurópai föderációs ál­lam felé és ennek az európai föderációnak tagja lehetne egy „keletnémet állam” is. Persze téve­dés lenne azt hinni, hogy Strauss ezzel hirtelen az NDK elismerése mellett foglal állást, mert előadásában azt is hangoztatta, hogy nem szabad feladni Bonn „egyedüli képviseleti igényét”, sze­rinte a nyugat-európai konföderáció létrehozása megfelelő platformot teremtene Bonn számára, hogy „onnan befolyásolja Németország keleti részét”. Strauss Londonban tartott második előadásá­ban egy Bonn—Párizs—London háromszög­ létre­hozása mellett szállt síkra. Ebben az előadásá­ban, amelynek érdekes módon Amerika-ellenes felhangjai is voltak (így például sajnálatos „euró­pai öncsonkításnak” nevezte azt a tényt, hogy az NSZK hadianyag-szükségleteinek kerek nyolc­van százalékát az Egyesült Államoktól vásárolja és ennek az „európai hadiipari kutatás” és tech­nológiai fejlődés látja kárát) Strauss arra szólí­totta fel az angolokat, hogy egyesítsék nukleáris potenciáljukat a francia atomhaderővel, így te­remtsék meg az „európai védelmi szervezetet” majd pedig ennek alapján a Nyugat-európai Uniót, amelynek három súlypontja London, Pá­rizs és Bonn lenne. Strauss tehát még mindig nem ejtette el azt a kedvenc gondolatát, hogy Bonnak meg kellene játszania a francia kártyát, hogy valamilyen mó­don francia közvetítéssel juthasson hozzá az atomfegyverekhez. A fő ellentét közte és Schrö­der között éppen az, hogy Schröder ezt a kon­cepciót — mint ezt a parlamentben is kijelen­tette — légvárnak tartja és a külügyminiszter Washington révén akar atomfegyverekhez jutni. Strauss ellentmondásos koncepciója, akárcsak Bartel New York-i és washingtoni előadása és az akörül lezajlott bonni csetepaté mindenesetre azt mutatja, hogy a bonni vezetők körében a nemzetközi fejlődés láttán nő a bizonytalansági érzés. Új taktikai utakat és módszereket keres­gélnek, mert érzik, hogy a világpolitikai fejlődés új irányba terelődik, de közben még mindig ra­gaszkodnak a régi politika alapvető tételeihez: az NDK bekebelezésének vágyához és az atom­fegyverekre irányuló törekvéshez. DOBSA JÁNOS FRANZ-JOSEF STRAUSS ÉS RAINER BARZEL Schröder nem tűri „mások belekontárkodását” MAGYARORSZÁG 1966/27 3

Next